Egy csomó aláirás.

A világ forgásába minden dolog következetesen beillik, a tudósok bölcsesége, a tudatlanok ostobasága. Ezen nyomon kimondhatlan nagy számu apróságot előszámlálhatnánk, melyek a világnak sorsára elhatározó befolyást gyakoroltak. Egy párisi varga elkésett egy pár csizmának készitésével, s ez alatt Napoleon ezredes jobban meggondolta föltett szándékát, nem ment török szolgálatba. Az események lehetnek kicsinyek; de következéseik nagyok.

Kapus Imre jókor kocsira ült, a nappali nagy meleg miatt reggel ment el a látogatásra, a cselédet aztán biztatta, hogy a legrövidebb utat válaszsza. A legrövidebb ut történetesen az volt, melyen a főjegyző tegnap utazott. Imrének az jutott eszébe, hogy az ingoványos körül nem dült-e föl a kocsi? E gondolat fokozatosan éledt épen az ingoványos részig, s minthogy a kocsis itt lassabban hajtott, Imre a nyomokat vizsgálta. Egy helyütt a kocsis kikerült a vágásból, hogy az ingoványosabb helyen el ne vágjon a kerék. Imre kérdé a kocsist:

- Miért kerülsz oly nagyot?

- Tegnap itt fölfordult valaki, a mint látom a nyomokból, s több embernyom látszik, mint kerékvágás.

- Megállj, - mondja Imre a kocsisnak, - ott egy csomó papir fekszik a vakondturás mellett, bizonyosan a tegnapi düléskor feledték itt.

A kocsis leugrott, fölvette az egész köteget, s átnyujtá Imrének.

- Urak járhattak erre, - azoké leszen a papiros.

Imre mindjárt a főjegyzőre gondolt, a csomagot oldatlan hagyá, s maga mellé helyezé az ülésben. Hirtelen elkedvetlenedett, hogy jóakarójának még baja akadhatott a földülésben, még inkább biztatta a szolgát, hogy a lovakat gyorsabban ereszsze. A szolga megfelelt a kivánságnak, néhány óra alatt rámutatott a toronyra, mely a kitüzött falunak közepéből ágaskodott ki, mintha vendéget lesne; mert a közbirtokosságnak csinos uri lakai gyanittaták, hogy a váratlan vendéget az álmos-könyvből is örömest találgatják, s a ki a vendégre csörgő szarkát meglőné, könnyen madársrétet kapna az inába.

Alig emelkedett föl a nap olyan magasra, hogy a gyepre kiteritett vásznat illőleg megszárogathassa, Imre már a megyének legnevezetesebb közbirtokosságában volt. Jobbról, balról választékos uri lakok lombos fatömegek közől kandikáltak az utczára, kinézésre bizon meglakhatott volna bennük akárki; tehát kérdezkedni kellett, melyik itt tekintetes Csillag Pál urnak laka?

- Épen jó helyütt tetszik járni, - mondja egy fehércseléd, - a tekintetes ur is itthon van, tegnap este érkezett haza.

- Nem beteg a tekintetes ur?

- Betegnek kellene lennie? - Viszontkérdi a leány csudálkozva az ifjunak furcsa kérdésén.

- Nem dült föl a tekintetes ur tegnap éjjel?

- Még nappal hazaérkezett.

Imre könnyebbült lélekkel járatott be az udvarba, hol a megállásnál már a főjegyző ur várakozott; mert a beszélgetést hallotta a nyitott ablaknak redőnyei mellett. A megyei hajdu leszedte a holmikat, a kocsist az istállókhoz utasitotta, a házi gazda pedig vendégét először is a lakot környező kis angol kertnek hüsébe vezette.

- Barátom azt kérdé a cselédtől, hogy nem vagyok-e beteg?

- Azt véltem, hogy tegnap szerencsétlenség történt utközben az ingoványosnál, minthogy ott dülésnek nyomait láttam.

- Én baj nélkül jöttem, s hihetőleg utánam jött valami szerencsétlen, a ki a rövidebb utat kereste, - meglehet épen falubeli.

- Nem gondolnám, mert egy iratcsomagot találtunk a válságos helyen, s ez adott okot a kérdésre, hogy baj után tudakolóztam legelőször.

- Megnézte barátom az iratokat?

- Nem néztem meg; mert igen hihetőnek véltem, hogy azon csomag a tekintetes uré.

- Az iratcsomó biztosan nyomra vezet, de különben is hiszem, hogy Faragó alispán urnak történhetett baja; mert neki azon irányban kellett menni, ámbár figyelmeztettem, hogy az ut nem egészen biztos, de mivel én az ő kocsiján jártam arra néhány órával előbb, - a makacs öreg megbizott a kocsisnak ügyessége- és helyösmeretében.

- Csak nem történt baja?

- Attól nem félek; mert különben itthon volna inkább, mint máshol; pedig, ha baja történt volna, jókor hozzám ért volna a rossz hir: igy nyugodtak lehetünk.

Körüljárták a kertet, onnét a majorba értek, hol a hazai viszonyokban szokatlan rend mutatkozott s a fiatal ember csöndesen bámulta az intéző kéznek gondos munkáját. A cselédek élénken munkálkodtak, a kérdésekre értelmesen feleltek, s egész foglalkozásuk olyan kiszabott renden ment, hogy a néző megkivánta a munkát.

A régi jó gazdák született hajduk voltak, legkorábban keltek, legkésőbben feküdtek, folyvást kiabáltak, beszédjüknek fele része káromkodás volt; mert egész napon át, ugy szólván, birkóztak a cseléddel, hisz az mind akasztófáravaló, mind tolvaj! A két láb és a nyelv dolgozott, az ész nyugodott; az nem volt kiváncsi, hogy a lomha földben volna-e több erő, ha kényszeriteni tudná? Nem számitott, hogy a jármos ökör a megevő szénáért mennyi munkát képes elvégezni, s mert a paraszt ember is előbb megveri a feleségét, mint az ökrét: az ur is inkább sétáltatta az ökröket a szántásban, mint mivelte volna a földet.

Gazdasszonyaink jó tyukültetők voltak, könyökig vájkáltak a kerti földben, nyelvük, mint a lelkiismeretnek furdalása, soha meg nem nyugodott, de parancsolás helyett veszekedtek, magyarázat helyett lármáztak, a cselédet szamárnak fogadták, annak meg is hagyták, olyannak eresztették el; mert nagyobb szégyennek tarták a cseléddel szépen beszélni, mint veszekedni, - dicséretesebbnek a cseléd után kujtorogni, mint jól megmagyarázni a megtennivalót, s előre megmagyarázni, hogy a lustaság könnyen kiszámitható, és ezzel kisüthető, melyik élhetetlen.

- Ez a rend csudálatra méltó! - mondja az ifju.

- Mindjárt nem fog ön csudálkozni. Az ökrömet, ha befogatom és hajtatom: megyen, - ha kifogatom: megáll, - tevékenységének határa ott végződik, a hova kényszeritem. Magától semmit sem tesz meg; mert állat, és az élelemért nem érez háladatosságot. Az ember megalkuszik velem, bérét közegyetértéssel határozzuk meg, ezért megveszem munkásságát, és szolgának nevezem. Mondja meg ön, a szolgaság fogalmáért mit ad nekem az ilyen módon megfogadott ember? Becsületét, szorgalmát, melylyel leginkább használhatna, magaménak mondhatom? Ennek magasabb ára van, ezért szivébe kell nyulnom. Leereszkedem hozzá, megtanitom a természetnek azon titkaira, melyekre mulhatlan szüksége van, közlöm vele a tudásnak malasztját, s addig nem nyugszom, mig föl nem ébresztem benne az öntudatot, hogy önbecsét ösmerje, s összehasonlitván magát önmagával, mikor hozzám jött, a nagy különbséget megértse. Higye el ön, senki sem szereti, ha ostobának hiszik. - Ezen hatalmas ösztönnél fogva képzelem uj embereimet, s mikor levedlette nálam a vak tudatlanságot, már a puszta tudást is megjutalmazom; - s mivel időnek folytán tapasztalja, hogy nem fukarkodom a méltánylásban, föltámad benne a becsület, hogy a lehető legtöbbet megtegye; mert bizik belátásomban.

- Most már nem csudálkozom.

- Hiszem! - mondja a főjegyző. - Eljárásom igen egyszerü, másnál szolga volt, nálam emberré lett, igy igen jutalmazó tőke, melynek kamatait gazdaságom bebizonyithatja.

- Azt gondolom: álmodom, a mit láttam és hallottam.

- Pedig most nem álmodik ön, - most látja a valót, az egyszerü megfejtést, hogy a társadalom beteg, s az ember az embert megérteni nem tudta. Könyvekben szép szavakkal megirják, hogy az eb milyen hű, a ló minő okos, és szokott köréből egyesleg mennyire kiemelkedik; szeretném megkérdezni az illetőket, az az eb volt-e hű, melyet folyton korbácsoltak? vagy az a ló ragaszkodó, melyet mindenképen agyoncsigáztak? A megkorbácsolt kutya megharap, a bántalmazott ló fölrug, - s a lealacsonyitott ember félállat marad, mely mindent erőltetve teszen. Titok legyen előttem az ember, ez a beszélő, nevetni és jajgatni tudó, kérő és köszöntő, a vett jóért hálát fogadó lény? Az embernek arcza folyvást megvallja, mi van a lélekben! Látom az arczon az örömet, bánatot, vágyat, félreértést, kiváncsiságot, megelégedést és hálát, - és még se ösmerjem? - Szavával sok ember hazudik; de képe elárulja hazugságát. Ember az embert nem nélkülözheti, s ha már a viszony elkerülhetlen, tulajdon hasznom parancsolja, hogy emberemet legczélszerübben használjam, s a legszentebb igazság, hogy akkor használ legtöbbet, ha tulajdon becsét megösmertetem vele, s én leszek a legelső, ki ezt megösmerem.

- Hol kezdődött e szemlélődés?

- Politikai viszonyaink kényszeritettek a szemlélődésre. A jobbágy megalázott szolgánk, szorgalmának gyümölcséből résztveszünk, idejének nevezetes részéről mi rendelkezhetünk, s a mogorva arczon látám, hogy belől gyülöletnek lángja ég. Megdöbbentem azon kiváltságtól, mely csak hitvány munkát képes kicsikarni, és a gyülöletet buján termi. Tulajdon fajomat nem kivánom ellenségemnek, barátja lettem az egyszerü népnek, azóta vidám képpel szántja földeimet, tudja, hogy nem hajszolom, szorgalmát megkétszerezte, s engem további tanulmányozásra ösztönzött, melyből világos a jó eredmény.

- Szabad a végczélt is tudnom?

- A jobbágyi köteléknek föloldása! Ez az, mit az én életkoromban el lehet kezdeni, önök folytassák a munkát, oktassák a népet, s az ön gyermeke fejezze be a munkát, képezze emberré.

- Hosszu időszakot szab ki ön.

- Ezredek oktalanságának kiirtására évtizedek szükségesek. Ne legyünk mohók, oszszuk meg a munkát, mindenik tegye meg kötelességét; egykor be lesz fejezve a mű, s a jelen elégedjék meg, hogy a legnehezebbet, a kezdetet ő nyitá meg, s a jövendő az általa vetett alapon fogja folytatni és befejezni a nagyot.

Nem folytathaták a beszédet, a mint a kerten át visszatérének a lak felé, élénk csevegés közeledett, s egyik fordulatnál hat szép lányka sietett elő, mint egy kiszabadult madárfészeknek fürge népessége, mely örvend, hogy szárnyaira kelhet. A legidősebb alig tizenöt éves, magában gyermek, csak azért nagy, mivel utána még kisebbek következnek. Az idegennek láttára hirtelen elhallgat, s meghajtva magát az ifju előtt, apja mellé siet, mintha még a védő mellett lenne helye; pedig apja észrevette, hogy a fülig piruló lányka hugai között a közvetlen előbbi pillanatban már a felnőttek szerepét játszta, különben szabadon lengő két dus hajfonatát fejére szedte föl, hogy öregebbnek lássék, és csak apjának jelenléte miatt engedte lefoszlani a magas homlokról, hol mint a hajadonok pártája koronázták meg a szép főt.

- Az én galambjaim! mondja a főjegyző, édes örömmel engedvén szemlét az ékes kis csoporton.

Egyszerre csend lett, a gyermektermészet az idegennek láttára visszavonult a tartózkodásba, a kisebbek hallgatva néztek hol az apára, hol az idegenre, a legnagyobb pedig folytonos zavarban apja mellé huzódott, hogy egészen elrejtőzhessék azon szemek előtt, melyek bizonyosan tudják, hogy ő még gyermek, mert a kicsinyitő hajfonatokat kénytelen leereszteni, mikor épen a hajadont kezdte szerepelni.

- Vissza a fészekbe! mondja a főjegyző a gyermekeknek, s öt azonnal visszakanyarodott, de a hatodik nem mert megmozdulni. Még erősebben kapaszkodott apjának karjába, s mikor az kérdé, hogy miért nem megyen? elvörösödve mondja apjának odasugva:

- Én is fussak?

A főjegyző magához szoritá a gondolkozó gyermeket, s ma először türte meg őt, hogy férfinak jelenlétében hallgassa a beszélgetést. A lány szeretett volna eltünni; mert a vendég igen fiatal volt arra, hogy a fejlődő lány egykedvü maradhasson közelében. Eltávozni bajosabb, hogy utána nézzen, s igy szemletárgy legyen, s azt gondolja róla, hogy: gyermek.

Szorosan apjának karjába kapaszkodott, s mivel az megtürte: egyszerre magasabbnak érzé magát, ki a gyermekszobának falai közül most már kiszabadult. Csillag jól érezte a lánynak odasimulását, - értette az indulatot, mely a kornak beösmerését kivánta, azért visszaszoritá a gyermeknek karját, miből az megértette, hogy apja mától fogva a hajadonok sorába emeli.

- Kapus barátom, ez legidősb leányom, az én kedves Idám! Mondja a főjegyző a fölizgatott lányt bemutatva, mire az előbbre hajtá fejét, és amannak bókját viszonzá.

Erősen dobogott a lánynak szive, az első bemutatásnak nagy öröme alig fért meg bensejében, arczán valami érettség tükröződék vissza, mely közelebb vitte a nagykorusághoz. A férfi mindig nevetséges, mikor a gyermeksorból kierőlködik. A logikus diák minél éretlenebb, annál vastagabb botot vesz, hogy emberkedését dorongjával bizonyitsa be. A legöblösebb pipákat keresi, fogaival a pipaszárt szó szerint megharapja, s a mellette elmenőt megröhögteti esetlen dagadozásával, hogy bőréből kikivánkozni látszik. Orra alatt a mohodzó pelyhet olyan feketére mázolja valami gyurmával, hogy az ember szánalomból odakinálná kendőjét, hogy a fekete piszkot letörölje, melyet téntamázolásnak vél, - csak közelebbről veszi észre, hogy a gyermek embernek pingálta ki magát.

A nő önérzetében leszen erősebb, mikor átalakul. Óvakodik az ügyetlenkedésektől, a bizalmaskodással fölhagy, az idegent kerüli, minden nyomon tartózkodó, s mig a fiu élhetetlen kapaszkodásában mindenkinek utjába áll, hogy lássák, - a nő rejtőzik, mint a "ne nyulj hozzám"; mert önkénytelen érzi, hogy elkezdődött ellenében az ostrom.

Csendesen haladva a lakhoz értek, melynek üveges előrészében a háziasszony már reggelivel várta az érkezőket.

A szokott bemutatás után Csillagné kijelölé a helyeket, s hárman maradtak; mert Ida egy félelemteljes bókkal a legközelebbi ajtón eltünt. Mi kövessük a lányt, amazok végezzék a reggelit, ujat arról nem mondhatnánk, és nem czélunk, hogy a szakácskönyvek birálatával töltsük meg a lapot.

Ida anyjának szobájába ment, tudván, hogy ott hosszabban egyedül maradhat. Leereszté az ablaknak függönyeit, hogy a szoba homályosabb legyen, s igy elzárkózva ült a zongora mellé. Még kezével sem meré arczát érinteni, - érezte, hogy a forró vér igen melegre piritá. Össze-vissza játszott mindent, a kifáradásig zaklatta magát, hogy az anyai kémlő szemek a redőbe ne láthassanak.

Mit titkolt az ékes szép gyermek?

Vonzalmat nem! - Mikép foglalkoznék mással az, ki még magának is csak ma kezdődött el? A bimbó hüvelyéből akar kifejleni, érzi, hogy eddigi leplében nem fér meg, s hogy a külső világnak napja sugaraival kifelé édesgeti. A ma érkezett vendéget kis testvéreinek csoportjából látta meg, s az döbbenté meg, hogy a kicsinyek között a gyermekek mértéke szerint fogja megitélni, - s mivel a gyermek iránt akárki is szabadabban viselkedhetik, megijedt, hogy e szabadalomban még szemébe is néznek.

Az önvédelemre ébredt föl benne az ösztön. Lehetett volna a ma érkezett vendég akárki, ha fiatal, ugyanezen hatást idézi elő; mert valami azt sugta, hogy a férfiak kémlésében mindig van vakmerőség. A sziv nyugodt volt, a nő ébredt csak föl, hogy készen legyen az ellenállásra, ha egy férfi közeledni fogna azon vonalig, melyen belől a bizalmaskodás kezdődhetnék el.

Hirtelen elhallgatott a zongora, majdnem ugy pattant föl ülőhelyéről a lány, s távol minden hiuságtól, hisz ő még magáról nem kérdezkedett a tükörtől, legfölebb egy kuszált fürtöt rendezett előtte, vagy egy kósza pelyhet törölt le fejéről a fényes lap előtt, - most vallatólag lépett a tükör elé, hogy annak tanusága szerint tudja meg: gyermek-e még?

Inkább a harag rajzolódék le arczára, mint akármi más indulat; csak egy pillantásig kivánt megállni az igaz feleletre, s már az első bepillantás kielégitette volna, hogy méltán kikivánkozik a gyermekszobából; de midőn oldalt fordultában meglátta a lenyuló fonatokat, hirtelen fölcsavará mindkettőt a fejre, hogy elvégződjék az ügyetlen mult, s helyébe az önérzet lépjen.

- Nini, az én kis babám nagylány akar lenni! Mondja a belépő anya.

- Anyám! - mondja Ida anyjához simulva: gyermek vagyok még?

Oly igézetes volt a kép, hogy az anya boldogságtól ihletetten tolá el némileg magától a lányt, hogy jobban szemlélhesse. Látta, hogy egy visszautasitó felelet a lányt megszomoritaná, azért örömtől csillogó szemekkel, s mégis egy mély fohászszal mondja:

- Isten neki, - gyermekem, - nem akarok hiu lenni, hogy korodat önmagamért eltagadjam: felnőtt leány vagy már!

Mélyen anyjának szemébe nézett a lány, egyszerre az engedelmes gyermek lett, és érzékenyülve kérdi:

- Rosszul cselekedtem, anyám?

- Nem mondtam ezt, Idám!... az én angyalfőm vagy igy is, - maradjon igy a szép fej!

Az anyák fogják ezt megérteni, ők tudják, mily szent lemondás az, ha az anya leányának engedi a tükröt, s ő maga gyermekeiben kezdi föltalálni a következő kornak föladatát.

Karjára füzé a leányt, elvitte az éléstárba, hogy kiegészitse az átmenetet; a házi gondokból egy részszel megbizta, s a kulcscsomagot megfelezte vele. Valami buksi diák elröhenti magát ez ügyetlennek látszó dolgon; hanem figyelmeztetem, mennyiszer félt a pillanattól, hogy az apja rajtéri a pipázáson, s mily komolyan aggódik, hogy a haragos apa torkáig dugja a büdös füstnyelet; valamint arra is hányszor gondolt, milyen dicső lesz, ha már az apa megtüri, hogy fejbe dugott pipaszárral jelenhet meg az öreg ur előtt?

Ida a kedélyes séta után visszasietett anyja szobájába, anyja megengedte, hogy egy kötényt köthessen maga elé, midőn gazdasszonyi jelvényképen a kulcscsomagot karcsu derekára illeszté, az utána következő nővér lépett be, elbámulva mondja:

- Ida! - te már nagy lány vagy!

A bámulás mellé némi irigység csatlakozék, - szemügyre vette nénjén a változást, és bánatosan mondja:

- Mikor következik a sor én rám?

- Galambom, majd esztendő ilyenkorra.