VI.
Füred.

Fogyni kezdett a somogyi oldalon az erdőség, és annál inkább szaporodott a jólét, melynek külső bizonyítványai valának azok a rendezett fasorok, melyek a termény-fiókokat körülszegélyezék.

A jó lassan haladt, de haladt; s a műértő szem ma már biztosan megleli a nyomot, mely Keszthelyről Somogy- s Veszprémmegyén keresztül még Fehérmegyén is átért a Dunáig, s megtermé gyümölcsét az a fa, melyet György grófnak mélyen érző lelke a Balaton legalsó végénél ültetett le a földbe.

Füred akkor még csak tengődő fészek volt, hova unalmában vetődött el néhány Zala megyei család, a veszprémiek meg is fürödtek ott, s egy pár üveget megtöltögettek; mert ezt ingyen kapták, míg a rohicsit pénzért. - Somogyból azonban már csak úgy akadt vendég, ha a füredi háztulajdonos Szentgyörgyi Horváth Zsigmond vörös nadrágos és zöld mentés cigányait lerendelte, s a lányok bizonyosan tudták, hogy lesz nagy mulatság, csak ne restelljenek átjőni a szántódi réven.

Keszthely már nem volt elég, egész Füredig kiért a vágy, hol csoportokba gyűlhessenek s a négyes fogatok egy pár hétre megszaporodtak a savanyú forrásnál, melyből olykor már a beteget is kezdték kínálgatni.

A sétány sarkánál volt egy nagyon kicsiny imaház, melyből még a minisztráló gyermek lába is kiért, ha térdepelt, a mostani színház helyén trágyadomb volt, s minden oly szegényes állapotban, hogy bizony nagy becsület volt a fürdőnek, ha annyi úri vendég meglátogatta két hétre, akkor is a legnagyobb rész rászánta magát, hogy szénán, vagy szalmán fekszik, csak tető alá jusson, s akinek ott nem jutott hely, még a fák alatt is megfeküdt az angol kert hűsében, tudniillik, ha nem esett az eső.

Hanem azért nem unták el magukat, volt akkor is már kártya, megválasztották azt közös akarattal bírónak, az aztán elítélte, hogy a nagyságos úr ezer forintja azé a lókupecé, ki előbb levett sapkával alkudozott egy pár rossz gebén a szomszéd faluban, most pedig a kártyaasztal mellett szedi a nyereséget, hisz mindegy, akár a kártyán nyer, akár egy sánta lovon, csak nyerjen.

A nádort várták Füredre, hova mindenfelől tódul a vendég, s időtöltésül a kártyát választották.

- Imre, velünk tartasz? - kérdi egy jó pajtás az ifjú Baltayt.

- Nem tudok kártyázni, - lőn rá az érthető válasz.

- Egy pár forinttal több vagy kevesebb, az mindegy! - mondja rábeszélőleg az első.

- A többet nem kívánom, a kevesebbet pedig sajnálnám, - feleli Imre - nem megyek.

- Te! - szólítja meg őt a pajtás egész bizalommal félrehíva, - én jó barátod vagyok, s figyelmeztetlek, hogy ilyenekből óvatosan húzd ki magadat; mert azt mondják...

Nem folytathatá a beszédet a fiatalember; mert a fehérvári égettek számára kéregettek, minthogy három utca égett le, s a szerencsétlen népnek nyomora irtóztató vala.

A hír már szétfutott, s a kiküldött segélyszedők Füredre is elértek, hol a gazdag urak közt bő segedelmet vártak, mit részben kaptak is, ámbár elég savanyú arc akadt a többi között, kivált mikor azon asztalhoz értek, hol a kártyázni akarók ültek.

- Jaj, - megint koldusok, - mondja az előbbi verbunkos fiatalember, nagy kínnal nyúlván zsebébe, s kivett belőle egy húszast ezen szóval: itt van minden pénzem!

- Itt van az enyém is mind, - teszi hozzá Imre, kivévén tárcáját, melynek egész tartalmát a kéregetők kalapjába üríté, s aztán hirtelen karon fogva a pajtást, az angolkertben tűnt el.

- Hát mit is akartál mondani, barátom? - kérdi a fiatal barátot, ki úgy is fülig vörösödött.

- Már elfeledém, barátom! - mondja még mindig pirulva a másik, s egész alkonyatig sétált Imrével anélkül, hogy a kártyát elő merte volna hozni, s midőn estefelé a társasághoz visszamentek, annyira megtért, hogy ezt a történetet bizalmasan minden embernek elbeszélte, s így ment szájról-szájra, úgy hogy végtére az öreg Baltay is megtudta.

De várjunk még egy kicsinyt, majd találkozunk velük később, most kísérjük el Kisfaludyt, ki egy maga járta körül kora reggelen a fürdőhelyet, elábrándozék a nyugodt tükrű vízen, hol akkor csak néhány halász sajka járt, s a gőzhajónak eszméje még mesében sem volt meg, annál kevésbé a Balatonon, hol most az ő nevével jár szét.

Fölkerült a sétánynak éjszaki oldalára, hol a trágyadombok álltak, s addig-addig nézett és tűnődött, míg kigondolta, hogy egy színház mily jó volna ide, csak volna rávaló pénz; hanem egy pár séta után azt is kigondolta, hogy majd lesz.

Sokat, igen sokat gondolkozott, hisz az ő agyában egész múltunk megvolt, s hordta elő a példákat, hogy jobbá és lelkesültté tegye kortársait, kiknek a füredi színház eszméjét még nem merte megmondani, s bírt annyi türelemmel, hogy tíz évnél tovább érlelgesse titkon, míg azt egykor csakugyan kivitte.

Lassankint összecsődűltek a vendégek, hogy a nádort fogadhassák, a gyönyörű fogatok megindultak Felső-Őrs felé, honnét már kiindult a nagy vendég, mint azt néhány taracklövés éppen jelentette, tehát kiki elfoglalta helyét.

Megjött a vendég, körülnézte a látnivalókat, gyönyörködött a kies tájék szépségein, aztán pedig elfoglalta a szállást, mely kényelmére szolgált, s a röviden tartó ünnepiesség után Kisfaludyt fogadá el, ki már rég nem találkozott a nádorral.

- Segélje papírjaimat kikeresnem, Kisfaludy, - kezdi a szót a nádor, - egy nevet kell megtalálnom; melyről én igen régen elfeledkezém.

- Miről ösmerhetnénk a névre? - kérdé tisztelettel a költő.

- Önnek ösmernie kellett az embert, kinek nevét keresem, - önre legemlékezetesebb lehet, hisz ön állítá őt ki az erdő szélére, midőn a nagy visszavonulás volt.

- Fönséges uram, - a halottak nem támadnak föl ítéletnap előtt.

- Igaza van önnek, hanem ez az ember megmenekült, s én saját szemeimmel láttam, mikor Keszthelyen valék, hol egy hosszú sora volt a vitézeknek.

Sokáig keresgélék együtt a bizalmas jegyzeteket, midőn csakugyan meglelték Szapárynak jegyzékei között e nevet: Kajári István.

Ekkor a nádor röviden közlé Kisfaludyval, mi körülmények közt találkozott ez emberrel, s hogy okvetetlenül Zalamegyében kell tartózkodnia, tehát az alispáni hivatal útján tudakozódjék utána, s amint nyomába jön, rögtön tudósítsa a nádort, ki az előbbeni zajos időkben e dolgokról megfeledkezett.

A kis fürdőt ellepte a sok vendég s mint mindig, úgy most is a föltűnő dolog szájról-szájra járt, s az öreg Baltayt minden ember karra vette, hogy megdicsérje Imrét, ki a kártya helyett a kárvallottak ügyével foglalkozik, s ekképp mindenik elmondá a fönnebbi történetet.

Ha nyakig gombolva nem lenne rajta a mellény, most mindjárt nagyot híznék az öreg, azért alig várta, hogy a fiúval egyedül maradjon; mert a jó öreg annyira gyarló lőn saját boldogságában, hogy tökéletesen hitte, miszerint a fiú maga fog dicsekedni a furcsa történettel.

A fiú azonban éppenséggel nem kívánt találkozni, mert már rég észrevette, hogy az öreg nem elégszik meg az örömmel; hanem most szemben is megdicséri, sőt másoknak is szívesen eldicsekszik; ez pedig a fiúnak kellemetlen vala.

Andrást eleget lóttatta, futtatta az öreg, hogy ha valahol meglátja, hívja haza Imrét, - csakhogy András most már nagyon meggazdálkodta a lépést, Imre pedig gyanítván a dolgot, mindenütt kerülte Andrást, ki csak későn este találta meg, s minthogy tovább elmaradnia nem igen lehetett, haza ment az öregúrhoz, ki már estebédre várta.

Megkívánta Imre a "jó estét" az öreg szívesen elfogadta, s alig várta, hogy a fiú beszélni kezdjen, hisz egy csipetnyit sem kételkedett, hogy majd maga beszéli el; de hisz hasztalan várta az öreg a szót, Imre beszélt már mindenről, még arról is, hogy mit álmodott; de csak arról nem, mit az öregúr várt.

- Együnk már no! - tűrhetetlenkedék az öreg András felé, ki még mindig nem jelenti az estelit.

- Eddig már el is fogyott volna, ha szól a nagyságos úr! - lőn a felelet.

- Miért nem szólt kend?

- Mert nem akartam a beszédbe kiáltani! - fejezi be András a beszédet, egyszersmind kimenvén, hogy a szakácsné adja be az ételt, mert a nagyságos úr már nem várhatja.

Az esteli is elfogyott; hanem a két ember még mindig az asztalnál ül, Imre nem tudott elszabadulni jó módjával, az öreg pedig látszék még valamire várni, mintha nem lakott volna jól; mert minden sürgölése mellett is keveset evett.

- Nincs több? - kérdi szórakozottan az öreg a bejövő Andrást, ki már azt várta, mikor szedheti le az asztalt.

- Egy tálat sem vittem ki üresen, behozhatom megint.

- Egye kend meg maga!

- Hozzak sajtot?

- Hát egy kis heringet nem hozna kend? - zsörtölődik az úr, eltolván az abroszt, mi megszokott jele volt annak, hogy a terítéket el lehet vinni, s azért ő még az asztalnál maradt.

A terítéket is hamar elszedték, a két ember az asztalnál maradt, s az öreg most már látta, hogy az nem fog dicsekedni; tehát nincs más mód, mint oldalról kerülni, - talán majd mégis eloldózik a nyelve.

- De sok gyenge legény van e fiúk közt - mondja az öreg rákezdvén a szót.

- Legalább a java könnyebben kilátszik a sok közül.

- Könnyű volna a javát kiválogatni, - azt tartom a legtöbb a kártya mellett virraszt. - Elakadt itt a szó; mert Imre nem akart odáig menni, hova az öregúr tuszkolta, hanem hagyta felelet nélkül a szót annál inkább, minthogy nem volt kérdésképp téve.

Az öreg itt is bennsült, tehát hosszan elgondolkozott, miképpen tudhatná meg legalább azt, hogy mennyit adott; tehát egy másik kerülőt csinált, s azon oldalról legbiztosabbnak hitte a támadást s így fogott hozzá.

- Imre öcsém, holnap én haza megyek, azért ha maradni akarsz, mint mondád, most szólj, kell-e még pénz? vagy hogy van-e még?

- Egy fillérem sincs, kedves bátyám, - rosszul gazdálkodtam.

- Hogyan, hogyan gazdálkodtál volna rosszul, - számítsd össze, aztán meglátod, mire mennyit adtál?

- Könnyen összeszámlálhatom, - felel Imre, kihúzván tárcáját, s a jegyzékpapírokból kihúzván egy oldalt, néhány percig foglalkozott az összeszámítással, míg a bácsi pipára gyújtott a föl-alá járta a szoba hosszát s itt-ott mosolygott magában, hogy denique az öregnek is van esze, s amit a fiú eddig egyenesen meg nem mondott, majd kimondatja vele másképp.

Szegény öreg, bizony rosszul számította ki ezt, amint tüstént meg is látja.

Imre készen lőn a számadással, az öregúr elé tette az egész jegyzéket, melyben pontosan meg volt írva, hány ezer forintot kapott a legközelebbi félévre? mennyit költött el és mire?

- Itt van kedves bátyám, - terjeszti elő Imre a számlát, - ezekre költöttem el.

- Na, - gondolja magában az öreg, - tehát írva könnyebb lesz megvallani.

- Tessék! - mondja Imre egészen az öreghez nyújtva az írást, mit az pápaszemmel néz meg.

Pontról pontra nézi a számadást, de hiába keresi a kívánt fölvilágosítást, azonban sebaj, mert a sorozat elég hosszú, majd rákerül a sor, s amint az egyes pontoknak megfelelő összegeket nézi, könnyen láthatja, hogy a legnagyobb összeg még hátra van, azért ujjával minden soron végig megy, és csak az hiányzik, hogy úgy tegyen öccsével, mint egykor vele is tettek, hogy vonalzóval mérje ki, melyik szónak micsoda összeg felel meg.

Végre már a legutolsóhoz ér, hol tisztán olvashatólag ezen szó áll: "Subickra 2000 frt."

Az öreg most már átlátta, hogy a fiú tettével nem akar semmiképp dicsekedni; tehát nem nyaggatja tovább, és csak az esett most már nehezére az öregnek, hogy mármost nem illik dicsekednie azzal, hogy az öccse nem dicsekszik.

- Sokallja, urambátyám? - kérdi Imre a tűnődő bácsit, ki még most is az utolsó pontot nézi.

- Nem én, öcsém, - hisz elég piszkos ember van még!