Az alba.

A parasztgyerek azt hiszi, hogy az uri kisasszonyok azért oly szép fehérek, mert mindig fehér czukrot esznek. Ha a parasztgyerek okot keres magyarázatának, követelhetjük, hogy a posztóruhás ur is keressen okot, mielőtt itéletet mond.

A vendégek hajnalig együtt voltak. Ekkor a közbirtokos urak közől mindegyik egy kis csapatot vezetett elhelyezés végett. Csillagnál vagy tizenöten lehettek, kiket a gazda más napra is magánál marasztott. Egy párszor még találgatták, hogy ki csődithette össze őket az alispánhoz? de a találgatás eredménytelen maradt, azért más tárgyat választottak beszélgetés végett.

Az akadémiai gyüjtésről beszéltek, s a mit mindannyian észrevettek, hogy az alispán bőkezüségének daczára egy fillért sem adott. Az ellenkező vélemény élénken kémlé az ellenfélnek gyönge oldalait, s nem lenne ember az ember, ha meg nem ragadná az alkalmat, hogy erejét a másikon meg ne mutathassa. Csillag már tegnap elejét akarta állni a balvéleménynek, s mivel ma ujra előfordult a kényes tárgy, elbeszélé az eszmecserét, mely a két jó barát között lefolyt, s ennek folytatásaul azt mondja:

- Barátim! Századokig a török és tatár volt ellenségünk, ezek ellen egy vélemény lehetett csak a nemzetben: hogy ki kell e hazából verni. Most magunk között küzdünk, az országot szebbé-jobbá akarjuk változtatni, s törvényt akarunk rontani, mely a javitást akadályozza, ujabb törvényt ohajtunk csinálni, mely a javitást előmozditsa, röviden: magunknak akarunk parancsolni; magunknak, kik engedelmeskedni éppen nem szeretünk.

Ki ne feledjük az emberi természetet a számitásból. Nem lehetünk ellenségek; hanem csak ellenfelek. A legyőzött ellenséget kipusztithatjuk, mert életünkre tört az is; de ellenfelünket ha legyőzzük e harczban: diadalunkat ugy bizonyithatjuk be, hogy beteljesedik a jó, hogy Kánaánnak földe jobb Egyiptomnak vörös hagymáinál, s velünk együtt osztozik a jobb jövendőben. Két erős és egymással ellenkező hit küzd, álljuk ki férfiasan a küzdelmet, az észnek, tapasztalatnak példáival igyekezzünk győzni, s ha okaink és példáink világosak, hihető a győzelem; ha pedig sértegetésre fajulunk: elkeseritjük ellenfelünket, ki azért marad alant, mert fölemelni nem tudtuk.

- Hiszed, hogy a makacs maradást meggyőzöd a haladás jótékonyságáról?

- Igen sokat hiszek, barátom, s ha megengeded, például egy sokkal nehezebbet emlitek. Két jó barát különböző valláson volt s minden alkalommal megtámadták egymásnak meggyőződését. Beszéltek, irtak egymásnak, hogy a tévelygő igaz utra térjen, s az élénk magyarázatnak eredménye az volt, hogy ugyanazon egy napon irták egymásnak az utolsó levelet, melyben a két különböző vallásu homlokegyenest tér meg; mindenik a másik vallását fogadja el, s ujra különbözők voltak. Ez jóval több, mint a mit én várok. A haladás a jobbat minden lépten bebizonyitja, okai tehát erősebbek, győzelme kimaradhatatlan.

- Megengedj, - mondja a másik, - én a küzdelmet minden körülmény között egyfélének tartom, s a győzelemnek föltétele az ellenfélnek megsemmisülése.

- Látszólag van csak igazad! - okoskodik Csillag. - A tanitó szembeáll egy gyermekkel, ki az egyszeregyet nem tudja; ha csak azért hiszi el a gyermek a tanitónak a kétszerkettő négyet, mert a tanitónak kezében van a pálcza: ugy a következendőket is csak a botnak hiszi el, és a gyermek tulajdon ösztönéből soha sem fog előre menni. Ha tiz cseléded van, s mindenik csak ugy dolgozik, hogy mindenik után egy hajdut állitasz: hasznod kimarad, hajduid emésztik föl a tiszta nyereséget. Azt akarjuk, hogy a haladás önkénytes legyen, hogy a meglevő erő mind összemunkáljon, mert mindenikre szükségünk van, ezért ellenfelünket meg nem semmisithetjük. Ne feledjétek, hogy van egy igazi ellenségünk, kinek ereje megoszlásunkban fekszik, s hogy ez a konkolyt két kézzel hinti. Erre kell figyelmeztetnünk önvéreinket, be kell látniok, hogy a valódi ellenség (elég ügyetlenül) a mi gyengeségünkre épiti erejét, s hogy saját testvéreinket használja eszközökül; ti pedig érteni fogjátok, hogy e hazában mindenkit boldogitani köteleztetünk. Széchenyi legközelebb azt mondá: Oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kell kegyelmeznünk, hát kérdem: megsemmisithetjük-e ellenfeleinket?

- S a ki nem akar magyar létére magyar lenni? - ellenveti a másik.

- Igen kemény kifejezést használtál, az öreg, kire czélozol, nemesebb anyagból készült.

- Adott egy fillért?

- Nem adott!

- Mikor össze kell számlálnunk, hányan vagyunk?

- Megállj, ez nem zárszámadás! - szól közbe Csillag. - Tériteni indulunk, a kezdők lehetnek bármily kevesen, tulajdon érdemünk, ha sokat megtéritettünk.

- Áldott jó hiszemed van, - állitja a vitázó, - hogy neked legyen igazad. Faragó a legértelmesebb fők egyike a vármegyében, hozzá gazdag ember, méltán követelhetnénk, hogy független legyen.

- S miben vesztette el függetlenségét?

- Nem mer zászlónkhoz állni, melyre a haladás van fölirva.

- A mi a bátorságot illeti, barátom, az ő helyén több bátorságra van szüksége, mint nálunk. Mi azt beszélgetjük, a mi a hallgatóságnak tetszik, mely azonnal megtapsolja beszédeinket, s az utolsó szónál kikapjuk a polgári jutalmat bőven. Mi nem adunk kontóra semmit, követeljük, hogy a nagy közönség dicsérjen és vállain hordozzon, s nem igen ösmerek olyan bátor ficzkót, ki egy napra hirtelen meg merné forditani köpenyegét a pisszegés árán. Ne tagadjuk meg a bátorságot ellenfeleinktől; ha nagyon gyenge legények volnának, nem állnának szembe - velünk.

- A vesékbe kellene látnunk.

- Hogy igaz itéletet mondhassunk, barátom! - hangoztatja Csillag.

- Ösmerjük a jutalmakat, melyeket a kormány föltétlen hiveinek osztogatni szokott.

- Ezt nem tagadom, barátom, a kormány mindent adhat, mi semmit, s a mely napon Faragó jutalmat kapott, én dobom rá az első követ; addig azonban megbecsülöm meggyőződését, akármennyire ellenkezzék az enyimmel.

Ezen pillanatban kopogatott be Faragó; mert az elszállásolt vendégeket sorban akarta látogatni. Majdnem kellemetlen hatott az öregnek belépése; mert róla volt szó, s a vitázók nem egyeztek össze. Faragó kérte a vendégeket, hogy folytassák a beszélgetést, miatta meg ne szakitsák, ha ellenvélemény kell, itt lesz ő maga.

- Miért vált el tőlünk, bátyám? - mondja bánatosan az előbbeni vitázó.

- Furcsa kérdés! - mondja Faragó szokott komolyságával. - Te vidám ember vagy, én komoly, te szőke vagy, én barna, te megütöd az egy ölet, engem kurtaságom miatt katonának is alig vennének be; ennyiben különbözünk, és meg nem tudjuk mondani, mire volt szükséges e mindenféle megkülönböztetés? No, de még ez hagyján! Te az édeset szereted, én a savanyut, te a sót késhegygyel sokalod, én a paprikát is kanálszámra eszem: mindketten követjük azon titkos ösztönt, mely egyoldaluságra biztat. Engedd meg, hogy lelkeinkben is lehet valami rejtett rugó, mi oly hathatósan kormányoz, hogy attól eltérni képesek nem vagyunk.

- Mindent megértenék, csak a nyelvbeli eltérést nem! - Mondja Csillag az öregnek.

- Megmondám okaimat neked, s ujra ismétlem mások előtt is! - Mondja Faragó, és a tegnapi beszélgetést részletesen elsorolván, azt mondja: A tudomány, a valódi miveltség sohasem lesz általános, kevesen szerzik meg, s a tömeg nem éhezik meg rá. A zsidónépet a Levi nemzetségéből származók kormányozták, a szent titkokat ők tudták és ők magyarázták, igy maradt ránk is örökségképen a latin miveltség; ez a készet hozta el, miért akarjátok ezt elfeledtetni?

- Tulajdon nyelvünket akarjuk ápolni.

- Vigyázzatok, ugy ne járjatok, mint a latin mese beszélé a parasztról, ki addig nem akart tovább mozdulni, mig az előtte csörgedező patak le nem foly, hogy aztán száraz lábbal mehessen át a fenéken.

- Sebesebben fogunk haladni, öreg, mint gondolnád.

- Ha embereink tudnak valamit, a legkimiveltebb nyelven legkönnyebben kifejezhetik.

- Itt a különbség, barátom, - figyelmezteti Csillag az öreget. - Századokig kettőben különböztünk szomszédainktól: másként hadakoztunk, máskép kormányoztunk, s te bizonyosan legszebben el tudnád mondani az idegennek diákul, hogy mit nem cserélnénk el. A harczolásnak mindig vitézség az alapja; de nem tudom, mikor fogunk megint vitézkedhetni, miután az uj hadviselés a vitézségen kivül vakengedelmességet is kiván, s ezzel a magyar nemesség sohasem fog szolgálni. Jogunk épségben van; de nagyon közelről tapasztaltuk, hogy fönnt alkalmatlan: mi marad még hátra, hogy összemérkőzhessünk szomszédainkkal? Valamiben helyre kell pótolnunk a veszendőt, vagy elvégződünk, mint a kiáltás, melyet, mint az ezüsttallért, nem tarthatunk el ládánknak fenekén.

- Ragaszkodjunk szabadságainkhoz, ebből ne engedjünk.

- Jól mondod, ragaszkodjunk szabadságunkhoz. Ha fölülről támadják meg, védelmezzük, mint védtük 1823-ban; hanem oszszuk meg a szabadságot mindenkivel, kit a magyar földnek ege betakar.

- Barátom! a mely törzsököt csak egy oldalról nyomnak, meghajol; de ki nem dül. - Ha jobbról, balról ingatják, a hézag megtágul; egy kis szél is kidönti helyéből. Igy segéljétek mozgatni az alkotmányt. A kormány félrenyomta, de ki nem dönthette; most segéljetek neki alulról, tágitsátok ti is, igy majd hamarabb készen leszünk. Ezt mondom az alkotmányos vitákra. A nyelv bárdolatlan, ha ma megengedné a kormány, hogy a latin nyelv küszöböltessék ki az oskolából, egyszerre megakadnánk, és szégyennel vallanánk be a világ előtt, hogy készületlenek vagyunk. Magunk nem csináltunk semmit, Angyal Bandi, Zöld Marczi mellett a magyar könyveknek javát elviszem egy vadásztarisznyában....

- Szavadba kapok, barátom, - mondja Csillag, - ezt szégyeneljük, hogy könyveinknek java elfér egy vadásztarisznyában, ezért állunk össze, hogy lélekzetet vegyünk a jövendő haladásra.

- Szerencsés ember, ébren is tudsz álmodni; elhiszed, hogy csapatszámra támadnak a lángeszü tehetségek. Kétezer esztendeig meddő volt az emberi elme a görög és római classicusok után, - most egyszerre kiüt az emberiségen a lángész, mint a himlő.

- Francziaország ötven év alatt óriásokat szült, - Angliában született egy ember, kiről azt mondják, hogy az Isten után legtöbbet teremtett, - Németországnak van Schillerje és Göthe-je, - hát mi nem mozdulhatunk? Róma nagy; de az ujabb kor is valami. Én nem hiszem, hogy összes erőnk török-tatárapritásban elvégződött volna; agyunkban velő van, mely többé nyugodni nem fog. Kilenczszáz esztendeig nem fáradtunk ki a fegyverforgatásban; mert az unalom nem férfi erkölcs. - Akármit fogunk tenni; mert a fű, mig gyökere él, minden tavaszon ujra kihajt. - Mi is kénytelenek vagyunk a jóravaló munkára, - mivel az ököl nem hivatalos többé a véres ütközetekre: agyunknak erejével fogunk küzdeni.

- Vastag koponyám van, Palkó, - mondja Faragó olyanképen, mintha mosolyogni akarna, és a nem próbált munka kellemes ingert adna, - az én fejembe lassan megyen be valami, és még lassabban pusztul ki az, a mi régóta befészkelte magát. Tartsatok méltónak a további harczra, - a kovácscsal nem vasaltattam le magamat egy helyre, hogy kimozdulni nem akarnék; - de valót mutassatok: annak megadom magamat. A verebet egy bodzapuskának pattanása is felröppenti, én inkább hasonlitok a tuzokhoz, nekem már nagyobb töltés kell.

- Megmondom hitemnek alapját. - Nyilatkozik a másik. - A háboru sohasem volt tréfa, a rabigától minden nemzet irtózik; mégis mily nagy a különbség egyik és másik nemzet között; s a mit nem idegen előtt való hetvenkedésért mondok, mennyit tett meg a magyar katona külön azért, hogy figyelmeztették: Magyar! ne hagyd magadat! Ezen buzditás azt bizonyitja, hogy van bennünk valami, a mi egy emberből kettőt csinál, és ha az egyes ember egy külön gondolatért másodszor is sorba áll: használatlan nem hagyom többé a titkot, kimondom a bűvös szót, a mennyiszer szükségem van rá, hogy többet kisajtolhassak. Én a jövendő haladásnak kulcsát nemzeti büszkeségünkben látom: nem tudunk hitványak lenni! - Azért a magyarságnak gondolatával megyek előre, - legelőször pedig arra törekszem, hogy a nyelv ünneplő ruhába öltözzék, hogy a czifra mentéhez méltó legyen. Ha magyarokká lettünk, nem félek többé semmi fáradságtól, hisz a legegyszerübb parasztficzkó félrecsapott föveggel énekli: Vagyok olyan legény mint te, - vágok olyan rendet, mint te. Ekkora törekvést ingyen nem ihletett belénk a Teremtő; a lónak gyorsaságát, a vizslának szaglását kitanulta és fölhasználta az ember, - hát az emberi lelkesülést, melyből mi néhány mázsával többet kaptunk, használatlan hagyjuk?

Faragó és a többi érezte az átható okoskodásnak kellemes nyomását; nem zavarták a beszélőt közbeszólással s az ekképen fejezte be a vitatást.

- Nem tapasztaltuk, hogy a kiváló jelest, ha idegen országba téved, hire miatt visszaköveteli az a nemzet, melynek származéka? A nemzeti büszkeség féltékenyen őrzi magáét, s a veszteséget el nem türheti. Legyünk bölcsek, a lelkesülés megvan, (ha nem volna, teremtenünk kellene) használjuk, s a szemesség megjutalmaz, mindazt, ki a háborgó szelet sem hagyta ingyen lótni-futni, nagy lapátokkal fogta meg, és kenyérnek valót őröltet vele. Az angolt bolondnak mondták, mert fölmászik a nagy hegyre, és büszkén irja a legmagasabb helyre, hogy angol volt oly magasan. Ezek a hegymászó bolondok uralkodnak a világon épen azért; mert semmi fáradságtól sem riadnak vissza: kitartásuk minden nagyra képes.

Faragó először mosolygott egy nagyobb társaságban, - nem szólt, - kezet szoritott Csillaggal, és a társaságot szóban némán, de tündöklő arczczal hagyta el.

Valamennyien érezték, hogy ezen makacsnak látszó főben átváltozás történt. A hit, ez a titkon élő, mégis testetlen és bebizonyithatlan valami föllobbant az öregben, s hogy nem fakadt ki azonnal, mint a forrás: legigazabb oka, hogy meglepetett általa, s most keresi, mint az illatot, mely az érzékben már megjelent, de föltalálni még nem képes; honnét ered és merre kövesse?

- Nagyon nem hasonlitanánk önmagunkhoz, ha a többiek azt nem gondolnák, hogy azonnal rugja oldalba eddigi meggyőződését, kapaszkodjék az öreg harangnak kötelébe, s ő rángassa a nehéz érczet, hogy az ő példája meginditsa a többit. Mily kevesen tudják, hogy a meggyőződésnek erős gyökerei vannak, melynek szálai messze szétágaznak, s hogy nem hasonlit a meggyőződés a hamis fogakhoz, melyeket könnyen ki és be lehet tenni. Hivatkozom a legelső falusi kovácsra, ki valaha egy parasztfogat huzott ki; milyen kovácsmarkot kiván egy jól megtermett fog, hogy megszokott helyét oda hagyja, hát még a meggyőződés?

- Az öreg ugy ment el, a mint jött! Mondja egyik a többi közől.

- Mért nem rántottad elő azt az ívet? Sóhajt föl a másik Csillagra tekintve.

- Lassan, pajtás, - az nem katonafogdozás, - mi igaz hivőket akarunk.

- Ha késik, méltán fogják gyanusitani.

- Rossz téritők vagytok, én a polgári szabadságot ugy fogom föl, hogy véleményem bolond is lehet, mégis jogosan mondhatom ki, - a többség leszavazhat, s az én bolondériámat ártalmatlanná teheti. Mit akartok többet?

- Majdnem örülsz annak, hogy más ellenkező véleményen van veled.

- Kimondhatatlan örvendek, - a tükröt azért tartom szobámban, hogy figyelmeztessen, ha az orrom tintás. A politikai ellenfél meglesi az én tulságomat, s mielőtt a falnak szaladnék, rámkiált.

- Mi visszük a terhet, az áldozatokat ezek a maradozó urak nyakunkon feledik, s végtére kinevetnek, hogy nekik egy fillérükbe sem kerül a nemzetnek haladása.

- Hej! meg talál szégyeniteni benneteket ez a mogorva ember; bizony mondom, kimelegit majd benneteket a szégyen.

- Engedd meg, ez is hit, sőt több: meggyőződés. Téritsen meg ő.

Másra tért át a beszéd, később látogatóba mentek el a vendégek; de Csillag nem nyughatott, elővette az egyik albát, s az akadémiának alapitására az öregnek aláirása fölé ötezer forintot kötelezett. Ezen levelet bepecsételvén, egy külön takaróba zárta, név nélkül pedig a következő sorokat irta:

A bepecsételt levél ötezer forintos alapitványt tartalmaz; de addig föl nem bontható a levél, mig a levélnek fölbontására az illetőtől meghatalmazás nem érkezik ugyanazon pecséttel, melylyel a levél lezárva van.

Ezen levelet Csillag azonnal postára adta.

Igy akarta megvédelmezni barátját a fullánkoktól, ha később azt mondanák, hogy az adakozásban csak kinból vagy álszégyenből vett részt. Ő, kinek melegebb vére oly korán fokozódott a lelkesülésre, átlátta, hogy nem csak Faragó, hanem mások ezeren vannak, kiket egykor a valósuló haladás fog fölébreszteni. Faragó mindent mert az alkotmány megvédésekor, nem félt a hatalomtól, mely az erőszakot is elkövethette volna; miért nem érdemelne kiméletet alulról?

Nagy erkölcseink vannak, de a nagy fának árnyéka is nagy! Türelmetlenségünk kimélytelen, kezünkben folyvást fegyver van: kard vagy gyanusitás, - mindkettő megöli azt, kire rámérjük, - pedig oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkos számára is bocsánatot kell készen tartogatnunk, hogy idő előtt el ne fogyjunk.

- Küzdeni fogunk, - mondja Csillag fennszóval: de gyilkolni nem!