HARMADIK RÉSZ

I.
1809.

Ne kerüljük el az évszámot; ha azt akarjuk, hogy a jó vérű paripa ne féljen az ároktól, úgy az árokhoz kell vinni!

Betört országunkba a francia, kiáltványait minden ház előtt elszórta, de a nép ösztönszerűleg tépte szét, mert annyi volt az ígéret, hogy ígéretnek is sok volt.

A franciák megeléglék a keresztülvonulást, utánuk őrizet nem maradt, s éppen ezért utánuk egy másik kéz nyúlt, mely az elszórt kiáltványokat mindenütt összeszedte, s éppen ezért most már aki eddig el nem olvasta többször, mint egyszer: elolvasta négyszer.

Ezért kár volt összeszedni.

Terhes szekerek érkeztek Tatába, hol a nádor szállást tartott, és a kísérő hivatalnok rohant a nádorhoz, hogy jelentést tegyen a dologról, egyszersmind eldicsekedhessék, mennyit szedett össze.

- Mind itt van, amit ön összeszedett?

- Három társzekérrel hoztam, fönséges uram, - mondja a buzgó hivatalnok, - hanem remélem, hogy még ennyit összeszedetek.

- Ments isten! - szól közbe Kisfaludy, a nádornak közelébe jutván, - ki észrevevén Kisfaludynak aggodalmát, az ablakmélyedésig jött, hogy a beszédet csak egymaga hallhassa.

- Mit mond ön? - kérdi figyelemmel a nádor Kisfaludyhoz hajolva.

- Azt, fönséges uram, - hogy ha már magunk nem akarjuk millió számra szétosztani, legalább mi ne szedessük össze, - mert csak akkor leszen a papírnak hatalma, ha mi hatalomnak hisszük.

- S ez a temérdek ígéret?

- Nem magyar ember gondolta ki, fönséges uram, - véli amaz, - különben tudta volna, hogy magyar ember ily nagy ígéretnek nem hisz.

A nádor eleget hallott, visszafordult a hivatalnokhoz, s hirtelen tájékozván magát, semmit sem kételkedett Kisfaludy szavain, azért kérdi a hivatalnokot:

- Honnét kapta ön a megbízást?

- Egyenesen Bécsből, - felelt a kérdett - onnét indultam ki, s követtem azon irányt, melyben a franciák elvonultak, s amit értem, kötelességem szerint szekérre rakattam.

- Fölmentem önt ezen veszélyes foglalkozástól, - tudatja a nádor, - ha kipihente magát, rögtön visszamehet. E szavak után pedig a mellékterem felé indult.

- De... fönséges uram, én Bécs...

- A nádor őfensége parancsolatjának engedelmeskedjék ön - mondja a szóba kapva Kisfaludy egész katonai szigorral, mire a jámbor ember elnyelte a többit, hanem megfogadta, hogy ezt megbízójának okvetetlenül elmondja.

A nádor egész nap nyughatatlankodék, zavarta őt az, hogy hatáskörébe más intézőnek keze is elér, s midőn ügyességgel kellene elütni egynémely dolgot, - az értetlen túlbuzgóság az ellenség kezére játszik.

A sok tűnődés után asztalhoz ült a nádor, s illető helyre gondos részletezéssel megírta, hogy a nemzetet egészséges fölfogásában meg ne zavarják, s ne szedjék föl az utcáról féltett dologként azt, mit azok szemétnek szórtak ki. Hagyják e kísértést, - legfölebb annyit tegyenek meg, hogy nyomassák újra azon kiáltványokat, melyekkel azelőtt Olaszországot bolondíták, - s akit egy hazugság meg nem térít, megtéríti kettő.

Nem mondhatom el e helyütt, hogy a nádor levelére mit mondtak, - elég az hozzá, hogy Károly főhercegnek kelle védelmére kelni, - s éppen azért meg nem akadályozhatá azt, mit nélküle végeztek el a magyarok ellen éppen úgy mint a birodalom ellen.

A tanácskozmány számos egyénből állt, - hanem itt is beteljesedett, hogy jaj annak a levesnek, amit sok szakács főz, mindenik megsózza, aztán ember legyen, aki azt megeszi.

Megettük jó részét mi, hanem azoknak is maradt még belőle, akik megcsinálták.

A napóleoni kiáltványt nem tudták utolsó példányig beszedni, tehát amit a francia császár egyenes úton nem tudott elérni, tudniillik, hogy az osztrák sereget végképpen szétszórja, s a békét önmaga írja meg, - azt megszerezte neki a haditanács, mely következőkép okoskodott:

- Itt árverés van, - szól az egyik szavazó, - itt ígérnünk kell, amennyit lehet!

- Elhibázott okoskodás - mondja a másik szavazó, - szét kell az inszurrekciót verni, s ha egyszer megfutott a francia elől, bizonyosan inkább hazaszalad, mint a francia táborba, honnét a golyókat szórják.

Ez lőn határozat, - s nem gondolá meg senki, hogy egy tábort szalasztanak szét, melynek üres helyén oly térképet csinálnak, hogy kevesebb könnyek csordulnak ki láttára, mintha a megfutamított sereget egy lábig levágatták volna.

Két alakot látunk oldalt, alig áll néhány emberből a kíséret, s a nádor fehér köpenyegében áll a Ménfőig nyúló táborhoz közel, s Kisfaludyt nézi néha, minthogy az mély elkeseredéssel nézte a tábort, melynek rendeltetését már tudta.

Kevés prófétaiság kellett annak belátásához, hogy itt megalázás készül, melyre szükség nincsen, s minek eredményét ma még ki nem számolja senki, de hogy az drága lesz, oka volt elhinni.

- Kisfaludy! - mondja a nádor, közelebb mozdítván a lovat, - ön mindent tud!

- Szeretném, ha csak úgy álmodtam volna.

- A csata elején nem tudja az ember, hogy megéri-e végét, - magyarázá a nádor, - ön megígéri nekem, hogy e napról egykor tanúságot teend, hogy a nemzeten e goromba kísérletet megakadályozni akartam, - de nekem az nem sikerült!

- Az ég legyen tanúm! - fönséges uram.

- Nem a francia itten az ellenség, hanem hogy e népet kevesen ismerjük - szól megint a nádor.

- Pedig ha látták volna, fönséges uram, - mikor egyik-másik szíve melegültében még az inget is lehúzta volna, hogy a sereg után küldje.

- Meg nem akadályozhatunk semmit, - fejezi be a nádor azon keserűséggel, mely neki osztalékul jutott az egészből, s midőn aztán a csapás elérkezett, megint azt mondja:

- Kisfaludy! - Magyarország nem itt végződik el, - hanem itt kezdődik; teremteni fogjuk!

Midőn az osztrák sereg a Rábán átlépett, hogy a győri oldalra támassza magát, a sorezredek tisztei a fölkelő sereget lassankint gúnyolgatni kezdék, s előjelei látszának annak, ami következendő volt.

A súrlódás fokonként élesebb lőn, tehát siettetni kelle a menetet, hogy a kiszabott helyre érjen a hadsereg, hol a sorezredek föláldozása nélkül oldathassék meg a csomó, de azért a két elemű nép sehogysem bírt egymással megférni, s az elkeseredés kitörő félben volt.

A fölkelő seregben volt akkor egy elhírhedt bátorságú ember, kivel ugyan találkozánk egy pillanatra, anélkül, hogy megneveztük volna, ez a szabadosok kapitánya, most pedig már őrnagy, Püspöky vala.

Zala megyei születésű, és Kisfaludyval rég ismerős levén, midőn a nádor a táboron keresztül léptetett, Püspöky nem állhatta meg, hogy Kisfaludyt meg ne állítsa egy szóra.

- Sándor! - mondja a kemény katona, - én csak verekedni tudok, nem értem a politikát - mondd meg nekem, miért megyünk mi oly nyakra-főre vissza? Hisz már annyian vagyunk, hogy bátran szemközt fordulhatnánk.

- Barátom! - szól nehéz szívvel a kérdett - nem bíznak bennünk.

- Hát eresszék haza a fölkelősereget, - azután vége.

- Még útravalót is adnak, Püspöky barátom, egy kis gyalázatot, hogy otthon ne jusson eszébe senkinek háborúba menni.

- Barátom, - engem meg nem szalasztanak, - ezért jót állok, - Isten veled! - mondja Püspöky félbeszakasztván a beszélgetést, minthogy a fővezér közelgett, s mindenkinek saját helyére kellett sietnie, hanem a mogorva katona alig várta az alkalmat, hogy valami alkalmas emberbe belekaphasson, ami nem sokáig hagyott magára váratni.

Elindulás előtt más hadosztályba helyezték Püspökyt embereivel együtt, amidőn az elhelyezés megtörtént, a ménfői szőlőhegyen levő pincék egyikéhez vágtatott az őrnagy, hogy a dandárparancsnoknál bemutassa magát. A parancsnok nem volt a szálláson, hanem egy táborkari tiszt fogadá Püspökyt, ki az elfogadással tökéletesen megelégedett, mert a tiszt oly pokróc goromba volt, mint azt Püspöky kívánta.

- Kinek a hajdúja? - kérdi a táborkari tiszt minden tartózkodás nélkül gúnyolódván s végig nézvén a rendes ezredektől eltérő sújtásos ruhát, minő az őrnagyon volt.

- Jobban nézzen meg az úr, - veti vissza Püspöky, - őrnagy vagyok az önkénteseknél.

- Kinek a hajdúja volt előbb? - mondja újabb gúnnyal amaz.

Erre Püspöky felkapott egy fazékszedő botot, mire a táborkari tiszt kardot rántott, hanem Püspöky nagy hirtelen olyant vágott a markolatot fogó kézre, hogy a kardot amaz rögtön elejtette. Midőn a meglepett tiszt a feldühödt embertől kész halálát várta, - akkor Püspöky leereszti a botot, s egész nyugalommal mondja:

- Most megmutattam az úrnak, hogy egy jóravaló hajdú mindig többet ér, mint egy hitvány tiszt; - vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.

A hadosztályparancsnok lépett a szobába, s a felforrt vérű őrnagy katonás rövidséggel beszélte a dolgot, mire a parancsnok átlátta, hogy nagyobb botrányt nem lehet a dologból csinálni, a táborkari tisztnek egy jó tanácsot adott, hogy tisztuljon a hadseregtől, Püspökynek pedig azt mondja:

- Holnap megkapja ön a parancsot!

Püspöky elment, tökéletesen megelégedve, s alig várta, hogy Kisfaludynak elmondja a dolgot, az osztályparancsnok pedig jelentést tett a fővezérnek, ki nem látott alkalmasabb módot, minthogy Püspökyt; legelőször kell másnap megfuttatni, s minthogy a francia vasasok a balszárny felé törnek, e rémítő csapatnak látása rettentő példának legalkalmasabb lesz.

Alig pihent a tábor, a legelső szürkületkor megszólamlának a francia ágyúk, s a felső vonal már a várost lövöldözte. A várparancsnok utasítva lőn a legkétségbeesettebb védelemre, hogy a leendő zavarban a sorezredek födözve legyenek, míg a kis Dunán átvergődnek, - s éppen ezért a fővezér a polgárságot is fegyverre szólítá, s aki fegyvert tudott fogni, adtak neki dolgot.

A csata reggelén még a papok is fegyverben álltak a vár szélén, s egy jámbor barát remegve mondja szomszédjában álló főnökének.

- Lehetetlen embert ölnöm, reverendissime.

- Hátha minket lőnek agyon, domine fráter? - vígasztalá a főnök egymásután sütögetve a puskát.

- Az az ő lelkükön szárad, nekem reverendissime, ahhoz semmi közöm, - de én mit csináljak?

- Lőni fog, amice! - mondja megadva magát a másik, látván, hogy az ellenség a várárokhoz nyomul a futamodók nyomában, s erre már a félénkebb ember is elhatározóbb lett:

- Ha már ennyire vagyunk, nem tehetünk róla, - mondja bánattal a barát, és a franciák felé fordítván a puskát, midőn elpukkant a fegyver, fejét hátra kapta, hogy ne lássa, kit ölt meg, aztán áhítattal mondja: "requiescat in pace."

A szakaszok sebesen húzódának vissza, s a menekülésre uszított nép rémülten szórta el a fegyvert, mellyel dolgot nem engedtek neki; hanem mielőtt végképp megfutamodnék a sereg, tekintsünk másfelé, ha még Püspökyt meglelnők a harcolók között.

- Látja ön a francia vasasokat? - kérdi az osztályparancsnok Püspökyt.

- Alig vannak hatszáz lépésnyire innét.

- A franciák közt ezek a legbátrabbak, hadd lássam, hogy ön mit tud? - mondja a parancsnok egész dühösséggel, nem is kételkedvén, hogy e vértezett sereg szeletre vagdalja valamennyit, mert nem volt rá eset, hogy e lovasságon két hadjáratban egyetlen egyszer is kifoghattak volna.

Püspöki jól ismerte, kikkel van most dolga, s hogy a könnyű kard a legügyesebbnek kezében is csak mestervágásra való, mely legfölebb az arcot érve, árthatna valamit; de azért nem esett kétségbe az őrnagy, hanem hogy ez emlékezetes napot a franciák se feledhessék el, végig nyargalt a soron, s a parancsszóra elővette a legénység a csákányt a kard helyett, így rohant a nehéz vasasokra.

A hullámzó tömeget nem várta be a francia lovasság, hanem büszkén mozdult ki a kevély lovasság, hogy megalázza a rohanó tömeget, mely önveszedelmére jött el.

Fénylett a francia sisak, melyre kemény ütéssel szállt le a könnyű nyelű csákány, s a győzhetlen vasasok eszeveszetten fordultak vissza az ismeretlen fegyver előtt, mely csak a vértet keresé, hogy annak horpadása ölje meg az embert.

Megállt a franciák balszárnya, midőn a legbátrabb lovasságot megfutamodva látta, s a francia parancsnok nem merte üldözőbe venni a sereget, melynek egyik szárnyáról ily kemény csapást kelle kiállnia.

A vérteseket nem lehet többé tűzbe szorítani, mert aki sebet kapott, okvetetlenül meghalt, mire a behorpadt sisakot fejéről leszedték, - és legtöbbet ez a munka biztosabban megölt, mint maga az ütés.

Az osztályparancsnok bámulva állt meg előbbeni helyén, s ha csak annyi embert állíthat föl a támadó lovasság után, mennyi elég arra, hogy a sorokat mutassa, a kudarc helyett fényes győzelemről írhatnánk most, és nem lett volna szükség azon békére, mely harmadfélmillió alattvalót és egy nagydarab földet szelt le a térképről egy kis bizalmatlanságért.

Már minden késő, a megriasztott nép nem jő vissza többé, s még nézője is alig akad Püspökynek, ki szétszórta a vasasokat, s minden ember külön vállalkozik egyre, hogy azt agyoncsákányozza, mi a rémületnek még csodásabb képet adott.

Püspöky minden irányban űzette a hátráló népet, s egy vasas nem tudván egyenesen menekülni, addig forgolódott, míg az osztrák tábor felé rohant, de egy fekete képű ember minden nyomon űzte, s nem messze az osztályparancsnoktól leverte a lóról.

Rég láttuk ezt a sötét képű embert, kiért Holvagy Pista száz botot vállalt föl magára, amit azért szántak neki, hogy a Lajtán átmenni nem akart, - hanem azóta megőrzé az a régi közmondás, hogy a cigány nem hal a vízbe, - de sőt még az ágyú sem fogta meg, pedig sohasem maradt leghátul, nehogy kárát vallja.

Lehullott a vasas a lóról, s a fáradt cigány körülnézett, hogy merre van a többi? hanem mielőtt tájékozná magát, a szaladókat látta, és a táborikart:

- Nem szaladsz gazember? - riad rá egy tiszt az osztályparancsnok környezetéből.

- Akad nekem még itt dolgom, - okoskodik a cigány, - minek szaladjak el?

- Száz botot kapsz gazember, ha nem futsz! - mondja megint a tiszt, mire aztán a cigány is megereszté a kantárt, hanem futás közben is ráért gondolkozni, utóbb a nagy gondolatok kifértek belőle, és elég hangosan azt mondja:

- Jaj, be nagy bolond ez e világ, - egyszer azért ígértek száz botot, mert el akartam futni; most meg azért ígérnek százat, mert nem akartam futni!

*

A nap leáldozott, de mielőtt végső sugárát elvetné, észrevették a hibát a vezérek; hanem már oly nagy volt a hézag, hogy tartományokkal kelle betapasztani, azon kívül pedig meg volt törve a bizalom, s ennek foltját nem találta senki.

A kis Dunán Csallóköznek takarodott a rendes katonaság, melynek utócsapatát Püspöky képezte, ami untig elég volt arra, hogy a francia lovasság ne háborgassa őket: mert lángként futott végig a hír a francia sorokon, hogy a magyar lovasság új fegyverrel küzd most.

A francia vezér nézvén a rút sebeket, azt mondja környezetének, mely a francia kiáltványok eredményére várt:

- Uraim, - itt van a felelet Napóleon császár új kiáltványára!

Ez az egyetlen nép, mely az ígéretnek nem hisz! - mondja rá valaki.

*

- Ne szomorkodjunk, - régi történet ez, vigasztalásul azt is mondhatnánk még, - hogy tán nem is igaz!