Egy kis irás.

A fehérvári szintársulat megérkezett, s első előadását azon napra hirdette, melyen a nemzeti nyelv ügyében a rendek először fölszólaltak. A szinlaphordó olyankor talált a Hollingerbe érkezni szinlapjával, mikor az ifjuság tömegesen együtt volt. Kedvencz legény lehetett a szinlaphordó, körüljárta a helyiséget, minden asztalnál kiterité a lapot, s elmondá meghivását, kiczifrázván a nemzetiség egén pirosló szép hajnalnak első sugarait, s kifejezvén a reményt, hogy a nemes fiatalság ihletett kebelének magasztos sugallatánál fogva ápoló karjaival védendi a nemzeti szinmüvészet gyenge csemetéjét, s nem engedi, hogy a hazának végpontján bár, de a honatyák színe előtt ideje korán elhervadjon.

Ilyen tulipános bokrétában fejezvén ki előadását, belépett a Hollingernek utolsó zugába, a legsallangosabb atyafiak közé.

- Mi az? - kérdi Kend ur.

- A nemes Fehérmegye által biztositott első magyar szinjátszótársulat mai előadásának szinlapja.

- Ma játszotok?

- Nemzeti ünnep ez ma, kérem alázatosan, ma szólal föl az országgyülés is árva nyelvünk ügyében.

- Mondd meg a direktornak, kezdje holnap.

- Nyolczszáz esztendeje vártuk e napot, - minden pillanat drága! Okoskodik a szinlaposztó.

- Jobb lesz holnap, akkor mind oda megyünk.

- Ma hova méltóztatik menni? kérdi a szinlaposztó.

- A német szinháznál lesz dolgunk.

- Méltóztatott már jegyet venni?

- Azoknak fütyülünk, kik ma a német szinházba mennek.

- Jobban tennék a tekintetes urak, ha nálunk fütyülnének azoknak, a kik a magyar szinházba nem jőnek.

- Mondasz valamit, öcsém.

- Kegyes engedelmével a tekintetes urnak, még többet is mondok, ha méltóztatnék meghallgatni.

- Ki vele, hadd hallom.

- Nagy kárt tesznek nekünk a tekintetes urak, ha a németeknek fütyülnek; mert az ingyen komédiára csődül az egész város, - akkor nekünk senki sem marad, s a tekintetes urak a németekkel minket is kifütyülnek. Alázatos szolgájuk.

A könnyü nyelvü ficzkó könnyü lábbal ugrott odább, s az ifju urak észre sem vették, mikor eltünt.

A fiatalok elkomorodtak. Kevésben igen sokat mondott az a szinlaposztó, azért mindenik azt fontolgatta, hát ha egy lélek sem lesz a magyar előadáson éppen a kikürtölt fütyülés miatt, mit azért beszéltek ki napok óta a városban, hogy minél több bámulója legyen a tréfának. Rövid volt az idő a komoly megfontolásra, azért abban állapodtak meg, hogy gyülés után tanácskozni fognak.

Imre délelőtt a rögtönzött szinházban ült, - várta, hány jegy fog elkelni. Délig nagyon kevés; mert a követek az országházon látták meg először. Ingerülten ment déltájban Csillagékhoz, oda hivták még tegnap ebédre.

Csillagné Idával az ülésben volt, - Lóri maradt honn gazdasszonykodni.

Faragó nem tudta, hogy Csillagné nincsen honn, különben nem jelent volna meg oly korán, - igy bizton ment a megszokott házhoz. Lóri sietett a vendégszobába Imrét elfogadni. A derült kedélyü lány a másik szobában ledobta a konyhakötényt, mai gazdasszonykodásának jelvényét, s még ajtónyitás közben simitá le haját azon elővéleményben, hogy véletlen igazán borzas ne maradjon.

- Még jókor jött, Imre bácsi, - az ebéd nem kész, - mondja meg, mit szeret?

- Magát szeretem. Mondja Faragó.

- Szakácsnét nem eszünk, csak a főztét. Dévajkodik a lány a varróasztalnál foglalván helyet, vele szemben Faragó.

- Ezzel a kezével csinálta a mai ebédet? kérdi Imre a lánynak gyönyörü kezét megfogva.

- Mind a kettővel.

- Majd éhesek maradunk.

- Miért?

- Mit lehetne csinálni ilyen piczi kezekkel? Tréfál Imre.

- Szörnyü nagy gombóczokat.

- Akkorát mint egy irott betü, - minőket a lányok szoktak irni.

- Mikor látta maga az én irásomat?

- Igaza van, sohasem láttam. Szép irása van?

- Szakácskönyvet irni jó.

- Mást nem irt még?

- Minő kiváncsi, Imre bácsi.

- Imre bácsi?... hát én mindig Imre bácsija leszek magának?

- Mindig ugy hivtam idáig.

- Magának sem tetszett, mikor én kis borzasnak hivtam: emlékszik rá, néhány évvel ezelőtt mennyire haragudott.

- Tetszenék önnek, ha kis gyermeknek néznék?

- Én meg azt nem szeretem, ha idő előtt vén embernek néznek.

- Ne duzzogjon, öreg ur, többször nem mondom bácsinak.

- Kezet rá!

- Itt a kezem! - mondja Lóri kezet adva Faragónak, ki a szép kezet megkapta és ajka felé emelte megcsókolás végett.

- Tintás az ujjam! kiált a lány, meg akarván akadályozni a kézcsókot.

- Épen azt a kis tintafoltot csókoltam le, - mondja Imre a rózsaujjat is megérintve ajkával, - nézze már nem látszik a feketéje.

A lány majdnem megzavarodott, - a fiatal ember a tréfa szinével olyasmit tett, mit komolyan is lehet magyarázni. Jó kedélye alkalmas perczben visszakerült, s a komoly jelentést tréfára forditá.

- Egy tál étel megvolt, - számitsa be a kurta ebédhez.

- Kérek, még egyszer az első tálból, igen jó izün esett.

- Sicz, macska! - nem szabad torkoskodni. Mondja Lóri kezét az asztalról levéve és ölébe eresztve.

- Mikor ir megint, Lórikám?

- Miért?

- Az én kedvemért megcselekedhetné, hogy betintázná az ujját.

- Remélem, mostanában nem egy hamar fogok irni.

- Például, hány napig nem történnék?

- Tiz esztendeig nem fogok irni, most megfogadtam.

- Addig én megőszülök, hugomasszony, s maga lesz az oka.

- Csak egészséges legyen, az ősz haj nem okoz fejfájást.

- Oh, ha én véletlen az irását mégis meg tudnám kapni.

- Mi történnék akkor?

- Akkor ezerszer megcsókolnám a kezét.

- No, minthogy tudom, hogy egy sornyi irásomat sem fogja megkapni, bátran megigérem, hogy azon esetre, ha irásomból egy sort megkap...

- Rendelkezhetem a kézről?

- Igen! - mondja a lány azt értve, hogy megcsókolhatja.

- Istenemre, én ez igéretét sohasem fogom elfeledni.

Talán magyarázatot kért volna a lány, ha érkezőket nem hallana, igy sietett az ajtó felé. Csakugyan Csillagné volt Idával, kik korábban hagyták oda az országgyülést, hogy a várt vendéget elfogadhassák.

- Ön unatkozott ugy-e? - kérdi Csillagné.

- Éppen nem! - mondja Faragó, - egyszersmind a koránjövetel miatt mentségül emlitette: Azért is igyekeztem korábban tisztelkedni; mert a mai előadásra kell kegyeteket meghivnom.

- Hallottuk: a fehérvári társaság megérkezett, mindenesetre elmegyünk, ha jegyet kapunk.

- Szolgálhatok akármennyivel, - mondja Faragó, s oldalzsebéből egy jegycsomagot huzott elő, mely egy rovatos nyomtatványba volt burkolva.

Csillagné felöltönyét Lórinak engedte, aztán a jegyekből négyet kiválasztott. Ez alkalommal szemébe ötlött a nyomtatvány is, mely a szokásos jegyzék volt, hová a bérlők neveit kelle bejegyezni.

- Azt tartom, mindjárt bérlünk is egy hónapra.

- Önök lesznek a legelsők, és ez szerencsét hoz szegényeknek.

- Kedves Lóri lányom, ma te vagy a mindenes, kérlek, ird föl nevünket ez ivre, és jegyezz számunkra négy zártszéket.

Lóri valóban megijedt, nem felejté el, hogy egy kifejezés magyarázatlan maradt, a kézről való rendelkezés, azért az irástól egészen megrettent. Már kezében volt az ív, Faragó ügyesen mellette termett, s mintha azt mutatná, hova kell irni, sugva mondja:

- Nem fogok megőszülni.

Lórit egészen elhagyta a jó kedv, nyugtalansága nőttön nőtt, mert játsziságában hamar kisikamlott száján a szó. Lassan az ajtó felé fordult. Ida közel állt az ajtóhoz, tehát használta az alkalmat, Idának azt sugja:

- Mindenre kérlek, jer utánam.

A jó testvér csakugyan követte Lórit, ki hirtelen apjának asztalánál termett, a tollat a tintába mártá, és kérte Idát, hogy az irja be az előjegyzést.

- Mi bajod? - kezdé Ida.

- Megmondom máskor, csak siess és irj. Mire Ida megirta az előjegyzést.

Lóri hirtelen beporozta az irást, kivitte Faragónak.

- Megvan? - kérdi az ifju élénken.

- Igen! - mondja Lóri.

Faragó már készen volt a megjegyzéssel, de Idát látta jönni, s az nevetve mutatta, hogy ujja eltintásodott.

- Kisiklott! - mondja ugy, hogy Lóri érthette a kiejtett szót, aztán Csillagnéhoz közeledett. A legalkalmasabb beszélgetési tárgy a szinészet volt, s arról is beszélgettek.

- Kivánnám, hogy sok látogató legyen, - kezdi Csillagné, - szégyenünkre válnék, ha a magyarokat nem látogatnák.

- Én mindent elkövettem, mi tőlem tellett, - mondja Faragó, s mi tudjuk, mit értett Faragó, a közönség értse meg, hogy itt az idő a nemzetiségért áldozni.

- Sok függ attól, hogy a társaság eléggé ügyes legyen. Az itteni közönség ösmeri Bécset, és sokat követel.

- Nem félek a birálattól, az országban ez a legjobb társaság, s ma a próbán nem győztem bámulni a jelesnél jelesebb tagokat: egytől egyig fiatalok, és jó kedvvel játszanak.

Lóri Faragónak minden szavára figyelt. Az eleven eszü lány Faragónak előbbi párbeszédéből határozottabb értelmet talált ki, de nem tudta, hogy az ifju könnyelmü tréfáló-e vagy alkalomszerüleg tréfa ürügye alá mélyebb érzelmet rejtett? A mit most a szinészekről beszélt, annyi buzgalmat mutat, hogy ügyszeretet is lehet, más is, különösen a két nyilvánitás, hogy érettük mindent elkövetett, s azon magyarázat, hogy a tagoknak fiatalságát átalában kiemelte, Lórit kinosan lepte meg.

- Valóban szerencsés véletlen, hogy az országgyülés legnevezetesebb kérdésekor érkeztek Pozsonyba a magyar szinészek.

- Akaratuk volt eljönni, hanem egyéb körülmény miatt siettettük idejövetelüket.

Lóri elhalványodott, az ifjunak szavából értette, hogy részese a szinészek megérkezésének, bár az okra nézve homályosan nyilatkozott. Összevetette a párbeszédet, mit anyjának megérkezése előtt Imrével folytatott, visszaemlékezett az ügyeskedésre, melylyel az ifju kezét oly ártatlannak látszó tréfával fogta és csókolta meg, mit akarhatott akkor?

A nők megbocsájtják, ha az alant álló szemeiket hozzájuk fölveti; mert a megkülönböztetés mindig figyelem, egy vallomás, mely mások fölé emeli a hölgyet; de a nagy bizalmasság szine alatt kijelentett kényelmes tréfa elviselhetlen. Lóri aligha gondolt még fiatal emberre; csak mikor Faragó eltünt, döbbent meg, hogy egy megszokott kedvenczet érhetett baj, s ennek megfontolása egyszersmind kifejté a nagyobb rokonszenvet, melyet még ily renden kivül senki iránt sem érzett. Ő vele tréfált legtöbbször, őt ismerte a fiatalok sorából, s ez egyben valóban minden rokonszenves alakot elvesztett volna. Mikor megérkezett az ifju, közelebb érezte, mintha a sors részvéteért őt is megjutalmazta volna.

Ez az első érdeklés első csira is volt, s most ez emberrel összebonyolódik, és kénytelen kutatni, hogy érdemes-e részvétére, érzett aggodalmára, mikor eltünt? örömére, midőn megérkezett? A sziv már megnyilott, várt egy érkezőt, s a legelsőről nem tudja, kiváncsi lepke-e, mely vakmerően megáll előtte, vagy valóban a sorstól kiszemelt állandó lakó. Nem tagadhatja, hogy ezen emberrel küzdenie kell, mert már valami elkezdődött, s hogy több bajt ne okozzon, meg kell menekülni tőle.

Ebéd után távozott Faragó.

Csillag megértette a szinészek megérkezéséből, hogy ez az a kártya, melylyel a folytonossá válható füttyösködést legbiztosabban elhárithaták, még sem derült ki egészen, s alkonyat felé családjával beszélgetve részletesen elmondá, hogy Faragó legélesebben áll szemközt a botránykergetőkkel.

Elmondá a kávéházi vitatkozást, és a mai napra tűzött küzdelmet, mitől azért félt, mert Faragó mélyen érezheti apja nevének megrágalmazását.

- Aggódol, férjem? - kérdi Csillagné.

- Mindenesetre aggódom; mert Faragó nem maradhat sárban, vagy társai kinevetik.

- Istenem, Istenem! mennyi galibát csinálnak ezek a gyerekek.

- Ez elkerülhetetlen; a fiatalság nem maradhat eddigi élhetetlenségében, a nyerseséget meg kell törni. Erre rég elkészültem, tudtam, hogy a válság kiüt, hanem hidegebben nézném, ha nem állna e válság élén az, ki legjobb barátomnak egyetlen fia, s ki az üresfejüséget megveti.

- Nem volt az a fiu vakmerő?

- Ha az lett volna, kárhoztatnám; ő elhatározottan a válság miatt áll szembe, fájdalom: a durvasággal.

- Baja történhetik? - Kérdi Lóri aggályosan.

- Reménylem nem fog baj történni; mert Kapus beszélte, hogy a fiuk tanácskoznak a Hollingerben.

- Meg fogjuk ennek eredményét tudni előadás előtt?

- Kapus megigérte, hogy hat órakor okvetlen eljő.

Lóri kiment szokott szobájukba, a hallottakat egybevetette, és fontolgatta, hogy a szinészek megérkezése különös kiszámitás, mely ellensúlya egy fennforgó mérges vitának, és e vitának nehezebbik fele egészen Faragóra nehezkedik. Az ifjura a szinészek ittléte még csak nem is élvezet; ez végkép kimenté a lány előtt Faragót, s ha az ifju a délelőtti párbeszédben azért foglalkozott vele, mert megkülömbözteti, ugy a Hollingerben támadt vita, mely ma este kerül megoldásra, Faragót veszélyeztetheti, kiért már egyszer aggódott, s kiért most még inkább aggódik.

Miért nem tudja a fennforgó dolgot egészen közönyösen tekinteni? Ezer más ember jár és kel, cselekszik, egymásba akad, összekeveredik, mindezek nem zavarják őt, mert nagy a világ, elférnek benne az emberek örömeik-, bánataik-, botrányaik- és ostobaságaikkal. Ez az első eset, hogy a szülői házon kivül eső személylyel foglalkozik, s ennek a házon kivül eső viszonya meggátolja ártatlan örömét, hogy ma a szinházra gondoljon, az élvezetre, hogy egy pár órát kellemesen fog eltölteni.

Azt gondolja, hogy Idának elmondja nyugtalanságát.

- Még sem! - mondja Lóri, s olyan különös meleget érzett két orczáján, hogy kezeivel is arczához nyult.

- Mit gondolhatna Ida? mondja magában.

Igy vergődött néhány perczig, szive összeszorult, s már arra törekedett, hogy arczáról elüzze a benső küzdelmet, melynek okát apa, anya vagy nővér észrevehetné. Föl-alá járt, nagy lélekzeteket vett, és kivánta a napnak lenyugtát, hogy a szürkület eltakarja az árulkodó arczát, s az a kis titok egészen szivébe legyen zárva.

A Hollingernek hátulsó részében feltünően kevesen gyültek össze.

A megjelenők kiváncsian kérdék egymástól: hol vannak a hiányzók?

Kisült egyenkint, hogy ma véletlen igen soknak dolga van otthon, leveleket ir, feje fáj, meghivták, irnivalója van, az apja itt van, vagy holnap elutazik.

- Hányan vagyunk? - kérdi Kend ur aggályosan tekintve végig a jelenlevőkön.

- Kevesen! - mondja kedvetlenül egy a többi közől.

- Mit csináljunk?

- Menjünk a magyar szinházba valamennyien.

- Ha odamenünk ma, én nem fütyülök ám holnap.

- Ne búsuljon "Kend", a magyar nyelv küzd helyettünk az "Au"-ban.

Ez volt a nagy tanácskozmánynak eredménye, ezt vitte meg Kapus az aggódó Csillagéknak.

Faragó a német szinházhoz ment az előadást megelőző félórában. Föl-alá járkált, várta azt az egyet; mert gyanitá, hogy az megjön. Nem csalódott, a mogorva vad ficzkó jókor megérkezett, s hátulról Faragónak vállára tevé kezét.

- Itt vagyok.

- Én is! - viszonzá Faragó.

- Korán jöttünk, senkit sem látok.

- Én látok egy föl-alá szaladgáló német szinészt az utczának másik oldalán, ingyen osztogatja a jegyeket, hogy valamiképen megteljék a szinház. A németnek van esze, tudja, hogy az országban magunk akarunk urak lenni, megijedt, s hogy megcsalja a világot, ingyentöltelékkel akarja megtölteni a szinházat.

- Hol vannak a te napszámosaid?

- Nem kaptam, barátom, ingyenjegyekkel a német szinház karzatán lesznek: bizvást fütyülhetsz, meg nem akadályozhatlak.

- Hány óra van?

- Háromnegyed hétre! felelt Faragó. Kezdd el a füttyöt.

- Barátom, jó kedvem van, megértem, hogy: pénzzel kell a németet németnek megfogni, menjünk a magyarba!

Faragó karjára fogta a vén jurátust, ugy vitte az "Au"-ba, s ott egy zártszékkel kinálta meg.

- Ne bánts, pajtás, máskor talán elfogadom; de ma áldozni akarok, öt garasom van, éhen fekszem le ma, ma az egyszer igazán mondhatom, hogy a hazáért koplalok.

Imre megrázta a nyers embernek kezét, aztán a szinházban zárthelyére ült, Csillagék mellé.

Lóri az ifjunak sugárzó arczán örömöt látott. Faragó Csillag felé e néhány szót sugta: szépen győztünk!

Elkezdődött a zene, a fiatalság zajoson megtapsolta a Rákóczyt, s Imre használta a zajnak előnyét.

- Lóri kisasszony, irt ma valamit?

- Szinelőadás lesz, ma szépen hallgassunk.

- Istenemre mondom, nem ott lesz az eszem.

Lóri meg akarta róni Faragót, hogy az Isten nevét ily könnyedén használta, de mert oly nagyon bizonyitott, s azt mondá, hogy nem a szinpadra gondol: megértette, hogy ez ifjunak a szinészettel van dolga, - nem a szinészekkel.