IV.
A régi jövendölés.

Befogták a négy lovat, s szenior Baltay maga mellé ültetvén junior Baltayt, kifordultak a pesti országútnak, hogy Imrét emberek közé vigye Pestre; mert az öreg magyarázgatni kezdé, hogy idáig okos embereket látott csak; hanem jó lesz megösmerni a bolondokat is, mert hiába, a fakó lónak fakósága még jobban meglátszik, ha pej mellé állítják. Erre a célra pedig Pest akkor is igen alkalmas hely volt.

Mielőtt elindultak, az öreg egy nagy bankjegy-csomót adott át a fiúnak, derült képpel mondván:

- Ezt mind elköltheted, öcsém, s megmondom, hogy haza ne hozd, mert megharagszom.

- Majd megpróbálom, urambátyám, talán el tudom költeni.

- Ne zsidóskodjál, azt megmondom, úr vagy, hadd lássa meg más is, a szegény a gazdagabb után él.

- Meg lesz velem elégedve, kedves urambátyám, - mondja Imre eltevén a tárcát, s elbúcsúzván Andrástól egy kis időre, helyet foglalt az öregúr mellett, ki egész úton tele akarta tömni jó tanáccsal, mint alább mindjárt meglátjuk; mert hiába, az öreg még mindig azt hitte, hogy úgy volt legjobb minden, mint ő tett ifjabb korában, s ezen korból sok dolgot elbeszélt, hogy fogjon a fiún, kit szeretett volna egy kissé a tömegbe keverni, mert bármily becsületes embernek hitte is magát, mégis szívesen hallgatta, ha még valaki visszaemlékezett, hogy mennyi fura dolgot vitt ő végbe, mit már azért is szívesen elbeszélt, hogy megmutassa, mégis mi vált ki belőle.

- Édesapám engem is így vitt valaha Pestre, mint most én tégedet, édes öcsém, - aztán két álló esztendeig felém sem nézett, úgy, hogy mikor meglátott, alig ösmert rám. Elég az hozzá, hogy két esztendő elteltével feljött, s minthogy előre megírta, mikor jő, nagyokat izzadtam, hogy az utánam küldött harmincezer forint két esztendő alatt hová lett? mert azt könnyen megmondhattam, hogy nincs meg; de hogy mire kelt el - azt nehéz volt papirosra tenni. De akármint húztam-halasztottam, mielőtt megérkezett, éppen az utolsó órában tudtam csak elkészülni, s akkor is kétezer forintnak sehol sem akadt helye, már tudniillik csak papiroson, mert hisz amúgy jó helyen volt az már, korhelypajtások között; s én nem tudtam másként segélni, mint nagy hamar újra írtam az egész számadást, aztán úgy középtájon beleírtam: subickra kétezer forint.

Megjött édesapám, a számadást elébe tettem, s az öregúr kivette zsebéből az ácsmértéket (Zollstok) mit, mindig magával hordozott, s a sorokra elfektette, hogy minden tételnél egyszerre rátaláljon a megfelelő számra, s én rémülve láttam, hogy az ácsmérték egy hajszálig elvezeti a szemet, s édesapám már a közepén van, a kétezer forintnál.

Végre látom, hogy csakugyan a kérdéses tételt nézi, de midőn az átellenben fekvő kétezer forintot meglátja, pápaszemét jobban az orrára ereszti, s az írást úgy az orráról nézi, s minthogy a kétezer forint csakugyan ott áll, nagyobb bizonyosság okáért kiveszi a rajzónt, s az ácsmértéket vonalzónak használva, aláhúzza a tételt egész hosszán, s kisül mindenképen, hogy a kétezer forint csakugyan subickot tesz.

Én már remegni kezdék, kivált mikor édesapám csizmáimra nézett, melyekben én alig bírtam megállni, úgy remegtem.

- De fényesek a csizmáid, édes fiam! - mondá édesapám, minden indulat nélkül.

- Sokallja, édesapám, amit rá költöttem?

- Nem én, kedves fiam, - mondja megint, - s inkább elnézném, hogy még kétezer forint legyen ott, mint azt mondják, hogy valamelyik Baltay - piszkos ember volt.

Elhallgatott az öreg, mintha időt hagyna a fiúnak, hogy gondolkodjék helyzetéről, s tudja meg, mivel tartozik azon körnek, melyben nevelteték, amit várhat tőle a világ, mely az oktalan pazarlást is megrója, de a túlzott takarékosságot szégyennel bélyegzi.

Pesti vásár ideje lévén, a vidéki urak seregesen mentek Pestre, s a jó ismerősök mindenfelől összetalálkoztak az úton; így történt, hogy az egyik megállapodásnál Festeticcsel is találkoztak, az meg még előbb Dunayval, kivel abban egyeztek meg, hogy Martonvásárott a vendéglőben ebédelnek, hol úgyis még többen is fognak találkozni.

Dunayék a télre Pestre szándékoztak lányuk miatt, kit a nagyvilágnak is be kellett mutatni, s e célból Dunay korábban indult el, hogy körülnézzen Pesten alkalmas szállás után, s a vásári alkalmat egy pár jó barátjáért örömest használta.

Imrét addig hintálta a kényelmes kocsi, hogy elaludt, az öreg pedig megunván már a pipát, oldalzsebébe nyúlt, s előhúzta felekenyerét, Kisfaludy regéit, s újra meg újra végig olvasta, s ilyenkor elandalodott a múlton, melynek sok gyarlósága lehetett ugyan, de hogy a magyar akkor elpuhult lett volna, azt már tréfából sem hinné.

Nem olvasott többet ennél az egy könyvnél, de azt aztán úgy tudta, hogy akár a közepén elkezdje, s visszájáról is elmondja, s éppen azért olvasta el újra, meg újra, hogy el ne feledhesse.

A martonvásári lejtőhöz értek, Imrét fölébreszté, hogy kiverje szeméből az álmot, mire a vendéglőbe érnek, hol egy előre küldött cselédje Festeticsnek a legnagyobb szobát étteremnek lefoglalta, hol majdnem huszonnégyre föl is terítettek.

Behelyezkedtek, s ámbár Dunay is ott volt, Baltay talált alkalmat a gróffal is beszélni, vagy akárkivel, anélkül, hogy egymással érintkezniök kellett volna, mert mindenik elég büszke volt arra, hogy a másikat bármi áron vagy ürügy alatt megközelíthesse.

Midőn az asztalhoz leültek, a vidékbeli legrosszabb cigánybandák egyike állta el az ajtó elejét, s kezdett elhúzni egy gazdátlan nótát, olyan össze-vissza vakaródzva a hangszeren, mintha talán össze sem beszéltek volna, hogy voltaképpen mit akarnak húzni, mire aztán a kocsmáros kutyái is úgy ordítottak, hogy megszánta őket az ember.

Baltay legközelebb esett az ajtóhoz, tehát kivett egy jókora bankót, mely elég volt arra, hogy a cigányoktól megvegye a hallást; de a többi is sietett az adóval, s a cigányoknak maradt elég idejök elmenni a másik kocsmába, hogy ott szintén szerencsét próbáljanak, nem annyira azért, hogy hegedüljenek, hanem hogy ne hegedüljenek.

A cigányok elpusztultak, s a társalgás lassankint megkezdődött, mikor tudniillik a leves már elkölt, s az étvágynak jutott annyi, hogy a második ételig most már türelmesebb, ha nem hozzák is valami rendkívüli gyorsasággal, mint az a martonvásári korcsmárostól nem is telik; mert ámbár a pincérnek maga is segít, de az keveset használ, mert csak egyik kezével hoz valamit, a másikkal pedig a pipát fogja egész az ajtóig, s ott teszi le egy nagy szippantás után, hogy visszamenet égve találhassa.

Az ebéd folytán élénkebb lőn a társalgás: mert a kocsikról leszedett pincetokok tartalma is fogyni kezdett, s ilyenkor aztán mindinkább nem fért meg a hang a szűk teremben, hol ennyi ember bizony csak barátságból fért meg.

A pohárkoccintás a nagy világért el nem maradt volna, s ekkor már egy-két vers a kedvenc emberektől közszájon forgott, néhol ugyan kitörött lábbal, ferde nyakkal, hanem az mindegy, csakhogy mégis rákaptak, jó volt az úgy is, akkor még az akarat is jó volt.

Baltay távolabb esett Festeticstől, ki Dunay mellett ült, s minthogy most már zajosabb lőn a társalgás, nem igen váltott szót, hanem füleit hegyezé, midőn egy fiatalabb úriember a másik asztalvégén a regéket sorra mondogatá, elhagyván néha három, négy szakaszt is, mire Baltay, mintha csak magának mondaná, átható hangját azonban könnyű volt meghallani, kivált mikor már többször is ismétlé, kivált mikor a fiatalember akadozott:

- Nem úgy van!

Egy darabig nem tűnt föl senkinek ez észrevétel, kivévén Imrét, ki bátyjának arcán látta a kínt, mintha haját húznák, mikor így megfejelik, megtalpalják Kisfaludyt, mit ő most is magánál hord, és szörnyű módon szeretné az ifiúr fejéhez vágni, ha illendő volna, hogy a bibliát ilyenre is használja az ember.

Megint beszélt az ifiúr, s amint átugrott valamin, vagy akadozott, már megint mondá az öreg:

- Nem úgy van!

Néha megesik az minden társaságban, hogy egy-egy pillanatra a legzajgóbb körben is elcsendesednek, s aztán egyiknek vagy másiknak szóló hangját szörnyen meghallják. Éppen így volt, midőn a szavaló egy tételt elfordítva mondott, mire Baltay megint szólt, de már éppen a csöndbe vágott, mikor mondá:

- Nem úgy van!

- Mi az? - kérdi a szavaló megállapodva a nagy tűzben.

- Nem úgy van! - ismétli Baltay hátra sem fordulva, mit bizonyosan nem megvetésből tett, hanem megszokásból, hogy az öregebb a fiatalért nem mindig fordul meg, ha hangosan megmondja mit akar, aztán a fiatalabb értse.

- De úgy van, - tessék elhinni! - erőlködik a fiatalember, még egyszer elmondván a tételt, miben valami föltűnő hiba ugyan nem látszék, hanem azért Baltay nem engedte el; mert nem úgy volt a könyvben.

- Én most is azt mondom, hogy nem úgy van! - mondja az öreg.

- Ejnye, már ezt urambátyam jobban tudná, mint én? - duzzog a fiatalember, s hogy szégyenbe ne maradjon, még hozzá teszi: mibe tetszik fogadni?

Akármibe édes öcsém, - mondja Baltay még mindig háttal.

- No hát fogadjunk egy...

- Ne fogadjon, fiatal barátom, - mondja egy kopasz fejű úr, - bizony elveszti.

- Mit tud bele az úr? - mondja már neki tüzesedve az ifjú, - nem ismervén azt, ki őt visszatartóztatni szándékozott.

- Már pedig nekem legjobban kell tudnom; mert én vagyok Kisfaludy Sándor.

- Engedelmet kérek, - szól lehangoltabban a fiú, de ön is elfeledhette, aztán mégis úgy van, mint én mondám.

- Csak már volna nálam egy példány, - mondja Kisfaludy mosolyogva.

- Van nálam! - mondja Baltay a megviselt példányt kihúzva zsebéből, s az asztalra téve, egyszersmind nagy hirtelen rámutatván az idézett helyre, hol csakugyan nem úgy volt, mint a fiatal ember mondá.

- Mondtam én, hogy nem úgy van, - ismétli Baltay egész egykedvűséggel, a könyvet pedig visszadugta oldalzsebébe, hol azt rendesen tartani szokta.

A furcsa megoldást némi csend követé, de valamennyi közt Festetics bámult leginkább, míg Dunay magában azt mondá:

- Szavam beteljesedett, - megmondám, hogy ez ember még olvasni fog!

*

Imre legjobban megörült az öregúr diadalának, mi az öregnek annál inkább jól esett, mert tőle jött, kinek képzettségét családi hiúságból szerette inkább, mint személyes indulatból; mert hiába, a tekintélyek kora még megvolt, s az öreg nem igen szerette volna, hogy ez a hatalom kurtább legyen.

Az egész társaság különösen egészségére kívánta Baltay őnagyságának az ebédet, mi bizonyosan ma nagyon jó ízűn esett neki, nem mintha a visszakívánásban nagy bókokat csinált volna; mert amint észrevette, hogy ilyen nagy becsületet tesznek neki, mindjárt hátrább szegte a nyakát; hanem mivel Festetics és Kisfaludy mindkét kezét elokkupálták (engedelmet kérek e diák szóért, rettenetes kedvem volt használni ezt a szót azért, hogy valakit bosszantsak vele), s így észrevehetőleg tudatták vele nagyrabecsülésüket; ettől pedig ha nem hízott is meg éppen egy arasznyira, de nem is soványkodott ám meg vele.

Baltay már előbb fogatott, s még nem is került rá alkalom, hogy a dologról újra előhozakodjanak, már ő kocsiba helyezkedék, hogy eltávozzék. Ebben nem mondom, hogy nem volt egy kis kiszámítás, mert az öregekben megvolt az a sajátszerű tapintat, hogy nem merítették a vizet sárosáig, hanem tudták mikor kell eltávozni, hogy az ott maradók csak jót mondhassanak róluk.

Behajtatott Pestre, hogy kedves öccsét N... szeptemvirnél, egykori kedves jó barátjánál elhelyezze, hogy a törvényes dolgokban is jártassággal bírjon.

Majd meglássuk, mi dolga akad ottan?