Patvaria.

Igen szépen kérem az olvasót, minthogy a muzeumba elfeledtünk a multból táblabirót, jurátust és patvaristát kitömetni, higyje el emberséges szavamra, hogy ilyen kétlábuak is jártak a magyar földön az 1848-iki vizözön előtt, mikor az ügyvéd még nem volt doktor, s nem is tanulta, miképen kell embert nyuzni; sőt oly együgyű volt, hogy a pörlekedő félnek becsületére bizta megitélni, mit ért a fejbeli munka? és nem adott be árjegyzéket, mint most, hogy a fél hirtelenében nem tudja, az egyetemi négy éves tanfolyamban mikor tanitják a csizmadiakurzust a kontócsinálásban?

Az Urnak 1845-ik esztendejében szabad királyi Sopron városába kerültem, hogy a herczeg Eszterházy-féle felső uradalmak főügyésze mellett tanuljam meg, miként vesznek mértéket az igazságnak. A legelső napon azon kezdtem a munkát, hogy a kismartoni uriszéken megitélendő pöröket két nagy zsákba raktam, s főnökömmel Kismartonba mentem.

Főnököm minden czélzás nélkül mondá el, hogy az ő patvaristaságában a patvaristának rendes és elengedhetlen helye a kocsis mellett volt, ott ázott néha bőrig a záporban, s az urfin a "principális" nem könyörült, pedig egymaga ült hátul a hintófödél alatt, s ha emez onnét hátulról előre nyujtá a pipát és dohányzsacskót, a csikorgó hidegben a patvarista töltötte meg az öblös tajtot, s a dermedt ujjakról néha leverte a körmöt, mig a hóban ázott tapló elkapta a tüzkőről a szikrát. Nevetve mondá még el, mennyi ludat, kacsát és nyulat vagdalt föl a principális asztalára, de hétköznapon abból nem evett; mert a szokásoknak ezen áldott országában jókor megtanitották a legényt, melyik az utolsó hely, s milyen hosszan kell még gyalogolni, hogy ne ő váltson tányért másnak.

A kedélyes elbeszélést nem hihettem ijesztgetésnek; a tréfából mégis megértettem, hogy pályámnak kezdetén épen most vagyok az a semmi, melyből ezután fognak valamit alakitani, ha megérek egy maroknyi sarat, melyből a fazekas rántásos lábast pörget ki. Nem voltak előttem ösmeretlenek az életgondok, teljes három éve már azt a kenyeret ettem, mit munkáért adnak; azonban még agyam tele volt a diákéletnek aranyhegyeket igérő képeivel, csak hogy a képzelt hegynek épen azon részénél voltam, mely még nem hegy, hanem völgy; és most kezdém gyanitani, hogy föl kell előbb másznom a nagy hegyre, mely bizony lehetett olyan magas, mint a melyről a czigány azt mondá, hogy olyan magas, hogy az ember egyszerre meg sem látja a végét, hanem kétszer kell fölnézni!

Tessék elhinni, megdöbbentő érzés, ha az ember kénytelen észrevenni, hogy bizonyos körben ő a - legutolsó!

Alig egy héttel előbb én voltam Győrött a leghatalmasabb - diák! Én mondtam meg, kinek fogunk a vármegyeházban "éljen"-t kiáltani. Én határoztam meg, ki a legszebb leány a városban. Én rendeztem az éji zenéket, én csináltam a pasquillusokat, én itéltem el az elkárhozott politikust macskazenére, én vezényeltem a jogászvigalmakat, egy szóval: én voltam a "totum fac", s rövid egy hét alatt én lettem az a semmi, kit főnököm azért vitt el Kismartonba, hogy én álljak leghátul, ki a tekintetes uriszék tagjainak tollat fogok faragni, beporozom, a mit a tekintetes urak irnak, én vakarom ki a téntadisznókat, leveleket fogok pecsételni, rongyos szélü papirost nyirni, ostyát nyalni, az otthon felejtett pipáért szaladni, s mindezért megengedik, hogy reméljem a jövendőt, és változatul képviseljem az uriszéki végrehajtó hatalmat a kapu alatt, hol a rabokat vágják; mert az én tisztem leend megszámlálni a kiszabott tizenkét pálczát.

Ugy tudom a czéhszokásokból, hogy a fölszabaditandó inast a czéhmester legénynyé avatás előtt mégegyszer arczon vágja, mintegy figyelmeztetvén, hogy ez az az utolsó csapás, melyért nem szabad morognia; azon túl aztán kezdődik a megtisztelőbb élet. Ime, az iskolapad mellől kiszabadult diák a nyilt élet küszöbén veszi észre, hogy minden kéz fölemelkedik ellene, tudtul adván, hogy az élet küzdelem, s a mindennapi kenyeret birkózva kell kicsikarni; mert az ujoncz azon tál felé közeledik, melyet olyanok álltak körül, kik korábban megéheztek, s a kanalat szép szóért ugyan oda nem engedik.

Igy elmélkédem magamban, midőn főnököm jónak látta a többi között erre is figyelmeztetni:

- Barátom! Az uriszéknek rendes elnöke az öreg Juhász, herczegi levéltárnok, ki egyszersmind a fraknói kincstárnak őre. El nem kerülheti, hogy az öreg urral ne találkozzék, már pedig az öreg ur nem az Aurorákból szedi a czifra szólásmódot, azért ajánlom, hogy ébren legyen, ha megszólitja. Ha egy uton találnak menni, s az öreg megszólitja, tisztes távolságban menjen mellette; mert nádpálczájával azonnal visszatolja. Szükség nélkül ne kérdezze, és csak akkor feleljen, ha kérdi; mert az öregnek csudálatosan sikerül bebizonyitani, hogy a fiatal ember bolondot mondott. Ha azt kivánja, hogy sétálni menjen vele, engedelmeskedjék szó nélkül, türje békén, ha a fiatalságot leszamarazza; mert ezen bekezdés azt jelenti, hogy valamire tanitani akarja, a mit ön bizonyosan nem tud. Harapja ön össze ajakát, a helyett nyissa ki fülét; mert az öreg temérdeket tud a multból, s a tudást kegyelemből osztogatja, ha olyanra talál, ki gyöngéit eltüri. Nagy ár, de olcsóbbért nem kaphatja ön; mert nem minden bokorban találkozik második Juhász; elhiheti ön, hogy a leghatalmasabb herczeg nem bizta lótófutóra a családi okmánytárt.

Végig hallgattam főnökömnek figyelmeztetését, a nádpálcza, a tisztes távolság és ráadásul az, mi a Aurorákban nincs meg, végig járta idegeimet. Az is meglepett, hogy a győri eminentiák daczára még azon nevet kaphatom, melynek hires tulajdonosa azon jámbor állat, mely "amott a hegytetőn" szokott szavalni; de kibékitett, hogy a kérges ur annyi bemeneti dijért szokott valamit megmondani abból, melyet, főnököm szerint, bizonyosan nem tudok.

Mivel ez a pohár nem mulhatott el tőlem, mint főnököm határozottan mondá, föltámadt bennem az amugy is jókora mértékben meglevő ellenmondási viszketeg. Nagy kedvet kaptam, hogy az öreg urral mégis szembeszálljak, s ha már egy vármegyének osztogattam az "éljenek"-nek kegyelemfalatjait, s némely dicsőségéhes szónok ugy meregette rám esdő szemeit, mint az utszéli koldus: elhittem, hogy még a rimaszombati hires csutorát is kiesztergálnám, ámbár sohasem próbáltam.

Kismartonban az "Angyal"-ban megmutatták azt a nagy szobát, melyben uriszékek alkalmával rendesen öt ágy volt elhelyezve, mégis maradt akkora tér, hogy ott hat lóval bizvást nyomtathattam volna. Ez volt az uradalmi és egyéb idegyülekező patvaristák tanyája. A szobába léptemkor már négy ágyon láttam egy-egy példányt azon fajta népből, mely csizmástól is rá mer heveredni a tiszta lepedőre. Az igaz, hogy egy hét mulva a kéményseprőlegény nem feketithetné be jobban a megmosni valót, mint később tapasztalám; de ez áldott otthonosságból találtam ki, hogy czéhbeli társaimra akadtam.

- Maga az uj söprő? - kérdi az ajtóhoz legközelebb heverésző.

- El tetszett találni! - mondám kuszipajtás nyelven felelve.

- Ugy rakodjál le, pajtás, - utasit az ötödik ágyra mutatva, mondd el, hogy hivnak? hol termettél? Essünk át a czeremónián; mert csak ugy élhetünk e nagy akolban vigan, ha nem vagy valami nagyon rugós.

Negyed óra alatt készen voltunk az ösmerkedéssel, a vidám fiuk megoszták azt a nagy vagyont, mit bizalomnak neveznek, a másik negyedórában azt is elmondák, hogy ki lesz az uriszéken nagyobb ur nálunknál, mi teendőnk van, s kit hogyan tiszteljünk, csak Juhászról hallgattak.

- Miféle Isten csudája az az öreg Juhász? kérdém őket.

- Ki az a Juhász? - viszonkérdi a megszólitott, s ekkép magyarázott: Az a Juhász olyan juhász, ki mellett ezer más ember, ha irgalmasan szólunk: birka, jó rész pedig csacsi; mert az öreg téns urat bizvást kemény táblába lehetne köttetni, s ha beállitják egy könyvtárba, a többi könyvet ki lehet dobni, az öreg egymaga megfelel mindenre.

- Beszéltél vele?

- Járkáltam vele, beszélni csak ő szokott. Egy izben szavába kottyantam, s az emberiségről lévén szó, kijelentém, hogy az emberiség mily nagyon előre haladt. Rögtön torkon kapott, s azt mondá: tapasztaltam-e, hogy a ló vasárnap többet eszik, mint hétköznap, mint az ember? Midőn nemmel feleltem, azt mondja: Ebből láthatod, hogy az ember egészségére kevésbbé tud vigyázni, mint a ló, ekkép az emberek az állatnál is hátrább vannak; már pedig a testi épség első föltétele az emberiség boldogságának. Csacsi!

- Kurucz legény lehet az öreg! - gondolám és mondám, s azonnal láttam, hogy az öreg nem szokott az Auroráknak sima nyelvén beszélni. Mégis erős vágy keletkezett bennem, hogy az öreg urral minél előbb összetalálkozzam, talán mégsem esz meg.

Berendezkedvén a nekem jutott helyen, a pajtások, mint a patvariában tapasztaltabbak, röviden értesitének, mi teendőim lesznek, s a kimeritő utasitásnak befejeztével egyéni czéljainkról kezdénk beszélgetni.

- Mi akarsz lenni, pajtás? - kérdezi valamelyik.

- Pörvesztő! - felelék. Mi lehetnék egyéb? Az egész geografiában nincsen egyéb birtokom, mint a mi közös a vándorlegényekével: az országut.

- Egymást eszi a sok prókátor.

- Biztositlak, hogy jó fogaim vannak. A ki belém harap, elkészülhet, hogy háromszor harapom vissza.

- Ez megél a jég hátán is! - Mondja a harmadik, - s minthogy későbbi beszélgetéseinkből kisült, hogy a többi mind jó módu legény, szakbeli munkára nem szorultak: nagyon bátoritottak arra, mitől amugy sem féltem, a kitartó munkára.

Levervén magamról az uti port, elmentem főnökömhöz, ha tán parancsolna valamit. Mára semmit! mondja főnököm, ki most arra biztatott: mennék el a kismartoni hires kertet megtekinteni; de azt is mondja, ha egy hosszu, majdnem bokáig érő sötét kék szinü kabátos embert látok, megsüvegeljem; mert az az öreg Juhász.

Elmentem a kertbe, vagy jobban mondva: a földi paradicsomba. Az ódon kastélynak a kertre néző részében roppant husz oszlop tartja a homlokzatot. Valóságos fejedelmi épület, előtte egy részben lapály, más részben regényes hegység emelkedik. Az emelkedésben tengerszem alakban egy tó terül el, s az alkonyatra hajló napnak aranytányérát tükrözi vissza. Nem messze a tóhoz az ugynevezett capella koszorúzza a mesterségesen összehalmozott sziklacsoportot, melynek hátulsó része megkanyarodik, s a kit a kiváncsiság a szükebb háttérbe vezet, gyönyörü vizesés lepi meg.

Ez épen elég regényes, hogy a hajduból is poetát csináljon. A mámoros behatást, természetesen, el nem kerülhettem, de azonnal rendreutasitottam magamban azt a szózatot, mely belől sugódozni kezdé, hogy ez a tündéri csoportozat nem az enyim, - másé! Miért tagadnám, hogy az emberi szerkezetnek önzőbb része a birhatásnak vágyát akará bennem fölébreszteni; de mert a szerkezetnek más vegyüléke is megvan mindenkiben: két orczám megmelegült azon gondolatra, hogy munka, érdem és fáradság nélkül legyen valami az én tulajdonom. Mit érne az élet ingerek nélkül? Mit érne a vagyon, ha nem kényszeritettem volna a sorsot, hogy adja meg munkámnak bérét? Azért pedig nem jár köszönet, legfölebb cseréltünk, s enyém az öntudat, hogy a sorsot a cserére kényszerithettem. Igen kapós dolog urnak lenni, mások fölé emelkedni, kényelemben uszni, mit mások megirigylenek; hanem van ennél hatalmasabb uraság: parancsolni a sorsnak, mely a nagy gazdagságot is hirtelen kikapja a vigyázatlan, könnyelmü ur alól, ki aztán ugy megijed a sorstól, hogy a veremig szalad előle, s a mélységben gyáván kitöri nyakát. Jer, sors, küzködjünk. Megrakodtál kincscsel, hogy az ostobáknak oszd ki; mert azok elég pimaszok, hogy előtted a porban henteregjenek. Én nem fogok kunyorálni. Dolgoztam: tehát add ki szerény napszámomat, - aztán lódulj odább; de az én süvegem meg nem billen előtted.

Ilyeneket gondoltam a kismartoni vizesésnél. Nem versbe szedni való fohászkodás, nem tündérmesébe való ábrándozás, mi a környezetnek behatása által méltóbban támadhatott volna az ábrándos vizesésnél, s ámbár e sziklazugban irkáltam egykor első müvecskéimet, a mint azok sem voltak versek, azt is megvallom, hogy igen egyszerű ok vezetett ez ábrándos helyre; mert itt nem volt annyi légy, mint a patvariában.

Furcsa, midőn elhagyjuk az oskolaküszöböt, és már nem adnak föl ötven-hatvan sor megtanulni valót más napra, a vélt örökös szabadságnak első napjaiban a könnyü vérü fiatal ember megdöbbenve veszi észre, hogy most kezdődött el az igazi oskola. Eddig csak vágyakat ösmertünk: most meg van engedve, hogy a valósitáshoz kezdjünk. Miképen? A küzdelemnek árán! Azt a nagy kastélyt tizgarasos napszámosok, egyszerü kőmüves legények rakták össze, s ha a kész épületnél elhaladt valamelyik, érzi, hogy ő is részese volt a munkának, s hogy a mit csinált, magasabb nálánál; mert megfájdul a nyaka, ha a tetőig fölnéz. Elengedjem az életnek e jutalmát, a leghatalmasabb ingert, hogy munkálkodni akarjak? Maradjon a kastély a hatalmas uré, gondolám, ide a küzdelemmel, mit érne a legmegrakottabb asztal, ha a nagy fáradság étvágyat nem adna, hogy a jónak izét megérezzem?

Visszafordultam az "Angyal" vendéglő felé.

A kertnek tisztára söpört utain itt-ott láttam sétálókat, de egynek sem volt olyan hosszu kabátja, hogy bokáig ért volna. Lemondtam a szerencséről, hogy a tüskés öreget még ma megláthassam: nyugodtan mentem a legszélesebb uton, melyen nem kellett senkit kikerülnöm. Mégis megállitott valami, a földön hevert egy hirlap, becsomagolva, mint a postáról leveszik, még fölbontatlan, épen az öreg Juhásznak czimezve. Ezt bizonyosan az öreg vesztette el. Az "Utólsó mohikán"-ból hasznomra forditám a szemlélődést, midőn az indus a nyomokból okoskodik. A tiszta uton könnyen észrevehetém a széles talpu nyomokat, melyekből eltalálhattam, hogy nem fiatal embernek nyalka csizmája járt ott; továbbá a nyomok mellett következetes távolságban a bot végének helye is meglátszék, ama nádpálczáé, melyről főnököm jó előre megemlékezett.

A nyomokat követve, három percz mulva a nagy gesztenyesorban megláttam a hosszu kabátot. Siettetém lépteimet, s a mint beértem, egészen emberembe számitva mondám:

- Tekintetes ur elvesztette e hirlapot!

- Nem ösmerlek, atyafi.

- Nekem sem volt szerencsém, hanem a leirás után, a mint főnököm, a főügyvéd ur, emlékezett a tekintetes urról, könnyen megösmerhettem, a lapnak czime pedig megmondta, ki vesztette el.

- Látott valaki, s megmondta, hogy erre jöttem?

- A csizmanyomok...

- Megszólamlottak? - kapott a szóba az öreg.

- Fiatal ember nyalkábbra szabatja a csizmákat, ha fáj is a szűk állapot.

- Jól van, frater, te a talpamnál kezdted velem az ösmeretséget, majd én a fejednél kezdem. Servus!

Az első találkozás türhetően ütött ki, s okom volt hinni, hogy az öregnél első pillanatra nem buktam meg.