XVIII.
Az újabb nemzedék.

A tizenkilencedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a tizennyolcadiknak vége, s míg az ostoba varjúk hírbe keveredtek, hogy egyik varjú a másik varjúnak szemét nem vájja ki, addig az emberi faj egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb ember, aki legtöbbet vert agyon.

Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban éltek, hanem azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk folyamát szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány sort abból a vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életírása leghitelesebben meg van.

"Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: "A kesergő szerelem" megjelent, soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott Magyarországon könyv oly sensatiot, (amint ott van) mint ez. A Himfy név hirtelen elterjedt az egész hazában, s a nagy ösmeretlen közfigyelem tárgya vala."

A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva nincsen egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a zalai hegyek csak oly ismeretesek, mint "Pusztaszer", hol eleink Árpádot pajzsra emelték.

A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért, mint amelyet egy ország nyújta Kisfaludynak legelső műveiért, s ebben az országban nem volt meg a "Mi atyánkon" kívül imádság is, melyet könyv nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek hirtelen járták be nagy Magyarországot.

Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy csoportban harminc ember is hallgatta, midőn a harmincegyedik fölolvasta nekik.

Baltay házánál ki- s bejárt a sok vendég, még a cselédek közt is közszájon forgott a híres történet, s midőn Imre úrfi hazajött Keszthelyről, hol addig tanult, hogy már az iskolából is kifogyott, András maga maradván az úrfival, addig kérte, hogy a fiú Kisfaludyt neki könyv nélkül elmondá.

András az öregúr aranyos mentéjének gombjaival vesződött, Imre pedig egyre-másra mondá a sok verset, és csak annyi időt vett, míg az öreg egy-egy könyűt, eldörgölt a képén, vagy a lelkes ifjúnak arcát nézé, s az öreg cseléd gyönyörködött benne, hisz a jó mag nem szóródott ki az útra, hanem a jó földben szépen megeredvén, erős hajtásokat kezdett ereszteni.

- Nincsen több? - kérdi András, midőn a fiú megnyugvás végett megállt.

- Még felét sem mondám el.

- Hej, kedves úrfi, már hol fér el a fejében az a tenger sok tanulság? ¹¹

- Ott, ahol a többi, András bácsi, - válaszol a fiú, ne mondjak már többet?

- Majd lemegyünk a kertbe, - kedves úrfi, - mikor az öregúr a délutáni álmát alussza, ott majd nem háborgat senki, - ott aztán elhallgatom estig! mondja András az aranyos mentét a szomszédterembe cipelvén, hanem midőn ő az egyik ajtón bement, mintha a másik éppen akkor záródott volna, - s már majdnem azt gondolta András, hogy az öregúr hallgatózott; de aztán azt hitte András, hogy a nagyságos úr nem állta volna meg szó nélkül a dolgot; mert még mindig jobb szerette, ha a fiú a fára mászott, mintha könyvet látott a kezében.

András nem sokáig tűnődött, mert hisz az is meglehet, hogy nyitva volt az ajtó, s mikor ő az egyiket kinyitotta, akkor a másik becsapódott, tehát nincs miért tovább firtatni a dolgot; hanem mivel mi bizonyosan tudjuk, hogy az öreg Baltay csakugyan a szobában volt, azt is megmondhatjuk, hogy az öreg régóta hallgatózott, s ámbár néhányszor már megsokallta a szavalást, és be akart nyitni a szobába, mégis mindannyiszor valami hátrahúzta, s utóbb maga sem bánta, hogy a gyermek nem fárad ki, sőt jól esett neki, hogy András a gyereket bámulja, - tehát nem zavarta őket, hanem midőn hallotta, hogy légyottra rendelte András a fiút, ő is eltávozott.

Pipára gyújtott az öreg, föl s alá járkált a szobában, a fiúnak jövendőjéről gondolkozott, s ez volt a legelső eset, hogy a fiúnak eszét sem feledte ki, s nagy megelégedésére szolgált, hogy András megbámulja a gyermeket, tehát föltette magában, hogy a délutáni alvást elengedi s ő maga is elsompolyog utánuk a kertbe.

Mielőtt oda mennénk, álljunk meg egy szóra.

Sokféle alakban jött már le a földre a nyomorúság, de ha visszagondolunk a jelenből az elmúlt tíz esztendőre, bátran azt mondhatjuk, hogy a "nagyságos és tekintetes" nyavalyában sínylődött a nemzet. Elátkozott ember volt, ki a tekintetes uraságig föl nem vergődhetett, - és boldogtalan volt a leány, ki egy tekintetes urat nem foghatott, pedig végtére már annyi volt az ügyvéd, orvos, mérnök, hogy ahol a verebeket akarták kővel dobálni, ott is a tekintetes ügyvéd urat találta el a kő.

Még a falusi kutya is úgy elfajzott, hogy nem a koldust, vagy a zsidót ugatta meg, hanem azt a boldogtalant, ki a tekintetes címig föl nem vergődhetett s még a legélhetetlenebb cigány is azt mondogatta, ha megharagudott: nem is tekintetes, hanem csak nemzsetes.

A gyöngeség végtére nyavalyává fajult, s jaj volt a cselédnek, ha a tekintetes címet meg nem szokta, - végtére cselédfogadáskor valóságos leckét adtak a cselédnek csupa titulusból.

A kenyér megfogyhatott a háznál, - kértek a szomszédból, vagy néha koplalással győztek, csak a tekintetességből nem engedtek alább, s még a házaló zsidóval is könnyebben megalkudtak, ha egy címmel fölebb beszélt; ámbár eközben a rőföt mindig kurtábban ereszté.

Fölment az ifjú úr a tanodába, nem azért, hogy ott fölszedjen a tudományból; de hogy elkószálja az esztendőt; mert az édes mama rég megsúgta neki, hogy akár tanul, akár nem, azért itthon mégis tekintetes úr lesz.

Míg a tanár tüdőfáradtig lármázott, addig hortyogott az úrfi; pedig ha nem alszik, még akaratlanul is ragadt volna rá valami, s jó hasznát veheté, mikorra csakugyan már belenőtt a tekintetes címbe; de a vagyon otthon rettentőn megfogyott; mert tíz esztendő alatt az ujjnyi széles szalag tenyérnyire nőtt meg s ez a kis különbség először a rétet, azután a búzaföldet ette meg, s ámbár a sok mosott szalag és tekintetes cím mind megvan, de a rétet és búzaföldet a szomszédéhoz mérték, és az úrfi hiában vakarja a fejét, mert bíz abban sincsen, pedig ugyan jó volna a jó tanács, mert a tekintetes titulust nem lehet betálalni, s amellett fölkopik az álla.

Persze, most már az ifjú úr is belátja, hogy jobb lett volna valamit tanulni; de már késő és szégyen tanuláshoz fogni; tehát megkísérti a tekintetes címet, mi hasznát lehetne még venni. - Házról-házra kujtorog most, atyafiságba keveredik az egész világgal, és minden ismerőstől kölcsön kér, amennyit adnak. Korhely pajtások közt hűséges jó barát, jó pénzért bolondnak is beáll - ennyi maradt meg a régi vagyonból: - tekintetes úr most.

Szomorú kép, - sokkal rongyosabb, mint mutogatni kívánná az ember, és jaj annak, kit az apai és anyai gőg idáig vitt; pedig számosan vannak még a józanabbaknak szomorú például.

Baltay féltette a fiút, de midőn az eleven eszű gyermeknek előmenetelét látta, végig gondolt terjedt birtokain s neve becsülete mellé, azt gondolá, nem rosszul illenek, ha a fiút okos embernek mondaná mindenki.

Ebéd alatt engedékenyebb volt, mint máskor, és eltűrte, hogy a gyermek a maga eszéből beszéljen valamit, s föltette, hogy délután nem alszik, ha kínjára esik is, hanem lemegy a kertbe.

Az álom oda nehézkedett a szempillákra, Baltay mindenkép erőlködött, hogy elverje a megszokott vendéget, de az végtére is erősebb volt, s az öregúr a zsölleszékben uzsonnáig aludt.

András azalatt a lugasban üldögélt, s a fiú egyre-másra mondta a sok történetet, s már az uzsonnaidő is elérkezett, mikor az öregúr kidörgölvén szemeiből az álmot, a kövér fűben oldalt került a lugasnak, s már messziről hallgatta, mikor a fiú javában mondta a verset:

A magyarnak már szokása,
Hogy a jussát nem hagyja;
De ha vele bánni tudnak,
Az inget is odadja.

András két könyökére dűlve hallgatta a fiút, az öregúr pedig mindinkább közelgetett, s édes örömmel telt meg, hogy a fiú máris mennyit összetanult.

Baltay szerette volna a fiút összeölelgetni; de ezt szégyenlette András előtt; hanem elment a kertnek csavargó utain, szűntelen a verseket mondogatván, melyek emlékéből többé ki nem mosódának.

Szívén találta az egyszerű kis versszak, s ő nem kérdezvén igaz urát, megtanulta, és szinte vágyott az alkalomra, hogy illő módon elmondhassa, s e buzgóságban annyira ment, hogy valóban megéhezte az alkalmat, hogy az ingét is odaadhassa; csak már jőne valaki és kérje.

Nem kellett sokáig várakozni, az 1809-diki fölkelést kezdték mindenfelől sürgölni, s a büszke magyarnak jól esett, hogy a megyei alispán díszes környezettel őt is megkereste, hogy vagyonához képest részt vegyen a haza védelmében.

A szomszédos megyék vegyes küldöttségben egyesültek az erőt felkölteni, s a többi közt őrnagyi ruhában látjuk Kisfaludyt, kinek neve éppen ezen időben szaladta meg az országot.

Baltay előtt bemutattaték a küldöttség, hanem ez a bemutatás oly futólag történt, hogy a nevek közül a Kisfaludy név Baltayt éppen nem érinté, annál inkább: mert az alispán nem annyira az írót, mint az őrnagyot mutatá be, ki éppen most vette a parancsot, hogy a nádor mellett segédtisztképpen foglalkozzék.

Az alispán a háborúra vitte a beszédet.

- Megint közelít a francia! - kezdi az alispán.

- De hegedűszóval csak nem fogadjuk őket! - mondja Baltay.

- Attól függ, - okoskodik az alispán, - hogy a nemzet milyen erőt fejt ki.

- Aki eleven, az az ellenség elé megy!

- A megye reméli, hogy nagysád hazafiúi áldozatát nem vonja meg, - itt van a nádori levél, melynek szavai szerint ő fensége érettünk jót állt, tehát megvárja, hogy szavát ő is beválthassa.

- Beváltjuk, alispán úr, - mondja lelkesülten az öreg, - háromszáz lovam van, - mindenikre ülhet egy ember, - írja fel alispán uram...

Az alispán írta.

- Ezeknek persze ennivaló is kell, - tehát ennivalóval is én látom el őket, - írja föl alispán úr ezt is.

Az alispán írta.

Amennyi készpénz a pénztárban van, megszámláljuk, - azt is odaadom, - írja föl alispán uram a többi után.

Az alispán már sokallani kezdé a dolgot.

- Zabom is termett bőven, hála istennek - hagyunk vetni valót, - a többit el lehet vinni a katonák után, - ezt is írja fel a tekintetes alispán úr.

- Isten úgyse, sok lesz, - mondja az alispán, - ennyit nem kívánunk.

- Alispán úr! - mondja Baltay, - ki van rám vetve, hogy mennyit adjak?

- Nincsen olyan törvény, mely e tekintetben kényszeríthetné nagysádat.

- Én is azt gondoltam, - teszi hozzá Baltay - mivel nem parancsoltak, hát annyit adok, amennyi tőlem kitelhetik.

- Ennyi mégis sok lesz, nagyságos uram!

- Én meg azt mondom, hogy nem sok, - szép szóért többet megteszen az ember, mint erőszakért, mert:

A magyarnak már szokása,
Hogy a jussát nem hagyja;
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is odaadja.

Meghatotta a környezetet a háziúrnak lelkesedése, s egymás kezét szorongaták a küldöttség tagjai, Kisfaludy pedig egy ablakmélyedésbe húzódva kinézett a szabadba, lelkét beárnyékozta egy édes érzelem, hisz élő tanúja most, hogy lelkes gondolatai mint terjednek szét, s a lelkesülés órájában a szorongó honfi kebel, az ő szavainak segedelméhez menekül.

Andrásnak éppen akkor dolga volt a teremben s midőn Baltay az alispánnak rendre számolá az adományt, szerette volna a nagyságos úrnak kezét megcsókolni s amint az úr egyik ajánlatát a másik után tette, azonképpen gondolá ő is, hogy most a jobb kezét, most meg a balt csókolná meg, s mikor az úr az adományokból még sem fogyott ki, azt gondolja András, hogy még a lábát is megcsókolná, végre midőn a versekhez ért az öreg, nem talált egyéb megcsókolni valót, mint azt a nyomot, ahova az öregúr letenné a lábát.

Becsületet hozott a szakácsné a házra; mert a vendégeket illendőn ellátta, s midőn a vendégek elbúcsúzának, András az udvaron csinált rendet az előjáró kocsik közt, s hol az őrnagynak szürke köpönyegét látta, kiváló gondoskodással nézett meg mindent, hogy az utazónak kényelméből mi se hiányozzék.

Imre még ekkor nem vett részt a nagyobbak társaságában, mert a régi magyar házaknál a gyereknek nem engedtek szót az öregebbek között, hanem András úgy intézte a dolgot, hogy Imre kéznél legyen, midőn a vendégek kocsikra ülnek.

- Csak itt maradjon az úrfi, - mondja András Imrének, - jól vigyázzon, messziről is megismerheti, kopasz feje van, egyik sem hasonlít hozzá, nem is tudom mitől kopaszodott volna meg a többi!... okoskodik András,... ahun a!... most már jőnek.

- Csak közelről megláthassam! - sóvárog a remegő fiú.

- Mindjárt meglátjuk úrfi! - bíztatja András az érkezők felé nézve, kik közül éppen Kisfaludy vált ki legelőször, s rögtön a kocsi felé tartott.

András annyira meglepeték, hogy hirtelenében nem tudott szólni, hanem a karjába kapaszkodó fiút könyökével érinté, s midőn Kisfaludy a kocsihoz ért, s a hágcsón fölkapaszkodék, András oldalt súgja a meglepett fiúhoz:

- Most nyúljon a ruhájához!

- Már érintettem! - felel a fiú kegyelettel, ifjú lelkesedésében érezvén a boldogságot, mi az ilyen nagy embernek közelségéből kiárad.

Kisfaludy leült, de amint hirtelen elhelyezkedék, meglátta a lelkes arcú fiút, ki egészen rábámult, s e tekintetet nem tudta kérdés nélkül kiállni.

- Kié ez a szép fiú?

- Én Baltay Imre vagyok! - felel a gyermek elpirulva.

- Kedves fiam, - kövesse bátyja nyomdokait, - mondja Kisfaludy a még gyermek ifjúnak kezet nyújtva, ki azért egész félénkséggel nyúlt.

- Csókolja meg! - mondja hirtelen az öreg András úgy, hogy Kisfaludy is megértette. Kisfaludy későn akarta visszahúzni kezét; de már akkor az ifjúnak ajkai érinték, éppen midőn azt mondja Kisfaludy egészen tréfálva:

- Kedves fiam, - talán püspöknek nézett?

- Kisfaludy Sándornak csókoltam kezet! - magyarázza a gyermek kisugárzó arccal, - mi a költőre sem téveszté el a hatást, s e sajátszerű tiszteletadót beszámolá a kegyeletnek, mi olyan jutalom, mit arannyal fölmérni még eddig nem tudtak.

A költő fölvoná a fiút a hágcsóra, homlokát megcsókolá, s egy pillantást váltva még vele, a többi után indult, de még a távolból is néhányszor visszaintegetett.

Amint a vendégek elmentek, Imre a kertbe ment el, Baltay pedig Andrással maradt a nagy udvaron, hol növendék fák bokrosíták meg a térséget, s az uraság szívesen elbabrált az új hajtású fák közt, melyeknek nagy részét maga ültetgette.

- No, András, elfáradt kend? - kérdi az uraság.

- Ilyen embereknek szívesen szolgál az ember akár meddig volnának itt.

- Szeretem, hogy nem kerülték el a házat, - jegyzi meg az úr, - nagy örömöm telt bennük; hanem az a katona, az az őrnagy nagyon szótalan ember.

- Pedig annak legtöbb elbeszélni valója volna, ha megszólamlanék.

- Tapasztalt ember lehet, - hagyá helybe Baltay, nem gondolván az igazi okra, hanem az elválási körülményekre célozva mondja, - láttam, Imrét megcsókolta.

- Szép becsület az ifiúrnak, hanem meg is érdemlette, - bizonykolá András, - legalább olyant mond, amit nem úgy súgnak neki.

Hallja kend András, - most az a fiú már tanítja kendet? - tréfála az öreg.

- Nojsz az még nem nagy csoda, nagyságos uram, - én rólam könnyen lemosta egy zápor az iskolaport, hanem azt tartom más is tanult már attól valamit. - Az öreg elvörösödött, hanem megint összeszedte magát, hisz legbizalmasabb embere előtt nincs mit eltagadni, tehát azt mondja:

- Észrevette kend, mikor a lugasnál a gyereket hallgattam?

- Már messziről láttam, - s amit akkor hallott nagyságos uram, tudom nem feledte el.

- Azt is hallotta kend?

- Jobban megörültem neki, mintha lakodalomba hívnának.

- Bíz az, hallja kend, olyan mondás, hogy megtanulhatja az ember, akárki csinálta.

- Én megmondom, ki csinálta.

- No ugyan ki?

- Az az őrnagy, ki az úrfit megcsókolta, - Kisfaludy Sándor a neve.

- De bánom, hogy ezt előbb nem tudtam! - kiált föl Baltay fejét megcsóválva, - már mégis szerettem volna megkérdezni, hogy ehhez a vershez van-e még több?

- No még mennyi! nagyságos uram, - Imre úrfi mindjárt elmondja könyv nélkül.

- Mit gondol kend András, - én kérdezzek ilyent a gyerektől?

- Jobb lesz most elkezdeni, nagyságos uram, mert ha ez a gyerek úgy elhalad, ahogy most megindult, - véli András - attól félek, majd messze maradunk el tőle.

*

Baltay addig gondolkodott, hogy Andrást még sem tudta letorkolni; hanem rászánta magát, hogy ha nem tanul is a fiatalabbtól; de legalább meghallgatja, mit tud?