V.
A második rovás.

Mi volt akkor még Pest?

A mostani "Angolkirály"-nőn fölül, hol most a harmincad áll, nádas volt; a legnevezetesebb vendéglő volt a Hét választó; a legnagyobb úr elment a Kemnicer-kávéházba, a belváros egy kőfalhoz támaszkodott a mostani Széna tér felől, s ha valaki nagyon elunta magát Pesten, elment "kuglizni" a Beleznay-kertbe, ilyen volt akkor Pest.

Egy rongyos fiú, kit öreganyja, a vén Buda, nem tudott úgy eltakarni, hogy mosdatlan képét más is meg ne lássa; hanem azért édes kedves és nagyreményű gyermeke volt ez országnak, s habár szégyenlette is, midőn éppen kiállt a Dunapartra, hogy a fiatal óriás képe a lefolyó vízben csak oly kuszáltnak látszik, mintha a legjobb tükörbe nézne; de mindegy, közel a víz, egyszer majd csak tisztára mosdatjuk.

- Ide haza van a méltóságos úr? - kérdi Baltay a cifra ruhás huszárt, ki N... úrnak, akkori híres szeptemvirnek előszobájában volt.

- Igenis, nagyságos uram, - nincs itthon; hanem egy órakor megjön.

- Már csak itthon találtam volna! - töprenkedék az öreg, s újra kérdé: - Vajon hol lehet most?

- A lábát fájdítja, nagyságos uram, - lőn rá a felelet, - lement a Dunára, a doktorok azt kommendálták neki, ha éppen nem restell utána menni a nagyságos úr, ott találja a hídon felül.

Baltay megvigyázta a szót és utasítás szerint kiment a Kemnicer-kávéház felé, s ott a hídon fölül kereste a méltóságos urat a Duna parton.

- Tehát ott volt akkor a Duna fürdő? - kérdezi valamely fiatalabb olvasó, ki Pestnek akkori külsejéről nem sokat tud; s éppen azért megsúgjuk, hogy akkor sehol sem volt, hanem azért a Duna vize akkor is használt sokról; és semmit se essünk kétségbe, a szeptemvir urat megleljük a Duna parton, s amint éppen találni fogjuk, azonképpen fogjuk bemutatni.

No már nem messzire vagyunk, a Dunának partján látunk egy öregurat, mentéje csak úgy nyakba van vetve, bő szájú inge hátra lökve, s egy pár ezüst sarkantyús csizma a szárazra kitéve ő méltósága mellé, ki egy tarka vászonkendőt egy ott felejtett kőre terített, s ezen ülőhelyről lógatta a Dunába fájós lábait, melyeknek a víz csakugyan jót tett.

Persze, ezt ma már az utolsó csizmadia sem tenné meg, hanem az öreg N... megtette, s ha éppen valaki figyelmeztette, hogy: "Mit gondol?" igen kurtán ezt felelte: "Én csizmában is szeptemvir vagyok, meg csizma nélkül is!"

Az öregúr ülőhelyében bizony ráért körülnézegetni, tehát ezzel ölte az időt, s midőn egyszer a Kemniczer-kávéház mellől meglátta kijönni Baltayt, már messziről integetett neki, hogy jöjjön le hozzá a partra.

- No hiszen éppenséggel úgyis téged kereslek itt.

- Lábaimat szívatom a vízzel - mondja a szeptemvir, elfogadván a vendéget, ki szintén egy kőre ült le, s minthogy a nap nagyon melegen sütött, ő is levetette a mentét s vállára vetve beszédbe eredt régi jó barátjával, kit tizenkét év óta nem látott.

- Az öcsémet hoztam föl! - kezdi meg a beszédet Baltay azon gondolatban, hogy a másik majd mond rá valamit.

- Remélem, csak nem bízod másra, mint rám?

- Várj már egy kicsit, hadd könyörögjek is legalább!

- Nem tudom mi a patvart kéregetnél, hisz talán csak nem szoptatni hoztad föl.

- De, barátom - mondja Baltay - tudom én, mi az emberség; - aztán te meg most már szeptemvir vagy!

- Meg egyúttal hatvanhat esztendős vénember, ki a szeptemvirségből is engedne, ha a hatvanhatból is elengednének vagy huszonötöt, talán nem kellene akkor a Dunába lógatni fáradt lábaimat.

- Tyhű!... huszonöt esztendővel ezelőtt! - sóhajt föl Baltay.

- Akkor otthon első aljegyző voltam, - tudod, mikor a nagygyűlés napján főtt kukoricát vettünk az utcán, s aztán kardosan mentünk és úgy ettük; no hiszen volt is ám beszéd!

- Azt mondták, hogy elment az eszünk!

- Pedig dehogy ment, - mondja N... meglubickolván lábával a vizet, - te egy derék fiút neveltél föl, mint hallom; engem meg szeptemvirré tettek; tehát a kukoricától, ha meg nem híztunk, bizonyosan nem is soványkodtunk meg.

- De hát igazán magadhoz veszed öcsémet?

- Mégis könyörögsz! - neheztel a szeptemvir, - most mindjárt megbánom, hogy főtt kukoricát ettem veled.

- Bizony bolondos egy ember vagy te most is. - mondja Baltay, kitörvén belőle a régi bizalmasság.

- no csak hogy igaz nyelveden beszélsz már egyszer! - nevet amaz, fölhúzván csizmáját, s megindulván a város felé, s minthogy a nap melegen sütött, mentéjét még mindig lógva hagyta a vállán, mire aztán a másik ember sem akart különb lenni, hanem hagyta lógni ő is a mentét, s így keresztül a mostani Nagy-híd és Váci-utcán szépen elballagtak, s azért mégis alig győzték a sok süveglést, mert minden nyomon került egy tisztelet.

Útközben szemközt jött Imre, kit a bácsi azonnal bemutatott kedves barátjának.

- Van-e már szeretőd, öcsém? - kérdi a szeptemvir első szóra a fiút, ki vörös lett, mint a rák, azt gondolván, hogy egy szeptemvir legalább is országos kérdést teszen hozzá.

- Majd elvárnám! - mondja Baltay szörnyű komoly képpel, mintegy figyelmeztetni akarván barátját, kitől fiatalabb korában nagyon sok furcsaság kikerült.

- Nem tőled kérdeztem, - vág a szóba a szeptemvir, - mi már rég kivástunk, most már ezeken a sor.

- Ráér még!

- Most mindjárt kivetem az esztendő számról, - okoskodik amaz, - mikor K... -ban együtt voltunk, - tudod, - hány esztendős is lehettél, mikor az a kis sző...

Megint köszöntött valaki, s így félbenmaradt a szó, különben a szeptemvir elölről elmondta volna Baltay uramnak egykori dolgait, pedig az öregúr maga is szívesen elmondta minden kalandját, csak az asszonyokról nem akart beszélni, mert ő az asszonyokról csak úgy félvállról beszélt, - s nem szerette volna, hogy olyat mondjanak róla is, mint a mesebeli rókáról, hogy savanyú volt neki a szőlő, mikor el nem érte.

Nem akarom most már a további beszédet folytatni, - elég annyit fölemlíteni, hogy az öreg elment haza, Imre pedig itt maradt Pesten a szeptemvir gondja alatt, hol bizonyosan nem a legrosszabb helyütt volt.

Dunayék a szeptemvirékkel nagyon összejártak, s itt már lehetetlen volt egymást kikerülni, mit igazán megvallva, egyik sem akart; hanem engedte magát a sorsnak, hogyan és merre vezetgeti őket? Hanem akárkinek inkább kell vezető, mint egy szép leánynak, s egy igen csinos fiúnak, kivált, ha olyan viszonyban vannak, mint Etelke és Imre, mikor egyiknek az öreganyja, másiknak pedig a bátyja minduntalan azt mondja: neked azt nem szabad meglátnod.

Ezen tilalomfélének legeslegelső hatása az volt, hogy a két gyermek már azért is kíváncsi volt egymást megösmerni, hogy legalább tudja, kit kell kerülnie? s midőn ez a kis alkalom szeptemviréknél a kezükre játszott, - a tilalomnak az lőn következménye, mi minden tilalomé: hogy azt meg kellene szegni!

Kótaforgatás, zsebkendő elejtés, szék adás, vízhordás, köpönyeg feladás mind igen alkalmas szükségben segítőszer, kivált mikor egyik sem kíván egyebet, minthogy a másikat közelebbről lássa.

Akkor nem lehetett másképp, az embereket ölte az unalom, tehát egymás nyakára jártak, - a barátságos összejövetelek egymást érték, s a két fiatal már mégis találkozott annyi szóra, hogy ők semmi esetre sem haragusznak egymásra, s ők ezt egymásnak nagyon is elhitték.

- Édes apjukom! - mond a szeptemvirné egy ebéd után, mikor az öregek még az asztalnál maradtak, s a fiatalok eltávoztak, - mondok valamit.

Ez a hang ösmeretes volt az öregúr előtt, tudta, hogy az asszonyság nem tudja megállni a szót, s már az is kínjára volt, hogy egész ebéd alatt hallgatnia kellett; mert hisz, engedelmet kérek, van-e a nőnek nagyobb élvezete, mint azt megmutatni, hogy ő olyant mondhat, amit még más nem tud?

- Mit akarsz, édes anyjukom? - felel a szeptemvir, ki erkölcsében sehogy sem bírt megváltozni, s mai napon csak olyan egyszerű tettében, szólásában, mint mikor a főtt kukoricát az utca hosszán ette.

- Tudod, mit akarok mondani?

- Tudom! - mondja kötekedve az öreg, nem bírván leszoktatni az asszonyt arról, hogy azt kérdezzék tőle, mit bizonyosan nem tud.

- Tudod a lúdvércet! - kottyant bele az asszony - hisz magam is most tudom még.

- No hát nem tudom. - engesztelé ki a nőt, ki csakugyan megint a csapába jő.

- Ez az Imre, meglásd, beleszeret Dunay lányába.

- Nem hinném! - mondja a férj, mintha csakugyan azon meggyőződésben volna, hogy nem hiszi.

- De már szereti is! - mondja az asszony egy hanggal fölebb, nem tűrhetvén, hogy a férj kételkedni akar.

- Dehogy szereti! - beszéli megint az öreg, éppen azt akarván, hogy az asszony hamarabb mondja el a dolgot, különben olyan nagy feneket kerít a dolognak, hogy majd a vacsorával is ott érik őket az asztalnál; tehát tagadni kellett.

- Ugyan már hogy tudsz ellentmondani, - zörög a nő, - mikor én azt jobban tudom, mint te.

- Csak gondolod, hogy tudod, édes anyjukom, aztán azt gondolod, hogy az igaz.

- No hát tudd meg, ha másként nem hiszed, - türelmetlenkedik az asszony, hogy a fiú tegnap este vallotta ki nekem.

- Ez még csak a fele! - volt reá az ellenvetés, ami megint; egy új töltés volt, hogy az aknát egészen föllobbantsa a legrövidebb idő alatt, minthogy az asszony bizonyosan többet is tud még, különben már eddig azt mondta volna: aztán hitted volna ezt, édes apjukom?

S minthogy a méltóságos asszony ezen mondásig még nem ért, kétségtelen, hogy még többet is tud.

- A másik fele pedig az, hogy a lány is szereti, ma vallotta meg nekem, mikor reggel velem a szentegyházba jött.

- Ejnye! ejnye! - csudálkozék a szeptemvir majdnem hosszú öt percig, mikor aztán azt mondja az asszonyság egész fontossággal.

- Aztán hitted volna ezt, édes apjukom?

- Eszem ágában sem volt! inkább hittem volna, hogy rám dűl a ház. (Ennek aztán volt hatása, az asszony tökéletesen ki volt elégítve, s a szeptemvir fölkelhetett az asztaltól, hogy írószobájába menjen.)

Midőn már künn volt a szeptemvir, elmosolyodott s megelégedetten gyújtott pipára, mintha egy ütközetet nyert volna meg szoros kombináció után, hol gyalogság, lovasság és tüzérség jól kiszámított mozdulattal egyszerre meglepi az ellent.

Hanem midőn később eszébe jutott, hogy a Baltay-pör nemsokára végítéletre kerül, nagyon elszomorodott, mintha félne, hogy e viszonyt a pörnek kimenetele agyon fogná verni.

Minthogy a méltóságos asszony így elárulta a dolgot, s a méltóságos úr sem kételkedik benne, adjuk meg magunkat, fogadjuk el lett dolognak az egészet, s várjuk el, hogy Imre miben töri fejét, minthogy ő is nagyon jól tudta, hogy olyan viszonyba került, hol egy kéznek sok megoldani valója akad.

Imre bizonyosan azon korban élt, mely legalkalmasabb arra, hogy a fiatalember a csörgedező patak mellett egy kunyhóval, s egy sült burgonyával megelégedjék; csakhogy ő nagyon sokkal többet tanult, minthogy azt is ne tudná, hogy a második szakaszban már a burgonya mellé más is kell, a kunyhó pedig nagyon szellős lakás lesz; de hát mit csináljon?

Galiba úr meglátogatta az úrfit, s bejelenté, hogy a pörnek kivonatát elkészítteti, s e végett az illető kir. táblai ülnök kiadójával már értekezett is.

- Mennyi függ attól a dologtól? - kérdi Imre Galiba urat.

- Minden! - válaszol reá Galiba.

- Úgy hagyja rám a dolgot! - mondja Imre - magam fogom a kivonatot megcsinálni, s mikorra szükségünk lesz reá, itt lesz.

Galiba megnyugodott, hisz jobb kézben nem lehet a dolog, tehát engedett a fiatal jogtudós kedvének, annál inkább, minthogy néhány nap óta tövéről hegyére kikérdezett mindent, s a vén prókátor bámulta a türelmet és avatottságot, mit ily fiatalembertől nem várt; de végre azzal nyugtatá meg magát, hogy itt nagy összegről lesz szó, s a fáradságot nagyon megérdemli.

Imre magához kéreté a fiatalembert, kire a kivonat készítés bízva volt, s kiadván neki a megszabott díjt, magára vállalta a munkát, mely rá nézve oly nagy kérdés, - mire a fiatal kiadó nem győzött köszöngetni, Imre pedig a munkához fogott.

Aki ezt a mesterséget nem érti, talán érti a vegytant, s látott már egy gyógyszerészt, ki egy pár icce ásványos vizet főző fazekába tesz, s egy pár óra múlva külön edényekben kitálal sziksót, haméleget, szikéleget, mészéleget, keseréleget, agyagot, kovacsot, szénsavat, és az ég tudja mit, hanem már most tessék belőle kitalálni hamarjában, hogy az együtt valóságos budai keserűvíz volt, milyent üvegszámra tíz krajcárért minden pesti fűszeresnél kaphat.

Tessék ebből némi hasonlat útján megérteni, hogy egy pár száz ívre fölhízott pört midőn három ívre lesoványkodtatnak, s a felpörös a legnagyobb szorgalommal kifeled belőle minden bizonyítékot, míg az alpörösét mind fölhordja, valóban nehéz lesz kitalálni, hogy a felpörös miért civakodott ennyi ideig? és senki sem csudálkozik rajt, ha okvetetlenül elbukik.

Midőn a kivonat készen lőn, Imre egy példányt átadott a szeptemvirnek, ki azt ismét Dunaynak adta, hogy ügyének állását tudhassa, - s a nemeslelkű férfiú közölvén a dolgot, könnyen átlátta, hogy itt Imrének keze működik, tehát figyelmeztette Galibát, hogy új kivonatot készíttessen, nehogy e hiányos értesítés neki, a grófnak és Galibának számíttassék be.

Galiba szerencséjére nyakig be volt gombolva egy vastagon zsinórozott attilába, különben kiesik belőle a kúria előtt, hol ezt a levelet az alperes-prókátor neki kézbesítette. Nem elég, hogy a pesti házból kimaradt, hanem még a pört is elveszítse, ez már két olyan csapás lenne, minőt el nem viselhet egy olyan ember, kinek az egész vastag corpus juris a legkisebbik ujjában van, s dacára annak, a legzsírosabb pörét elveszítené, nem egyszer, hanem kétszer.

A szerencsétlen kiadót majd agyonverte a csonka munkáért; hanem az kivallotta, hogy Imre úrfi dolgozott a pörben, s így Galiba valamelyest lecsendesedett; hanem most már Imre úrfi után szaglászott, s nem sokára kisütötte, hogy itt olyan kérdések fordulnak elő, hova nem prókátor szükséges, hanem pap.

Meg kell ezt írni a nagyságos úrnak.

Az illő cím után valóságos prókátori pontossággal az egyes vessző alá mellékelte Dunay levelét, a kettős vessző alá a pörnek Imre által készített kivonatát, fölül reá pedig elmondá, hogy a rossz nyelvek szerint Imre úrfi nem vevén tekintetbe a család közt fennforgó pörös viszonyokat, Dunay gróf leányának legelső tisztelői közé tartozik.

Galiba most már tökéletesen hitte, hogy az öregúr e fontos közleményeket aranyhalmazzal méri vissza, azonban nézzük meg, hogy az öregúr mit csinált.

- Nagyságos uram - mondja András - levél érkezett Pestről.

- Csak hamar ide! - mondja örvendve az öreg, azon jó hitben, hogy Imrétől jő; hanem midőn meglátta, hogy Galiba írása, valamint a külső alak is mutatta, hogy mily vastag a tartalom, az asztalra lökte.

- Hát el sem olvassa a nagyságos úr?

- Majd én fél mázsás levelet olvasgatok, hallja kend.

- Ha dolga nem volna, hát nem írna - véli András, mire aztán mégis engedett, s feltörte a levelet, melynek tartalma nagyon is meglepte.

Mindenesetre fontos három újdonságot írt Galiba úr, csakhogy aligha gyanította azt a hatást, melyet okozni fog; mert az öregúr az illető tanúlevelek mellé kivett egy harmadikat, mit igen régen zsebében hordoz, s melyet oly vidám képpel teszen ismét vissza, mintha e három darab papírból kerülne ki az a boldogság, amit ő leginkább óhajt.

Dunay levelét elolvasván, látta, hogy itt nem közönséges emberrel van dolga, tehát az öregúr sem szégyené hibáját megvallani, azért elment a másik szobába, hogy előkeresse a régi rovásokat.

Andrást nem vette észre a nagy buzgóságban, pedig az ódon épület ablakmélyedésében volt, s kinézegetett a kertbe, midőn a nagyságos úr bejött, s egyenesen a rovásokhoz ment. András egy szót sem szólt, várta, mit csinál az uraság, ki már előkereste, amit akart, s midőn meglelte a rovást, a kis asztalon heverő kertészkést vette föl, hogy a második rovást is lefaraghassa.

Mielőtt hozzáfogna, még egyszer megnézi, vajon ugyanaz-e, melyet ő keres és éppen az ablak felé fordult, hogy a régi írást elolvassa; de e figyelemben úgy elmerült, hogy a rováson feledvén szemét, Andrást nem vehette észre. András még mindig nem szólt, megösmerte a rovást, azonban a nagyságos úr is megszólamlott, mintha maga magát kérdezné:

- Vajon ez-e az a rovás?

- Persze hogy az, csak faragjon le egyet a nagyságos úr! - mondja András, mintha őt kérdezték volna.

- Ki hívta kendet ide, úgy-e? - szólamlik meg az öreg a váratlan feleletre.

- Én előbb is itt benn voltam, nagyságos uram.

- Úgy - az már más! - teszi hozzá egész ügyetlenséggel, egyszersmind leeresztvén a rovást.

- Soha se röstellje a fáradságot, kedves nagyságos uram, - kéri András szokatlan nyájassággal, csak faragjon le megint egyet; majd a harmadiknak is elkövetkezik a napja.

- Tudja is kend, hogy mit akarok?... csak azt akartam megnézni, hogy megvan-e?

- Hát az a kertészkés, minek: a nagyságos úr kezében?

- No hát itt van! - mondja Baltay lefaragván egy rovást, aztán pedig a fát oldalzsebébe tette, s most már mindig magánál hordozta.

Ezen naptól fogva mindig vidámabb lőn az öreg, Galibának megírta, hogy a pört ő rábízta, nem pedig Imrére, ki az ilyen dolgokban járatlan, azt meg pedig, hogy Imre mit csinál, ne firtassa, fiatalemberek ráérnek bolondot csinálni, s ezzel az eggyel több vagy kevesebb.

Ebből átláthatják olvasóim, hogy az öreg nem azért kapaszkodott a régi haragba, mert csakugyan haragudott; hanem már vén legény volt ahhoz, hogy ő kérlelgessen mást, hanem azt ő mástól várta, bár már igen régen várja.

Hány magyar család veszett így össze, és hány békélt volna meg réges-régen, ha meg nem volna bennünk az a furcsa szokás, hogy a jó szót nagyon is megvárjuk?

Jó barátim, fogadjuk meg, hogy minden ostobaságért nem haragszunk össze, mert bizony, bizony mindkettőnknek egyféleképp ártalmunk a harag.