VII.
Keszthelyi Helikon.

Elhiszem, hogy hajdanában jobb volt, meg azt is elhiszem, hogy jobb lesz jövendőben; hanem ha már én ennyit elhiszek, legalább más meg annyit higgyen el, hogy csakugyan elől vagyunk most.

*

Ha becsületes élő emberek nem mondanák, alig hinné az ember, hogy ezelőtt harminchat vagy negyven esztendővel volt Magyarországon egy város, abban egy gróf, ki azon törte fejét, hogy vendéget hívjon mindazon eleven és megholt embereknek tiszteletére, kik egyebet nem cselekedtek, hanem míg a többi elment a francia háborúba zabbal kereskedni, vagy rakatott magának egy kastélyt az országút mellé, hogy lássa hányat lép a szegény ember gyalog, míg a hintó kereke huszonnégyet fordul, és unalmában ráfeküdt őseinek dicsőségére, és elhitte, hogy csak az az ember, kinek hetvenhét öregapja volt, míg más szegény ember rettentőn megszégyenlené, ha azt mondanák neki, hogy több apja volt egynél, - mondom, azon emberek nem tettek egyebet, hanem írtak olyanféle dolgokat, hogy közös örökségünk ez a nyelv, - eladóra nem tehetjük; mert ez olyan, mint a szabott ruha, más ember meg sem viselheti.

Halódni akart a nemzet, s ez egyszerű emberek mondák azt, hogy annyi millióra szaporodtunk, hogy az irgalmas szomszédok egyenkint eltemetni is nehezen bírnának.

Ők mondák: ne hagyjuk e nyelvet, melyet megőrzeni szent kötelességünk, hisz ha szomszédból kértük volna kölcsön ezt a nyelvet, még akkor is az volna a rende, hogy az ember adná vissza becsülettel.

Hát ennyi emberben annyi életrevalóság sem volna, hogy mindegyik vágyakoznék legalább a legutolsó lenni, s ha a mohácsi vész után ennyi millió árva van, pityergés helyett vigyen mindenik egy darab követ egy rakásra, s meglátják, hogy annyi anyagból egy új nemzetet lehet megint építeni.

Annyi bánatot és örömet mondtak el e nyelven, és ha mi ezt elvesztenők, lenne mit hallani a másvilágon, ha minden elhunyt magyar pirongatásképpen csak egy szót szólna is.

Mit siránkozunk annyi századon keresztül? ha összedűlt az egyik fészek: míg ott ordítozunk, addig ugyanazt a hangyák réges-régen újra építenék.

Egykor az ősök oly kevesen voltak, hogy a legyőzött szomszédok azért nem akarták megszámlálni őket, mert e marok néptől legyőzetni százszoros gyalázat! Százszorosan kellett tehát győznie, hogy a világ nemzetnek ösmerje e csodanyelvű népet, - és most annyian vagyunk, hogy ha nem teszünk is egyebet, csak a nyelvet beszélgetjük, - meg vagyunk mentve!

Miért esnénk kétségbe a múltért? hisz oly dicső volt apáinknak múltja, ha tudnánk, hogy úgy járnánk is, mint egyszer Lothnak felesége, hogy amint hátranézett sóbálvánnyá maradt, még akkor is vissza kellene néznünk.

S most akarunk temetkezni, mikor annyian vagyunk már, hogy a szomszéd irgalomból sem vesződik ennyi haldoklóval, s végre is fogna rajtunk az a régi átok, hogy egyik magyar a másiknak ásná meg vermét.

Volt egykor olyan pusztulás az ország hosszán, hogy tán számra több volt már a farkas, mint az élő magyar és ez is félve nyitá meg az ajtót, nehogy bátor ellenség helyett egy kiéhezett vadat leljen a küszöbön.

Ilyen idők voltak, s meghalni mégsem tudtunk, most pedig amennyien vagyunk, ha egy intésre mindannyian megszólamlanánk, - életjelnek elegendő volna.

Ha már nemzetnek vallottuk magunkat, bírjunk el valamit, hogy saját erőnket megpróbáljuk; és ha megosztjuk az idők terhét, ne feledjük, hogy annyi millió még temérdeket elbír.

Ezt írta ez a néhány ember, s egy pár jólelkű hazafi elhúzódott félre a Balaton sarkához, megelégedtek, hogy egy kis szűk hely befogadta őket, s ha nem adhatott egyebet a lelkesült csoportnak, legalább - becsülést azt adott.

A dunántúli kerületnek közelebb eső részeiből jöttek az egyszerű fogatok, a kocsik oldalain nem volt odapingálva sem törökfej, sem a zöld mező, - hisz most már nem járunk el törököket verni, s a zöld mező ma már csak annyit jelent, hogy a juhok legelnek ott; inas sem volt a bakon, kinek kabátjára elől-hátul föl lehet varrni a híres címert, - hogy aki elölről észre nem vette, legalább hátul megláthassa a család dicsőségét; hisz ezek egyszerű írók, - minden címerük egy árva lúdtoll, melynek a pecsenyéjét bizonyosan más ette meg, legalább akit megdicsőít e toll, az irigység sem foghatja rá, hogy a libapecsenyéért tette.

A keszthelyi szőlőkben, nem messze az országúttól, volt egy pince, s annak irányában két úr száll le egy csinos fogatról, s egyenesen a pincének tartanak, melynek belsejében az öt-hat ember üli körül a tüzet, szalonnát pirítván az izzó tűznél, a gazda pedig sorba kínál egy úgynevezett vászonkorsót, mit már harmadszor töltött.

Vígan pattogott a szikra, s midőn a keszthelyi vendégek egyenkint érkezének, a jelül elsütött mozsárnak hangja a szőlőkben is visszhangozék, s a borozók egyike mondja:

- De nagyot szól az az ágyú!

- Ez csak mozsár, - mondja Holvagy Pista, - sorra eresztvén egy újabb korsót, mit most hozott ki a pincéből, aztán párbeszédbe keveredve folytatja, - hátha még az igazi ágyút hallanád, öcsém!

- Ugyan, Pista bácsi, - mondja a fiatalabb legény, - kelmed már látott közelről ágyút?

- Meg is lőttek vele a franciák.

- Pedig azt mondták, hogy a francia nem akarja bántani a szegény embert, csak az urat meg a papot.

- Már hisz nem tudom akkor, hogy grófnak néztek-e engem vagy püspöknek? De majd láb nélkül jöttem haza.

- Pedig azt mondták ám minálunk, hogy a francia azért jött be, hogy minden ember egyenlő legyen!

- Persze, hogy azért, - hagyá helybe Pista, - valamennyinkről lehúzták volna a magyar nadrágot, aztán adtak volna ránk egy nagyszájú bugyogót, hogy valamennyien egyenlők legyünk.

- Ejnye, hogy a fene verjen meg, - mondja amaz, - hiszen akkor az a francia csakugyan ellenség!

- Bolond ember vagy, - tréfálódzék Pista, - hisz mit ér a te ruhád? - más volna, ha a gróf jajgatna majd az aranyos mentéért.

- Aztán arról is lehúznák?

- Hát hogyan lennénk egyenlők, ha arról le nem húznák?

- De hát, aki nem hagyná?

- Dehogy nem hagyná, - okoskodik amaz, - te a grófét hagynád, a gróf meg a tiedet.

- Hátha összefognánk, Pista bácsi? mi lenne akkor?

- Akkor kivernők a franciát, öcsém - mondja Pista, hanem megint úgy maradnánk, mint voltunk, - egyik lenne paraszt, a másik pedig aranyos mentéjű gróf.

- De nem kellene bugyogóba bújni?

- A hasznáért megtehetnéd, öcsém - okoskodik amaz - aztán milyent nézne anyád, ha fecskefarkú ruhában mennél el a ház előtt, aztán eltagadnád, hogy magyarul is tudtál?

- Tudom megátkozna, szegény édesanyám.

- Ki hallaná meg azt az átkot?

- Meghallaná azt valaki, István bácsi, él még a magyarok istene!

A fiú nem tudott aztán fölvidulni, mert észrevette, hogy a gazda nem ok nélkül gúnyolódott, tehát szívesen hallgatott, hogy több szó ne érje, s midőn az ajtón Dunay és Festetics grófokat látta belépni, azon gondolatban, hogy azok ott kinn mindent meghallottak, rettentően megszégyenlé magát.

Levett kalappal állt valamennyi a váratlan vendégek előtt s Dunay megismervén a házi gazdát, barátsággal kéri, hogy néhány szép fiatal berkenyefát láttak meg az országútról, jó pénzért szívesen megveszik.

- Akár valamennyit! méltóságos uram!

- Csak néhány szálat! - felel rá Festetics, ismét kimenvén a szabadba, s a fák felé tartott, hogy a szükséges szálakat kiválogathassa.

Pista hátraintett, hogy az ásókkal jöjjenek utána, hogy amely ágat kiválasztanak majd, rögtön kivehessék, maga azonban ment a szőlőtőkék között egyenesen a berkenyefákig. Festetics nagyon előre sietett, tehát Pista megszólítja Dunay grófot, kivel régóta bizalmasabb viszonyban állott már.

- Ő méltósága nagyon megkívánta talán a berkenyét?

- Ez egészen más okból lesz használva, - felel a gróf, mindig lassabban menve, s éppen e miatt a hátulsók is elérték őket, és a beszédet egy szóig érthették, midőn a gróf folytatta, - holnap ez ágakat mi a nagy kertben fogjuk elültetni, s minden ágnak adunk majd egy nevet.

- Valami nagy uraságnak a neve lesz az? - kérdi Pista.

- Nem édes barátom, hanem vannak és voltak hajdanában lelkes hazafiak, kik olyan magasan állnak, hogy bizonyosan magasabbak nálunknál egy fejjel az ő érdemeik után, tehát minden esztendőben másért dugunk le egy ág berkenyét, hogy az élőfa legyen bizonysága, hogy az ő neve nem halt ki közülünk!

- Vedd le a süvegedet! - löki meg egyik paraszt a másikat, nem tudván hirtelenében más tiszteletet adni a beszédnek, s a gróf hamar észrevette, hogy az egyszerű emberek szavainak adnak ily becsületet.

- Mivel tartozunk az ágakért? - mondja Festetics, három szálat kiválasztván kiásás végett, de Pista közelebb lépvén a grófhoz, tisztelettel mondja:

- Nem pénzért adom, méltóságos uram!

- De ingyen nem fogadhatunk el senkitől is olyant, minek értéke van.

- No hát ne mondjuk meg, hogy mennyit ér ez a három szál fa, méltóságos uram, - mondja Pista, - legalább mikor leássák, ha nem tudok hozzáadni a tisztelethez, méltóságos uram, legalább nem mondhatja senki, hogy elvettem belőle!

Festetics elgondolta, hogy gróf Dunaytól megtudták, mi okból kéri ő a berkenyefát, tehát nem unszolta tovább az árt, hanem hogy cserében ő is adjon még valamit, azt mondja:

- Jó, elfogadom a szép ajándékot, hanem amely fa megtetszik az én kertemben, szívesen odaadom.

- Ne ígérjen semmit, méltóságos uram, - én egyebet kérek.

- Hadd hallom, mit tehetek én is?

- Engedjék meg méltóságos urak, hogy én áshassam le az ágakat a földbe.

- Ezer örömmel! - válaszol Festetics, - és ha még akar valakit magával hozni, azt is megengedem.

Pista hátra nézett, látta, hogy az előbbeni beszélgető még mindig halavány, rámutatott Pista a fiúra, s aztán a grófhoz fordulva mondja:

- Ezt viszem el, méltóságos uramnak engedelmével. A gróf nem firtatta a dolgot, hanem megmondván a napot és az órát, mikor okvetetlenül ott kell lenni, nyájassággal vőn búcsút a körülállóktól, s aztán Keszthelyre hajtatott, hol a vendégek nagy csoportja várta.

Pista elkíséré a vendégeket egész a kocsiig, aztán pedig visszament a berkenyeágakhoz, melyeket már szorgalmasan ástak ki a földből, kivált a beszédes fiú, ki legbuzgóbb volt valamennyi között.

- Na fiú, - mondja Pista, - cserélnél-e most egy hat ökrös gazdával?

- Még a gróffal sem, hallja, Pista bácsi! - szörnyen örvendezve.

- No lásd, édes öcsém, - hogyan leszünk legkönnyebben egyenlőkké, - nézd ez a két gróf milyen derék magyar ember, - aztán magadat is annak tartod!

Vígan folyt a munka, a fának gyökerét jól körül ásták, és a kirendelt időre a kastélyban voltak, ünnepi ruhában, és Pista nem is merte volna hinni, hogy a mai napon kivel találkozik.

Mielőtt azonban idáig érnénk, nézzünk körül, kit látunk az érkezett vendégek közt, nem értvén a szájtáltókat, vagy a világlátókat, hanem azt a kis csoportot, mely az akkori irodalom embereiből állott ki, és a vendéglátó "Keszthelyi gróf" körül összesereglének.

Ruszek apát vezeté karonfogva Kis Jánost, a későbbi szuperintendenst, szemközt pedig Dukai Takács Judit jött, s a két férfi nyájasan üdvözli a hölgyet.

- Éppen Kist keresem, mondja Takács Judit, - valami közlendőm lenne.

- Titok? - kérdi Ruszek, hogy alkalmatlan ne legyen.

- Éppen nem, sőt kérem az apát urat, kísérjen bennünket egyik terembe!

Mindhárman elváltak a nagyobb társaságtól, hogy a bizalmas közlést meghallhassák, s amint a harmadik ajtót megnyitják, egy ősz földmívelő áll a három vendég előtt.

- Édes apám! - mondja Kis, meglepetve lépvén apjához, ki örömkönyűk közt karolá át fiát, - ki, midőn apja karjaiból kibontakozék, a két kísérőnek mondja:

- Ez az öreg férfiú az én édesapám.

- Gondolta-e, édes öregem, - mondja a hölgy, - hogy ma fiát fogja itt meglátni?

- Álmomban sem hittem volna, nagy asszonyom (így ám), hanem mivel berendelt az én méltóságos uraságom, kinek én is egyik jobbágya vagyok...

- Mától fogva nem, - mondja a hölgy, - fogadja ez írást, kedves öreg... földjét öröktulajdonban bírja, s most maga az első jobbágy, kinek földesúr nincsen!

Az öreg remegő kézzel nyúlt az írás után, mit a nemes lelkű gróf ily gyöngéd kezek által nyújtott neki, s a négy ember sokáig szótlanul állt, e nem várt tettet megbámulván, míg utóbb az ajtó lassan megnyílt, és a gróf is közöttük állt.

Kis még most sem tudott a meglepetéstől magán uralkodni, - s ámbár erőlködött, hogy valami hálát mondjon, utóbb a nagy küzdelemben végtére is ennyit mondott:

- Méltóságos uram, maga az oka, hogy én most azt mondom, hogy semmit sem tudok mondani! Bármennyire szívesen időzném e képnél, mégis inkább kedves szívesen időzném e képnél, mégis inkább kedves olvasóimra hagyom elképzelni ezt az öt embert, kik a nagy boldogságban oly ügyetlenül álltak, hogy azt le nem merem írni, csak annyit mondok, hogy mégis mind az ötnek vajmi nagyon jól állt ez a kis ügyetlenség, s akármit mondtak volna, vagy igen nagy dicsekedés, vagy igen alázatos köszöngetés volna, - hagyjuk tehát őket, majd valahogy csak szétválnak, - mi meg menjünk odább.

Egy igénytelen külsejű, rövid homlokú, meglehetős komor képű úr válik ki a többi közül, s mindenütt elmaradozik, mintha ki akarna szökni, azonban csak azt veszi észre, hogy valamennyi szemközt fordul neki, s amerre ő előbb visszahúzódott, most minden ember arra tart, s némelyik alig várja, hogy az a kis barna ember mondjon már valamit, mert hiába, akármennyire húzódozik a sok ösmeretlen között, mégis sokan ösmerik, mit ő maga legkevésbé látszik tudni, mert annyira hátrál, hogy már az ajtóhoz ér, hol éppen Kisfaludy Sándor lép be, hanem a hátráló ember egész csizmasarokkal rálép a lábára.

Egy nagy kiáltás hallik, csakhogy nem az kiáltott, kinek tyúkszemére léptek, hanem a hátráló kiált engedelemért, azt gondolván, hogy hátha valami nagyságos úrnak lábát tiporta le.

- Ne búsuljon Berzsenyi uram, én vagyok! - mondja Kisfaludy meg sem hunyorodván, s ekképp Berzsenyi is megnyugodott, s minthogy Kisfaludy őt kereste, elment vele a szomszéd szobába, de amit valaha becsülettudásképpen belévertek, az ma mind fölengedett benne, mert akármennyire tuszkolta is Kisfaludy, hogy ő menjen elől, sehogysem bírt vele.

A szobába érkezvén, egy papírt mutatott Berzsenyinek, s leolvasák róla azon adományokat, melyek a heliconi ünnepély napján elosztandók voltak.

1-ör. Kétezer forintot szántam a megcsonkult magyar vitézeknek, hogyan keressenek szegények, hisz ha utána kellene menni, nem vinné a lábuk, mert nincsen, s ha találnak valahol egy fillért, egy kézzel könnyen fölvehetik.

2-or. Házi szegényeimnek szintén kétezer forintot adok, - én eltartom a magam szegényeit, meghagyom a többit másnak, hogy legyen nekik kivel jót is cselekedni.

3-or. A keszthelyi diákoknak adok ötszáz forintot, - azok legalább nem rakják a láda fenekére, aztán amit nekik adok, az leghamarább szétmegy a világon, annyi, mintha azoknak is adnám.

4-er. A hazai íróknak kétezer forintot bátorkodom ajánlani; ők legalább tudják, hogy ez nem ajándék; valamint azt is tudják, hogy mennyivel tartozhatik egy ember édes hazájának.

Berzsenyit úgy meglepte ez a dolog, hogy egy pillanatra azt is megbánta, hogy a "Romlásnak indult" kezdetű verset írta, s minthogy most már a nyomtatásból ki nem lehetett vakarni, legalább azt gondolta, hogy ez az ember mindenesetre kivétel, csak a többi a nem jó.

Midőn eléggé elteltek a nagy hazafinak sokoldalú figyelmével, saját körülményeiről kezdett beszélni a két jeles ember, és Kisfaludy nagy örömét nyilvánítá, hogy Berzsenyit is valahára el lehetett csalni Keszthelyre, hol ő ugyan máskor is megfordult, de sehogysem tudták a grófhoz fölcipelni.

A gróf ezt jól tudta, mert a vendéglősök szerződés szerint tartoztak minden úri vendéget a kastélyba küldeni, mit annál inkább szívesen megtettek, mert a vendégért azért ők is megkapták a tartáspénzt, ha nem evett is a korcsmában; de Berzsenyi annyira tartózkodó volt, hogy inkább nem evett, - de még sem ment el a kastélyba.

A vendéglős mindig fölrovogatta Berzsenyiért a tartáspénzt s utóbb a gróf végig nézvén a vendéglős számadását, csodálkozva látja, hogy Berzsenyinek neve háromszor is előfordul, de ő nála egyetlenegyszer sem volt, tehát mi dolog ez?

Elhívatták a kocsmárost.

- Hallja az úr, - mondja a gróf - nem panaszolkodott Berzsenyi úr a kastélybeli szakácsra?

- Egy szót sem hallottam tőle, méltóságos uram, - mondja a kocsmáros egész becsülettel.

- De mindig evett valamit, - mikor ismét visszament?

- Egy falatok sem, méltóságos uram, - állítja a kocsmáros, - hiába is kért volna; mert nem adtam volna neki, mint az megparancsolva van.

- Pedig lássa az úr, - mondja a gróf, - én nálam egyszer sem volt Berzsenyi úr sem ebéden sem vacsorán, akár voltam itthon, akár nem.

- Akkor éhesen is ment haza, vagy abból evett, méltóságos uram, amit magával hozott.

A gróf nem vallatta tovább a kocsmárost, hanem nagyon érzékenyen vette, hogy a köztiszteletű férfi ennyire kerüli, tehát nincs más mód, minthogy ő menjen Niklára, s kiadta a parancsot, hogy minden késedelem nélkül álljon elő a fogat.

Még jól fönn volt a nap, mikor a gróf Niklára ért, illetőleg a határba s a tehénpásztor éppen az út mellett legeltetvén, megkérdi a tehenestől, hogy Berzsenyi úr körülbelül melyik házban lakik.

- Éppen ott megy az úton, - mondja a tehenes - alig van ide kétszáz lépésnyire, - ő maga legkönnyebben elvezet házáig.

Megköszönte a gróf az emberséget, aztán pedig leszállván a kocsiról s az országút szélén haladva, a faluvégen már jól megközelíté Berzsenyit, s mindenütt vagy három ölnyire követé: midőn Berzsenyi a kapuig ért, látta a grófot, ki most éppen egy magyar mentés úrral beszélt.

- Úgy-e ebben a házban lakik Berzsenyi Dániel úr?

- Igen is! - válaszol a megszólított, egyenesen a grófra nézvén, ki elég hangosan beszélt, hogy Berzsenyi is meghallhassa.

- Én, kérem alázatosan, gróf Festetics György vagyok, - mondja a gróf sietve, hogy a másiknak ne maradjon ideje hálálkodni, - nagyon szépen kérem uraságodat, mondja meg tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak, hogy ugyan jól tudom, hol lakik; hanem ha ő elkerülte az én házamat, én sem merek ő hozzá bemenni!

Berzsenyi az utolsó szóig hallott mindent, visszafordult, s odasietett a grófhoz, hogy valami mentséget mondjon, azaz, hogy ne az igazi okot mondja meg, mi nem egyéb volt, minthogy nem igen vágyakozott nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni. A becsületes ember odament; hanem már az arcáról meglátta Festetics azt a gyötrelmet, hogy ugyan hazudni akar kénytelenségből; de bármennyire erőlködik is, nem tud.

- Ne is törje az eszét, Berzsenyi úr, - csak mondja ki, hogy nem akart bejönni hozzám.

- Nagyon nagy nekem az a kastély, méltóságos uram!

- Én inkább azt hinném, hogy Berzsenyinek igen kicsiny - igazítá ki a gróf.

- Nézze a gróf, - mutatja Berzsenyi a niklai kis tanyát - mily kicsiny helyen elférek.

- Azért is bemegyek, - mondja nevetve, - higgye meg, Berzsenyi, tudom, hogy kicsiny helyt megférek; tehát menjünk! - kezdi a gróf.

- Mivel érdemlem meg ezt a megtisztelést, méltóságos uram?

- Kettővel édes Berzsenyi, először, hogy nem hí engem méltóságos úrnak, mert akkor én még eggyel fölebb kezdem, - másodszor pedig, hogy Keszthelyre is eljő!

- Nem kerülöm el többé...! (Itt egyet nagyot nyögött Berzsenyi; mert már nem merte megméltóságosozni; hanem valahányszor hasonló helyre került, a címezés helyett egy darab időig rendesen kitartá a nagy pauzát, s aztán ment még odább.)

Így tudták Berzsenyit elhozni Keszthelyre, hol az ünnepélyen kitűnő vendég vala, s mi azon ünnepélyek leírását negyven esztendőnek elmúlta után részben neki köszönhetjük.

Az akkori dunántúli írók nagy részben jelen voltak, valamint az irodalombarátok is, kik közül első helyen gróf Dunayt említhetjük, ki ez ünnepélyre serdülő lányát is elhozta, kinek ez ünnepélyen az a foglalatosság jutott, hogy a költőknek és szavalóknak koszorúkat nyújtson.

Mindenki készült az ünnepélyre, az öreg Baltay legaranyosabb mentéjét öltötte magára, s a legföltűnőbb, dacára annak, hogy Dunayék is itt valának, nem maradt el a nagy ünnepélyről.

András felöltöztette a nagyságos urat, mi természetesen szó nélkül nem esett meg, tehát halljuk ezt a két öreget, összeférnek-e már? Egészen felöltözött az öreg, csak az aprólék hiányzott, hogy azt is elrakja valahol a mentezsebekben.

- Hol a dohányzacskóm? - hadd teszem el.

- Éppen bizony, - dörmög András - még utóbb is az én szégyenemre azt mondanák, hogy én milyen vén szamár vagyok, s az uraságomat úgy kibélelem, mintha a kaszások után akarnám ereszteni.

Baltay csakugyan észrevette, hogy Andrásnak igaza van; reggel óta igen szórakozott, kiállt az ajtóba, Dunaynak leányát látta előtte elmenni s a kemény ember nem bírt elfordulni tőle, s midőn a gyönyörű hölgy elmenvén előtte, egy szép jó reggelt kívánt, úgy elbámészkodott, hogy majd a leány nyakába dűlt. Azután pedig kihúzott oldalzsebéből egy rég megviselt levelet, eltette, elolvasta, megint elolvassa, megint eltette, s tán tovább is ismételné ezt a munkát, ha András meg nem csudálja a dolgot, és azt nem mondja szokatlan tréfával:

- Már látom, hogy a nagyságos úr is mond egy verset, nagyon sokáig tanulja!

- Tudom, szeretné kend hallani ezt a verset?

- Ha én tarthatnám azt a papirost, aztán látnám, hogy szóról-szóra el tudja mondani.

- Ha azt megérem még, András, - ami ebben van megírva.

- Csak ne búsuljon megint a nagyságos úr, mert aztán én is együtt jajgatok ám!

Baltay eltette az írást, melynek egyik részét mi is jól ismerjük, ez a herceg levele, melyből Baltay újra meg újra azt olvassa, amit még nem tudunk.

- Benn van minden a zsebemben? - kérdi újra az elszórakozott ember.

- Ott van minden! - felel András, hogy megnyugtassa, pedig felét sem tette oda a megszokottnak, hanem az öreg körültapogatódzott, nem hiányzik-e valami?

- Hát Kisfaludym itt van-e? (Értsd a könyvet.)

- De már az ott van, - annyit mondhatok! - mondja András itt-ott igazítván el az öregúron, s aztán elkísérte a nagy teremig, hol a vendégek helyet foglaltak már.

A későn jövőnek oda kell ülni, ahol helye marad, s az a furcsa véletlenség a kis Dunay Jolán mellett hagyott egy üres helyet, s az öreg a sor elején végigmenvén, kénytelen volt leülni, s a fölolvasásokat és szavalatokat a kisleány mellett hallgatni, hanem az öregúr most már engedelmesebb volt maga iránt, s a kedves gyermeket szüntelenül nézte.

Az intézeti növendékek kardala nyitá meg az ünnepélyt, aztán pedig a pályajutalmazottak nevei olvastatának föl.

Kisfaludy Sándor ült az ítélőszéken, s a következő sorokat olvasá, míg Jolán előtt a jutalmak álltak, hogy a nyerteseknek ossza:

"Mi volt őseink kötelessége a haza iránt a múltban, s mi a mienk a jelenben?" - szól az első kérdés, melynek megfejtője ezüstkoszorút kap gróf Dunay Jolán ajándékából, - olvassa a bíró, - megfejtőjének jeligéje: Kard és könyv!

A mondott jeligéjű levél a hölgy előtt feküdt, s a gyengéd gyermek halványan ült a kis emelvény előtt, melyről a levelet fölvette, és midőn felbontá a levelet, a benne levő nevet nem merte kimondani.

Baltay közelebb hajolt, s a lány elébe tartá a levélkét, hogy könnyebben olvashassa: de Baltay maga is néma maradt, mi a körülülőket valamint az egész hallgatóságot nagyon meglepte; de meg inkább az, hogy András leghátulról szólamlott meg, s azt mondja:

- Az bíz az úrfinak a neve, csak mondja ki nagyságos uram! - mondja a kínlódó szolga, ki alig várta, hogy ifjú uraságának dicsőségét lássa.

A derültség általános lőn, s a bíró a meglepett ifjút a jutalomért vezeté; a fiú nem mert bátyjára nézni, - valamint a lány is reszketve nyúlt a koszorú után.

A grófné és az öregasszony már készen valának, hogy a reszkető lányt az összerogyástól megóvják, de az öreg még többet is tett, s öccsének egyik kezét, s a lánynak nyújtva a másikat, mind a kettőt annyira bátorítá, hogy a lány a koszorút átnyújthatta, s a fiú Jolánra mert nézni.

- Én Baltay Imre vagyok! - mutatja be magát.

- S én e nevet megkoszorúzom. - mondja Jolán, oda nyújtva a jutalmat.

- Tehát elvihetem? - kérdi bizalmasabban Imre.

- Ejnye, öcsém, - szól bele az öregúr, - talán ráadást is akarsz?

- Jutalomnak csekély! - mondja Jolán, átengedvén, a csinos művet, melyet Imre remegő kézzel vőn át.

- Kicsiny érdemnek óriás jutalom! - Béke velünk! - mondja célzatosan Imre, egész erejét összeszedvén, hogy a lány arcán a búcsúszónak hatását is meglássa, mi neki a legjobbat mondá.

A jutalomosztások után következének a szavalatok, azután pedig az egész társaság kiment a kastély melletti kertbe, hogy a berkenye ültetésnek tanúja lehessen.

Az irodalom emberei kiosztott rendben, utánuk a vendégek menének a kertbe, hova nagy tömeg ember kéredzett, s a virágállványokat mászták meg, hogy a leültetést megláthassák, - akinek pedig szék jutott, azon foglalt helyet.

András addig csinálta a helyet másnak, hogy saját úrfiához közel jutott, s a jó öregember legelőször életében most süvegelte le magát a fiatalember előtt, ki szárnyai alatt nőtt fel. A fiú hirtelenében azt gondolta, hogy András valakinek másnak teszen ily nagy tiszteletet, hanem midőn látta, hogy András a karjára fűzött koszorú előtt úgy áll meg, mintha oltárképet látna, mindenképp akarta, hogy András ne álljon előtte ilyen födetlen fővel.

- Tegye fel édes jó öregem!

- Nem én, nagyságos úrfi, hadd gyönyörködjék bennem az úristen, midőn én azt köszönöm meg, hogy az úrfiban megadta érnem, amit csak reméltem.

- Megelégszik velem, András bácsi?

- Meg, édes úrfi, - mondja az öreg jókedvvel már most elkísértem idáig, nem kell vezetőnek az öreg András, már most azt mondja a nagyságos úr, hogy nem töri el egykönnyen a csontját, én pedig azt látom, hogy a padlásra felhordjuk a legjava szemet, - isten áldja meg az úrfit.

Nem lehet őszintébb az édesanyának öröme, mint ezé az egyszerű emberé, ki a tarka vendégek közt is meg mert szólalni, midőn tudta, hogy azt éri kitüntetés, kit ő gyermekkorától látott nagyranőni.

Siettek a vendégek, csak az öregasszonyság ment lassan, hogy a tolongást elkerülje, s ha már éppen nem látja is a további ünnepélyt, majd elbeszéli azt neki a kis unokaleány.

- Csókolom kegyes kezét a nagyságos asszonynak, - mondja András kitörölvén szeméből egy nagy könyűt, mit némileg szégyenlett volna kemény hajdú létére annyi ember előtt elcsöppenteni, - hanem addig erőlködött, hogy egy tarka kendőben nyomhatta szét, s mikor megint kinyitá a szemét, a nagyságos asszony mellett állt már.

- Öreg, öreg! - kezdi az asszonyság, - még csak mindig nem akar megvénülni?

- De bizony már nagyon megpuhulok, nagyságos asszonyom, - felel András kulimászos bajszát jobban oldalra húzva, - hanem azért még nincs mindennek vége.

- Mi jót remél, András gazda? - mondja meg nekem is!

- Nagyságos asszonyom, ezek a gyerekek ma megríkattak, de amint az ízét éreztem annak a könnycseppnek, mintha nem volna olyan keserű, mint véltem.

A két öreg elbeszélgetett még, addig pedig a kertbe ért már az egész társaság, hogy a berkenyefát a halhatatlanok emlékére leássák a földbe, s a megkeresztelésnek tanúja legyen az egész népség.

Rövid beszéd után Kis János elvette Pistától a berkenyeágak egyikét, s a nyitott gödörbe helyezte, mindaddig tartván, míg a fát a körülrakott földtömeg saját gyökerén megtartotta, ekkor azt mondja Kis:

"Gyöngyösy Istvánnak emléke legyen köztünk áldott!"

A zene megszólalt, s egy kis hézagul szolgált, míg a fa helyén állt már, aztán pedig Kisfaludy Sándor ment a körbe, s a fiatalabbaktól átvette az ágat, hogy a gödörbe eressze. Már behelyezé az ágat, s Holvagy Pista rakni kezdé a földet, néhányszor azonban fölnézett munka közben, hogy a fának egyenességét a szomszéd fáéhoz mérje, s midőn így felnézett, Kisfaludy tisztán meglátja az arcot, melyet ugyan sohasem feledt el, de hogy egykor megláthassa, még azután is kételkedett, midőn a nádortól megtudta, hogy még életben van.

- Jó barátom, - mondja Kisfaludy, - sohasem láttuk mi egymást?

- Egyszer, nagyon régen! - mondja Pista, megismervén Kisfaludyt.

- Akkor megígértem, hogy ha találkozunk, megszólítom, - úgy-e, hogy így mondám?

- Minden szóra emlékszem, uram! - mondja Pista, egészen megtömvén a fa mellékét, s időt engedett Kisfaludynak, hogy a fát jobb kézzel fogván, az ünnepélyt folytassa.

- Kisnek, a nagynak! - szól ünnepélyes hangon a lelkes férfiú oldalt fordulván, hol Festetics és Dunay közt állt Kis, nem is gyanítva, hogy az egyik fát az ő tiszteletére szánták, s midőn nevét hallá a tegnapi meglepetés által megzaklatott ember, alig tudott támaszkodás nélkül megállni, s Dunay karjára fogván mutatá a vendégseregnek, mely harsogó éljenekkel üdvözlé az ünnepelt költőt.

Visszament az ünnepi sereg a grófi lakba, s míg a menet beért, Kisfaludynak elég alkalma volt elmaradni a többitől, hogy Pistával beszéljen.

- Legelőször is azt mondja meg barátom, hol lakik?

- Keszthelyen, uram, az alsó városon.

- Nem szenved szükséget valamiben?

- Vitéz őrnagy uram, ilyen erős ember, mink én, csak délig koplal.

- De tán mégis volna valami kérni valója? lássa, barátom, én sokban segíthetek.

- Magamért soha sem kérek, őrnagy uram, koldus pedig nincs a környéken, mert a méltóságos gróf minden szegénynek juttat valamit.

- Az érdemet nem lehet jutalmazatlanul hagyni, - mondja Kisfaludy.

- Nem tudok én annak mértéket venni őrnagy uram, meg az árát sem tudom.

- Majd tudja más! - viszonzá Kisfaludy a kapuig kísértetve magát, hol aztán azt is megmagyaráztatá, hogy Pista merre lakik, adandó alkalommal föl akarván keresni Pistát, midőn Kisfaludy majd Budáról megfordul.

Imre bátyjával van, jól esett az öregnek az a tudat, hogy mellőle hajtott ki ez ág; de azért egy szót sem szólt néki, hanem csak lógósnak ereszté, hogy a gyerek ne tudja a bácsi büszkeségét, mikor az a sok ember között olyanképpen vezeti a kitüntetett fiút, mintha mutatóba vinné. Még mindenki ünnepi köntösben van, s az egyik teremben látunk egy zömök embert keményen kisodrott bajusszal, nagy szakállal, széles karddal, s az egész ember oly készen áll az ütközetre, mintha már azt várná, hogy mondják neki, hova kell bevágni.

Az elmenők nagy figyelemmel köszöntik, környezete sohasem fogy; hanem inkább szaporodik, - s ő nem hagyja unatkozni a körülállókat.

Éppen most bámulja valamennyi, mert azt állította, hogy a magyarnak van csak egyedül istene a keresztény faj között, mert a többi már mind megtagadta.

- Hát az angolnak nincsen? - kérdi valaki.

- Nincs bizony, - mondja oly komoly képpel, mintha meg akarna rá esküdni.

- Hát a franciának sincs? - kérdi megint egy másik.

- Annak sincs, - és még rosszabb mint az angol, mert csak félig tagadta meg, nem úgy, mint az angol vagy olasz.

- De hát miből bizonyítja meg ezt édes Ádám bácsi? - kérdi egy harmadik fiatalember, ki a vitatkozóval bizalmasabb lábon volt.

- Az legkönnyebb, - mondja a kérdett egy nagy olajfestményhez fordulva, mely éppen az atyaistent ábrázolá, szokott helyzetben ülvén mennyei székében.

- Hasonlít ez a kép valami franciához, angolhoz, vagy olaszhoz? - kérdi a körülállókat.

- Hisz a franciának csak bajusza van; de szakálla nincs! - szól az egyik.

- Az olasznak pedig csak szakálla van; de bajusza nincs! - mondja egy másik.

- Az angolnak sem bajusza, sem szakálla! - jegyzi meg a harmadik.

- Nekünk pedig szakállunk is van, meg bajuszunk is! - mondja diadallal Ádám bácsi, magára hagyván a bámuló tömeget, melyből valaki kérdi:

- Ki ez az ember?

- Horváth Ádám, - nevezi őt meg a kérdett, s egyszersmind elmondá a sajátságokkal megrakott embernek akkor közszájon forgott furcsaságait, minthogy mindig azon törte a fejét, hogy vigyen föl bennünket Ádámig, amit aztán névrokona Horvát István meg is cselekedett.

Még többet is mondott Horváth Ádám a heliconi ünnepélyen, melyeket azonban egyenkint fölhordani körünkön kívül esik, hanem mégis említetlenül nem hagyhatánk őt; mert a heliconi ünnepélyeknek mindenkor feltűnő tagja volt, s ezen alkalomra már mindig tartogatott valami furcsaságot, mit előkerült alkalommal közreadott, s ha bár különcsége nem volt is szentírás, de mindig megbocsátható egy nemzetnek, ha egyes emberei ez előszeretetben akár a legszélső vonalig mennek is el.

Néhány óranegyedig Horváth Ádámmal foglalkozott az egész társaság, s legalább annyi jutalma volt, hogy mindenki vágyott őt meglátni, s ennyi jutalom neki untig elegendő volt elolthatlan buzgalmáért; s ha már e nagy hitnek nem térített is meg sokat, de hallgatni mindenki szerette.

A nagy ebéd elég nagy volt, ennek leírásához nem is fogok, mert először nem értek hozzá, másodszor pedig azt gondolom, hogy ha jó volt, azoknak volt legjobb, kik részt vehettek benne, kiknek annál jobb ízűn eshetett, mert a vendégszeretet olyan embertől jött, ki tetteit nem méltóságos címével, hazafiúságával mérte föl.

Midőn a vendégsereg nyugodni ment, Dunay még sokáig beszélgetett nejével, s a házastársak boldog reménységgel beszélgettek gyermekük jövendője fölött, s minthogy az öregasszony már előbb mondott némelyeket, bevallák egymásnak, hogy amit láttak, elegendő arra, hogy tudomásul vegyék.

Néhány nap múlva szétment a vendégsereg, csak a meghittebb barátok maradtak hátra, hogy a jövőről beszélgessenek, s ugyanekkor megállapíták, hogy a heliconi ünnepélyt minden évben megtartsák.

- Sokra jó ez ünnepély! - mondja Dunay.

- Még leánynézőnek is! - nevet a házigazda, megsimogatván a piruló kis leányt, ki útiköntösben állt, s az elindulást várta.

*

Ha való dolog nem lett volna ez ünnepély, melynek még élő tanúi vannak, ma már könnyen azt hinnék széles nagy Magyarországon, hogy az egész dolog mese: a heliconi ünnepély csak képzelet, s Festetics György nem élt.

Élt... még pedig úgy élt, hogy halhatatlanná lett.