Az egyik szomszéd.

Vannak emberek, kikről nem birjuk elhinni, hogy valaha fiatalok lettek volna.

Faragó Péter alispán ur szakasztott ilyen ember volt. Legrégibb ösmerősei bizonyitották, hogy gyerekkorában a pajtások öregnek hivták; mert a minek a többi nevettében fülig rángatta száját: az öreg meg nem mutatta volna egy fogát, mintha attól félne, ha egyszer mosolyra fakad, féloldalra marad a szája.

Az első diákban ő tudott legtöbb diák szót, a másodikban ő tudott legtöbb sort a diligentiából, a harmadikban ő beszélt legkevesebbet magyarul, s ha a gyümölcsáruló kofával és a pékinassal nem kénytelen naponkint kétszer szóba állni, a hatodik diáknak végén szerette szülőanyjával a falusi preczeptor nélkül nem tudott volna beszélni. Minden gyerek szeret harangozni, madárfészket keresni, éretlen gyümölcsöt lopni, fára mászni, csak az öreg tagadta meg fiatalságát.

Az ő nadrágja térden sohasem kopott ki, csizmájának orrára nem kellett soha folt, sipkájának előbőre sohasem szakadt le, könyvében a lapoknak sarka soha be nem szamárfülesedett, s a padban oly egyenesen ült, mint ha vadréczetojáson ülne, s attól fél, ha megmozdul, valamennyi megzápul. Szerencse, hogy olyan korban házasodott meg, mikor a házasulandó legénynyel az apja ment el a lányos házhoz, a leány pirultában a földre sütötte le szemeit; mert hallhatta, hogy róla beszélnek, a legény a mestergerendán számitgatta az Anno domini nem tudom hányadikat, hogy neki is legyen dolga, mig az apja kisüti, mi járatban vannak; s ha már az öregek megegyeztek, a kérdésben levő fiatalok örültek, hogy a penitencziatartásnak vége. Mondom, szerencséje Faragó alispán urnak, hogy ilyen időben házasodott, - mert nőtelen volna most is, és én itt a második oldalon megsülnék vele, s el nem mondhatnám egyetlen fiának történetét.

Régi dolog, hogy a fölséges Uristen még Faragó uramnál is jobban tudta a leczkéjét, s olyan feleséget méltóztatott teremteni az alispán ur mellé, hogy a tekintetes ur se felejtse el leczkéjét. Kikérdezett az belőle minden magyar szót, mit ő a diák nyelv mellett ugy szólván a tüdője fenekére nyelt el, s időnek folytával az asszony Ciceronak országából haza rángatta az öreget Magyarországba. Házasságuk olyan volt, minőt az öreg urak szoktak összeboronálni, hogy majd összetörődnek, - mert ha nem határozott is a fiataloknak előleges vonzalma, megvolt az a nagy nyereség, hogy előljáróban tele nem hazudta a fiatal ember a kisasszonynak fülét, mint most, s a galambom kis menyecske nem eshetett kétségbe azon, mit meg nem igért az ifiur, hogy egy mosolyáért fölmászik a toronyba, a kisebbik mutatót forditja a negyedre, a nagyot az órára, s ha egyszer elfeledkeznék az örök hűségről, kész lesz az öreg harangra tenni a nyelvét az órakalapács alá, hogy arra verje el a tizenkettőt.

Az összetörődésből megszokás, ebből rokonszenv, végre olyan ragaszkodás támadt, hogy a tekintetes asszony mindig megrítta, ha kedves élete párja néhány napra eltávozott; mert a tekintetes urból a sok jó tulajdonság később ugy ütötte ki magát, mint a későn érő burgonya, - s a ki az országutra patkószeget keresni indul, s aranyat talál, bizonyosan nem löki az árokba. Az asszonyságnak az első évek néha gyötrelmesek lehetnek; mert a férj mindig igen okosan beszélt, holott tudjuk, hogy a fiatal menyecske inkább elhallgatná egyelőre a mit a diák nem tud, mint a mit a professor nagyon is tud; de, hiába, a régi világ az enyelgéshez általában keveset, Faragó ur pedig különösen keveset értett. Az is nehéz volt megszokni, hogy Faragó uram minden komolyabb tárgyban a régi klasszikusokat bizonyságnak idézte, mintha folyvást attól félne, hogy hazudik, a maga emberségére nem hiszi el a menyecske; hanem végre ezt is megszokta, és elértette, hogy ez a beszédnek olyan ékessége, mint a mentének három soros gombja; nem kell mindannyit gombolóra használni, mert jó részét csak ékességnek varrja föl a szabó.

Igy éltek boldog egyetértésben néhány évtizedet, - az asszonyság férjének lelkületéhez nőtt, megtűrte Cicerot, Tacitust, Horaciust, Virgiliust, kik jámbor lelkek módjára szolgáltak a háznál, - csak azt sajnálta, hogy ezen rég megholt érdemes uraságok életben nincsenek, hogy megkinálhatná őket a töpörtős csuszával, minőt érdemes hitvestársaik bizonyosan hirből sem ismertek, különben arról is mondtak volna olyan jeleset, hogy tekintetes Faragó ur ráolvasta volna a tálra, melyben ő kigyelmének kedvencz eledele mindig készen várta, ha megye székhelyéről ad lares paternos haza tért.

Az asszony nagy áhitattal hallgatta, ha kedves férje az okosat a régi tudósok mondataival bizonyitgatta. Ő ugy képzelte, hogy férje némileg atyafiságban van azon tekintélyes uraságokkal, kikkel, ha élnének, bizonyosan közel barátok lennének. Valahányszor a klasszikusokkal bizonyitott a férj, az asszony ugy képzelte, mintha az elhunyt nagy emberek épen az ő kedves öregének hagyták volna végrendeletben nagy bölcseségüket, s egy ilyen jeles mondás felért egy nagy mentegombbal, minő az öreg urnak ősi ereklyetárában százával hevert.

Néha az ebédutáni órában kettecskén maradtak az asztalnál, az asszony különös bizalommal mondá el, hogy most sem tudja megfogni, miként adta rá fejét az ő kedves öregje, hogy megházasodott.

- Ugy beszélsz asszony, a mint érted. A leány azért ne tudjon sokat, hogy férjétől épen azt tanulja meg, hogy mi által lehet kedves annak, kivel egy életet fog keresztül utazni. A nő szereti a hódolatot azért is, a mit nem tud, - ha többet tudna, mint a férfi: megvetné. A nő hamar tulbecsüli magát; azért mondja a római költő: a nő csak folyondár, mely a tölgyre kapaszkodva ér föl a magasba, - önerejéből csak a földön csusznék odább. Ti szépek vagytok, előbb tán csak testben, később a férj által lélekben, - és hogy a tanult ember sem röstel a szépek után járni, csak az olyannak megfoghatlan, ki az egyszeri bölcstől csudálkozva kérdé: A bölcsek is megeszik a mézet? Mire a bölcs igen nyugodtan azt felelte: Azt gondolja az ur, hogy az Isten a mézet csak ostobák számára teremtette? - Nem, kedves feleségem, én jókor beismertem, hogy szükséges az életben a gyöngéd női kéz, mely sima és könnyü kézzel ápolja azon nagy sebeket, melyeket a kornak durva keze üt rajtunk, - azért kerestem meg páromat, mely kiegésziti világomat. Mily szomoru lenne a nappal nap, az éjszaka csillagok nélkül! Mondja Ovenalis. Én nem féltem a küzdelemtől, kedves asszonykám, sőt vágytam erre, hogy boldogságomnak magam is lehessek oka, ha majd életpáromat erről is, amarról is meg kell győznöm; hisz előre tudtam, hogy a győzelemnek jutalma jó részben tulajdonommá válik. Akadályok nélkül elvesztené erejét a szél, - állitja Orentius, ez adott erőt eltürni a nőnek ellenmondásait, - mert az ellenmondás kettőre adott alkalmat: ujabb megfontolásra, ha még valamit helyesebben tehetek, - valamint arra, hogy tudom, miben kell velem egy jogu életpáromat megnyugtatnom. Sok férfi szégyenli az engedést, hisz: Theophrastus a csinos alakot hallgató csalónak állitja, mely szó nélkül csábit; - de mert a félelmet nem ösmertem, sőt kerestem az ellenkezést, mely lelki erőmet megkisérti, örültem, ha nőmet gyengéden meggyőzhettem a jobbról, - mert a gyönyör enyém, hisz beteljesült Hieronimus mondása: A szépet a megujuló szeretet még szebbé teszi. Tudtam és tudom, hogy gyarló voltam és vagyok, sőt maradok; ez közös sorsunk, a házas életben pedig minél kevesebb gyarlósággal lépjünk, hogy a másik fél annyit engedhessen el, a mennyit elengedni képes; de te tudod legjobban, hogy hibáimat örömest beösmertem, s nem kivántam jobbnak látszani, mint a minő voltam, s rólam nem mondhatnád el, a mit az álszentekről mond Ovidius: Nem mind szent, a ki a szentegyháznak küszöbét koptatja. Egymásnak gyakran megbocsájtottunk, szegletességeinket leköszörültük, hogy megférhessünk egymás mellett, és nem lett házasságunk olyan szörnyeteg, melyről Ovenalis azt verselte: Önfejü az asszony; de fő a férj is, igy a házasság szörnyeteg, melynek két feje van.

Megkönnyebbült az alispánnénak lelke férjének megnyugtató értelmezésében, több bizalmat nyert önmagához, ha bár eddig félve közelitett is azon férfiuhoz, ki mellett a férfiak is egy fejjel kisebbeknek látszának, hát még az asszonyok. Áldásos volt rá a megnyugvás, hogy a nő nem ráadás, - hogy a nőnek is határozott értéke van, s ha tehetségei nem fénylenek, alkalmasint nagy oka a férj, ki a maga gyémántját megtalálta, bár kiköszörülni nem tudja.

A tekintélyt nem vehetjük boltban, nem vehetjük holdszámra, hogy a jó nyári meleg napon learathassuk, s a magját zsákba rakjuk. A tekintély olyan fa, melynek árnyékába azért menekülnek az emberek, mert akkor is terebélyes marad, ha senki sem látja. Járt küszöbe volt Faragó uram házának, a jó tanácsért ügyefogyottak, megszorulók és jó barátok gyakran bemenekültek hozzá, s az alispán egy személyben orvos és gyógyszerész volt, s a jó tanácsot és orvosságot folyvást ingyen adta.

- Senkit sem gyülölök, mondja Faragó egy vendégének, kit viszontagságos életének bajai kergettek el hozzá, - bámulom a különböző emberben az egymástól különböző indulatot; mert uralkodni teremtette Isten az embert, - igy ezerféle ösztönének kell lenni, melyet az uralkodás által kielégiteni törekszik. Az állatvilágnak két ösztöne van; jóllakni és szaporodni; - ebben elvégződik minden törekvése; mert hogy a szamár énekelni, hegedülni vagy kártyázni óhajtana mulatság végett, még senki sem födözte föl. Az emberiséget mi kergette ki a természetes vadságból, melyben csak az ennivalónak megkeresése volt egyedüli gondja? A millió szenvedély! Szája izeért kitalálta a szakácsmesterséget, - eszik rostélyost, beef-steak-et, töltött csibét, ludmájpástétomot és ezer olyan ételt, melyet a millióknak nagyobb része nem is tud megenni; mert nem tudja, miképen kell hozzányulni. A szenvedélyek kergetnek a különbözésekre, - s már rég kitanultam, hogy a legbölcsebb ember is önkénytelen botlik, benső alkotásának szerszámai ugy vannak összeállitva, hogy bizonyos botlást mulhatlanul el kell követnie. Martialis szerint: Nehéz a természetnek hallgatag ösztöneit elrejteni. Hát miért gyülölnék akárkit? Talán a csalódások miatt gyülöljek mást? Önhibámat kenjem másra, mert vigyázni nem tudtam? Néhány ezer évvel előbb megtanulhatta volna az emberiség Catotól: Szépen sipol a madarász, mikor a madarat meg akarja fogni; - vessünk magunkra, ha nem vigyáztunk az általános tapasztalatokra. Az állatnak kevés az ösztöne, de használhatósága is kevés; a barmoknak haszna vagy az, hogy terheinket vontassák egyik helyről a másikra, vagy húsuk és bőrükkel váljanak hasznunkra. Az ember milliófélét tud dolgozni, sőt ujabban kitalál olyant, minek elkészitéséről mit sem tud a világ, - s mi fejleszti az emberben e találékonyságot? A sokféle szenvedély által előidézett szükség, melyet a vágy törekszik kielégiteni, s valamint a levegő oda törekszik, hol üres tért talál, a szemes munkás is azt lesi, másnak mi kell, hogy nyereségét azon kapja. Ezt tapasztalva mondá Ovidius: Minden foglalatosság a nyereség kövérségével terhes. Az emberi törekvés ki nem fogyhat, mig kielégiteni való szenvedélyek lesznek; olyan a szenvedély, mint az éhesség, hogy harangozás nélkül is megjelen, s Ovenalis szerint: a kinek tüze kialudt, a szikrát még a hamuban is keresi. Én igen természetesnek találom az emberek sürgését, forgását, csak alamizsna jár a küszöbön ülőnek, s a ki jobbat és többet akar, taszigálnia kell a nagy csoportban, hogy ő juthasson előbbre, mint más. Ilyen könyökdöfések közben a nagy igyekezetünek sok ellensége támad: Az ölyvet gyűlöljük; mert folytonos csatában él, - mondja a római nagy költő, a föcskére szelidsége miatt senki sem leselkedik. Az embereknek ösztöneit általjában el nem itélhetem; hanem mivel az ember az uralkodó az állatvilág fölött, követelem, hogy jobb részével is mutassa meg, hogy ő a legnemesebb teremtmény a földön. A mindennapi szokásokban is kitalálta az ember a szebbet, - a nagy tálból villával emeljük ki a konczot; mert ez tisztességesebb, mint a kezünkkel a tálba markolászni, és helyesen fogadtunk el minden olyan szokást, mely méltó a teremtmények fölött uralkodó emberhez. Az asztalhoz ülő, ha meg nem áldja a kenyeret, ugy ül le, mint a disznó, s ugy kel föl, mint a csacsi! Igy olvasám Sautel soraiban. Igy emelkedtünk alulról fölfelé azon magasságig, melynek koronája, az isteni hasonlatosságnak töredéke, a lélek, - s akkor vagyunk legmagasabbak, ha azt fitogtatni nem akarjuk. Elég baj a földön hentergőnek, hogy ő fekszik legalól; de óvakodjunk valakit kicsinyleni. Meg ne vesd a kis testnek erejét: a kis kutya gyakran lefülelte már a vadkant. Hogy az ember elhagyta a természetes állapotot, a kevéssel való megelégedést, - és a fölébredt szenvedélyek által ragadtatva napról-napra többre törekedett; - nagyért nagyobbat cserélt: kevés szükség helyett nemesebb érzelmeket, állatból emberré lett, és a merő test helyett föllobbant benne a lélek. Nem esem kétségbe, hogy a jobb, a kiválasztott, a selejteseknek nagy számában oly kevés; több a malomkő, mint a gyémánt, - a szalma több, mint a mag, - becsesebb a feketénél a fehér, - mert könnyebben fogja a szenny a fehéret, mint a feketét, s hogy a fehér el nem piszkolódott, az fejezi ki becsét. Igy tanulom én az embert, és nem merem gyülölni, mert botlásai tanitják meg az egyenes járásra, s minő nagy lesz, ha az erényt megösmeri, s még a dicsőségért sem adja oda, mert: Csak az erény valami, a dicsőség semmi, - valamint a test a valami, a testnek árnyéka pedig semmi!

Igy áradozott Faragó alispánból a józan gondolkodás, melyből nyerte a képességet, hogy másoknak azt a való bölcseséget tárhatta ki, mely a tétovázót egyenes utra vezérlé, a csüggedőnek uj erőt adott, - és jutalmul azt kapta, melyet a szótár a második betünek sorozatában becsülésnek nevez.

Megrakodott ő a multból, e hozománya az ódonságnak jellegét nyomta rá, s ezért nevezték őt korának daczára is mindig öregnek; mert folyvást a multra nézett vissza. Tudom, nem hasonlit ő a mostani fajhoz. Ha madárrá változnánk, ő csak túzok lenne, nehéz szárnyaival nem röppenne föl oly könnyen, mint a minden eresz alatt csiripelő veréb; de messzebb röpülne, és sokkal magasabban. A példabeszédeknek benső értékük ódonságukban található, - azaz: hogy a hosszu idő a bennük rejlő igazságot nem volt képes meghazudtolni.

Ódon példányt akarok Faragónak személyében bemutatni, egy megtestesült multat, - mely elért azon korba, melynek küszöbén a haladás hirtelen megforditá az irányt, s azt parancsolá, hogy sebesebben haladjunk, és pedig előre, kimozdulásra kényszeritvén a veszteglőket, ha tán nyugalmuk árán is. Faragó a multnak embere volt, még bajuszt sem viselt. A multat megtanulta, - bölcseit mind ösmeré, s minthogy Rómának klasszikusságát ma sem érte el az uj világ, méltán hitte Faragó, hogy a léleknek tökéletessége két ezereddel előbb elérte a lehetőt: mire lehetne még törekedni a jövendőben?

A magyar föld téjjel, mézzel folyó Kánaán volt; a magyar nemesnek előjoga méltó volt a patriciusokéhoz. - Mit követelhetne testének többet a jelenben? lelke a multban ugy is bő táplálékra akadt. S e megtestesült megelégedés félszázados életében kénytelenittetik észrevenni, hogy a világnak a lelkieken kivül anyagi haladása is van, mely nem tűri a csöndes nyugalmat, a veszteglést - sőt a kezdeményezők ijesztgetnek, hogy az ódonságnak rozsdája legjobb erőnket kezdi megemészteni.

Ki zavarja Brutust? Mondhatná az öreg, hallván ajtaján az erős döngetést, mely a koreszmék személyében kiván bebocsáttatást.

Urnak elég gazdag, embernek igaz példány, lelke azon pohárból iszik, mely Róma jeleseinek adott enyhitő italt, ki kényszeritheti őt többre?

Az idő, ez a nagy mester, mely a mit télen megölt, tavaszszal föltámasztja. Ezredekig nyugodott az ész, a szépet már rég kitalálta, - most az általános jólétet ösztönzi az emberszám s a megélhetés föltétele, mert a jövendő csak ügyes munkáért ad valamit, s kedves Faragóm, ez időnek jelszava leend; a ki marad, az nem halad. E békés indulatu öreget fogjuk a hazai átalakulásnak zajos árjába vonni, s a korrajznak folyamában megmutatjuk a pondusokat, melyek e csendes gépezetet előre kényszeritették.

Az egyik alakot, a nehezebbet bemutattam, most menjünk a szomszédba, keressük meg az ellenkezőt.