Lelki állapotok.

Pozsonyba érkezvén a két jó barát, Kapus azonnal Csillaghoz sietett.

- Egyedül? - kérdik valamennyien egyszerre.

- Imre szállásán van, - s még ma személyesen megköszönendi a részvétet.

- Hála Istennek, - mondja Csillagné, csak hogy itt van, a többi az ő dolga. Fejezi be a mondatot igen kiszámitva, bevágván a lehető kérdezkedést; mert az asszonyok csudálatos ösztönével kitalálta, hogy a férfiak helyzetét bolygatni rendesen kellemetlen.

- Mást kérdezek öntől, barátom, - mondja Csillag, - beszélt ön már grófjával?

- Innét fogok hozzámenni.

- Két óra előtt bajosan találkozhatnék vele, azért ne siessen, én is megmondhatom, miről akar a gróf beszélni. Nincs más dolga?

- Semmi.

- A fiatalság nem nyugszik, ma erősen zajlik, s oda törekszik, a hova a szabadelvü párt nem engedi tolatni magát: az erőszakoskodásra. A gróf meghallotta, hogy a német szinház előtt egyik napon óriás fütty lesz: igaz ez?

- A szándék megvan.

- Ön szándékot mond, - ennek az az értelme, hogy a kivitel nem egészen bizonyos.

- Gátolni fogjuk.

- Arra fogja önt a gróf is kérni, remélvén, hogy az ellenkező véleményt a fiatalságnak számitóbb része jókor kijelenti.

- Annál több történendik, - alkalmas villámháritót fogunk fölállitani, erről kezeskedem.

- Megvallom, sokféleképen terveztem, folyvást eredménytelenül; mert irnokainknak parancsolhatnánk egy kicsinyt; de a nagy többség senkitől sem függ. A gróf testestől, lelkestől mienk az elvek kérdésében, - a szónoklathoz nem sok kedve van, igy szavazóként szerepel. A politikai kérdésekben elszakadt a gróf osztályától, nem törődik a gunyolódásokkal, mert olyannal viszont szolgálhat a kötekedőknek. Ellenkező térnek tekinti más oldalról a módot, melylyel most, holnap vagy évek folytán győzni akarunk, - itt megveti a nyerseséget, mert ez őt megszökteti Pozsonyból, és hazamegy. Ő határozottan szabadelvü, s ennek fogalmával összeférhetlen akármi erőszakoskodás, mely az ellenfelet felbősziti, s a nemesen küzdőket a hóditásban hátráltatja. A főuri körök ismerik az öröklött hibákat, különösen a nyelvkérdésben, s itt igazuk van, hogy a nemzet béketürését kérik, hogy gúnyt ne űzzön belőlük. Teremteni mindjárt egyedül az Isten tud, - az emberek az időben képesithetők valamire, hát legyen esze a fiatalságnak, s elhiheti, mikor mi mondjuk, hogy a politikai harcz kényszeriti a főurakat a nyelvtanulásra, - ez okból a helyzet kényszerüségéhez adjunk türelmet, - mi kitelhető módon édesgetni törekedjünk.

- Kezeskedünk, hogy az erőszakolás elmarad.

- Nem kérdezem tovább, - szavában megnyugszom.

- Még egyszer ismétlem...

- Semmit se mondjon, - nem erőlködöm, mert nem állok magamért jót, hogy az aggódókkal ne közölném, s elronthatnám a tervet. Most elvégzem irnivalómat, addig önt az asszonyszobában hagyom.

Csillag kézszoritással ment a másik szobába.

- A gróf igen szereti önt! Mondja Csillagné.

- Ő nem gróf, - ő ember!

- Szeretem, hogy ezt öntől hallottam.

- Én találkozom vele legtöbbször, én mondhatok róla igaz itéletet. Sohasem tapasztalom, hogy az urat játsza, - mindig mellettem áll, mintha a választófalak nem léteznének, s ugy állnánk sorban, mint a teremtés első szakának egymáshoz hasonló gyermekei. Egy nehézséget érzek közelében...

- S az?...

- Józannak maradni.

- Miképen értsem ezt?

- Igen könnyen. - A kedvezések bódítók - ingerlik az embert a próbálgatásra, s ha nem tudnám, hogy a gróf legnemesebben gondolkozva oly méltányos: elhihetném, hogy én egyben-másban kivétel, azaz: másoknál több vagyok, - s mások ellenében bizonyosan elveszteném az egyensúlyt, s az utolsó helyre löknének.

- Ezt senki sem cselekedte.

- Mert én nem cselekedtem ugy, hogy helyemre visszatoljanak.

- Vissza?... ez igen kis tér.

- Nincs különben, asszonyom, - polgári tekintetben semmi sem vagyok.

- Jó, jó... azok a törvények nem szólnak örök időre.

- Jelenünkben teljes erejüek, - ezt félre nem szabad ösmernem, - s ha megelőzni szándékozom az időt, a törvényekkel egyetemben hatalmasak az életviszonyoknak bevett szokásai, - melyek a törvény eltörlését is tulélendik.

- E szerint ön maga megáll a korlátok előtt?

- Ezt parancsolja a belátás, vagy ezerféle csalódás érend.

- Mégsem hiszem, hogy boldogtalan volna.

- Ez volna az egyik szélsőség a boldogsággal szemben, a boldogság másik szélsőség.

- Mit helyez ön a két szélsőség közé?

- A langymeleg vergődést, melyet másképen ridegségnek keresztelhetünk.

Ida minden szóra figyelt. A két beszélgetőnek oldalt ülvén, néha zavartalan figyelt az ifjunak arczára, mely tökéletesen öszhangzott nyilatkozásával. A beszédtárgy nem a könnyü csevegések sorába való, - ezért megérdemelte a nyugalmas figyelést, s epedve várta, hogy mi lesz a végkövetkeztetés?

- Az ön korában szokatlan ez az önuralom. Folytatja Csillagné a társalgást.

- Nem koromból foly az önuralom, hanem helyezetemből. Az ugynevezett urfiak az én koromban kezdik levedleni a gubót, - szárnyuk most kezd nőni, s oly gyakorlatlan, hogy a nyitott ablak helyett a falnak ütődnek. Én és számtalan más szegény ficzkó tiz esztendős korunkban elindultunk a világnak. Minket nem kényeztettek, az életnek kiméletlenségeivel találkoztunk, az életet legalulról kezdtük, és lassan vergődtünk fölfelé, - s ha tovább akarunk haladni, megint lassan mászkálunk. Ez látszólag leverő, - hanem csak látszólag. - Az a nagy előnyünk az urfiak fölött, hogy legalább vissza nem hullunk, mig ők az első megszédülésnél ugy alázuhannak, hogy kezük-lábuk kitörik; mert szemük nem szokta meg a magasból való bátor letekintést. Helyzetem az volt, hogy egyszerre sokat nem remélhettem, azért nem fogok vállalkozni, hogy a nagy árkot átugorjam.

- Az ön kora nem irthatta ki önből a reményt.

- Egyszer szabaditottam el, - egy szót mondtam ki meggondolatlanul... mondja erős hangnyomattal, mit Ida azonnal megértett, - de lánczra kötöttem, s ujra józan vagyok.

- Ez önemésztés.

- Ez józan uralom, - vagy bünhödésül az utolsó helyre visszautasitanak.

Lóri tekintett be a mellékszobából, egy jelzés történt arczán, erre Csillagné kényszerittetett a gyermekszobába távozni.

- Megbocsájt ön, hogy gazdasszonynak kell lennem, mikor tanulhatnék, - kérem, addig valami gyermeknek való tárgyat válaszszon Idának.

Ida elpirult a gyermek szóra, mely korra nézve egészen illetéktelen volt, - s biborvörösre gyuladt két arczája.

- Gyermeknek látszom? kérdi Ida Kapust.

- Igazat akarok mondani: nem gyermek.

- Arczom mégis ellenkezőt mond.

- Adjon hálát az Istennek, hogy igy van, - a mely arczra nagyobb szám van irva, mint a kor: ott az életet szenvedés vagy bajok ostromolták. Örüljön, ha gyermeknek mondják, - kitalálták, hogy a kedély egészen ép.

- A gyermek-szónak értelmétől idegenkedem: benne van az együgyüség.

- Kik mondhatják önt gyermeknek? Legfölebb a szerető anya, néhány közel rokon, bácsi, vagy kedélyes öreg urak, - kik ráfogják önre, hogy gyermek, s ezen ürügy alatt nagyon bizalmaskodhatnak. Ez a magyarázat.

- Köszönöm! Mondja Ida erősen elpirulva.

- Kiméletlen valék?

- Gondolkodásra tanitott ön, - azon kivül óvatosságra. Nem hittem volna, hogy ennyire kell figyelni.

- A gyengeségekre mindenesetre tartson ön készen egy teli fiók bocsánatot.

- Az óvatosságnak nagyobb fiókot választok.

- Szabad valamit mondanom?

- Sőt én kérem.

- Ne döbbenjen meg az emberektől, - az emberek igen későn lesznek okosan számitók, - néha ötven-hatvan év árán, - s az öreg uraknak ártatlan tréfája önt meg ne sértse. Az öreg urak nem veszélyesek; ők meg nem csalhatnak senkit, modoruk, a kiszámitott ügyesség a fiatalban lenne veszedelmes. Itt a sorsnak gondja volt arra, hogy a csalást a kevéssé figyelő is észrevehesse, - a fiatal ember nagyon sokat mond; mert fél, hogy a sokból is keveset hisznek.

- Ön ezt bizonyosan tudja?

- Higyje el kegyed, hogy szemlélődésből tudom, - azért mondom el oly bátran.

- Bátran?

- Nem akarnám, hogy kegyed két körülményre gondoljon: arra, hogy elfáradtam volna az öntapasztalásban, s mint megmaradt tapasztalatot még irgalomból elosszam, vagy hogy példát idézek azon sorozatból, melyre egyszer-máskor igen bizton vállalkoztam volna. Kegyetek házánál hálát érezek szivemben, lefizetem apródonkint, a mint alkalmam kerül, s a tárgynál maradva mondom, hogy következtetések nyomán ösmertem föl a modort, melyekkel korbelieim hóditásokra indulnak. Én e naptól fogva nem fogom elfeledni, hogy a magyar viszonyok között élve nő irányában én követelőnek látszhatnám, a hol más csak kérő, s vakmerő lennék ott, a hol más legfölebb is meggondolatlan.

- Igy már megértem önt, miért nem lehet boldog.

- Igy nem leszek tehát egészen boldogtalan.

- Én ezt helyemben nyereségnek tartanám, - biztositva lenni a boldogtalanság ellen. Véli Ida.

- Ez az önvédelem szükségtelen önnek. - Mondja Kapus a leányt a ridegségtől óva.

- Mennyi könyvet irtak azoknak szerencsétlenségéről, kik a boldogságot egészen birni akarták!

- Én tisztán tudom, hol kezdődik az ilyen boldogtalanság.

- Titok az ön tudománya?

- Nem, - megmondhatom. - Kettőből áll az egész. Ifju és nő találkoznak, nyilatkoznak. A kölcsönös vallomás már közösen emészti őket. Véletlenül társadalmi állásuk különbözik, mely az egyesülést hatalmasan gátolja. A mely férfi elég erőtlen maga fölött uralkodni, s érzelmeit olyan nőnek vallja meg, kitől a kölcsönös indulat árán leereszkedést kell várnia, száz eset közől kilenczvenszer maga oka boldogtalanságának. Ne szóljon ilyen viszonyban a férfi, még akkor sem, ha a függésben álló nő igent mondana; türjön, s mivel nem kap olyan feleletet, mely agyát, szivét föllobbantja, megmenti a nőt is kiszámithatlan szerencsétlenségtől, s az idő gyorsabban megvigasztalja a lemondásban, mint gondolná.

- Igy nagyon egy mértéken haladna a világ, ha a változatosság föl nem zavarná.

- Másoknak, azaz: a meggondolatlanoknak engedem a vállalkozást.

- Elitéli őket?

- Arra hiányzik az alap, - mert nem tudom, kire alkalmazzam itéletemet? Egy szegény bárónak előre megjövendölném, hogy a nagyon gazdag herczegasszonyokat kerülje, - hihető, igen megbánná vállalkozását.

- Most értem önt egészen, - ön az arányt most fölvilágositotta.

- Tessék ezt kisebb mértékre alkalmazni, - s megtalál ön engem utolsó helyemen, honnét ki nem mozdulnék.

- Ön szerint csak a hasonlók közelithetik meg egymást.

- A bizonyos boldogtalanság félelme nélkül, föltéve, hogy a férfinak szive és agyrendszere is ép, azaz: a gyengébb félnek bizalmára méltó.

- Kérem önt, magyarázza meg ezt.

- Hogy a nőt a nőért, magáért szereti, hogy abban jutalmat fog találni, mit eddigi életével megérdemlett, s hogy a nőt meggyőzendi, hogy mint férj valóban többet ér, mint a minek udvarló korában látszott.

- Boldog Isten, minő nehéz tanulmány ez. Sóhajt föl a leány.

- Nehéznek látszik; de nem az. A férfi olyan mint a hulló csillag, meglátszik, hol kezdődött, merre ment és hol fogyott el? Kövessék önök figyelemmel a kezdetet, az elhagyott nyomokat; ne az utolsó csattanás nagy hangjából itéljenek róla, s azonnal kész a tájékozás. A férfi tesz és beszél, mi kell több? Egyeztessék önök össze a beszédet a tettekkel: nem csalódhatnak.

- Ön, a ki igy ismeri az életet, nem mer a boldogságban remélni?

- A mit én beszéltem, az észlelés, mely nőket tájékozhat; de férfit nem biztathat. - A férfi nyilatkozik először, és kérdés, helyesen mérlegelik-e? Jaj neki, ha vakmerő!

Csillag elvégezvén munkáját, megint bejött.

- Készen vagyok!

- Elmegyünk le a sétányra.

- Kedves apám, - mondja Ida, - nem várjuk meg Imrét?

- Meglátjuk, ha lakásunkhoz közeledik, akkor én visszajövök.

- S ha mégis eltévesztenénk.

- Küldjetek utánam, azonnal visszajövök.

- Magamat ajánlom! - Mondja Kapus.

- Nem folytatjuk a vitát? Kérdi Csillagné.

- Elviszem őt, kedves feleségem.

- Nagyon sajnálom, félek, hogy Kapus ur barát lesz rideg nézeteivel.

- Jó barát lesz, tehát igy is barát, menjünk.

Ida sietett ki a szobából, atyjának irószobájába ment.