A hitetlen Tamás.

Ha én ezen fejezetet azon nyelven irnám, melyen nagyrészt végig beszélgették, csak a professzorok értenék meg; mert 1828 körül az uri fajta hirtelenében akarva sem talált a magyar szóra, ugy megszokta a diákbeszédet.

Furcsaság kedveért megemlitem, hogy még 1840-ben a magyar nyelvtant diákul tanitották, és bevett szólásmód szerint Hungaricának nevezték; áldassék az Urnak neve, ki sok mindent megéretett velünk, még azt is, hogy a magyar akadémiai titkárnak szállása megér kétezer forintot, egész évi fizetése pedig csak ezerkétszáz forint.

Csillag Pál magával vitte Kapust, az alispán urnál rögtönzött vendégségre; ott bemutatá az ifjut minden közelebbi barátjának, s a kiváncsiaknak négy szem között mondott valami dicséretest az ifjuról. A társaság teljes kényelemmel megnevette az alispánnal végbement tréfát, az öreg elől nevetett, a többi utána, s együtt azt hitték, hogy ez a tréfa elvégződött, legfölebb emlékezete fog megmaradni a megyében másoknak rettentő példájára, különösen azon nem gyanitott időre, ha a magyar földesur már be kezdi záratni a kaput és remegni fog a vendégtől, mert azért jön, hogy rossz lovait másnak szénáján és abrakján fogja jóllakatni.

- Ergo, quomodo valemus? (Nos, hogy vagyunk?) - Kérdi a legbeszédesebb táblabiró a főjegyzőt, tudván, hogy az darab idő óta szivesebben eresztetne fülébe forró ólmot, mint diákszót; azonnal észrevették többen, hogy két politikai ellenfél került össze, s a zöld asztalnál kezdődött surlódás elkisérte a táblabiró sereget falura, a gyepre, a pipaszó mellé, s hogy a birkózásnak vége nem lesz, mig az erősebb pad alá nem gyömöszöli a gyengébbet.

A házi ur meghallotta a diákszót, azonnal megfordult, hogy a vitázókhoz közelebb legyen. Az oroszlánnak fris húst vetnek a leshelyre, a farkasnak bárányt kötnek ki, a rókát a ludhus csalogatja, az öreg urat a diákszó. Kövér élvezetet remélt mára, a konzervativ pártnak öreg legényei mind eljöttek. Egész római telep, s Faragónak váratlan ünnepnapja fordult, visszaképzeli a megyetermet, melyben egykor valamennyien Ciceronak nyelvén beszéltek. A főjegyző magyarul felelt a kérdezőnek:

- Étvágyam van gyógyszerész nélkül, labdacsot nem rendelvényeztek, a rásztkór nem családi kórom.

- Mit tetszik mondani? - Kérdi bámulva a másik magyarul; mert az egészből mit sem értett.

- Appetitusom van patika nélkül, pillulákat nem praescribáltattam, a hypochondria nem familiai nyavalyám.

- Igy magyarul már értem.

- Hála Istennek, hogy megértett! - Barátom is ugy van a magyar nyelvvel, mint az egyszeri ember a pecsenyével, a nyulat a szalonnamadzagokról ösmeri meg, különben a farkáról macskának nézné.

- Hol tanulta főnótárius ur ezt a sok czifra szót?

- Sokféle bolondja van az Uristennek, - beszéli a főjegyző, - egy külföldi tudós megleste a virágokat, és kisütötte, hogy valamint urambátyámnak van felesége, a virágnak is egyik szirma him, a másik nő, és tisztességes családi életet élnek; igy akadt néhány dologtalan magyar ember, és azt gondolta ki, ha Cicero föltámadna, ilyen latinsággal szólitaná meg, Diu hortyogávit, domine spectabilis Cicero, et si Hungáriam meglátogatábit, atyafiones találgaturus erit, kik szalonnám et paprikám solent falatozgatáre...

- ... Aztán duplapuskát fogna és meglőné az atyafit. - Mondja boszusan a másik.

- Kérem, Kazinczy Ferencz régi törzsökös magyar nemes ember.

- Statariumot érdemel, ha a világnak egyik legszebb nyelvét igy elpiszkolná.

- A boszorkányokat is ugy itélték el, hogy maguktól kérdezték meg, mit érdemel az olyan, ki söprün nyargal? - Kötekedik a főjegyző. Kazinczy is azt mondá, hogy a ki Cicerot föltámasztaná, és olyan diák nyelven szólitaná meg, hogy minden második szó magyar: puskát érdemelne; de az is, ki a mi nyelvünket a diákból tarkázza. Mit gondol, spectabilis urambátyám, ilyen conceptusu magyar stilusban conversáló magyar órátort, nem citáltathatnánk meg fiscalis actioval, s nem jure merito sententiáznánk meg statariális rövidséggel, hogy a tertia generatiónak testamentaliter is meghagyja, hogy memorizálja meg a magyar grammaticát; s ha phrasis kell neki, tanuljon a magyar poetákból diligentiát, vagy expediáltasson egy passust Plutohoz, és a pokolban vidimálják a bőrére, hogy repetálja meg a hungaricát, melyből secundánál jobb calculust nem érdemel. Az opinioját kérem, spectabilis urambátyám, ha nem incarnatus disputáló? A principium az én convictiom szerint a nyelvnek purificatiója, - ezt denegálni józanul impossibilitas, s a mit spectabilis a diáknyelvnek praetendál, concedálja a magunkénak is. Felét diákul, felét magyarul mondtam, talán megértette.

- Uramöcsémnek mindig jó kedve van. - Mondja a másik kitérőleg; - mert a főjegyzőnek ricsetmagyarsága olyan volt, mint a koldusszűr, nehéz kitalálni, a foltot varrták-e a szűrre, vagy a szűrt a foltra?

- Igen jó kedvem van, urambátyám; mert ha a Bábel tornyához visszakerülünk, mi legtöbb keveréket megértünk, sőt, ha Isten életünknek kedvez, valamennyit. Lakásunk a német Hauzból származott, diák fundamentumra épitettük, a tót oblákon nézünk ki az utczára, - nótánkat a czigány huzza, - minden ránk ragad, csak tulajdon nyelvünk foszlik le.

- No, te sohasem vénülsz meg, hogy igy ráérsz a hibákra nyulászni.

- Mit mondana, bátyám, ha valaki rá fogná, hogy jószágát négy szomszédjától szántotta el?

- Sántán menne haza.

- Ne mondja meg senkinek, urambátyám, elég ha én tudom, hogy maga nem magyar ember.

- De már, öcsém, ezt a tréfát nem értem. - Mondja az öreg a gunyt megsokalva.

- Adja irásban, urambátyám, - itt a papiros, - mondja Csillag, előrántva a magyar tudóstársaságnak aláirási ivét, - hivatalosan megbiztak, hogy irassam össze a megyémbeli magyarokat. - Tessék megnézni a nagy pecsétet, alól van gróf Széchenyi Istvánnak neve, az is beállt magyar embernek, pedig gróf, nem szorult rá, pénze után Párisban élhetne. Irja a neve mellé, urambátyám, krajczáros magyar vagy forintokban beszél?

- Nem alább száz forintnál, öcsém, - mondja a másik, hirtelen elnémitván a körülállók kaczagását, és egy fölkapott tollal fölvakarta nevét az adakozók közé, a százast pedig kiterité az asztalra.

- Valóban nem tréfál, bátyám?

- Olyan szép magyarsággal beszéltél, öcsém, hogy könyökemen kifeslik a mente; ennyi szemétnek sok seprő kell, adtam seprőre valót, - hogyan mondanád tiszta magyarsággal a voksot?

- Szavazásnak irják Pesten, nagyon érthető szó.

- Megértettem, öcsém, - szavaztass tovább, - ketten maradunk, vagy többen leszünk?

Vége lett a nevetésnek, valamennyit meglepte a rövides megtérés, s a jó példát tiszteletre méltó jó példának fogadták. Egymásután siettek az aláirási ivet megtölteni; mert a főjegyzőnek kuszált magyarsága a legczégéresebb bizonyitvány volt, mennyire beszemeteztük a nyelvet. Megundorodott mindenki a kiforditott gyuradéktól, mely tulajdonnak olyan volt, mint a mosdatlan gyermek, kit az apa akkor szégyenel magáénak vallani, mikor az idegen azt kérdi: kié?

Az ív gyorsan megtelt, a tulajdon iránti szeretet föllobbant, s ha már közöttünk a bátrak megindulnak, hasonlitunk a darukhoz, melyek a vezető uton örömest indulnak. Élénken élt az 1823-diki behatás, a közérzület már tapasztalta, hogy összetartással igen sok lehetséges, és mert akkor a teljes megaláztatáshoz igen közel álltunk, a fölébredt nemesebb büszkeség kevesebb buzditásra is követé a kezdeményezőket.

Mig az aláirás tartott, Faragó eltávozott.

Csillag jól vigyázott az öregre, s erősen feltette, hogy ki nem ereszti. Jól látta, mikor eltávozott; az öregnek arcza elkomolyodott, a miből látszék egy mélyebb, határozottan ellenkező vélemény, melyet erősebb okokkal kell czáfolgatni, mint gúnynyal. A pénz, az adás nem jöhetett számba; Faragó ur volt a szónak legnemesebb értelmében, s az adás inkább a bőkezüségben, mint a fukarkodásban volt nyavalyája; de csak megfontolás után.

Valami jutott eszébe Csillagnak. A betöltetlen albák, a hiányzó három aláirás zsebében volt, s az volt szándéka, hogy a vendégség alatt bevallja a tréfát, s a három ivet a vendégsereg előtt fogja visszaadni. Egy gondolatra mást határozott, a vallomást ma elengedi; mert az öreggel nehéz küzdelemre várt, s föltette magában, hogy megingatja egynémely meggyőződését az okok- és eseményeknek hatalmával.

Mások szinte észrevették, hogy az öreg elment az aláirás elől, s a kik már mint politikai szinezetüek Csillaghoz tartoztak, összesugtak, hogy az öreg készakarva távozott, s az erkölcsi kényszerüséget szándékosan kerülte.

- Fösvény kezd lenni az öreg? Kezdi egy a többi közől.

- Tréfából se mondjuk e vádat! Jegyzi meg Csillag.

- Keményfejü az öreg, és maga marad, mint a tuzok, mikor röstel a melegben felröppenni.

- Mindenesetre különczködik. - mondják többen, - az öreg ilyen kovászból van gyurva.

Vissza kell gondolnunk azon korszakra, melyből e vázlatot kölcsönöztük. A régi nyelvnek tartalmasságát ugy, a mint a nép ajkán élt, nem ösmerte az irodalomban más, mint Czuczor és Vörösmarty, ezek sem irtak prózai müvet, mely a nemzeti életet egész szélességében fölkarolta volna. A prózairók neki fogtak a tisztogatásnak, az egyszerüség helyett czifráztak, s a nyelvezet olyan lett, mint a feszes uj csizma, hogy a kinek sietős a dolga, kénytelen levetni és mezitláb futni. Az erőszakolt czifra nyelvet nehezen szokta meg a közönség, s mint az uj utat, melyet a vármegye emberfejnagyságu kövekkel hordat meg, örömest elkerülték, s az árok mellett jártak.

Faragó bepillantott néha e munkákba, s a régiek klasszikusok konyhájára szokván, boszusan lökte el a kezdetleges müveket, melyek cserében nem értek föl a római müvekkel.

Csillag az estebéd alatt nem egészen véletlen Faragó mellé került. A gazda a legutolsó helyet választá, Csillag pedig jóval előbb odavonult, hogy a meghivott egy pár mágnástól lehetőleg távol essék; mert akkor is voltak tartózkodók, kik belátták, hogy a hasonlóságot ostobaság erőszakolni a különbözők között, és tanácsosabb sohasem keveredni azok mellé, kik más alkalommal ugy tekintenek a laposabb erszényre, mint a szúnyogra, melyet füsttel kell elkergetni, hogy ne alkalmatlankodjék.

- Összekerültünk, - mondja Faragó a jó barátnak.

- Nagy a tál, belefér a mi részünk is, öreg.

- Éhesen nem fogunk maradni, ha szalonnát kellene is ennünk.

- Nem az étel határoz, hanem az étvágy.

- Másodszor hallom ezt a szót, Pali barátom, - emliti Faragó, - appetitust akarsz vele mondani.

- Ételre való vágy! - Magyarázza Csillag. Nem rossz szó.

- Tehát jó étvágyat kivánok! - Mondja Faragó kedélyesen, mintegy helybenhagyásul.

- Előbb én is kiteritettem egy nagy abroszt, szerettelek volna megkinálni, Péter barátom, hova tévedtél el?

- Valahogy ne hidd, hogy bankóimat féltettem volna. Bankócsősz nem voltam, nem vagyok és nem is leszek: elhiszed-e, Pali?

- Ösmerjük egymást, megirhatnánk ösmertetésünket kölcsönösen; hanem ezen ügyben meggyőződés határoz; azért kérlek: mondd meg, miért vonultál vissza?

- Szivesen felelek, barátom, példával, mint te szoktál. Ha én kényelmes hajlékban lakom, okosan cselekedném-e, hogy felgyujtsam tetejét, falait eldöntsem az olyan házért, melyről mások mondták, hogy szép lesz, ha terméskőből rakatom, rézzel födetem, kemény fával padoztatom, ajtait faragott munkából készíttetem; de a hozzávaló mesteremberek még csak inasok, most tanulják idegenektől a szépet, a követ, ki tudja, mikor fejtik? Én gyarló eszemmel megmaradok a régi lakban, kételkedem a bebizonyitásig, s bevárom, hogy a jóért jót cserélhetek.

- Rómában lakol.

- Az ódon szép épületben, mely oly tág, hogy lelkemmel be nem tölthetem, melynek minden oszlopa magasan emelkedik, izmos és mégis összeillő, az időnek rongálásait kibirja, - tuléli az épitőket; azoknak porát is elkapta a szél; de müveik épen maradtak és soha el nem vásnak.

Milyen gondolatok! Hétköznapi ruhában nem is illenék kimondani, - nem tudom, azért nagy-e a gondolat, hogy a földről ért az égbe, s egy halandónak agya épitette az égnek boltozatáig? vagy hogy az égből nyult alá, hogy mint az istenek sugallata, földi lepelbe öltözzék, hogy az ember elmondani merje.

- Értem lelkesülésedet, öreg, meg nem kisértem, hogy kicsinyeljem a nagy gondolatokat.

- Az öltözet mily szép, minden szó összeválogatva, faragott koczkák egy remek épületre, - valljuk meg szegénységünket, nyelvünk idegen polyvával van összeszemetezve, a kiszórni való annyi, hogy lapátolni lehet: mikor közeledik még a rosta? s megéred-e, hogy a szitához nyulhassunk? Én addig hagyjam soványkodni lelkemet, mely mennyei eledelhez szokott?

- Ki mondja, hogy koplalj? Élvezd százszor és ezerszer, ki akar ebben korlátolni? A mi törekvésünk, hogy magunk is emelkedhessünk, ez jogunk és kötelességünk.

- Állj meg, barátom! - A mint kiküszöbölöd a remekirók nyelvét, s helyébe tolod a magyart, a gyerek a könnyebb végét fogja, elhanyagolja azt, a mi nehezebb, de remek és megérdemli, hogy hosszan fáradjunk érette. Századok óta vérünkké vált a diák nyelv, a tudásnak ez volt eszköze, - szükségképen beleszoktunk; a remekeket könyv nélkül tudjuk, s az szép és nagy tulajdonunkká vált, lelkünk nemesebb lett, és jól tudjuk, hogy ezzel benső értékünk szaporodott. Lökd el a diáknyelvet, elválunk a nagy gondolatoktól; nagy lesz előttünk a falusi torony, a Tátra hegye, vagy a szent Gellért; de nem a gondolat, melyet óriások teremtettek, s tulajdonunk maradhatna, mert szorgalmunk megszerezte.

- Nem remélsz a magunk erejétől semmit?

- Többet fogunk veszteni, mint a mit kapunk, a cserében gyémántért kavicsot kapunk.

- Ki mondta, hogy intézeteinkből kiszoritsuk a diák nyelvet?

- Az életből szoritjátok ki, - a megszokásból, mely minden nap elmondja, a mit egyszer megtanultunk. - A középszerü tehetség örömest ellesz nála nélkül, a lángeszü nem ismételheti: mert kevesen értik meg, végre elkóczosodunk. - A nemesebbtől elszokunk, leszünk hétköznapi ficzkók, kik, ha erőset akarnak mondani, jobbnak szükében czifrán káromkodnak. Ezen cseréért nyissak erszényt? Ezt vegyem meg készpénzért? Hidd el, egy fitying is kidobott pénz lenne.

- Mit adnál, ha okod lenne hinni, hogy nyelvünk megtisztul, s a mi embereink is meglelik a gondolatot, mely az égig ér?

- Mennyit gyüjtöttél ma, Pali?

- Kerekszámmal ötezer forintot, - egy estére valami.

- Magam adnék annyit.

- Fogd a tollat, ird föl nevedet a többi után, állj a buzditók közé, hogy a te érdemed is ott legyen az alapitók között.

- Nem teszem, barátom, - veszteni fogjuk a készet, s a remény rútul megcsal. Ez az én hitem, - annál is több; erős meggyőződésem, s abból, tudod, nem szoktam engedni döntő okok nélkül.

- Nem ösztönöz semmi, hogy az előretörekvésben részes légy?

- Fájdalom, - igy mondom, - nem! Hitem nincsen, - ezt pénzemért te sem tudsz adni.

A poharazás elkezdődvén, félbenszakadt a beszélgetés. Csillag begombolá öltönyét, hogy ki ne röppenjenek zsebéből az albák, azokat megtartja, hogy a hitetlennek bekövetkező szégyenét megválthassa az egyikkel. Tudta, hogy az öreg a multhoz ragadt, onnét most konyhakéssel sem lehet levakarni, - nem marad egyéb hátra, gyógyitsa meg az idő. Kapus a főjegyző mellett hallgatta a beszédet, mely nagyon elkeseríté; mert az ifjunak lelkesülése szebb jövendőt igért. Nem itélte el az öreget; mert az a nagyságot imádta; de odaengedte a multnak és nem meri kinyujtani kezét a jövendő felé, hogy attól magasztosat várjon.

A reménytelenség nem öltözhetett melegebb takaróba, - a hazafiui ösztön nem fagyhatott meg jogosultabban, mint ez emberben, ki a régi nagyot annyira bálványozta, hogy az uj törekvést bünnek képzelé.

Kapus egy kedvező pillanatban azt sugja a főjegyzőnek:

- Én megfázom e hideg józanság mellett.

- Ötezer forintjába kerül az öregnek ez a hidegség.

- Kemény büntetés lenne!

- Nagyobb az, ha észreveszi, hogy mily sokáig volt koldus, - és fél a lelkesülés tüzéhez állni, hogy a többivel együtt melegedjék.