Három mérő buza hat bot, egy nyul negyven bot.

Áldott visszaemlékezés, mit érne nálad nélkül az élet? - Te vagy az a rosta, mely a fájdalmat, mint a konkolyt, kirostálod, és az eltartásra méltó szemet visszatartod, hogy a lelki sovány esztendőkben éhen ne haljon meg a lélek.

Az uriszék öt uradalom népességének pörös ügyeit tárgyalván, temérdek teendőnk volt. Először volt dolgom ügyes-bajos emberekkel, s tapasztalni kezdém, hogy nagyon bölcs volt a teremtő, midőn nem adott az embereknek szarvakat: Ádám apánk óta hányszor kipusztitották volna egymást. A fiatal ember ép szivvel hagyja oda az oskolai padot, tele van emberszeretettel; ha két karja elég hosszu volna, keblére ölelné a világot a nagy szeretetben, - s ime, a patvariának első két hetében már annyi gazságot láttam, hogy ha papiroson volna előttem az emberiség, porzó helyett a téntát dönteném rá, hogy a fekete lében fuladjon meg; mert a Noe idejebeli esőlé irgalmasan tiszta volt annyi mocsoknak.

Első héten gyakorlat végett két rabot kellett vallatnom, - az egyik, egy okkai sváb, három mérő buzát lopott, - a másik, völgyfalvi horvát, nagyon jómódu gazda, orvadászaton nyulat lőtt; de nyulastól az uradalmi vadászok markába került. A buzalopó halavány képpel állt meg előttem, a vádat beösmerte, körülményesen elmondta, miként vitte végbe a tolvajlást, s azon kérdésemre; miért vetemedett tolvajságra? nyugodtan azt vallá, hogy neje beteg, öt apró gyermekük miatt nem mehetett munkára, a koplalási kínok lopásra kényszeritették. - A másikat nem sokáig kérdezgettem, - az uradalmi vadászok által elmondott tényállást, mint mondá, nem tagadhatja, és majdnem elhitette velem, hogy egy nyulért nem volt érdemes az uriszék elé czipelni. A vallatási jegyzőkönyvet aláirva az irományok közé helyeztem. Másnap el is itéltettek a bünösök, még pedig az öreg Juhásznak vitatása folytán a buzalopó kapott hat botot, a nyulászó pedig kerekszámban negyvenet.

Az elitélésen nem valék jelen, az előttevaló napnak hosszu jegyzőkönyvét kellett tisztáznom; de midőn az általam vallatottaknak jegyzőkönyve délután kezembe került, egy nyulért nagyon megsokaltam a negyven botot, holott a másik csak irgalmas hat botot kapott azon még kedvezőbb föltétellel, hogy a buzalopót egy göthös tüdőbajos uradalmi hajdu vágta, amazt pedig egy tenyeres-talpas pandur.

Már megfordult agyamban a gondolat, hogy az eljárást vastag tollal megirom a "Pesti Hirlap"-nak, s az öreg Juhászt, ősz hajának daczára, olyan feketének festem, hogy a szine miatt huszonöt esztendős legénynek nézik; de mielőtt tollat fognék, vágyva vágytam az alkalomra, hogy találkozzam az öreggel, s miattam markában lehet a nádpálcza: megmondom neki, hogy olyan kemény, ha kő volna, még azt sem érdemlené, hogy szent Vendelt faragjanak belőle az ut mellé, - mert az még a barmokkal is szépen bánt, azért vallják a pásztorok pártfogójuknak.

Ne feledjük, 1845-ben történt ez. A fiatalság elhitte, hogy a tekintélyek kora lejárt, hogy az évszám nem jelent egyebet, mint hogy az illető megvásott, s maga is örömest beállna fiatal tacskónak. Mi gyorsan kimondtuk véleményünket, s az öreg urak tartózkodását bátran elitéltük, mintha nem mernének velünk szembeszállni, mint a tyuk, mely réczefiakat vezet, s a parton berzenkedik a vizre rohanó ruczák ellen; mert maga nem tud uszni.

Ösztönszerüleg engedtem mégis a gyanitásnak, hátha az öreg ur meg tudná magyarázni a különböző itéletet, s a rettegett auctoritást nem azért különböztetik meg; mert az öreg a herczegi "convencziós tabellában" a legelső helyen van beirva, hanem mivel különb ember másnál? Lemondék egyelőre a hirlapi levelezésről, erősen megfogadván a pajtások előtt, hogy az öreget megkérdem.

- Pajtás! - szólit meg az egyik kenyeres, - azt mondd ám meg, a mit az öreg ur fog felelni.

- Azt vélitek, hogy magam gondolok ki valami hazugságot?

- Kénytelen volnál valamit kigondolni, ha véletlen elhagyna a bátorság, hogy az öreg urat megkérdezd.

- Nem vitázom veletek e fölött - mondám, - az én dolgom, hogy merek-e vele beszélni.

- Megösmerjük mi, hogy az öreg válaszolt-e és miképen? Az öreg is olyan, mint a varju, hogy nem szokott ugy fütyölni, mint a sárga rigó.

Pajtásaim e szerint az öreget szinte nem merték kicsinyleni, - tekintélye igaz volt, mint az ezüstpénz, mely annál tisztában szól, minél keményebben ütik a márványhoz. Ilyen embert még nem láttam, kiveszett a faja azon vidékeken, melyeken én jártam; mert én idáig általjában olyan öregeket ismertem, kik az ujat elátkozták, a könyvirásról pedig ugy vélekedtek, hogy valami dologtalan unalmából asztalhoz ül, teleirja a tiszta papirt hazugsággal, s a könnyen hivőknek jó pénzért eladja.

Már ez időben divat volt az öregek rovására nevetni, - a táblabiróság bukott eszme volt, mely egyáltalában kipusztitani való, mint a nadrágszij, mely nem magyaros, hanem csizmadiás. Magnak maradt ez egyetlen? - S mivel Sopronmegye az ország szélére szorult, legtávolabb Pesttől, elhiszik a jámborok, hogy a vén toronyóra jár legjobban, mert akkor harangoznak delet, mikor a nagy órának kalapácsa veri a tizenkettőt. Nem! Ingyen nem hiszem el ezt a tekintélyt, - vigyázni fogok rá, mit mond elhinni valót?

Az uriszék tagjai az Angyalban ebédeltek rendesen, s az öreg ur néha megalázta magát. Történetesen e napra bejelentette, hogy eljön; majd meglássuk, mi ér többet, a mit kanállal szájába dug? vagy a mit beszél?

Az étteremben a fő falnak hosszában egy hosszu asztalnál ültek az uriszék tagjai, mellettük elég közel egy gömbölyü asztalnál a patvaristák. Az öreghez közel estem, minden szavát hallhattam, s tán kedvemért, ma beszédes volt az öreg. L....... Miska, az ellenmondásáról hires szolgabiró mára jól fölkeverte a társaságot, s a haladási eszmék rendre vitatás alá kerültek. Bizton hittem, hogy az öreg azon politikusok közé tartozik, kik inkább a földre ülnek, csak hogy véletlen meg ne botoljanak, hogy ez által kénytelenittessenek egy nagyobbat lépni, még pedig előre, s már vártam, hogy ez a nagy tekintély ugy jár, mint a tüdő a fazékban, ha nagyon kidagad a melegben, hideg vizet öntenek rá, s azonnal lelohad.

A szólásszabadságról kezdett egyik tekintetes ur beszélni, keményen kárhoztatván azt a veszedelmes szabadságot, mely kiméletet nem ismer. Nem mondom el a támadásnak érveit, elég ebből az, hogy valaki veszedelmesnek tartja: mert kellemetlent is lehet mondani. Az öreg ur vastag, leálló bajuszát egyenesre huzta az egyik oldalon, s a támadónak ekképen felelt:

- Magyarországban semmit sem tartok oly nevetségesnek, mint a titkos rendőrséget; nálunk az a legnagyobb hazafi, ki nyiltan és nyesetlen őszinteséggel mer beszélni. Miért dobálják ki a pénzt olyanért, mit ingyen, tehát a legolcsóbban megmondanak ugyanazok, kikre titkon akarnak vigyázni? A mit tejes száju tacskók, élhetetlen naplopók, vagy tán tányérváltó hajduk beszélnek, nem érdemes a meghallgatásra. - Az egész országban mondjunk háromszáz embert, kiknek gondolkozását érdemes ösmerni; de ezek hirességüket részben annak köszönhetik, hogy a vármegye házánál nagy sokaság előtt mernek beszélni, és még maguk követelik, hogy ki is nyomathassák. Mi marad még azon nyomorultak számára, kik kenyerüket testüknek leghitványabb részével, fülükkel keresik, a melyből csak a szamárnak juttatott a teremtő legnagyobbat, és ezt is örök gyalázatára kapta.

Mi a rágalomnak legérzékenyebb büntetése? Az, hogy nem mer szemben beszélni, hanem másoknak háta mögött hazudik; de a mint nyilvánságra kerül, kisül, hogy alávaló hazudság, melynek megvetés a bére. A lefojtott szó, a suttogás veszedelmes; mert titkon adják és titoknak veszik, melyből az ostoba azt is kimagyarázza, a mit nem mondtak. A szabadon kimondott szó csak akkor méltó a figyelemre, ha meg nem czáfolható. Az igazmondás fájhat valakinek; de mindenkit óvatossá tesz, s e tekintetben már azért is kétségtelen hasznos, mert ezer meg ezer ember van, kit csak az emberek nyelve tartóztat vissza a hibának látszatától is, holott ha maga javára eltilthatná a beszédet, még a közönséges bűnöket is elkövetné. És mi félni való van a szabad szótól? Nagyon ösmeretes előttünk azon ügyesség, midőn hegedűszóban szép mesét mondanak, s ha nem mondhatta ki Aesopus a leplezetlen igazságot, mesét faragott, s a tetszetős mesét oly szivesen hallgatták, hogy mai napig is élünk e régi találmánynyal.

Az öreg még hosszabban is vitázott; de én már megadtam magamat; mert az öreg olyan meggyőzőn beszélt, mint miként a csöndes eső szokott a föld mélyébe szivárogni: egyetlen csepp sem fut el, mint a záporesőnek tömege. Mi fiatalok áhitattal hallgattuk, és ugy képzeltük, mint a jó öreg kályhát, mely nem tüzel, hanem tartós a melege és kellemes, hogy még meg is ölelhetjük.

Oszlott előttem a köd, az öreg magasabbról nézte a világot, mint a lepsényi ember, ki a mezőn meglátván reggel a felkelő napot, szürét a nap felé terjeszté, hogy a bozsokiak később lássák meg a napot. Az öreg nem ijedt meg a szabadabb eszméktől, s nem félt odább lépni, mert hihetőleg világosan látta, hogy a mely óra késik, az hazud; s a mely megáll, azt nem kérdezik.

Hosszan ültünk az asztalnál, a fönnforgó eszmék egymás után merültek föl, s az előbbeni támadó az örökváltságra forditván a beszédet, azt mondja Juhásznak:

- Hisz-e tekintetes ur a parasztnak?

- Nem én! - mondja Juhász. - Régen mondták már: "Szent háromság titkát, magyar paraszt ravaszságát ki nem találhatod."

- Igy egy véleményen vagyunk, tekintetes uram!

- Szeretném tudni, hogy miben?

- Hogy az örökváltság után (értem, ha valaha sikerülne,) a paraszt csak ugy gyülöli az urat, mint most.

- Nem vagyunk egy véleményen! - mondja Juhász ujjaival az asztalon dobolva. - Mi magunk tanitottuk a gyülöletre, folyvást nekünk szolgált, folyvást parancsoltunk neki és folyvást érezte, hogy nyomjuk. Tudja-e, barátom, mindazt, mit az oskolában szóról szóra megtanult?

- Hogyan tudnám, midőn nem ismételtem.

- A mit nem ismétel az ember, lassankint elfeledi, rosszat ugy, mint a jótéteményt. A megözvegyült ember felesége halálakor kétségbeesetten jajgat, s mint ki a könyökén azt a kényes eret megüti, azt hiszi, mindjárt meghal: egyik sem hal meg, az idő a feledséggel gyógyit, s a tyukszem is kivesz, ha megszünik a nyomás, mely megkeményitette. Elhiszi-e, barátom?

- Hirtelen nem tudom megczáfolni, az igaz!

- S ha én most hirtelen az ön tyukszemére lépnék, tudna-e kiáltani?

- Kénytelen lennék vele.

- Igen természetes; mert oka volna rá, a mire pedig ok nincs, nem érdemes bizonyitani: quod erat demonstrandum.

Ez jeladás volt a fölkelésre, mi fiatalok jókor elhordozóskodtunk, s a patvariában megválasztottuk Juhászt igen okos embernek. Ennek folytán már kimelegültem, hogy még csak az lesz ám a czáfolat, mit én fogok az öreg Juhásztól kapni; hanem föl van kötve a kolomp, be kell harangozni.

A jó meleg nyári délutánban levetém felöltönyömet, leirtam a tegnapi jegyzőkönyvet tisztára, s abban egyezénk meg, hogy alkonyat felé kisétálunk a vidékbe.

Hat órakor elmult a nap hevének mérge, kezdénk öltözködni a hosszu gyaloglásra. Az ablak egészen nyitva volt, az ajtó félig, hogy a légvonat enyhitse a szobának melegét. Léptek közeledését hallánk, az illető az ajtóhoz ért, s botjával befelé lóditá az ajtót. Nagy meglepetésünkre az öreg ur!

- No, gyámoltalan, - szól hozzám az öreg, vége van-e a mai robotnak?

- Most végeztem be, tekintetes ur.

- Eljöhetsz velem sétálni! - mondja az öreg, s én hirtelen követtem az öreget a lépcsőkön alá.

Mig a városban tartott, egy drága szavát sem hallám. Tisztes távolságban mentem mellette, ugy, mint főnököm mondá. Ő nem szólt, én nem kérdeztem, pedig bizonyosan azt várta, hogy mondjak valamit, s akkor majd lekapott volna tiz körmömről. Kiérvén a városból, egy magaslatról keletnek belátánk Sopron felé, és oldalt szépen előtünt a fraknói vár is. A látvány a lenyugvó napnak világitásával meglephetett volna, hogy valamit mondjak; de már csak kezdje a szót az öreg, ha czivakodni akar.

- Rosszul vágták föl nyelvedet a prókátorsághoz, nagyon hallgatsz! - kérdi valahára.

- Kérdezni nem tudok, feleletre pedig nem méltóztatott alkalmat adni.

- Azt várod, hogy én mulattassalak? Te nem vagy kisasszony, én meg már nem vagyok urfi.

Szerettem volna egyszerre otthon lenni; mert vagy az lesz sületlen, a mit mondani fogok, vagy abból sül ki valami, a mit nem mondok; mindkét esetben kinos lesz a délutáni mulatság.

- Hogy tetszik ez a mesterség, a mire fejedet adtad?

- Korán lenne itéletet mondani, tekintetes ur.

- No, meg ne ijedj a kezdettől, - mondja jóakarólag, - idáig csak azt láttad, miként mossák a szennyest: ötven-hatvan czivakodó paraszt nem teszi ki az ügyvédséget. A mit most látsz, nagyon közönséges munka, hasonlit ahhoz, mikor a borbélyinas koldusokon tanul borotválni. Lesz ám e pályán tisztességesebb munka: a nagy jogok vitatása, azok méltók a nagyobb tanulmányra. Most kérdezlek, mit mondasz azon itéletekre, melyeket azokra hoztunk, kiket te vallattál?

Épen ez kellett, még ő vallat.

- Meg ne haragudjék, tekintetes uram, az a két itélet összekuszálta az én hozzávetésemet.

- Nem kóczmadzag az, hogy megfogjon, mint valami legyet. Hát mi baja a két itéletnek?

- Következetességet nem találok a két itélet között.

- Következetességet nem látsz bennük? Te, gyámoltalan!

- Az egyik három mérő gabonát lop, kap érte hat botot; a másik pedig egy hitvány görhes nyulért negyvenet áll ki: hol itt a következetes indokolás?

- Inasbeszéd, - mondja az öreg, - hát nem emlékszel rá, hogy azt a kiéhezett embert öt gyermeknek éhkinja kergette lopni a megevő falatért? Hát nem elég baj az annak, hogy kénytelen lopni? S az osztó igazság nevében nem elég annak az a hat pálczaütés?

- Ezt én is igy magyaráztam; hanem a nyulért negyven bot.

- Épen annyi, mert az a gazember jómódu gazda, s a torkosság kergette ki, hogy pecsenyét lopjon! Mindennapi kenyér és pecsenye: ez a különbség, te, gyámoltalan!

- Már most szamarazzon le a tekintetes ur; mert ezt a magam eszével is fölérhettem volna.

Rám nézett, zavaromat eléggé láthatta; de hosszabb hallgatás után mondja:

- Elengedem a keményebb szót; mert első találkozásunkkor a csizmanyomok után találtál meg, s ha nem jár az eszed szanaszét, máskor megleled a következetességet.

Ez volt az első leczke.