A konferenczia.

Egy józan eszü német kitalálta, hogy legbiztosabban gyógyul meg a beteg attól, a mit be nem vesz, és megalapitotta a koplalási gyógymódot. Ez az ember bizonyosan nálunk járt valamikor, s a főispánhoz hivták ebédre, ott undorodott meg a sok ételtől; mert a mi főispánjaink fontos kérdések alkalmával nagyon sokat és sokszor győztek az étlappal; mert a generalis gyülés előtt való napon már kiadták az ebédre való meghivást, s mi természetesebb, hogy nem illik összeveszni azzal, kihez másnap ebédelni megyünk.

A főispán urak a nagygyülés előtti napon délután tanácskozmányra szokták összehivni az előkelő táblabirókat, - itt bizalmas körben megemliték a legfontosabb tárgyakat, kiosztották a szerepeket, ha ellenkezéstől féltek, s a mint ő méltóságaik itt fönnállva és körülsétálva beszélgettek a bizalmasokkal, ha valamelyik makacskodott valamiben, a főispán urak általában nagy szerencsével használták a fogást: legyen holnap szerencsém egy kis barátságos ebédre.

Faragó alispán ur Csillag Pállal együtt ment a főispánhoz, kinél tisztességes csoport volt már együtt, s jóizüen nevetgéltek könnyü beszédtárgyak fölött; - vadászkalandokon, adomákon és ötleteken nevetgéltek, de hiányzott a főfő ember, Csillag főjegyző, kiről általánosan hitték, hogy a tréfákban fölülmulhatatlan.

- Hol késnek ily sokáig? - mondja a főispán a két belépőnek.

- Idézési albákat készitettem, - mondja Faragó, - az esküdtek a mult gyüléskor egészen kifogyasztottak.

- Hány százat irt alá ma? - kérdi a főispán mosolyogva.

- A szükségeseken kivül két csomót, mindegyik csomóban van száz.

- Előre megkészitve?

- Igen, méltóságos uram, - hogy az esküdt urak ne várakozzanak, előre szoktam tartogatni néhány százat, én a magam nevét irom, s aztán kiadom az irnokoknak, hogy irják rájuk: idézésre való, - ezt már röstelem firkálni.

- Egyszer megjárja, alispán ur, figyelmezteti a főispán, el talál veszteni egy csomót, mielőtt az idézésre való megjelelés a papiroson lenne, és egyszerre száz kötelezvénynyel rohanják meg.

- Az egész vármegye tudja, hogy senkinek sem vagyok adósa.

- Nem jó az aláirásokkal tréfálni, azok mindenre használhatók, s az aláiró ezer alkalmatlansággal fizeti meg tulságos bizalmát.

- Eddig nem történt semmi baj, méltóságos uram, ezutánra sem aggódom.

- Én semmi esetre sem tenném ki magamat a veszedelem lehetőségének.

- Ha megütöm magamat, azon tul vigyázni fogok, - most még nagyon hiszek azoknak becsületében, kikkel dolgom van, s jó, ha ezt ők is tudják, kétszeres vakmerőség volna a visszaélés.

- Alispán ur megtörhetlen; de ha megjárja, ne számitson részvétre, én fogom leghangosabban kinevetni.

Faragó alispán urnak vérében öröklött szokását hiába ostromolták az urak, megmaradt véleménye mellett; mert ő az ilyenekben hajthatatlan. Vékony hegyü tollal nem irt, az ő betüt rendesen ugy irta, hogy két pontja volt, s a két pont közé egy vesszőt rántott. A főispánt feőispánnak irta, uj csizmáját két napig hajdujával tipratta, mert azután nem érezte a nyomást, mentéjét végig begombolva viselte, nyakán a legforróbb nyári napon két nyakkendő volt, alól fehér, fölül fekete selyem, s a fehérnek köröskörül vékony szegélye látszott ki a fekete alól. Ezen szokások mind alkalmatlanok és vesződségesek lehettek - másnak, ő maga nem nélkülözhette, s ez apróságok ugy összenőttek vele, hogy náluk nélkül képzelhetetlen volt.

Csak a főispánnak türte el, hogy az albákért leczkéztesse; de már ránczba szedte homlokát, ujjával nyakravalójába nyult, s nyakát igazgatta a feszes kötelékben, mintha valaki fojtogatná. Csillag jól látá barátjának izgalmát, azért a vitatásba szólt.

- Méltóságos uram! - kezdé Csillag, ösmertem egy embert, ki sohasem tudott ugy felöltözni, hogy valami ne hiányoznék az egészből, különösen pedig egy gombot még az uj ruháról is lekapart az első napon. Mindenki látta ezt a hibát; de nem tudták leszoktatni, s midőn egy csinos menyecske ártatlan jószivüségből a hiányzó gomb helyett egy másiknak fölvarrására kinálkozott, - a szokásaihoz makacsan ragaszkodó teljes komolysággal azt mondá: Ha az a bizonyos gomb nem hiányoznék, nem én volnék én.

A főispán észrevette, hogy a főjegyző alispán barátjáról akarja elvonni a figyelmet, sietett más tárgyra átugrani, s azt mondja a főjegyzőnek, némileg félre hiva:

- Köszönöm a figyelmeztetést, az alispán megharagudhatott volna, hogy szokásaiban zavarom.

- Helyette én köszönöm méltóságodnak ezen észrevételét. Faragó barátom testestül a multban él, szokásait is onnét hozta, s azokról lemondani nem tud. A rák természeti ösztönből megyen hátra felé, - ezt meg nem változtathatjuk; hanem a husa igen jó.

- Tökéletesen egy véleményben vagyunk, s mikor a kanczellár szememre vetette, hogy megyémnek első alispánja a nyiltparancsnak ellenállt, s a gyülésnek föloszlatását kalapföltevéssel jelenté, iparkodtam fölvilágositani, hogy a törvényekhez való szent ragaszkodásból tette; de a fejedelem iránt változhatlan hűséggel viseltetik.

- Az én kedves barátom egyenes ember, - mások bogarasnak mondanák; jellemzi a főjegyző, - hasonlit az angolnához, melynek hatalmas védeszköze az, hogy villanyos ütéssel távolitja el magától az idegen érintést. Megtámadták az alkotmányt, melyből ő el nem enged egy betüt, s maga módja szerint vágott vissza.

- Makacs az öreg, elhiszi főjegyző ur?

- Most méltóságod mondja annak, egykor mások fogják majd ezzel vádolni.

- Vádolni?

- Az én öreg barátom merev ember, - minden gondolata a mult, s onnét ki nem fogják egykönnyen mozditani. Én előre tudom, hogy sokan lesznek, kik igaztalan fogják vádolni; mert nálunk sem fönt, sem alant nem gondolkoznak arról, hogy mi a meggyőződés? A pehelyt a szellő kikapja az ablakon, és természeténél fogva a háztetőre emelkedik, - az ólmot ugyanonnét dobják ki, s az a földre esik; mindkettőt benső tulajdonsága igazgatja, és benső ösztönének engedelmeskedik.

- Ne tréfáljon, főjegyző ur, - bizony megjárnám, ha azt igérném a kanczellárnak, hogy makacsnak hitt első alispánom buzgó kormánypárti lenne: ez képzelhetetlen.

- Én megigérem méltóságodnak, sőt nagyobbat mondok: Faragó holnap a legmérsékeltebb leszen a gyülésen.

- Csiklandozni akar, főjegyző ur?

- Nem tudom, mennyire mulattatja méltóságodat az én igéretem; de jót állok, hogy holnap a vármegyének legtulságosabb mérsékletét Faragó fogja kifejezni.

- Mivel hálálom meg az én kedves főjegyzőmnek ezen jó hirt?

- Igen olcsón, kész-ingyen fogom ezt eszközölni, s az eredmény bebizonyitja, hogy méltóságod is azt fogja mondani: e fáradságomért semmi sem jár.

- Valami tréfán töri fejét, főjegyző ur? Előre is örvendek, holnap vigan fogunk ebédelni: reménylem, szerencsém lesz.

- Sajnálattal mondom, méltóságos uram - holnapra minden kegyességtől sziveskedjék fölmenteni, különben nem bizonyithatnám be, hogy én mit sem érdemlek azért, hogy Faragó fölhagyott az opponálással.

- Kulcsot ezen találós meséhez.

- Az ólom aláesik - terhe a földre huzza, - ez az előleges magyarázat: Faragó a megtestesült veszteglés, az ónnak embere.

- Látom, nem akarunk vallani; nem illenék hozzám az asszonyi kiváncsiság. Elvárom a holnapot, addig keveredjünk össze a társasággal.

A tömegbe vegyült a főispán, s röviden elmondván, hogy a fejedelem megszüntetvén a nemzetnek sérelmét, reméli, hogy a szent egyetértés azonnal helyreáll. - Feledjük a sérelmeket, - a fejedelmek néha a külviszonyok miatt kénytelenek olyant cselekedni, mi idő szerént a törvényekre sérelmesnek látszik; holott későbbi magyarázatok tanuskodnának a legjobb szándékról. Holnap igen szép lenne a fejedelmet üdvözölni az atyai engedékenységért...

- Jó, hogy méltóságod bizalmas körben mondja ezt. - Jegyzi meg Faragó. - Egyetértettem arra, hogy szabadságunk megmentése közben vigasztaljuk önmagunkat, hisz arra már Cato megtanitott: Balsorsban el ne csüggedjünk. Bátorságra biztattam a nemes vármegyét, hogy szégyennel ne teljesedjék rajtunk Publius Syrusnak mondása: Mindennap bünhödik, a ki mindig fél. Kitartásunknak jutalmát vettük, megmentettük tulajdonunkat, és őrizzük tovább hiven, s ha ezt visszakaptuk: nem jár érte köszönet. Férfihoz illő jelmondatot találok Ovenalisnak e mondatában: Senkinek se hizelegj, légy mindenki iránt igaz és méltányos. Ezt követtem és fogom követni mindig, azért, jobbat tanácsolok, hogy a gyülésben ne hálálkodjunk; mert kinevet az ország.

A főispán nem erőltette tovább a tárgyat; mert az alispán hatalmas személy volt a megyében, s tanácsosabb volt az amugy is zaklatott kedélyeket megnyugodni engedni, mint az ellenkezésnek ujabb táplálékot vetni.

- No, főjegyző ur, - mondja a főispán később Csillagnak, - kapaszkodjék e másfél mázsás ólomba.

- A mint mondám, ugy fog történni, - állitja Csillag, - méltóságod holnap ilyenkor Faragóba veti minden reményét, s mernék fogadni, hogy körülbelül előre fogalmazhatnám, minő szavakkal fogja méltóságod megirni a kanczellárnak, hogy megyéjében a kormánypártnak vezetője Faragó, a nyakas opponens, - kitől méltó volt félni.

Másnap a megyeterem megtelt a megyei nemességgel, - szilaj örömnyilvánitás mutatkozék mindenfelől, hogy a jogsértésnek már vége, s a közvélemény abban egyezett meg, hogy hálálkodni nem fog. Ilyen viszonyok között, de amugy sem találkozott olyan, ki tulságos odaadásból arra akarta volna buzditani a rendeket, hogy hosszu köszönetet küldjenek föl, - a főispán senkit sem kért, sőt örült, hogy ilyesmire nem is ajálkozott senki; mert a kudarcz igen világos leendett.

A gyülésnek első tárgyain, a kanczellária és helytartótanács tudósitványain tul esvén a rendek, Faragó röviden mondá el, hogy az országos sérelem megorvoslása után nyugalom illeti a rendeket részben, egyszersmind más részben azon kötelesség, hogy az őrállásban ki ne fáradjanak, s ehhez a rendeknek erőt és egészséget kiván. Mindezt szokott szép diáksággal mondá el, a latin remekirók széles mondásaival ügyesen kiczifrázta, s nem csak nem volt feltünő, de sőt igen megfoghatónak vélték, hogy valamint diák nyelven busultak a rendek, midőn a nyiltparancs jogaikat megsértette, ugy most is azon nyelven mondják el, hogy semmi bajunk. A vivátok elhangozván, Csillag kelt föl, s a rendeknek különös meglepetésére, a jelenlevő főuraknak valóságos rémületére, magyarul kezdé a megszólitást:

Méltóságos főispán ur!
Tekintetes karok és rendek!

Itt rövid szünetet hagyott a főjegyző, szemeit végig jártatá a csudálkozókon, aztán megelégelve a meglepetést, csengő hangon folytatá:

- A rendek örömben usznak, féltett szabadságuk ismét biztosan áll a régi alapon, mindenki haza készül, hogy az erős és hosszu küzdelmet ősi telkén kinyugodja. Jákob nem alhatott nyugodtabban az olajjal megkent kövön, mint aludnánk mi a Corpus jurison most, miután abból egy sort kitörülni nem engedünk; hanem ha álmunkban nekünk is lenyulnék a hosszu létra, s hogy kényelmünk ne zavartassék, apáink, a honfoglaló apák, sétálnának le hozzánk, s azon könyvnek, melyen oly jóizüen alszunk, holt nyelven irt betüit és szavait olvasgatnák, méltán kérdeznék: kevés volt a föld, mit vérünkkel hóditottunk meg, hogy annyiért sem volt méltó fejünkben megtartani Árpádnak nyelvét?

Szerzett jogainkért sok vért kiontottunk, a jog ősi karnak szerzeménye volt, s ma is az, a mire Árpádot Pusztaszeren apáink megesküdtették. A miben hasznunk volt, a miért zsiros falatokat kaptunk, a mi a magyar nemest ősi telken kis királylyá tette, megvédettük, mint az oroszlán martalékát, melylyel éhét akarja elverni. Erőnket nem kiméltük abban, hogy mi legyünk az urak, és ne más; csodálatos egyetértésre buzdultunk, mikor a jogok asztaláról a tele tálat el akarta venni a hatalom; de nem tagadom, hogy harczunk és bátorságunk nem volt nemesebb a farkas küzdelménél, mikor éhe a falvak alá kergeti, közel az emberi fészekhez, hol a megevőért az emberi hatalomnak erejével kénytelen mérkőzni. Kérdezem a rendeket, azon csapás, mely jogainkat fenyegette, olyan csapás volt-e, mely miatt az egész nemzet busult? vagy fájdalmunk csak olyan volt, melyből a nagy tömeg nem érez semmit, annyit sem, a mennyiért szomszéd a szomszédot, ember az embert megsajnálja. Nem vesszük észre, ha mindent elveszitünk, a mit jognak irtak apáink, a nép nem fogja megsiratni; mit sajnáljon azon, a mi őt nyomta, - a mi az ő szenvedésének kutfeje, s azon tó volt, melybe panaszos könyüit sirta.

Kérdezzük meg önszivünket: a szabadság veszélyekor mint nemesek busultunk-e; mert hatalmunk, befolyásunk kisebb lesz? vagy megszólamlott bennünk az is, hogy magyarságunknak fájt valami? Képzeljünk egy embert, ki tiz nyelvet tanult meg, s mindenik nyelvet egyaránt tudja, ha ezen embernek lábszára eltörnék, az irtóztató fájdalomban melyik nyelven fogna panaszkodni? Bizonyosan az édes anyai nyelven, szivéből és a sértett tagból a fájdalom az anyai nyelven törne ajkáig, hogy enyhitő szert kérjen. Mi még az általános érzést is megtagadtuk, diákul jajgattunk, s a mai napon örömünket is e holt nyelven fejeztük ki.

Elfogadható volt a mentség, mig Európa együttesen használta e nyelvet; de midőn minden nemzet visszatért az anyai emlőre, s fönmaradásának ösztöne nem az, hogy jóllakjék, hanem a nemzeti dicsőség. Lelkem lelökni késztet a nyomasztó terhet, az akarok lenni, minek teremtve vagyok: visszakövetelem anyai nyelvemnek jogát.

Azonban, tekintetes rendek, épen a mai napon emlitett megnyugvásban látok én nagy figyelmeztetést arra, hogy többé nincsen megnyugvás. Századokig küzdöttünk törökkel, tatárral, a pogány csordák rabszijától folyvást irtóztunk, s a nép, melynek erejével ellenségünket megvertük, ki parancsszavunk szerint engedelmeskedve rohant a halálba, az a nép háromszáz esztendő óta nyögi mit vasvesszővel irtunk meg ellene a törvénykönyvben.

Mindent elvettünk tőle, a mit elvehettünk, s a mit el nem vehettünk, az édes anyai nyelvet, a nép megőrizte hiven, mi pedig ellöktük. Kezdjük meg a háborut önmagunk ellen, vegyük ki a népet a járomból, segéljük emberi méltóságra, hogy neki is fájjon, a mi nekünk, és ő is örvendezzen azon, mi egy nemzetnek öröme lehet.

Országunkat a külföldi utazó aranybányának mondja, s mi a benne rejlő aranyat meg nem találjuk. Szép erkölcs a kevéssel való megelégedés, de a mely nemzet csillogni szeret, mint a miénk, az kevéssel nem elégedhetik meg, s én irtózom azon birtokostól, kinek csak szükségei szaporodnak, de jövedelme nem; mert annak függetlensége könnyen elmállik, s a szégyenletes szegénység miatt játékszere lesz a hatalomnak. Mikor a nyiltparancs megengedte, hogy valamint az adót pengőben tartoznánk szedni, ugy tiszti fizetéseinket is pengőben fizettethetjük a nép pénzéből: a tanácsadó a jelenkező körülményekből okoskodott, hogy már sokan lehetnek, kik megszorultak, s a kövérebb falatért meghunyászkodnak. Ránk parancsolta az idő az iparkodást, többet kell már tudnunk, mint a mire professzoraink tanitottak, és anyagi függetlenségünkért az ujabb kornak tudományát is el kell lesnünk, hogy ne gazdái, hanem parancsolói legyünk a földnek, mely kincseit rejtegeti.

A föld vetett magról ad valamit, vessünk bele pénzt is, hogy azt is teremje meg. Nincsen áldás a robotos munkán, ezt régen tudjuk, utaink gyalázatosak, igaz, semminkbe sem kerülnek. Törvényeink a terhet a parasztra rótták, mi semmivel sem tartozunk a köznek; de nem is boldogulunk, vizeink azon mederben kanyarognak, mit a teremtés óta maguknak ástak, s hány milliót nyelnek el a közvagyonból az áradások, még önmentségünkre sem tehetünk semmit; mert irtózunk kimondani az elvet, hogy a magunk javáért valamit adózzunk. Mi az elszegényedésre vagyunk kárhoztatva, mig fejlődésünket akadályozó törvényeinken nem változtatunk; azért én nem irtózom szembeszállni azokkal, kik a változtatást még világos hasznunkra is megtagadják; mert kiváltságainknak még rozsdáját is meg akarják menteni.

A nemzetek életében nincsen, és nem lehet megállapodás: haladni kénytelenittetünk. Szokásaink is változnak, ma költségesebben élünk, mint huszonöt évvel előbb, igy a hiányt ki kell pótolnunk, vagy kerekünk megáll, mint a malomé, mely alól kiszáradt a viz, a mozgató erő. Megdöbbenve tapasztalom, hogy épen a nemesség irtózik az észbeli törekvésektől. A családok elszaporodnak, a birtok apróbb részekre szakad, és sok jámbor inkább tengődik a tenyérnyi földön, büszkeségét föl nem áldozza a munkásságot jutalmazó haszonnak, pedig végtére igy is elmerül. Évenkint tapasztaljuk, hogy nemesek jobbágy-telkekre szorulnak ki; lökjük el tehát a gátot, csináljunk olyan alkotmányt, mely mindenkinek ad jogot, és nem kecsegtet olyan büszkeséggel, mely okvetlen megöl.

Nem akarok még ma részletekre kiterjeszkedni, megelégszem azon általános kijelentéssel, hogy az ódon törvényt addig kivánom megtartatni, mig meg nem ront; de a mint pusztulásunkat okozhatja, gyökerestől kilököm, és csinálok helyette ujat, jobbat. Erre pedig az ösztönöz, hogy nem annyira kiváltságos akarok lenni, mint polgárilag szabad; s inkább milliókkal vagyonilag független, mint kevesekkel kiváltságos, de mindinkább függő.

Igy remélem elérhetni, hogy maholnap valóban nemzet leszünk, mely a nagyságra munkás erejénél fogva méltó, s ha majd nyelvünket megbecsüljük, földünket a haladásban megjavitottuk, és a személyes szabadságot közössé tettük, akkor mondhatjuk: független magyar nemzet vagyunk.

Az anyai nyelven elmondott szavakat "éljenek"-kel fogadta a jelenlevőknek nevezetesebb része, s ezentul a "vivát" örökre kipusztult.

A gyülés eloszlott, a főispánt igen kevesen követték a mellékterembe, a többség Csillag Pált házáig kisérte, s még szállásán is hosszan maradtak azok, kik nem sokára mint pártbeliek környezték a haladási mozgalomban. A nagy ebédre, mint tudjuk, nem ment, hisz előre látta, hogy a főispánnak ilyen vendégre nem volt szüksége, azért köszönte meg a tegnapi meghivást.

A főispán teremébe érkezvén, izgalommal nézett vissza követőire, és elbámult, midőn Faragó alispánt legelsőnek látta.

- Alispán ur nem hagyott el? - kérdi a főispán diákul.

- Élő bizonyitványa vagyok önmagamnak, hogy méltóságodat akarom követni jövendőben.

- Ne csudálkozzék, alispán ur, hogy ez engem kedvesen lep meg, és épen ez enyhiti az előbbeni kedvezőtlen benyomást. Mi lelte a főjegyzőt?

- Meggyőződését követi, méltóságos uram.

- Elhiszem, hogy meggyőződésből beszél, - mondja a főispán, - de nem értem, hogy azon kiváltságosságot akarja megtámadni, melynek erős védelmében a megye valóban makacs volt, s a főjegyző feltünőleg a legmakacsabbak közé tartozott.

- Mint én is, ezt is tessék mondani.

- Alispán ur is, - teszi hozzá a főispán - de ha alispán ur velem tart, azt következtetem, hogy a kiváltságot...

- Föl is, alá is védelmezem.

- Ezt a következetességet értem, megösmerésem jeléül pedig fogadja jobbomat.

Az előkelő földesurak mindannyian némán nézték a jelenetet, egy része nem értette a főjegyzőnek magyar szavait, a másik része értette, de nem bizott nyelvének folyékonyságában, azért nem fogta föl azonnal a csapást. A meglepetés után most tekintének össze, és az alispánnak megjelenését első reménysugárnak fogadák, mely a harczot folytathatónak jelzi.

- Alispán ur igen szoros barátságban él a főjegyzővel?

- Hihetőleg ezután is, méltóságos uram, mégsem merek ajálkozni, hogy őt visszatartóztathatom. Ő, mint mondám, meggyőződésből beszél, ő hires gazda, milyen vidékünkben egy sincs, és a tapasztalásból tudja, hogy szorgalommal tetemesen sokszorozhatja a jövedelmet. Sok gyermeke van, igy a kényszerüség hajtotta sokoldalu szemlélődésre, és előtte sok dolog lehetséges, mi másnak lehetetlen. Ez az oka, hogy mindenkit hajt és ösztönöz.

- Legyen szorgalmas, gazdálkodjék tetszése szerént, hagyja helybe a főispán, csak kiváltságainknak hagyjon békét.

- Föltételesen leszek méltóságoddal egy véleményen, - mondja Faragó. - Csillag barátom nem rajongó, mindennek tudja okát. Én egyben hibáztatom, s ez fogja utainkat elválasztani: a mire ő képes, arra mindenkit képesnek hisz, s ha a tömeget fölzaklatta, idő előtt bonthat meg olyan sarokkövet, mely nem csak kiváltságot, hanem az alkotmányt is koczkáztatja. Ő magasan járó észszel van megáldva, s ezt közös tulajdonságnak véli. Szereti a haladást, ő arra képes; de a tömeget hihetőleg tulbecsüli, s én a rohamtól mindent féltek, és szent meggyőződésből fogok elébe állni, hogy el ne röpüljön.

- Csudálatos két ember, - mondja a főispán.

- Az alkalmazást nem értem, méltóságos uram.

- Váratlan a két jó barát ellenkező utra tér, tán örökre, vagy legalább hosszu időre. Egymást nem fogják megtériteni, de becsülik egymást.

- Én igy gondolkozom, - mondja Faragó nyugodtan, - miként gondolkozik ő: azt tőle fogom...

- Szolgálhatok felvilágositással.

- Kiváncsi vagyok rá.

- Tegnap este őt a konferenczián félrehivtam, s olyanról beszélgettünk, melynek folytán ő magyarázat nélkül azt mondá, hogy alispán ur egy huszonnégy óra alatt a mérsékelt részt fogja választani a legbecsületesebb meggyőződésből.

- Igy lesz valami belőlünk, méltóságos uram: első kötelességünk tisztelni egymásnak meggyőződését, s kimondhatlan örvendek, hogy barátom igy gondolkozik rólam.

- Én mondom, - állitja a főispán, - ritka két becsületes ember!