A hivatalos vendégek.

Csillagné férjét és vendégét együtt hagyta a reggelizés után, mert olyan tárgyba kaptak, melyből hamar ki nem fogynak a férfiak, tudniillik a politizálásból. Csillag a politikából áttért az emberekre, s a különböző egyéniségi hajlamok fejtegetése után azt mondja: Semmi sincsen hiában a földön, a létezőre szükség van, az okosakra ugy, mint a bolondokra, - s talán tapasztalta kegyed, hogy a nagy szerencsét az okos hiába keresi, sőt rösteli is keresni, mig a féleszü azon uton találja, merre a józan eszü ezer okból nem szokott járkálni.

Ön most lép az élet kapujának küszöbére, ön nem ösmer senkit, önt nem ösmeri senki, s talán elszomorodik, hogy a tömeg közé kénytelen hatolni, s nem látja a bethlehemi csillagot, mely egyenesen czéljára vezetné. Ne kicsinyelje az embereket, mindeniknek van szeme, melylyel leskelődik, lába, mely ólálkodva jár, keze, melyen izmos az ököl és éles a köröm, hogy ártani tudjon, végre éles a nyelve, mely igér, tagad, esküszik és megcsal. Ezzel ellentétben mondom: tul ne becsülje az embert! Nem látta, hogy sebes menése közben hirtelen megáll, ha egy csökönös lovat lát, mely gazdájának minden ostorcsapására visszarug, - ha egy kofa mosdatlan szájjal veszekedik, vagy egy vargainas egy álmos szájtátónak fülébe kiált.

Minden kicsinység megakasztja pályájában az embert, s mihelyt ön a tömeg közé lép, hol sohasem volt: valamennyi önt nézi, hogy honnét került oda? Önt nem merik megszólitani; hanem a szomszéd a szomszédot kérdi: ki ez? honnét jő? mit akar? mig végre a legszemtelenebb vagy a legkiváncsibb ön mellé furakodik, megszólitja önt, hogy lásson egy darabot az ön nyelvéből, s talán, mint az orvos a nyavalyát, kitalálja a titkot, melyet annyian szeretnének tudni. Kevéssel meg nem elégszik a kiváncsiság, nem elég, hogy ön az első kérdésekre kivallja apját, anyját, szülőhelyét, foglalkozását, többet akarnak kiásni, véleményét akarják tudni. Ha egyenest vagy görbét mond ön, az örökké küzdeni vágyó ember vitázni fog, hogy az ön erejével megmérkőzzék, s önt a pad alá gyürje. A gyenge legény hirtelen oda kerül, a hova való, az utolsó helyre. Az erős nem enged, s a legyőzöttnek helyébe más jő; mert az idegent ellenségnek nézik, kit nem tanácsos előre ereszteni.

Minden embernek van ellensége; a kit ön legyőzött, annak ellenségei megtapsolják önt, s egy ügyben már rokonszenvre akadt. Megszünt ön idegen lenni, erejét becsülik, irigylik vagy félik, - s ők fedezik föl a fegyvert, melynek még mielőtt használni akarná, élét és értékét ösmerik, s a gyengébbek átengedik a tért, mely helyettük önt jobban megilleti. Az embereknek határtalan kiváncsisága nélkül a jövevény a tömegben észrevétlen eltévedne; a kiváncsiság előkeresi, mint a vasorru bába az idegen szagot, és szembeszáll vele. Az aranyborju aranyból készült, de csak borjualak, és a tömeg mégis imádta. Korunk valamivel válogatóbb, nem imád ingyen; de ha értéket lát, annak megadja magát rögtön; mert önnek is van nyelve, mely itéletet mondhat, és senki sem szereti, hogy hozzáértő ember ostobának higyje.

Ön itt van a létezők sorában, ez azt bizonyitja, hogy a mindenségben szerepe van, - a többi magától következik, s az emberek kiváncsisága ki fogja fürkészni, mi lakik önben? Nem kell a köztérre kiállnia, hogy portékáját toroktáltva árulja, - eljő az éhes tudnivágyó, - kilesi önt, s elhozza a vevőt, kinek önre szüksége van. Ez az én tanácsom, talán furcsa, de igaz; ha tetszik: ne feledje el, és az életben használja föl.

A jóakaratu szavak mélyen meghatották az ifjut, s ámbár amugy sem félt az életnek küzdelmeitől, a gyakorlati tájékozás igen megnyugtatta. Hosszabb beszélgetés után figyelmezteté Kapus a főjegyzőt, hogy jó lenne megvizsgálni iratcsomót, melyet a posványosnál talált, hogy igaz tulajdonosának vissza lehessen szolgáltatni. A főjegyző a vendégszobába kisérte a fiatal embert, s az uti zsákjából kihuzta a hosszukás csomagot.

Csillag azonnal kibontá a köteléket, melynek ivei egyelőre üreseknek látszanak, hanem midőn kigöngyölé az egész csomót, látta, hogy Faragó alispán ur az idézési iveknek száz darabból álló csomagát vesztette el. Visszagondolt Csillag a tegnapi elválásra, barátja szintén a rövidebb utat választá, s alkonyat után menvén a hajlós uton, bizonyosan földült, s ekközben veszté el a csomót.

Végignézte Csillag az iveket, egytől-egyig aláirva az alispán által; de egyen sincsen még megirva, hogy idézésre való.

- Az agyafurt embernek hiába beszél akárki! Mondja Csillag, megemlékezvén, hogy már a főispán is figyelmeztette e gondatlan szokásra, s ha véletlen rossz lelkü embernek kezébe kerül, Faragónak vagy éltében vagy holta után gyermekének számtalan alkalmatlanságot okozhat az ügyesen fölhasználható aláirás.

Kapus nem értette a főjegyzőnek fölszólalását. Nem akart kérdezkedni, nem is kellett; mert kis szünet mulva mintegy fönnhangon gondolkozva mondja:

- Meg kell rezzenteni az öreget, hogy máskor ne hordja ölszámra az ilyent!

- Tudja a tekintetes ur, hogy ki vesztette el a csomagot?

- Tekintsen az ivbe, itt van olvasható betükkel megirva. Oly vastagok a betük, hogy a papirnak ellenkező oldalán is átlátszanak.

- Faragó Péter, első alispán; olvassa az ifju.

- Ugy-e, szép tréfa kerekedhetnék az ilyen aláirásokból? Hanem hogy csak tréfa kerekedjék, segitsen barátom a mulatságban.

- Ezer örömmel, - válaszol az ifju, - mit parancsol a tekintetes ur?

- Meghivjuk Faragó barátomhoz az egész vármegyét egy estére. Majd el nem tudja gondolni, hogy mi lelte a nemes vármegyének uri népét, hogy az egész csapatnak ugyanazon egy estére méltóztatott látogatóra indulni.

- Mire valók ezen aláirások?

- A főjegyző azonnal megmagyarázta az egészet, s elmondván a többszöri figyelmeztetések történetét, hogy az öreg bevett szokásától mindamellett sem tért el, egy kis leczke nagyon helyén lesz, hogy a makacs ember ez egyben kapjon üdvösséges tanulságot, engedni különben sem szokott. Csillag egész szeretettel rajzolá le az öreget, kitünő tulajdonságait igen élénken kiemelé, aztán a hosszu magyarázatra következett egy fogalmazás, melyben csak a megszólitások változtak.

"Kedves barátom!

Mához egy hétre szivesen látlak egy kis barátságos vacsorára; nem is aggódom, hogy kérelmemet megtagadd; mert egyéb okom is van veled és jó barátimmal találkozni, kiket ma szintén meghivtam. Arra is különös okom van, hogy ugyanezen levelemet a kijelölt estére magaddal hozd, minek magyarázatát akkor könnyü lesz kitalálni. Végül ismétlem, hogy a megtagadás különösen nehezen esnék, azért barátságodtól reménylem, hogy eljöveteledre bizton számithat.

Kelt .... szept. 2-án 18..

barátod
Faragó Péter m. k., első alispán."

Ezen levélminta szerint a megyének nagyobb és kisebb urai különböző czimeik szerint kapták a meghivást, s a levelek elkészülvén, a főjegyző magának is czimeztetett egyet, - a többit pedig postára adatta, várván a napot, melyen Faragót a vendéglátás meg fogja lepni. Összesen kilenczvenhét darabot használt föl a főjegyző a levelekből. Háromnak nem akadván alkalmas gazdája, szekrényébe zárta, hogy a kitüzött estén, a tréfának végső magyarázatánál adhassa át az alispánnak. Egyszersmind kérte az ifjut, hogy mig nem szól, titokban maradjon az egész, s a kitüzött estére előre magához kérte Kapust, hogy szemtanuja legyen a mulatságos zavarnak, hova őt magával viendi.

Hogy Faragót a vendéglátás különben zavarni nem fogja, jól tudta a főjegyző; mert Faragó akármikor elláthatott száz vendéget, értvén eszem-iszommal, akkoriban általános szokás lévén kivilágos kivirradtig mulatni, s ágyra nem kellett nagyon számitgatni. Ha néhány öregebb ur érkeznék, a közbirtokosságban könnyü azoknak elhelyezése, hogy a mulatók zajától távolabb legyenek.

Jó izüt nevetett a főjegyző a tréfának, még nejének sem szólt, hogy a meglepetés egészen általános legyen. Néhány nappal később az alakuló magyar akadémiának intézőitől levelet kapott, melyben az ösmeretes buzgalmu jó hazafit fölszólitják, hogy a megyében alapitványokat vagy adakozásokat sziveskedjék gyüjteni, e czélra tehát igen alkalmas lesz a megyének szinét együtt találni Faragónál, s ott a jó kedv a szent czélnak előmozditására sikeresen fog hatni. Faragóra magára nem mert számitani a főjegyző, ha külön fogná felszólitani; mert az öreg, mint tudjuk, egy alkalommal már kifejezte, hogy poétáinkat csiripoló verebeknek tekinti; de tán a közlelkesülés árjában az öreg is kihuzza az erszényt.

A kitüzött napon Faragóéknál nagyon észrevették, hogy a macska mosdik, a szarka is élénken csörgött a kert keritésén; ezen régi jövendőmondás az alispánné asszonyságot egész napon izgatta, s kedves öregének bemondta, hogy ő vendéget vár. Az öreg eleinte szó nélkül hagyta kedves élete párjának buzgó hitét, hanem az ismételgetést már kiszentencziázta valamelyik érdemes diák poétával, hogy vége legyen a jövendölgetésnek. Az asszony még sem tágitott, és a hosszu együttlétnek emlékezéseiből fölemlité, hogy a bölcs rómaiak is jövendölgettek a madarak röpüléséből, mire boszusan azt mondja az öreg:

- A tudatlan népnek jövendölgettek, fiam, hanem ha két ilyen madarász összekerült a madárlesen, rendesen nevettek; mert maguk között megvallák, hogy az egész élhetetlen mese!

Az asszonyság haragosan távozott szobájába, és megmorogta az egész római bölcseséget, mely a szarkajövendölést meghazudtolja; hanem hamar kapott vigasztalást, egyszerre két uri fogat járatott be az udvarra. Vissza lett állitva a szarkabecsület, az asszonyság nyertes képpel lépett férjének szobájába, és mosolyogva mondá:

- Öregem, vendégek jönnek két kocsival.

- A vendégnek örülsz, fiam, jobban, vagy szarkád jövendölésének.

- Mindkettőnek, kedves öregem, - mondja gyengéden az asszony, s az öregnek állát megsimogatva teszi hozzá: néha az asszonyoknak is lehet igazuk.

- Akármennyiszer, feleség! Az igazság közös vagyon, enyim, tiéd, a mint kiesik; hanem a szarkák...

Nem folytathatta a vitát, mert a vendégek beérkeztek. Szokott patriarchális örömmel fogadá vendégeit az alispán, s mikor helyet foglalnának a vendégek, a nyitva feledt ablakokhoz ment, hogy bezárja; mert sok ember érzékeny a légvonat iránt, e gondoskodást nem mulaszthatta el. Kinyult az ablakfeszitő után, s a mint behuzná, a kertnek legközelebb eső fájára három szarka röppent, s nagy csörgéssel üdvözlék az öreget.

Az asszony szeliden mosolygott, a férj pedig visszanézett feleségére, hogy osztozzék annak örömében; de mégis azt mondja a szarkák felé is kitekintve egy pillanatra:

- Csörögjetek, nálatok nélkül is tudom, hogy kedves vendégeim érkeztek.

Az asszony mást gondolt, a szarkák után szentül hitte, hogy mások is érkeznek. A férfiakat együtt hagyta, kiment rendezkedés végett, s mindjárt ugy intézkedett, hogy többre készüljenek a konyhán. Rövid negyedóra alatt öt kocsi érkezett, egyik fölülről, másik a középutczáról, a többi alulról, s a teins asszony nem győzött örvendezni, hogy előrelátását az érkezők igazolták.

A férj már nem tarthatta a hangos kaczagást, maga is kitört a nevetésben. A vendégek egymással társalogván, Faragó feleségéhez közeledve mondja teljes jó kedvében:

- Anyjuk, hány szarkád van voltaképen?

- Nem tudom, öregem, - válaszol az asszony, - hanem macskám az sok van.

- Valamennyi mosdott?

- Nem tudom megmondani.

- Mindjárt elhiszem, hogy a komposszesszoratusnak minden macskája nekem mosdik; mert ismét kocsizörgést hallok.

Eltalálta Faragó. A kocsik tömegesen jöttek, s most már megijedt, hogy miképen fogja elhelyezni a sok érdemes urat? Feleségéhez akart kimenni, hogy a hajdu hirtelen járja össze a falut, hivja meg a közbirtokos urakat, egyszersmind kéreti őket, hogy hálásra fogadjanak el a mennyit lehet. Ekkor lép be többel a főjegyző, s mintegy vezetve a közbirtokossági urakat.

- Isten hozott benneteket! Épen jókor érkeztek! - mondja az alispán, bár ez a csoport leginkább meglepte, hogy hát ezeket mi lelte, hogy ezek alatt is megindult a föld, s idegyülekeztek?

Bizalmasan megkérte az érkező helybelieket, hogy vendégeinek egy részét fogadják el éjjeli szállásra, mire azok kiváló készséggel vállalkoztak. Összekeveredett a vendégsereg, a tágas lakást csordultig megtöltötték, a konyhában és udvaron pedig már a székálló legény segitette a mindenféle pecsenyének való négylábuakat öldözni.

Az érkezett vendégek cselédeit az alispán hajduja azonnal rendbeállitotta, kit pinczébe, kit poharak mellé rendelt, a hosszu asztalokat nyujtatta ki másokkal, s egynek az volt a dolga, hogy szobáról-szobára menjen, s ujjal böködje ki, hány vendég van egy összegben? A rend azonnal megvolt, a vászoncselédségnek béresnék és jobbágyasszonyok segitettek a munkában, igy az egész hadsereg talpon volt, csak a fővezér nem tudta, honnét támadt elő egyszerre a sok jó barát?

Fölütötte a naptárt, névnap, születésnap vagy korábbra vagy későbbre esett, restauráczióra pedig ugy sem hivna vendéget: ő a hivatalt nem kivánta, a vármegye erőltette a nyakába, s ha onnét leveszik, ő fogja összeütni a bokáját. A kiváncsiság nem volt halálos nyavalyája Faragónak, de most már szerette volna tudni, hogy hol lyukadt ki a vármegye, hogy mindannyi az alispánhoz menekül? A főjegyző legbizalmasabb jó barát, ezt az őszinte kérdéssel meg nem bántja, ehhez fog fordulni fölvilágositás végett.

A hátulsó szobában megleli a keresettet, s karjába füződve mondja:

- Isten ugy segéljen, szivesen látlak benneteket, ha kétennyien volnátok is, Pali barátom; de nem tudnád megmondani, miért lepett meg a nemes vármegyének legjava épen ma?

- Engem is meglepett az összegyülekezés, és tőled szeretném megkérdezni, hogy miért hivtál meg engem levélben, holott veled egy faluban lakom, és a hajdu könnyebben elvégezte volna a vendéghivást.

- Levélben hivtalak meg? téged?

- Engem és közbirtokostársainkat mind, - válaszol a főjegyző, - nagyobb igazságért ideintem a többit is.

A helységbeliek összetódultak Faragó körül, bizonyiták a főjegyzőnek állitását, mi az öreget fokról-fokra jobban megzavarta. Erre következett, hogy a vendégek mind odacsatlakoztak, s valamennyi előmutatá a meghivólevelet, a kikötött föltétel szerint. A meglepetés tetőpontját érte, és kiváncsian várták, mi lesz a magyarázat?

Faragó az első levélnél észrevette, hogy idézési albáiból készültek a meghivások, s első pillanatra meg is döbbent; mert most gyanitá, hogy a földülés alkalmával esett ki a hintónak leeresztett födeléből a csomó, melyet a sötétben nem kerestek; mert nem is gondoltak rá. Itt elmondá az alispán a földülésnek körülményeit, azt is, hogy baj nem történt, és igen természetes, hogy a nagyobb bajnak elmultával elfeledkeztek a papircsomagra gondolni.

- De ki irta a meghivásokat? - kérdi a vendégsereg.

Senki sem tudott a kérdésre felelni, az irást hasztalan vizsgálták, a megyebeliek nem ösmerték, ekként megnyugodtak, hogy valami jókedvü ember nem engedte el a tréfát, mely igy igen olcsóba került.

- No, csak nem jó az aláirásokkal tréfálni! - mondja valamennyi, s az egyszer Faragó is elhitte, és megfogadta, hogy máskor nem irkál albákat; mert egyszer becsületes embernek kezébe került, hanem rosszabb kézbe akadhat máskor.

- Hány volt az idéző-alba? - kérdi a főjegyző.

- Egy csomóban kerekszám: száz.

- Hányat kaptál vissza?

- Kilenczvenhetet.