A szűrös atyafiak.

A hatalomnak keleten rendes jelvényei vannak, ott a zsarnokság előre akar ijeszteni, hogy a közeledő féljen. A khinai mandarin, a török basa, külső jelekkel rémiti a járókelő népet; mert a hatalomnak hiusága, hogy mindenki tudja: hogy ő az, a ki üthet. Ázsiából származtunk, üres kézzel nem jöhettünk, s mert két csapatra oszlánk, az egyik nagyon parancsolt, a másik nagyon engedelmeskedett: el nem rejthettük hatalmunknak hiuságát, s a falu birájának ablaka alá volt századok óta helyezve a kaloda és a deres, hogy a tömeg reggeltől estig lássa, mi sors várhat reá.

Kapus János uramnak háza előtt állnak az emberijesztők, tiz esztendő óta a deresnek lábai mintegy lyukba mélyedtek, s ebből egy idegen gyanithatá, hogy a tisztes hivatal rég óta nem vált el e küszöbtől. Röviden emlékeztetem az olvasót Kapus Jánosra, ki Csillag Pált még diákkorában fölvette maga mellé, s az élénk fiatal emberrel bizalmasan beszélt, egyszersmind megkérte, hogy máskor is megösmerje.

Sok viz lefolyt azóta a Dunán, Kapus Jánost az ég előbb egy fiuval áldotta meg. Az a fiu egyik megyei fővárosban végezte el a jogot, s a falunak csodájára, közel járt oda, hogy ur legyen, tekintetes ur, összekeveredhetik a többi posztóruhással, s nem látszik meg rajta, hogy az apja robotos paraszt, ekével turja a földet, s a kapanyéltől ugy megkeményedett a tenyere, hogy a parazsat tenyerében tartja, ha a szolgabiró ur pipára akar gyujtani.

A falu házában a hosszu asztalnak elején ül Kapus uram, alább néhány tanácsbeli könyököl az asztalra, s megtámasztják fejeiket, mert a biró olyan okosat mond, hogy a tudatlanabbnak fejét oldalt nyomja. Kapus János elvégezvén a falu dolgait, örömest felelgetett a kérdezőknek, kik rendre kérdezték azt a czethalat, mely a földet tartja, az operencziát, melyen oly magas a hegy, hogy a rajta mászó kénytelen hason csuszni, hogy a csillagokat le ne dörgölje az égről, végre sok más után a hetedik gyereket, ki a föld alatti kincseket meglátja.

Hasonló táltos kérdésekre már megfelelt Kapus János, - a tudakozók lassan kikoptak a táltosokból, kezdtek apróbbakat kérdezni, s a többi közt azt mondja az egyik:

- Ne vétsek szómmal, biró uram, ha kérdem, szégyenli a mi sorunkat, hogy fiát a diák oskolába adta?

- Talált-e már kelmed pénzt?

- Akárhányszor, biró uram, felel a másik, - egyszer találtam négy garast még gyermekkoromban, - huszast is találtam, - sőt alig két hete tiz forintos bankót is találtam a városban a buzapiaczi sárban.

- Aztán ott hagyta kelmed a sárban?

- Nem bolondultam meg, hogy ott hagyjam.

- De ha tizezer forintot találna kelmed, azt a földön hagyná?

- Ha egy lábon kellene haza hoznom, mégis meghoznám.

- Mit csinálna kelmed annyi pénzzel? Egy millió forintot tehetne kend a szürujjába, mégis megismernék kelmeden, hogy paraszt.

- Ur lenne a fiam.

- Most megfelelt kend helyettem! - Mondja a biró. - A gyermek Istennek ajándéka, s mikor fiammal megáldott, megörültem folytatásomnak. A fiu növekedett, beadtam oskolába, ott hamar eltanulta a tanitótól, a mit az tudott, s mivel a tanitó maga mondá, hogy nálánál is több ember lehetne, azt gondoltam: hátha kincset találtam, - és szerettem volna tudni: mennyit ér? A fiu elvégezte a törvény-tudományt, már esztendők óta tanitásból él, én nem adok neki semmit, - most hát elhiszem, hogy több ember nálamnál; mert én csak apámtól maradt örökségemmel tudtam előre menni. Kelmed talált kincsből akarná fiát urrá tenni, - én nem várakozom a találomra, nem kivánom, hogy más igaz szerzeményét elveszitse, s abból, másnak keserves kárával, legyen az én fiam ur; hanem könyv mellé állitottam, s ha válik belőle ember: a maga tudománya tette urrá.

- Én is gondolkodtam, hogy fiamat oskolába adom.

- Elkelt a kelmed kovásza, a gyerek itthon maradt.

- Féltem valamitől, biró uram.

- Hogy több esze lesz, mint kelmednek?

- Hogy megszégyenli édes apját; mert az szürben jár.

- Félig mást is gondolt kelmed, - okoskodik a biró, - mindenkinek irigyli a jobb sorsot, még tulajdon gyermekének is; mert az különb ember lenne. A pap legtöbbet tanul, még is legtöbbet imádkozik a szegény emberért. A haldokló ágyon is az vigasztalja, - a legragadósabb nyavalyában leül a szegény embernek ágya mellé; mert tudománya megtanitotta az emberi szeretetre, s a kevélységet kiirtotta szivéből.

- Biró uram fia nem lesz pap!

- A tisztelendő ur sem a fekete ruhája miatt tette le a kevélységet; hanem mivel okos ember.

Vége, hossza nem leendett a kerülgetésnek, ha meg nem lepi a beszélgetőket az ifju Kapus, ki a városból most érkezett haza, s azonnal a tanácsházba sietett, és apjának nyakába borult. Megcsókolta a munkagyürt jobbot, aztán az ösmerősökkel kezet fogván, leült apja mellé.

- Jókor jösz, fiam, - mondja az apa a vidám arczu fiunak, - azt mondja itt a szomszédom, hogy apádat majd egykor megszégyenled?

- Látott-e, bátyám, leásott fenyőszálat, melyre a sok közől csak egy-kettő tudott fölmászni?

- Akárhányszor, - a mult fehérvári vásárkor láttam egy legénykét, a fának sudaráról három rőf finom posztót, hat selyemkendőt hozott le, s mind az övé volt: mert ő tudott csak a fa sudaráig jutni.

- Ime, kedves bátyám, - mondja a fiu az öregebbet megbecsülve, - az a fiu azért kapta meg a posztót és a selyemkendőt, mert legalulról mászott föl a magasba, - én is örömmel tekintek le oda, honnét fölkapaszkodhattam.

- Mégis zokon esnék, ha valami született urfi azt mondaná: "barátom, az apád szürben járt."

- Könnyen felelnék rá; mert egy hires kardinálisnak, ki herczeg is volt, csufolódva mondván egy született herczeg, hogy a kardinálisnak apja kanász volt, azt felelte a főpap: "Igen, apám kanász volt, és én mégis herczeggé lettem; hanem ha az uré lett volna kanász, maga is csak kanász maradt volna."

- Egy lábbal mégis közelebb áll majd uramöcsém az urakhoz. Mondja keserűséggel a vitázó tanácsbeli.

- Ellenségnek nézi, bátyám, az urakat?

- Mi huzzuk a terhet. Mondja sötéten amaz.

- Mázsáljuk meg terheinket, bátyám, - okoskodik az ifju, - én álló tiz esztendő óta járom az oskolákat, velem együtt jár száz meg száz urfi, - a sok könyvet elvásitottuk, sok éjszakán át virrasztottam a könyv mellett, s ez még mind nem elég, hogy megsüttethessem a fehér kenyeret. Most én még semmi sem vagyok, boltot nem nyithatok, mint a kereskedő, műhelyem nincsen, mint a mesterembernek, még annyi sem vagyok, mint az inasságból fölszabadult legény, pedig tiz esztendő óta tanulok; - mit irigyelne tőlem, bátyám?

- Egyszer mégis ur lesz, öcsémuram.

- Az a szándékom. A szántóvető megmivelte földjét, a magot elvetette, s hónapok mulva kimegyen földjére, hogy a sárga kalászokat learassa. Követeli a földtől, hogy a fáradságért fizessen meg, s jaj volna annak, ki helyette akarná a kévéket elszedni; mert azé a gyümölcs, a ki a magot földjébe vetette. Sokat fáradtam, sokat is kell még fáradnom: kérdem bátyámat, nem érdemlek-e többet, mint a szolgagyerek, ki a libaőrzés mellett nőtt föl az ekeszarvához?

- Szent igaz, hogy a tanulás nehéz munka.

- Mikor dobolták ki, hogy a tanulás tilos?

- Biz azt nem dobolták ki.

- Én el mertem indulni a hosszu utra, - még most is utazom, - kikérem béremet a sorstól, s olyan gyümölcsöt követelek, a minő magot vetettem, - igy, hihetőleg, valamikor ur is lehetek.

- Meg is érdemli.

- Ekképen hiszi bátyám, hogy ingyen nem adják a jobb módot; azért, ha nem rösteli hallgatni, mást is mondok. - A természetben semmi sincsen hiába, - a tuzok nagy, ha megfoghatjuk, megesszük, - fecske millió meg millió van, husát nem eszszük meg, hát mi haszna van? Azt mondja a tudomány, hogy az ártalmas bogarakat pusztitja el. Az ember ura mindennek a földön; de az emberek egymás között mennyiféleképen különböznek, - egy rész földmivelő, más rész mesterember, hány orvos, ügyvéd, gyógyszerész és egyéb van? - most mondja meg, bátyám, - melyik nélkül lehetünk el? A mesteremberek közől a szabó fölösleges vagy a csizmadia? A takács vagy az asztalos? Az ügyvédséget törüljük el vagy az orvosokat? A mérnök haszontalan vagy az a könyvcsináló, ki a tapasztalatokat irja össze, hogy az emberiség el ne feledje, a mit jót vagy rosszat már kipróbált? Én azt hiszem, mindenikre van szükség, és hogy mindenik alkalmas legyen azoknak szolgálni, kik rászorulnak, hosszan kell a kiválasztott tudományt vagy mesterséget megtanulnia; mert ha ügyetlen, bizonyosan fölkopik az álla. Igen; de még másra is van szükség. Mi a mi országunkban magyarok vagyunk, egy csoportban összetartunk; de más ország és más nép is van, - sokféleért összekaphatunk, e miatt katona kell. A tisztnek több eszének kell lenni, hogy a legénységet okosan vezethesse, - hát a fővezér mit tartozik tudni, hogy megvédelmezhesse a hazát? Külsejük szerént ezek mind urak, kiket jobb dolgukért a napszámos megirigyelhet; hanem, kérdem bátyámat, melyiknek helyébe merne oda állni, hogy a helyett elvégzi a fejbeli munkát? Az orvos helyén megölné a beteget, az ügyvéd helyén elvesztené az igazságot, mint ügyetlen katonatiszt hiába öletné meg embereit, s mint tudatlan fővezér az ellenséget a hazára eresztené, hogy mindenünkből kipusztitson. Most mondja meg: ingyen van az uraság?

- Ezekre nagy szükségünk van, uramöcsém, - mondja megnyugodva a másik; hanem azt mondja meg, kérem, miért csináltak az urak olyan kemény törvényeket a szegény jobbágy ellen?

- Meg tudja mondani, bátyám, mikor csinálták azon törvényeket?

- Mindegy, akármikor, mi érezzük, hogy fáj.

- Nem mindegy, - a terhet 1514-ben, tehát háromszáz esztendővel előbb mérték a jobbágyra egy olyan lázadás után, melyben a nép vadabb volt a baromnál.

- Háromszáz esztendős büntetést nehéz elviselni, - és eltarthat...

- Lassan!... Mondja az ifju megkapva az ellenkezőnek kezét,... apám mellett ülök, vele együtt paraszt vagyok, - higye el nekem bátyám, hogy apámat meg nem csalom. A mostani urak nem hoztak vértörvényeket, - sőt hallhatták hirét, midőn a kormány az adót pengőpénzben akarta kivetni a népre, a vármegyék ellenálltak, a tisztviselők odahagyták hivatalaikat, s még a katonasággal sem birhatták rá, hogy a népet megterhelni engedjék. A fenyegetéstől nem rettentek meg a vármegyék, hosszu ideig tartó tömlöczözésekkel rémitették a nemességet, még sem engedett, s jobbágyait a nagyobb nyomástól megvédelmezte. Elhiszi-e, mikor én mondom?

A másik lesüté szemeit, felelni nem akart vagy nem tudott, s e miatt az ifju élénken megragadá kezét.

- Ha vén asszony hazudna kilencz farku kutyát, hat lábu tehenet, azt elhinnék itt a falun; én az igazat mondom, erre elhallgat, bátyám?

A másik fölnézett.

- Bátyám! Sok urfi között jártam, egynémelyik haragjában paraszt származásomat hordta elő, - ez soha sem fájt, mert tanitóim s az érdemesebb tanulók épen ezért dicsértek; hanem midőn megálltam a bucsuhelyeken és a vásárban, hol kiteritett ponyván pénzért árulják a népnek az ostobaságot, s a papirosáruló nevetve mondja azon kérdésemre, hogy a parasztnak csak ostobaságot lehet eladni, - akkor, akkor, édes bátyám, kipirult két orczám! - Nem az ur a mi ellenségünk, hanem a tudatlanság, mely a jót még reméleni sem engedi...

- Melyik jót?

- A melyik lassankint elkövetkezik; mert uraink a háromszáz esztendő előtt hozott véres törvényeket el akarják törölni, - van nekünk egyéb bajunk, mint hogy egymásnak ellenségei maradjunk.

- Egymásnak ellenségei?

- Igen, - most azok vagyunk, s van a ki nem szereti, hogy összebéküljünk.

- Miért?

- A békésen megosztozott atyafiaktól nem élhetnek a prókátorok, - ez a magyarázat, - a többi diákul van.

- Egyet kérdek hát uramöcsémtől, - mondja a vitatkozó, - meg merné-e kérni egy vármegye urának lányát?

- Erre nem gondoltam még.

- No, ha a vármegye ura összekeveredik velünk - akkor sokat elhiszek!