II.
A kezdetnek eleje.

A keszthelyi utcák megnépesedének, az ország különböző részeiből érkezett egy-egy fiatalember, hogy az intézetbe járjon, azonkívül kíváncsiak közül is akadt ember, ki már mégis meg akarta látni, hogy a kapát eresztik-e itt a földbe, vagy csak a nyelével böködik a hantot? hogy azt már könyvből kell tanulni, s a nagy embernek híre nem hiába futotta meg az egész országot.

A fáradhatlan gróf nem röstell a tiszti széken ülni s órákig mázsálja és fontolja a széna és szalmacsomókat, bizony már annyira szőrszálhasogató, hogy már azt is akarja tudni, hogy egy esztendős borjú mennyit eszik naponkint, s uram fia, még azt is kiveti a számvető táblán, hogy mennyi trágya marad, s mennyi hasznát veszik?

A régiek ezt mind nem tették, - meghízott az agyaras, jól esett neki a kukorica, s mikor már éppenséggel nem akart enni, meghítták a jó ismerősöket, megölték az agyarast, - de nem kutatta senki, mennyi kukoricát evett? elég az hozzá, hogy volt kolbász, volt hurka, - váljék egészségére a tisztes vendégeknek, máskor is legyen szerencsénk, ha megint ölünk egyet, hisz termett elég kukorica, - ez éppen sörtéseknek való.

Egy nagy könyv feküdt a gróf előtt, ki éppen most nézi végig, vajon teljesítették-e mindazt, mit a múlt héten megrendeltek? mi a nagy könyvnek egyik oldalán akképp volt beírva, hogy a megfelelő oldalon be lehessen írni, teljesíttetett-e, vagy hogy miért halasztották el?

Egyetlen egy tételt nem téveszt el a gróf, s közben hagyja a tiszteket beszélni, amint az igazgató sorban kikérdezi őket, s a gróf a tételekre vigyáz, hogy amint az igazgató minden tételt külön kikérdez, ne csak azt lássa, hogy be van írva, de azt bővebben is tudja.

Újabb tétel következik, - ugyanazt a múlt tiszti széken a gróf maga véleményezte; de most világosan látja, hogy az igazgató valami vastag orrú tollal kitörölte s a tentavonalak alól alig lehetett kiismerni egyetlen szót, - hanem a gróf azért jól tudta, hogy az ő rendelete nyugszik eltemetve a vastag tollrántások alatt.

Az igazgató észrevette, midőn a gróf e tételhez ért, s odasúgta a grófnak, hogy ő húzta ki a rendeletet ez és ez okból.

Más ember talán az igazgatónak fejéhez vágta volna a könyvet, hogy saját urának rendeletét elfirkálja, Festetics azonban egész nyugalommal mondja:

- Igenis, kérem alázatosan, tudom én, hogy én vén szamár vagyok, igen is, az ilyen okos embereknek csak akadályuk vagyok, igenis, kérem alázatosan, - hanem kár volt mégis ilyen vastagon kihúzni, igenis, talán vékonyabb húzásokkal is jó lett volna, igenis!

Az igazgató észrevette az ügyetlenséget, azonban a gróf is mindjárt más tárgyat választott, hogy az igazgatónak zavarát észre ne vegye senki, minthogy e kis szóváltás sokkal csöndesebb hangon ment végbe, mint azt a tisztek észrevették volna; így aztán szent lett a béke, tiszti szék után pedig addig el nem szabadult tőle az igazgató, míg valami lekötelező szóval a kis vágásnak mérgét el nem oszlathatá.

Levelet adtak a grófnak kezébe, de alig tudta elolvasni a nagy izgatottság miatt. Miután elolvasta, rendelést ad, hogy egy könnyű kocsi már éjfél után két órakor készen legyen, s másnap ugyanazon órában már föl is ült, s Keszthelytől távolabb eső gazdaságainak egyikére hajtatott, hogy az elolvasott levélnek tartalma szerint egy elárult tisztnek hanyagságáról meggyőződhessék.

A szürkületen áttört már az első világosság; lecsapolt rétek, egyenes csatornák, árnyékos utak váltogaták egymást, s a nagy ember pillanatra feledé, miért kelt föl ily korán, s elégülten nézte a nyomokat, melyek holta után sokáig megmaradnak, s vagy ösztönző például szolgálnak az utódoknak, vagy bizonyságul, hogy nagy emberek is voltak már, csak követőjük legyen.

Az alatt a fogat azon határba ért, hova éppen szándékozott; tehát parancsolá a kocsisnak, hogy térjen le az országútról, menjen a dűlők közé, honnét belátott az egész gazdaságba.

Sűrű kepesorok közé fordult utóbb a kocsi, s midőn a legelső napsugár végigszaladt a láthatáron, egy vidám kis paripán ugratott elő a kerületi ispán, ki meg sem álmodta, hogy a grófot ily korán itt lelje.

A gróf maga mellé ültette az ispánt, végignézte vele a gazdaságot, útközben pedig kérdi:

- Szokott ispán úr dohányozni

- Gazda embernek megszokott dolga, méltóságos uram! - feleli az ispán.

- Itt van a pipája?

- Nálam van, méltóságos uram! - felel újra a kérdett, nem tudván mire vélni a dolgot.

- Ha nála a pipa, ne tartózkodjék; hanem gyújtson rá. - unszolá a gróf az ispánt, ki aztán elővette tűzszerszámát, s néhány perc múlva eregette a füstöt.

A gróf aligha meg nem bánta az engedelmet, mert a lengedező szél mindig ráverte a füstöt, s már néha oly kínosan nyeldekelt, mintha a légből is kifogyott volna; hanem azért csak tűrte a kellemetlen szagot. A kocsi azonban könnyen ment a dűlőkön végig, s az ispán szerencsésen kiszívta a pipát, minek a gróf legjobban megörült, de midőn meglátta, hogy az ispán megint rá akar gyújtani, nem tudta szó nélkül megállni.

- Mit gondol, - ispán úr, - termesszünk-e dohányt?

- Megkísérthetnénk, méltóságos uram, talán megadnák az árát.

- Nem bánom, ispán úr, - termesszünk néhány holdat, ha nem használ, nem árt.

- Amint parancsolja méltóságos uram, - mondja az ispán, - majd gondoskodom magról.

- Én meg választóvizet hozok, - mondja a gróf.

- Minek választóvíz, méltóságos uram? - kérdi csudálkozva az ispán.

- A dohánymagot megöntözni, ispán úr, - mert ha ilyen dohány teremne rajt, mint amilyent most szítt ispán úr, - úgy jobb lesz, ha a magot választóvízben mossuk meg.

Az ispán rögtön eltette a pipát, hanem a gróf képén látta, hogy tréfál, tehát nem volt mit röstellni a dolgon, hanem némi mentegetés okáért mondá:

- Méltóságos uram, olyant szívok, amilyen az erszényemből telik.

- Igaza van ispán úr, - mondja a gróf mentéjének oldalzsebéből kihúzván egy százas bankót, mit azon levélbe takart, melyben az ispánt föladták, hogy délig szokott ágyában heverészni, mit azonban a gróf nem hitt; s éppen azért némi vigasztalásul az ispánnak odanyújtván, azt mondja: "Addig is, ispán úr, míg jobb dohányunk terem, itt van néhány forint, vegyen rajt jobb dohányt; aztán akkor dohányozhatik, ha majd mellettem ül."

Az ispán csak akkor bontá ki a levelet, mikor a gróf az országútra fordult, és bámulva látta a százast, de még inkább a levelet, melyben ártatlanul vádolta valaki, - és ha nem Festetics György lenne az, bizonyosan kérdés nélkül hánynák ki az útra.

A gróf tökéletesen nyugodt volt, hogy a százas bankjegy nem volt elveszett pénz, - hisz egy becsületes tisztnek ébersége egyetlen egy napon visszapótolhatja; azért derülten ment haza, hol már vendégektől népesedett meg a kastély.

*

Amint az intézetből a kastélykertbe vezetett egy kapu, annak sarkánál ült egy megvásott cigány, majdnem kidűlve a ruhájából, - ölében egy fakó cimbalom hevert, s a cigány nagy búsan kereste elő belőle azt a szomorú nótát, melyet azért tartogatott, ha talán mégis akadna egy ember, ki az ilyen szomorúságért pénzt ejtene a kalapjába, mely lábainál hevert.

A kertnek belsejéből Baltay jött a kapu felé, a zenét közelebbről is kívánván hallani, s midőn a cigány észrevette, hogy hallgatóra tett szert, nem röstellte a fáradságot, olyan keserves nótát vert, hogy már magának is nehezére esett.

Baltay nem röstellte a dolgot, megdülleszkedett egy vastag fához, és jóízűen nézte, midőn a cigány keze föl s alá járt a cimbalmon, mely alig bírta már a keserűséget, s talán elrepedne fájdalmában, ha a cigányt meg nem állítja egy lázsiás tallérral, mely oly kevélyen hullott a kalapba, hogy a benne levő krajcárok ijedten ugráltak ki a kalapból a porba.

Midőn Baltay odább ment, a cigány a tallért még egyszer megnézvén, rákapott egyet a frisséből, s midőn a "csípd meg bogár az ingét!" harmadszor verné el, Baltay megint visszafordult:

- Hová való vagy cigány?

- Ne kérdezze méltóságos uram, - magam sem bánnám, ha elfeledném.

- Mi a patvar, csak nem úgy lopott az apád?

- Akkor inkább egy süldő malacot lopott volna méltóságos uram.

- No hát mond meg hamar, hova való vagy?

- Jaj, méltóságos uram, - nem mondhatom meg.

- Ha megmondod, megint kapsz egy tallért.

- Akármennyiért sem mondhatom meg, drága méltóságos uram.

- Örökös kenyeret adok, ha megmondod, - kötekedik Baltay a cigánnyal.

- Én is attól félek, nagyságos uram, hogy örökös kenyeret kapok, - hanem attól félek, hogy azt nem hagynák megérnem, hogy egyem is belőle.

Mielőtt a cigány kivallaná, hova való, a kert belsejéből Püspöky jött ki, s minthogy Baltayt meglátta, a kapuig hozzáment.

- Oda vagyok! - ordít a cigány, meglátva az őrnagyot, kit a győri ütközet óta nem látott a boldogtalan, s most már szentül hitte, hogy nyársba húzzák.

- Hát te cigány, élsz még? - kérdi az őrnagy megismerve egykori közlegényét.

- Akasztasson föl a nagyságos őrnagy úr, - de mindjárt.

- Bolond ember, mért kötnélek föl?

- Azért, hogy nem mentem megint vissza a győri ütközet után.

- Megsebesültél? - volt az újabb kérdés, mire a cigány csak az igazat felelte.

- Egy zöld tollas tiszt rám parancsolt, hogy fussak; különben száz botot veret rám!

A cigány szavain Püspöky kételkedett legkevésbé, ezért Baltaynak azt mondja Püspöky:

- Nos, kételkedhetik-e valaki, hogy a győri ütközetet számításból vesztették el velünk?

Baltay éppen egy órával előbb hallgatta végig Püspökyt és Kisfaludyt, ki éppen adatokat gyűjtött össze, hogy ez ügyet az utókornak hitelesen fölvilágosíthassa, Püspöky tehát kapott az alkalmon, hogy a cigányt Kisfaludynak élő bizonyságul előmutathassa.

- Nem akasztanak föl, őrnagy uram? - kérdi a cigány, saját bőre mellett nem sajnálván a szót, mire megnyugtatásul mondja Püspöky.

- Még obsitot is adunk cigány, - csak jer velünk a kertbe!

Hátára vette a cimbalmot a cigány, s illő távolságra ballagott az urak után egész ama szobáig, melyben Kisfaludy dolgozott, s el nem tudta gondolni, mi lelte az urakat, hogy egy cimbalmossal kísértetik magukat idáig, s már rá készült, hogy a jó tréfát komoly képpel el ne rezzegesse.

- Itt egy bizonyítvány! - mondja Kisfaludynak a bejövő Püspöky, - saját embereim közül való, jót állok érte, hogy nem hazudik, - mert száz botnál alább el nem jött volna, mert ugyanannyit már azért is ígértek neki, ha elmegy!

- Ma is emlékszem rá, vitéz őrnagy uram, szegény Pista, nem tudom hol nyugszik a csontja, ha az nincs, végig verik rajtam a száz botot.

- Meghalt? - kérdi Kisfaludy.

- Bizonyosan meghalt, - mondja Püspöky - hisz emlékezhetel még, ugyanaz, kit az erdőszélre állítottál ki ágyúfödözetre.

- Tudtam, hogy meg fog halni mind a kettő, és én háládatlan még a nevüket sem kérdeztem meg tőlük, pedig az egyik megígértette velem, hogy ha még meglátnám az életben, megszólítsam, - s íme még a nevüket sem tudom.

- Bíz én már magam is elfeledtem, - mondja Püspöky - csak azt tudom, hogy csúfnéven az egyiket Meddig Józsinak, a másikat Holvagy Pistának hítta minden ember.

- Az egyikre már én sem emlékszem, - mondja a cigány, - hanem Holvagy Pistát az édesapjáról Kajárinak hívták.

Kisfaludy rögtön följegyezte, hogy el ne felejtse többször e nevet, ámbár egészen megnyugtatá magát, hogy ezen az árnyékvilágon nem fogja meglátni; de a nádor is tudván a dologról, annak akarta a két nevet megmondani.

*

Míg a jó barátok a múltakkal vesződtek, a gróf megérkezett. Rendre ölelte vendégeit, s minthogy a katonákat rég nem látta, végigvezette őket a gazdasági intézeten, hol most már tizenkét évnek szorgalma gyülekezett össze.

Az egész világ küzdött, - az ágyúk ölték el az emberek szorgalmát s midőn mostanában mindenfelé csak pusztulásról hallott beszélni az ember, jól esett a szemnek megnyugodni egy ember szorgalmán, mit ugyan ötven ágyú hamar összerombolhatna egy pár óra alatt, de semmiből előteremteni csak egy nagy embernek kitartó szorgalma tudhatta.

A vendégek néhány óra óta járják már az intézetet - kivévén Baltayt, ő már nem bírta meg azt a csavargást, hanem elment a könyvtárba, mert az egész házban az a leghűsebb hely, s minthogy a könyvtár asztalán hevertek a Kisfaludy regék, előbb csak egy ujjal lebbentette föl a könyvet, s a széken olyanképpen ült, mintha esze ágában sem volna az asztalhoz fordulni, már csak azért is, mert a lábát az asztallábak miatt nem hintálhatná úgy, mint ahogy most teszi, - hanem látom, megint fordít egy lapot s fordítás közben leveszi az egyik lábát a másikról, s a széket valamivel közelebb húzta az asztalhoz.

Kínálta magát a betű, az öreg elővette pápaszemét, hogy jobban lássa a betűt, - mert éppen most gondolja magában, hogy de csak nem jó ez az olvasás a szemnek, mikor annyira öli a szemet az apróbb betű, - hanem a kéz addig meglelte a pápaszemet, a betűk hirtelen meghíztak s előbb bár messziről, lassankint közelebbről hajolt a könyv mellé.

Már egészen az asztalnál ül, már könyökére támaszkodik, s ámbár rég elharangozták a delet, nem bír megválni a könyvtől, s minél inkább közeledett a tálalás ideje, annál inkább fészkelődött, mert az olvasástól nem tudott megválni.

András és a fönnjáró cselédek mindenütt keresték az öregurat, sehol sem találták; csak a könyvtárban nem kereste senki.

Harangoztak a szakácsok.

- Bújjék beléd az ördög! - kívánja Baltay úr a harangozónak, ki a kötelet sokáig nem eresztette el, s Baltay önkéntelenül letette a szemüveget, hogy a házi rendet meg ne csonkítsa; de azt gondolta, míg a sok vendég az étterembe megyen, a levest széthordják, addig is elmúlik vagy tíz perc; tehát a szemüveget megint föligazítá, s a megízlelt olvasmányt tovább is folytatta.

Festetics aggódva keresé maga is az öregurat, s amint az emeleten minden szobába benyitott, a könyvtárra szolgáló emeleti karzatra is betekintett, hogy még ott is keresse, ahol készakarva nem kereste senki, - s íme az öregúr két könyöke közé helyezvén el fejét, úgy olvassa azt a könyvet, mintha éppen abból adták volna föl neki a leckét, s neki még azt leves előtt szóról-szóra elmondania kellene valamennyi előtt.

A gróf igen jól ösmerte ez embert, és semmit sem kételkedett, hogy a szokatlan élvezet megrészegítette, nagyobb bizonyságért pedig ott maradt néhány percig, inkább várakoztatván ötven vendéget, csak láthassa ezt a makacs embert, mikor a könyvtári molyoknál is mohóbban kapja már a könyvet.

Várhatott volna a gróf akár vacsoráig, mert Baltay már azt is elfeledte, hogy ő ebédet nem evett; hanem utóbb a gróf unta meg a várakozást, és egy szédelgő inasnak súgta meg, hogy a nagyságos urat hívja enni a könyvtárból, ő pedig még mindig leste a karzatról.

Az inas bement az első ajtón, s Baltayt ebédre szólítá.

Ha az inas ott nem marad a nyakán, bizonyosan még most is ott ülne a széken; de már nem szabadulhat meg az ebédtől, meg kell enni, hisz vendég, - tehát hol is hagytuk el az olvasást? be kell gyűrni a könyvnek sarkát, hogy a befülezett oldalon ebéd után tovább olvashasson.

Megindult, már három lépést tett is, mi közben a pápaszemet tartójába dugta; de hisz ebéd után úgyis olvasni fog, visszamegy, a pápaszemtartót a fülezett lapok közé teszi, s úgy megy ebédelni.

Lassan! lassan! a Szent Gellérthegy olyan magas, azt mondja a cigány, hogy egyszerre nem is látja meg az ember a végét, hanem kétszer kell fölnézni.

Festetics indulni látván az öreget, midőn az a könyvtárnak ajtaját maga után húzta, sietett a vendégekhez, megkérvén őket, hogy ne kérdezze senki az öreget, hogy hol volt; mert ő a folytatásra vágyott.

Ebéd után a játszóterembe mentek a vendégek, s egy tisztes társaság várta az öreget, hogy az "ultimót" kergessék; de az öreg addig mentegette magát, hogy végtére még a fejfájáshoz folyamodott, csakhogy kimeneküljön a többi közül, s lecsavarodott a nagy lépcsőn egyenesen a könyvtárba, meg sem gondolván, hogy a háziúr a karzaton lesi már, sőt midőn a teremből kiment, azt mondá magában:

- Minden jól van, kész inkább hazudni, de mégis olvas, - örvend a gróf, - ezen az úton többen is beférnek! - mondja, benyitván a könyvtár karzatára, s alig hogy belépett, már az öreg is cammogott, s délelőtti helyén folytatta a regék olvasását.

Szép csöndesen kiment a gróf anélkül, hogy az öreg észrevette volna, vendégeit mulattatta, hanem szüntelen azon tűnődött, hogy válik meg az öreg a könyvtől? minthogy másnap reggelre már rendeletet adott a tovább utazásra.

Baltay estelig készen volt az olvasással, - apróra megolvasott minden szót, midőn már gyertyagyújtás ideje volt, és szemének erőltetése nélkül a sötétülő könyvtárban nem maradhatott meg tovább, sokáig tűnődött magában, miképp lehetne a könyvet elvinni az útra?

A keszthelyi könyvtár csinos gyűjtemény volt, Baltay végignézvén a sorokat, elgondolta, hogy Festetics rég kiolvashatta már ezt a könyvet, s ha éppen úgy elunta magát, annyi ezer könyv közül könnyen válogathat, tehát egy könyvvel több vagy kevesebb.

- Elkéri tán? - vélik olvasóim.

Az még nagyon korán volna, hogy ő könyvet kérne attól kit ő könyveivel annyiszor kigúnyolt - és miért tennénk kivételt Baltay kedvéért? ki roppant gazdagsága mellett is éppen olyan ember volt mint mások, kik különben a legbecsületesebb emberek a földön, és mégis a könyvet nem veszik meg, hanem ahol elérhetik, - szépen zsebre teszik, magyarul: ellopják.

Vacsoránál együtt volt a vendégsereg, csak Kisfaludy hiányzék, hanem mire észrevették, már ő is bejött s mielőtt az asztalhoz ülnének, a házigazdának derült arccal mondja:

- Már nincsenek ott a könyvek!

- Nem adom száz lóért, - mondja a gróf - aki a könyvet ellopja, nem lehet egészen rossz ember, az legalább bizonyosan elolvassa, - s ez még, vigyázzunk rá - még pénzen is megveszi.

*

Bizalmasabb körben később azt mondja Festetics:

- Nem bánom, barátim, - Keszthelyt én a nemzet dicsőségére emeltem föl, - nem bánom, ha ellopják is mindenemet, csak hasznát tudják venni!