III.
A szomszédház.

Borunk is volt, búzánk is volt, békesség is volt s ráadásul még urak is voltunk, - jaj de régen volt az.

Az országúton messziről látszik vagy tizenkét ember, némelyikről - a köpönyeget akarja lekapni a szél, de jól meg van kötve a nyakán, s ámbár félölnyire maradozik a gazda után, még a vörös bélés is kifordul, de csak követi az urat, ki lustán szédeleg a többi után. Dolguk nincsen, s a gyöpös úton rendetlenül mennek, mint a varjak; csak egyetlen egy alak tartja meg rendes helyét leghátul, s alig tudja az ember kitalálni, hogy mi lehet az a csodaalak, mely vadászpuska helyett, messziről éppen úgy látszik, mintha valóságos ágyút vinne, pedig dehogy ágyú, dehogy ágyú; hanem egy egész bőgő, mely egymaga ád olyan vastag hangot, hogy a többi szerszám alig tud kiadni mellőle egy irgalmas nótát.

Századok óta meg van velünk e nép, mely ha nem védelmezte a hazát, de nem is árulta el; hanem segített búsulni. - Meglakott folyvást a falu végén, sem földet, sem konstitúciót nem kért; ha nagyon megéhült, téglavetésre és lólopásra is elvetemedett, ennél alább nem ment; ha pedig a vonó árát jól megfizették, egy pár ezüstgombbal és egy veres nadrággal úgy megelégedett, hogy óraszámra is elállt a vízparton, hogy édes magát meglássa a vízben, melynél nagyobb tükröt a grófnak sem csinálnak.

Fíról fira marad a hegedülés, s a dádét soha meg nem búsítja, hogy tizenkét magzatját itt kell feledni a földön, - neki az csak annyi gond, mintha mindenik helyett egy varjú maradna itt, mely vagy csibét fog, vagy egy verébfiút, s ott az orra, ott a körme, mint bármely ragadozó állatnak, kopozza meg vele.

Tizenketten csavarognak az országúton, a legközelebbi faluba szándékoznak, hanem be kellene még várni a naplementét, hogy éppen alkonyat után álljanak meg az ablak alatt, mert az özvegy nagyságos asszony még mindig eltűrte a cigányköszöntőt, s egy-két nótáért éppen úgy megfizetett a cigányoknak, mint hajdanában, mikor Baltay uram maga is élt, s ezen a napon még annak is megbocsátott, ki azt merte hazudni, hogy az ő négy lovát gyalog is elkerüli.

Azóta csöndesebben végződött el a mulatság, a cigányok megálltak a ház végében, néhány nótát elhúztak, köztük a "Cserebogár, sárga cserebogár"-t, melyet istenben boldogult Baltay uram maga szokott hegedű kísérettel elénekelni, - s a jó asszony édesen megkönnyezte most a keserves nótát; pedig mikor kedves férje még életben volt, s a cigányokat maga állította rendbe, hogy a kedves nótát kedvére elmondhassa minden vendégének gyönyörűségére, hej, akkor a nagyságos asszony de sokszor meglökte a gazdát, hogy már nem röstell annyi ember szeme láttára hegedűszó mellett danolni? - s íme most oly jó ízűen elsiránkozik rajta, mintha ő volna Baltay, aztán a nótát neki hegedülnék.

A cigányokat lassankint elkerülte egy úri fogat, s a cigányok gyanítani kezdék, hogy az özvegy-háznál több dolog leszen ma, mint máskor; azért fölkerekedtek, s az eddigi szédelgés helyett kiválaszták a legegyenesebb utat a dűlők közti átjárókon, és torony iránt egyenesen a falunak tartottak, nehogy valamiképp őket is egy más cigánycsapat zeneszóval fogadja; mert hiában, a cigánynak is csak az a nóta tetszik legjobban, melyet maga húz.

Előzzük meg a vendégeket, s mielőtt a vendégnép telezajogná a házat, nézzünk be az öreg nagyságos asszony szobájába, hol az ódon bútorok rendkívül tisztára vannak csiszolva, maga egy nádfonásos székben ül, meg akarván kímélni a bélelt üléseket, hova többnyire csak asszony-vendégeket eresztett, a férfiaknak pedig rendesen a nádüléses székeket mutatta ki; nehogy a nyughatatlan vérű nép a bélést egészen félre nyomja, mi az öreg asszony szemét rendkívül bántotta.

Midőn megszokottabb vendég jött a házhoz, azaz olyan, kit a nagyságos asszony csak emberségből tűrt meg, már mikor az ablakból meglátta, türelmetlenkedni kezdett:

- Már megint hozza az ördög. - beszéli magában, - minden székemet agyonüli, - csak már a kanapémon maradna veszteg, míg valaki leszorítaná.

Így töprenkedik a nagyságos asszony, de mire az ajtó kinyílt, olyan barátságos képet csinált, mintha az édesanyját ölelgetné, s alig találta helyét a vendégnek.

- Ide üljön,... ide mellém, édes lelkem, - áradozik a háziasszony, - jaj de ritka vendég édes galambom, bizony százszor meghalhatna miatta az ember,... tegye le már azt a nagy kendőt!... bíztatja még odább, - csak nem akar már megint menni? - isten úgy segéljen, úgy megharagszom, hogy soha sem békít meg... maradjon ma nálam, hadd beszélgesse ki magát az ember.

Ez mind egyhuzamban, s oly áradozó szeretettel, hogy már azt várná az ember, hogy a legszebb selyemruháját is a lába alá teszi a kedves galambom vendégnek, pedig mikor elmegy, megint morog és egy álló óráig rángatja helyre az ülőhelynek félrenyomott bélését, közben pedig mindig azt beszéli:

- No, csakhogy elment a nyakamról, ki nem állhatom, mikor valaki annyit darál, - mondja fönnszóval, aztán hogyan ül azon a kanapén? hogy elfészkelődte ezt a párnát! csodálom, hogy még a matériát is le nem mászta, - alig győzöm az ülést helyrerángatni.

Kérem a tisztelt olvasót, kivált ha férfi-ember, meg ne ítélje őt, tekintse úgy, mintha saját édesanyja volna, kit szeretni és tisztelnie kell, s ezt a kis jelenetet számítsa be az asszonytermészetnek, mely egyetlen szúnyogra elsüti minden ágyúját; hanem azért senki sem hal meg, sőt mire a füst eloszlik, még azt a szúnyogot is meglátjuk, melyre az ágyút kisütötték. Ez már asszonyi gyöngeség.

- Te Trézsi! - mondja a kulcsárnénak, - nyitva legyen a szemed, megláss mindent, - melegágyakra idején dobd a gyékényt, - zabot adj ki a vendég-lovak számára, a padlásajtót bezárd, hogy valami bolond föl ne tévedjen, - aztán meg ne lássam, hogy a majorság a másik udvarról átszökjék, látod azt a kanpulykát az udvaron, - mindjárt kergesd át; a teheneseknek pedig megmondd, hogy a sót a borjúknak adtam, nem ő nekik!... Most elmehetsz! - mondja tovább, de el ne felejtsd, hogy hálóvendég is lesz elég, minden ágybeli újra legyen felhúzva, a felső ablakokat pedig bezárasd, hogy a levegő ne csapjon, mert én sem szeretem a csúzt, meg más sem! Na,... mért nem mégysz már? - kérdi a fülelő cselédet, - nincsen dolgod? mit álldogálsz itt? Teremtettét, mikor én ilyen fiatal voltam, mint te, tizet fordultam addig, míg te egyet! - mondja ki nem fáradtan, - jaj, mi lesz már ebből a világból, ha ez így megy?

De a kulcsárné már ekkor csakugyan eszeveszetten szaladt; nekünk elegendő okunk van hinni, hogy a nagyságos asszony csak egy lépéssel sem ment volna hamarább, mint a kulcsárné; de már hiába, a nagyságos asszony azt gondolja, hogy az a cseléd lárma nélkül nem hiszi, mit parancsoltak neki.

Alig nyugodott egy negyedóráig, a kulcsárné hatszor is összenyargalta az udvart, s éppen megint új fordulót tett az emeleten is, midőn a nagyságos asszonynak szeme elé kerül a nagy folyosón, s igen természetes, hogy megint kézre kerül, mint a mosott vászon.

- Hova szaladsz? - van-e a melegágyakon gyékény?

- Az volt a legelső dolgom, nagyságos asszonyom, - felel a cseléd, - magam raktam minden fiókra.

- Hát a vendéglovaknak kiadtad-e a zabot? - tudom elfeledted?

- Dehogy feledtem el, nagyságos asszonyom, - most vitte ki a mindenes az utolsó zsákot.

- De a kanpulykát én kergessem át a másik udvarra, úgy-e? - kérdi harmadszor is, hogy már valami ürügy legyen egy-két szóra, hogy a vászon mosatlan ne menjen ki a kézből.

- Az is helyén van már, majdnem szemközt ugrott, midőn erővel kikergettem.

- Jobb lett volna, míg azt a pulykát kergetted, húztad volna fel az ágyruhákat.

- Mikor nagyságos asszonyom parancsolta, már akkor régen megvolt.

- Úgy, de a felső ablakok mégis nyitva vannak, - mondja a hibakereső, meglátván, hogy az ablakok még nincsenek betéve, - pedig mondtam úgy-e, hogy tedd be?

- Éppen oda akartam menni, - mentegetőzik a derék cseléd, - hanem nagyságos asszonyom megállított.

- Szja persze, hogy az ilyen kisasszonyoknak mostanában semmi sem tetszik, ha csak egy szóval mondják is; hanem az asszony tegyen meg mindent! - patvarkodik a nagyságos asszony egymagában, minthogy a cseléd az ablakhoz szaladt, s azt már nem hallotta, mikor a nagyságos asszony a megszokott toldalékot elmondá, hogy t. i. mikor ő leány volt, így volt, úgy volt, meg amúgy volt; mire némely olvasóm már kész volna ezt a könyvet is földhöz verni; mert azt mondja, hogy ily veszekedő teremtést sohasem látott még.

Lassan, lassan! nem kell mindent szóról-szóra venni, - nézze meg akárki azt a jó húsban levő tisztes matrónát, hát hol látszik meg rajta a bú és a bánat, ha csakugyan komolyan venné mindazt, mit hirtelenében elmond? Egyetlen egy szó nem jött onnét, hol az epe lakik; ez a kis fegyvergyakorlat őnála csak annyi, mint az énekesnél a skála, melyet napközben néhányszor eldúdol, néhány ácsorgó meghallgatja, s ha nagyon föl vagy nagyon lemegy, megbámulja, de ária gyanánt nem veszi senki, hanem hamar megunván, dolgára megy.

Hej! ha ez a derék asszony a tüdejét kímélgeti férjének hirtelen halála után, nem sokára fejére dűl a kastély, s nem volna tele minden búzatartó verem; mert amiben az egyik cseléd megbotlott volna, azt a másik odább rúgná, s nem akadna egy is, aki maga jó szántából fölvévén, igazi helyére tenné; hanem a nagyságos asszony ezt nem várta, hanem aki miben megbotlott, annak azt mondá, hogy: szamár vagy, s aki odább rúgta, azt meg fölpofozta, mielőtt mérgében az epéje fölforrhatna; így vigyázott ő az egészségére.

Természetes, hogy végtére megszokta a dorgáló szót, - neki nem esett nehezére, ha elmondta, s annyi esztendei tapasztalás után meggyőződött, hogy ez nem árt, s valamint más ember rászokik egy vagy más szóra, például egyik azt mondja minden hatodik szó után, hogy izé: ő meg úgy tett, mint a diák, kitől midőn azt kérdi a tanító, hogy hatszor hat mennyi? nem tudja hirtelen rámondani, hogy harminchat; hanem az egész egyszeregyet legelölről kezdi, s a többit is addig mondja, míg az igazira talál.

Ez egy kissé hosszadalmas, de biztos út, - és a sikerért sok kényelmetlenségre kell vállalkoznunk s minden embernek megvan saját házi egyszeregye, mely szerint az ösmeretlen számot kitalálja, s nagyobb igazság kedvéért azt a példát hozzuk föl, mikor az egyszeri falusi tanító harminc tanítványa közöl nem tudván, hogy a falra melyik rajzolta a szamarat, és az alá az ő nevét ki írta? tehát mind a harmincat végig vágta, mert így bizonyos volt, hogy az igazi is megkapta részét.

Aztán ez már halavány árnyéka csak a réginek, midőn a megrémült asszony elfogott egy jó részt az éjszakából, s hozzátoldá a nappalhoz, hogy gyermekének, jobban mondva unokájának meghagyja azt a kényelmet, mit egykor az öreg anyja megszokott, s midőn már a zsák tellett, valamint alább hagyott a nagy zajból, s ma már csak olyan mint az óra ingája, mely meglódulván, egyszerre nem tud; hanem enged annak a súlyerőnek, mely útra indította.

Egyetlenegy percre sem ereszté ki kezéből a kormányt s a sok vásott cseléd akármily messziről megérezte a féket, melyet a kérlelhetlen asszony keményen tartott, - s ezen nyomás alól Dunayt és nejét kivévén, még az unoka sem lőn kivéve, s a gyermek úgy állt öreg anyja előtt, mintha ítélő bírája tekintene rá.

- Itt legyen az eszed, - látod, ez a kalács, ez a lisztnek a java, a feketéjét a cseléd eszi meg, pedig nem búsulna, ha ebből is megkínálnák, - okoskodik az öreg anya, - látod, ez az egyik porhanyóbb mint a másik, mert az a lusta pára állt mellette, az Ágnes, - hanem ördög sem lesz belőle, ha valami bolond beleakad valaha (mert piros a pofája, aztán a falattal nem marad adós a bélének) - de tudom, hogy az a valaki végig veri, ha ilyen dagasztatlan kenyeret szeg eléje, - aztán nem tudom, meddig állja ki! - (folytatja az asszony magyarázatot, még pedig olyan tűzzel, mintha most mindjárt meg akarna valakit pofozni) - uram s én istenem, mi lesz már ebből a világból? ha az asszony még a maga falatjáért is röstell meghajolni, - teremtettét, mikor én az édesanyám keze alatt voltam, még az aratóknak is dagasztattak velem, hanem nem is tesz ám engem bolonddá senki.

Ez megint egy szusszal volt elmondva, s a növekedő lány önkénytelenül megbámulta az öreg anyját, ki mindjárt készen volt egy "mondással", ha valamelyik cselédet szemközt kapta, s amit ilyenkor mondott, azt bajos lett volna eltagadni, mert hangosan volt mondva s dologhoz illő volt.

Néha a lány akkor volt az öregasszony szobájában, mikor a tiszt egy csomó pénzt hozott: a gyermek elbámult a "kincsen", s minthogy végtére is nem volt cseléd, kinek azt mondhatta volna: "Szamár, mit táltod a szádat?", valamint azt is érezte, hogy a gyermek ügyetlenül méri föl a kincset, rögtön talált mondani valót.

- Csak ennyi?

- Ami volt, elhoztam nagyságos asszonyom! - felel a tiszt nem tudva, hogy a nagyságos asszony miért ilyen zörgölődő, pedig jó kedvet akart csinálni.

- Minek is hozta kasznár úr, - mondja a nagyságos asszony a tisztnek, de úgy, hogy az közbe ne szólhasson, - fele nem lesz elég cselédfizetésre, ökröket is kell venni, hát a kömíveseknek, meg a téglavetőknek, hisz maholnap ránk dűl a tető, az isten áldja meg a kasznár urat, csak gazdálkodjunk, mert bizony húsra való sem marad! - mondja nehéz szívvel, s mintha csakugyan könnyeit érezné, - eredj, édes gyermekem, a harmadik szobában hagytam a kendőmet, hozd el lányom! - s mialatt a leány csakugyan elmegy, és a harmadik szobában keresi azt, mi éppen ott nincsen, mert köténye zsebében van, addig a nagyságos asszony megveregeti a kasznárnak vállát, s a bankjegyhalmazból néhány darabot a kasznár kezébe csúsztatván, a pénztömeget hirtelen egy ládafiókba söpré, s mire a lány a nagy keresésből visszatér, már az öregasszony maga van a szobában, s a tűnődő leányt megvigasztalja, hogy a kendő már megvan, mire az egész részvéttel nézi az arcon az aggodalmat, mintha osztakozni kívánna a gondban, mely öreg anyját nyomja.

- Látod, édes lányom, - mondja némi bánattal, - neked is szerettem volna egy új ruhát venni, de már hiába, csak nem kerül; hanem azért ne búsulj, addig kaparok, míg neked is kerül, hisz én eljárok akármi ringy-rongyban, ilyen vén asszonynak az is jó, én már ezt megszoktam; hanem mégis gondoltam valamit édes lányom, - mondja enyhébben - majd vadászok én ki neked valamit, - vigasztalja a leányt, egy nagy szekrényhez vezetvén, melyből hamarjában két darab ruhát is vett ki.

Az egyik ruha nehéz világos selyem, a másik pedig még annál is nehezebb és értékesebb, aranyfonalakkal vegyesen szövött, nagy meggyszín virágokkal átvert rokolya volt, mit a lány még idáig sohasem látott, csak hallomásból tudta, hogy a gazdag magyar lányok menyegzőn viseltek hasonló szövetet, s egyike volt az ilyen azon ruháknak, melyek divatból soha ki nem mentek, s midőn már hatodszor szabták is el, mégis maradt annyi értéke az apró szeleteknek, hogy mostanában három új ruhát megvegyenek rajta.

- Ebből komponáljunk ki valamit édes lányom, - szól az öreg anya, szem elé rakva a ruhákat, s elmondva, hogy: Ez az aranyos édesanyámnak a menyasszonyruhája volt, azért, ha most eldarabolom érted, édes leányom, azért teszem, mert helyette mást tudok venni; tehát megbecsüld, mert ha ránézek, minden eszembe jut, hogy most sem tudom a sírást megállni, - folytatja tovább, szétnyomkodván lecsorduló könnyeit, - úgy tekintsd édes lányom, mintha a mennyei jussodból kapnál előre valamit.

Erre aztán a kedves gyerek öreg anyjába kapaszkodik, ki most kegyesen megengedte, hogy a lány addig csüngjön rajta, meddig akar, s a megríkatott gyermek nem meri könnyeit letörleni azon gondolatban, hogy ez nem vette még észre.

Végre megvigasztalódott, de alig mert a ruhákhoz nyúlni, s mikor már édesanyja, a szép leánynak még szebb anyja is megnyugtatá, még csak akkor kezde nagy áhítattal köszöngetni, s a legnagyobb kegyelettel nézte az ősi drágaságot, melyet mostan ő reá szabnak föl.

- Majd az én nevem napján vedd föl, édes lányom! - mondja az öregebb hölgy némi követeléssel, s a kislány temérdek csók után ment el saját szobájába.

Eljött a névnap, az aranyos rokolyából egy gyönyörű magyar derék lőn, a másik ruhából kiszabott rokolya fölött, s a gyermekhajadon egészen fölmagasult a büszkeségtől, hogy ilyen nagy ereklyét vehetett magára.

Az ág, törzsére hajolt, a gyermek öreganyja büszkesége lőn, s midőn a gyönyörű gyermeket köszöntésével elfogadá, - az egykor és tán mindenkor lármás öreg gyermekként sírva némán állt, könyűi sűrűn folytak le barna selyem ruhájára, egyetlen egy szó sem állt rendelkezésére, - csak az arc tükre mutatá meg a lelket, mely izgalmaitól és napi küzdelmeitől megszabadult, s nem tudta szóval sem eltagadni, sem megvallani, hogy boldog.

Addig lármázott minden apróságért, hogy midőn az öregéért kellene mondani valamit, egyetlen egy árva szócska sem jut az eszébe.

Megérkezett a legelső vendég, - szétvált a néma csoport, hogy az érkezőt fogadhassa, ki után most már egymást érte a többi, s ha a sok jó kívánságnak egy harmada haszonba menne, Baltayné elélhetne kétszáz esztendeig.

Megszólamlott ez alatt a hegedű, s egy keserves bekezdés után következék a "Cserebogár, sárga cserebogár" - mire az öregasszony olyan zökögőre sírta magát, mintha ma volna a menyegző napja, midőn Baltay uram az oltár előtt melléje állt, meg sem gondolván az akkori ésszel, hogy kedves élete párja a nagy gondokat oly hamar egymagán feledje. A vendégcsoport zajában Baltayné egy ablakból kihajolva hallgatta a zenét, mely az ablak alatti fák közül hangzik ki, s a jó asszony úgy megkívánta a sírást, hogy reggelig elzokogna, ha megint eszébe nem jutna, hogy a háznép után is kell nézni, nehogy bolondjában összezavarodjék.

- Hát én mi jót kívánjak? - kérdi háta mögött egy hang, mire a hölgy hátrafordult, s egyszerre kiderült, midőn látta, hogy kedves unokája Kisfaludy Sándort vezeti, ki a nagy tömegen keresztül alig tudott idáig vergődni, s éppen ezért vezetteti magát Etelkével.

- De majd kívánok én, - mondja az öregasszony egészen fölvidulva, - jó hogy elhozta a fejét, majd a hajába kapaszkodom.

- Talán megnőtt a hajam útközben? - kérdi Kisfaludy, nevetve kapván kopasz fejére.

- Már meg mit csinált uramöcsém, - nem fél ettől a temérdek asszonytól, aki itt van?

- Bocsánatot kérek, kedves asszonynéném, - mondja a költő, beszéd közben kezét csókolván, - nem tudom, hogy valamit vétettem volna az asszonyok ellen, hisz én is feleséges ember vagyok, aztán egyszerre csak nem vehetek el kettőt is.

- Oh maga csúnya ember, - volt az újabb szemrehányás - már megint hogyan megríkatott bennünket.

- Nem értem kedves asszonynénémet!

- Hát mit vétett az a szegény szentmihályhegyi remete, hogy neki is meg kellett halni, meg Lillának is?

- Szja, én nem tehetek róla, - mondja Kisfaludy, ha a hölgynek apja oly kérlelhetetlen volt.

- A vén bolond, uram bocsá, - mondja Baltayné egész bosszúsággal, - hát mi boldogsága volt, mikor mind a kettő meghalt?

- Az lőn éppen az ő büntetése, hogy vénségének aztán nem volt öröme! - véli a szerző.

- Azt a vén embert kellett volna meghalatni, úgy kellett volna neki, - vitatja a nő, - egy körömnyit sem sajnáltam volna, hanem maga is már irigy ember, édes uramöcsém, nem nézheti másnak boldogságát, pedig úgy-e jól esett "Himfy" uramnak, mikor az én kedves húgomasszony megkönyörült a sok sóhajtáson? Úgy-e tetszik most a szép menyecske? - hátha Szegedy uram¹² is megkötötte volna magát!

- Már minden késő, drága asszonynéném, - engedelmet kérek, - hanem máskor nem cselekszem.

- Hát lesz megint valami történet?

- Elkezdtem már egyet megint, talán egy hónap alatt készen leszek vele.

- Mi a neve annak a történetnek?

- A somlói vérszüret! - feleli Kisfaludy, kit már egy nagy hölgycsoport vett körül, s a párbeszédet egész figyelemmel hallgatta; hanem midőn a címet hallák, valamennyi elszomorodék.

- Tudom már mi lesz! már megint meghalnak! - mondja Baltayné.

- Szent, hogy meghalnak! - mondja egyik a közel állók közül.

- Édes Kisfaludy bácsi, - mondja Etelka egészen a költőhöz szorulva, s esdő tekintetét reá vetve, - ne hagyja őket meghalni; mert lássa, majd öreganyám két hónapig is elsiránkozik rajta.

- no hát nem halnak meg, kis húgom, - ígéri a költő, átkarolván a kérő gyermeket.

- Ennyivel nem elégszünk meg, - kapott újra szóba a háziasszony, - a leánynak férjhez kell menni, még pedig ahhoz, akit szeret, értette uramöcsém, vagy megtépjük.

- De kérem alássan, makacs kis lány ám az, - okoskodik Kisfaludy a sok asszony között.

- Bizony ki is kérem, hogy valami málészájú ne legyen, - protestál Baltayné, - nehogy úgy járjon, mint az a szegény Lóra, kit Elek minden szó nélkül ölt meg, - folytatja a beszélő, - dejsz lettem volna én ott, majd találtam volna én egy rokkafát, mivel védelmeztem volna magamat.

Látva Kisfaludy, hogy az asszonyok így föltámadtak, bármennyire más volt is szándéka, kénytelen volt megváltoztatni a tervet, mi nem történhetett másképp, mint hogy, az eredeti tervet megtoldja egy másikkal, miről aztán előre tudósítá az ostromlókat.

- Hölgyeim, kegyelmezzenek árva fejemnek, meglesz a lakodalom, de ennek más címe lesz.

- Látjátok, - mondja az öregasszony - már megint meg akarta ezt is halatni, hanem már most nem meri; inkább csinál egy darabból kettőt.

- De férjhez adom, édes asszonynéném, a lányt.

- Szép ember lesz az ura? - mondja a nő egész kíváncsisággal, mintha csakugyan lakodalomra vágynék.

- Majd csak kerül neki valamilyen.

- De szép legyen, azt is megmondom, - hallik a parancsszó, - úgyis rossz ez a férfi mind, mint az ördög, aztán még csúnya is legyen, azt meg nem engedjük.

- Amint parancsolják! - engedelmeskedék Kisfaludy, egyszersmind utat nyitott a háziasszonynak, hogy vendégeit körülnézze, s így a költő lassankint átvergődött az épületnek abba a részébe, hol a férfitársaság mulatott; - különböző csapatokra oszolván, s mindenik megkeresvén azt a kört, mely lelkével rokon vala.

A ház elég tágas, és Dunayék bírták a nagyobb részt, s a kis lánynak szobája mintegy arra a pontra esett, hogy mind a két szárnyat összehozta. Így a gyermek hol anyjánál, hol öreganyjánál lehetett, mikor tudniillik ez eltűrte, hogy a gyermek "láb alatt ne legyen."

Ennek a szónak mai napon bizonyosan valami nagyon közönséges értelme van, hanem akkor és a felhozott esetben annyit tett, hogy a gyermek igen messze következett az apa és anya után, s közben egy nagy hézag maradt, melyen áttért ugyan a forró szeretet, - jobban mint most, de e közön az engedelmesség és fegyelem hídján kellett keresztüljárni.

Az apa és anya családi körében ki nem ment gyermekei közül, de minthogy gyermekeinek az apa apja, az anya anyja volt és nem pajtása, mint ma; - igen természetes, hogy az apa úgy beszélt feleségével, hogy a gyermek nem kottyant a szóba, míg nem kérdezték.

Ma ez másként van, midőn az úri gyermek üvegházi gyümölcsként neveltetik, s éppen mert üvegházi gyümölcs, nincsen meg a legnagyobb részben az az őserő, tartósság, önbizalom, szívósság és benső melegség, mely tűrni, küzdeni tud és akar, kivált mikor cselekedni nem csak hasznos, hanem kell is!

Azonban maradjunk a régnél, a jelenkorra is elérünk egyszer, s ami elmondani valót lelünk, bizonyosan nem fogjuk eltagadni. Kár volna tehát előre elkapni a szót, nézzük meg az öregeket, kik abban az időben a legelső sorban álltak, s ha ma föltámadnának, bizony-bizony most is alig lelnének náluknál különb embert; pedig a járt úton mi már könnyen elmehettünk volna.

Míg a nők könnyű dolgokon bíbelődtek, a férfiak a nehezebbet vették elő, s régi magyar szokás szerént, azt mondták, hogy deb'zon jobb volt régen, - vagy hogy majd csak jobb lesz ezután; - de végre valamennyien megegyeztek abban, hogy a jelenben mégis ebül vagyunk.

A csoportok megoszlának, mindeniknek más tárgya volt, s egyik sem törődött azzal, hogy a másik csoport miről beszél, s mindenik azt hitte, hogy ő beszéli a legfontosabbat. Mi azonban nem akarván bíró lenni a sok között, csak annyit mondunk el, mennyi rajzunkhoz éppen elegendő.

- Hány fia van, kedves jó barátom? - kérdi az egyik csoportban valaki.

- Négy van, hogy az isten akárhova tegye őket, - felel amaz, - pedig innen-onnan valamennyi rám nő, aztán már nem győzöm hallgatni a feleségemet, mindig azt hajszolja, hogy mi lesz belőlük?

- Éppen úgy tesz, mint az enyém, az sem hágy békét, - mondja a másik, nagy bodor füstöt fújván ki a körből, - már tegnap nem állhattam; hanem a sok kölyköt rendbeállítottam, az 1-ső nagyon neszes, aztán mindjárt bolonddá teszi a többit, ezt prókátornak szántam. A 2-iknak úgy nem kell a könyv, mint a kutyának a bot, - mit csináljak vele? ha itthon fogom, még kárt tesz; katonának adom. A 3-dik a jámbor, olyan tedd ide, tedd oda, még ha megnyúznák sem mozdulna talán, azt tartom jó lesz papnak, ha egy bibliát elejbe tesznek, megél az az igével is, - éppen odavaló: pap lesz.

- Okosan beszél, édes barátom uram, - hagyá helybe a másik, azt tartom, majd csak magam is úgy teszek, hogy rendbeállítom őket, - csakhogy nálam négyen vannak, s a negyedikkel nem tudom mit csináljak? Esze hiszen volna a kölyöknek, aztán tanulni is szeretne; hanem éppen az a baj, hogy mindig a könyvet bújja. Aztán egész nap órakerekeket farag, utóbb is beáll ácsmesternek. Most már alig bírunk vele, kivált az asszony; mert fejes a kölyök, nem enged a világért, s addig okoskodik, míg neki van igaza. Én nem tudom, mitevők leszünk vele? Már azt is mondták, hogy adjam katonának, majd ott eszére hozzák. Már egyszer be is vittem, hanem még be sem állíthaták, már is valamit kérdezett a tiszttől, mondaná meg neki az okát, hogy ezt vagy amazt miért teszik? A hadnagy pedig azt felelte, hogy a katonának nem felelnek arra, hogy miért? hanem: muszáj! Lássa, barátom, ez az én bajom, mi lesz ebből a gyerekből, - mesterségre csak nem ereszthetem!

Ennyi elég lesz ezen körből; már látjuk, hogy a gyermekekről miként gondolkoznak, hallgassunk meg mást is.

- Tehát megosztoztak a testvérek? - kérdi a másik csoportból valaki.

- Meg bizony, a nagyobbik kapta a pusztákat, - persze, hogy a rövidebbet húzta; míg a kisebbiknek estek a faluk, - s míg a bátyja kulloghat a béresek után, addig ő majd szedi a készet, a robotot és dézsmát. Az lesz aztán az úr, a bátyja meg valóságos hajdú.

Ne zavarjuk őket, az idő megmutatja nekik, hogy a pusztából is megélhet az ember valahogy, s hogy ez az úr szívesen beállna még olyan hajdúnak, mint a bátyja.

Tekintsünk másfelé, bizonyosan olyan dologról beszélnek, mely meghallgatható.

- Szegény Napóleon! - mondja valaki, - tudom elunja magát Heléna szigeten.

- Úgy kell néki, - kiáltja egy másik, - most mutassa meg, mit tud; aztán akkor elhiszem, hogy nagy ember.

- Pedig mégis volt ám annak egy kis esze is, rogo humillime, - védi az első.

- Hagyja el, amice, - vitatkozik amaz, - nem ész volt az, hanem szerencse; ha nekem négy disznóm van kézben, elütök én akkor mindent.

- De az azt is tudta ám, hogy disznó nélkül is mikor lehet ütni? Urambátyám, mert annak mindig kevesebb katonája volt, mint nekünk, mégis mennyiszer győzött.

- Persze hogy győzött, mert szerencséje volt, - nézze meg csak öcsém, mikor capáriznak négyen, egy adutt hetessel három ember kártyáját is elütheti sokszor, mert az övé ez adutt.

Ezeket bízvást itt hagyhatjuk, ezek reggelig le nem győzik egymást, mert az egyik azért nem enged, mert sok esze van; a másik pedig éppen azért, mert esze nincs. A legközelebbi körben egy fiatal kapitány van, három érdemjel is van a mellén, s íme nagy csodálkozásunkra éppen azt mondja:

- Meguntam már a katonaéletet, haza megyek szántani, vetni.

- De hisz ön még generális is lehet, hisz ön még jóformán csak gyerek? - kérdi egy ismerőse.

- Elég volt ebből ennyi, nekem ugyan nem parancsol senki! - mondja a tiszt, - megmutattam, ha akarom, ember tudok lenni a gáton, - most már hazajövök, én sem parancsolok otthon senkinek, de nekem sem parancsol senki.

Ne hallgassuk tovább, az egyszeri zsidó nem vette meg a lovat, midőn a gazda úgy dicsérte, hogy nyolc mérföldig meg sem áll; mert hisz ő csak három mérföldnyire lakik, s nem akarja, hogy öt mérfölddel tovább vigye! hanem ha már ezt meg nem vette, hogyan venné meg azt, mely a hosszú útnak első felében ugyan sebesen vágtat, de aztán nem csak hogy előre nem megy, hanem visszafordul.

Lássák önök, ezt kínos hallgatni, menjünk odább.

Ott meg diákul beszélnek, de azért ne kerüljük el őket; majd inkább magyarra fordítjuk.

- Domine spectabilis, hallotta, hogy a gyűlésen már magyarul is beszéltek?

- Horrendum dictu, most hallom először.

- Ez még semmi, hanem gondolja csak, ezután a jegyzőkönyv is szóról szóra magyarul lesz.

- Amice, - ha ez igaz, - úgy ez skandalum publicum; per amorem Dei, hisz azért fáradt, az ember annyi ideig a latin nyelv tanulásával, hogyne kényteleníttessék azt a nyelvet beszélni, amit minden ostoba paraszt tud.

.....................................................................................................................................................

Kérem, ne tessék zavarba jönni, ez nem ma történt, hanem körülbelől harmincnyolc évvel ezelőtt, s ez a két ember már régen nyugszik is az úrban.

Odább mehetünk, ha tetszik, éppen egy kályha mellé húzódott néhány ember, s igen halkkal beszélnek, álljunk hát közelebb, hogy a szót el ne szalasszuk.

- Bizony pedig került már Keszthelyről néhány ügyes gazda - állítja az első.

- Az csak theoria mind, édes úri barátom, - ha eső nincs, azért annak a rétjén sem kaszálnak szénát, - veti ellen a másik, és gúnyolódva folytatja: praxis kell oda, úri barátom, meg száz esztendős kalendáriom, - arra vigyázzon a gazda: szélben ne vessünk, esőben ne arassunk; s ha őkelme zabot vet, azért azután bizonyosan nem fog búzát aratni; hanem csak zabot. Nyolcszáz esztendeje laknak itt apáink, talán bizony azoknál is okosabb akar lenni a keszthelyi gróf?

- De a világos haszon mégis mellette szól.

- Számlálta barátom uram, a keszthelyi gróf pénzét?

- Soha sem beszéltem én vele.

- Én sem beszéltem, - válaszol amaz - hanem szeretném én látni az erszényét, hogy mióta a sok tudóst barázdaszám termeszti Keszthelyen, hány ezer forintjával van kevesebb?

Milyen kár, hogy hangosabban nem beszél ez a jó úr, talán a gróf is meghallaná, mert a szomszéd teremben van, és igen hihető, hogy a kérdésre szívesen felelne, dacára annak, hogy sokkal fontosabbon töri fejét, hogy minden ügyetlen kérdésre válaszokat adjon.

- Barátom! - mondja Dunay Festeticsnek - nagy áldozat tőled a keszthelyi intézet.

- Csitt - felel rá Festetics - nem akarom, hogy meghallja más, különben még azt mondanák, hogy nyerészkedem a hazafiság kontójára; hanem neked csak megmondom, hogy nekem tetemes hasznot hoz; mert az intézet növendékeiből a javát magamnak válogatom, s gazdáim kitűnők.

- De meg is érdemled, hogy te vedd legelőször hasznát.

- Vehetné más is, ha méltóztatnának engemet Keszthelyen megkeresni, de hiába, félre esik s így személyes barátaimon kívül alig vetődik oda valaki, hanem gondoltam valamit.

- A vásárokat akarod szaporítani?

- Nem egészen azt, de mégis olyant, hogy a közönségnek elegendő oka legyen Keszthelyre jőni, hogy ott néhány napig el ne unja magát, s közben aztán csak meglát egyetmást, minek hasznát veszi.

- Szabad nekem is tudnom?

- Ünnepélyeket rendezünk,... az írók költeményeiket fogják felolvasni, növendékeim pályakérdésekre fognak versenyezni, - ének, színdarab, zene, minden lesz, és hogy még emlékezetesebb legyen, minden évben két berkenyeágat ültetünk el valamelyik ünnepelt írónknak emlékezetére.

- Csak kettőt? - kérdi Dunay.

- Semmi esetre sem többet; mert lásd, még kevés írónk van, hamar kifogynánk; pedig míg én élek, minden évben megtartom ez ünnepélyt, s nem akarok nevek miatt szükséget szenvedni.

- S ez már elhatározott szándékod?

- Sőt nevet is gondoltam ki: Keszthelyi Heliconnak¹³ fogjuk elnevezni, s így nem kételkedem, hogy néhány esztendő múlva Keszthelynek temérdek vendége lesz, s így, barátom, aki a malomba jár, végtére még is csak ellisztesedik; mit mondasz hozzá?

A feleletet elgondolhatják önök, s nekem csak az a hozzátenni valóm van, hogy ez eszme előrajza volt a későbbi nagy gondolatnak, midőn az irodalmi ünnepélyek átmentek a tudós társaságba, a pályadíjak a nemzeti színházhoz, a gazdasági mozgalmak a "Köztelekre", az eszmesúrlódások a pesti nemzeti kaszinóba; alkalmat pedig erre később nem a Keszthelyi Helicon, hanem a pesti vásárok és lóversenyek adtak, s amit egyik nagy ember gyanítani kezdett, azt egy új próféta teljesedésbe hozta.

Azt tartom, önök sem kívánják, hogy e kellemes benyomást egy újabb körnek bemutatásával elrontsam, a többit sem azért mutattam be, hogy kétségbe essenek rajtuk, hisz ma már a gyermeket nem mustrálják előre, mint a juhnyájat, hanem az eszéhez férünk, hogy idővel ember válhassék belőle. A puszta ma már nem szerencsétlenség, hanem aranybánya, kivált, ha józan eszű ember a gazdája, majd tudja, mennyivel jobb, mint a falu. Napóleont ma már nagynak mondjuk mindannyian s a szerencsét az észtől nagyon megkülönböztetjük, - katonáskodásunkról ezúttal nem szólok, hanem szólok arról, hogy a száz esztendős kalendáriumból ma is tudunk annyit, mennyit hajdan, és még mindig nagyon hisszük, hogy gyertyaszentelőkor csakugyan kinéz a medve a lyukból s ha napfényt lát, visszabúvik, mert még negyven napig fagy lesz. Azzal is mulatjuk magunkat, hogy újholdkor megcsörgetjük erszényünkben a pénzt, hogy sok pénzünk legyen, hanem ennél többet is tudunk, anélkül, hogy az álmoskönyvnek fontos érdemeit kérdésbe vennők, minthogy ma is csak olyan igaz, mint ezelőtt negyven esztendővel, hogy lúdhús, ha van: jó!

Míg az öregek így tűnődtek, addig a fiatalok más dolgot találtak, járta a vánkostánc, s amely kis leány előtt letették a vánkost, a térdelő legényt egy kis vonakodással bár, de mégis megcsókolta, neki sem esett fájdalmára, meg az úrfi is azt mondta, hogy: debzon jó volt, az anyák pedig mindent láttak, nem volt mitől megijedni. Hej, ma már kiment a módiból a vánkostánc, csak a csók van; hanem az a baj, hogy az édesanyák nem láthatják, aztán későn bánják meg, mikor már e csókról könyvet írnak a komédiában, mint szomorú históriát, pénzért el is játsszák.

A mulatság világos virradtig eltartott, minden legénynek akadt táncosnéja, s azzal mulatgatott, mert ekkor még a makkfilkót, meg a piros dámát nem vették annyiszor kézbe, mint most, hogy némely ember egész éjjel nézegeti, még a gyertyát is közelebb húzza magához, hogy jobban megláthassa.

- No, az öregurak, persze, hogy nem fértek meg az asszonyok között s hogy el ne aludjanak, kellett valamit a kezükbe adni, - s egy pár rossz krajcárért elütögették az asztalt. Ennyi volt az egész kár, legalább tudta az ilyen ember, hogy minő könnyű volna itt elveszteni, amit otthon nehezen keresett.

Virradóra vége lett a mulatságnak.

Elbúcsúztak a vendégek, az öregek az öregekkel össze is ölelkeztek, a fiatalok a nézéssel érték be, s mentek százfelé amennyien voltak.

Sokáig eszükbe jutott a barátságos est, de főleg egyet nem feledtek el az apák, anyák, kivált akiknek házasulandó fiúk volt, hogy:

Baltaynénál eladó lány van.