VIII.
Felnőtt gyermekek.

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, mikor jő a kikelet.

Félre azokkal a nagyon okos emberekkel, előttük hiú boldogság a szerelem: pedig ők tudhatnák legjobban, hogy amely fának virága nincs, gyümölcsöt sem terem.

Ki átkozná meg a tavaszt azért, hogy sokat ígér, - míg az ősz az érett gyümölcsöt hullatja le? - és hány okos ember kívánkozott vissza érett korának bölcsességéből oda, hol a gondtalan fiatalember ostobaságait űzi? Ne bántsátok tehát azt a világrendet, mely úgy akarta, hogy egy kis búzakalásznak oly hosszú szalmaszála legyen, mely üres ugyan; de a kalász onnét szedett erőt.

Hisz, ha olyan emberek vagytok, kísértsétek meg, tömjetek meg egy gyermekfőt minden tudománnyal, s ti lesztek a legelsők, kik az elaggott bölcs gyermeket megszánjátok éppen úgy, mint azt a vénembert, kinek eszébe jutna ősz fejjel belekeveredni azon tolongásba, hol a hevesebb vér bolondjait járja.

De ti bölcsek vagytok, véretek meghiggadt, s míg az ifjú szíve verésében érzelmeket ápol, ti előveszitek a bonckést, szétvagdaljátok azt, s megmutatjátok a világnak, hogy nem hús, nem porcogó, nem csont, - tudjátok, hol tolul bele, és hol omlik ki belőle a vér, - két kamrája van, és szerintetek csak véredény, mely, ha szétreped, tudománytok össze nem eszkábálja többé.

Mi érezünk ezzel, örömeink, fájdalmaink tanyájának tartjuk, és megelégszünk annak tudásával, hogy amint annak verése megszűnik, vége az életnek, testünk elkéredzik a földről, hol annyi bolondság közt ti tudósok hordjátok körül a lámpát, s ezredek óta mondjátok, hogy minden mulandó és hiú bolondság a világon, darócba öltöztök és szánjátok azokat az ostobákat, kik az almafáról a gyümölcsöt leszedik, megeszik és azt mondják, hogy jó, - s igen nagy meggyőződéssel mondják, hogy az ananász még jobb.

Ti ennek nem tudtok örülni, nektek a virág megszárogatva kell, s nagyobb becse van előttetek azon szénának, melytől egy csontos ökör tizenhat mázsányira hízik, - s így elhiszem, nem leltek gyönyört a furulyahangban, mely holdvilágos éjszakán oly panaszos hangon szólal meg, mintha csakugyan szívünkben járna már az a bonckés, mely sem csontot, sem porcogót nem talál, s a tudós odaüt magának, hova a mészáros (szinte bonctudós) az ökörnek méri a taglót, - s aztán diadallal mondja; megvan az eszme; a szív egy véredény.

Mily szívesen összeméregeti a csillagász a csillagok járását, s egész éjszakán át az égen csavarog, míg a földön alant, néhány ölnyire tőle, egy pár szerelmes cseléd nyugodtan hagyja sétálni a holdat, nekik két csillagukkal több van, ha egymás szemébe néznek. - A csillagász összefirkált számainak örül, - a szerelmes pár pedig a mondott szónak, s ezeket éppen úgy boldogítja a hit, mint a csillagászt a tudat.

Menjünk, menjünk vissza, keressük meg azt a két gyermeket, kiket a heliconi ünnepélyen összehoztunk, lássuk, mit mívelnek?

*

A fiú levedlette már a gyermekarcot, bátyja öneszére kezdé ereszteni, s órákig elhallgatta, midőn egy tárgyat részletezni kezdett, mikor pedig egy-egy vendég megbámulta a fiúnak eszét, tudományát, szívesen hallgatta, ha bizalmasan megsúgták neki, hogy ebből ugyan derek embert nevelt.

Ne nyúljunk az öreg úrnak öröméhez, jól tudta ő maga is, hogy nem sokat rakott ő az egészhez; de nagy erőszakot tett ő magán, midőn el nem vett belőle; hanem elszenvedte, mikor látta, hogy az idő belekapaszkodik az emberbe, s magával viszi az embert.

Midőn Baltay észrevette, hogy mennél többször kívánják az emberek, hogy az isten minél tovább éltesse, annál inkább nyújtózkodik az árnyék, számtalanszor gondolt már valamit, hogy a fiúnak megmondja, de az öreg nagyon megröstellte volna, ha a fiúnak ellenkező véleménye lenne.

- András! - szólítja be ezt a régi jó barátot, - mondjon kend valamit.

- Jó idő van hála istennek, - felelt amaz, - esőnk volt elegendő, ma meg napos idő van; azt tartom alig győzünk majd helyet adni a temérdek gabonának.

- Ezt már hallottam András; hanem most már mondjon kend mást is.

- A kis borjúk is...!

- Sántuljon meg valamennyi! - pattant föl Baltay, - kérdeztem én azokat?

- Hát mit mondjak a nagyságos úrnak? ha ez nem tetszik.

- Máskor annyit beszél kend, hogy elunom hallgatni, most beszéljen kend hát! - zörgölődik amaz.

- Beszélnék ám, ha mindjárt torkon nem fogná nagyságos uram az embert.

- Egy szót sem szólok, csak kezdjen kend el akármit; mert már meguntam az életet!

- Hát mért nem örül a nagyságos úr? - kérdi András, - most már itthon lakik az ifjú uraság is, bíz azt pedig elhallgathatja a nagyságos úr.

Baltay nyugodtabb lőn, András jó helyen tapogat, nem is zavarta, hogy hadd menjen az öreg lépést, talán majd csak hozzá dülleszkedik ő is más eszéhez; mert amit gondolt, nem meri magától elsütni. Zsebében ma ismét sokat kotorászott, s a herceg levele mellett egy kis vékony fadarab van, azt pedig ok nélkül nem tette oda.

András jól ismerte az öreget, észrevette, hogy valamit akar, de már az öregúr olyan volt, mint a nedves fa, sokáig kellett szárogatni, nehogy ha előbb a tűzhelyre rakják, kirúgja a szakácsné szemét; azért hagyta magára, nem kérdezkedett, s íme már maga szólal meg.

- Bizony András, hallja kend, - több esze van a fiúnak, mint az egész vármegyének!

- Meghiszem azt! - mondja András olyan jóízűen, mintha egy falat pörkölthúst nyelt volna le, - aztán pedig hozzáteszi: de ezt más okos ember is mondta ám.

Nem merte megkérdezni az uraság, hogy András kit gondolt, - mert tudta, hogy András átjár néha a szomszédba, amit ugyan nem bánt, de ő legalább nem küldte.

- Nem dobtuk ki hiába a pénzt, András, - okoskodik az úr, - hanem már most azt szeretném, ha annak a sok észnek hasznát is venné.

- Majd veszi.

- De nem akarom ám, hogy úgy tegyen, mint én vagy kend, hogy fölmagzottunk mint a saláta, aztán sem magunknak nem tetszünk, sem másnak.

- Ne búsuljon a nagyságos úr, majd tetszik az ifjú nagyságos úr, jobban mint mink.

- Szólt már valamit?

- Majd nekem beszélgeti el az ilyen dolgot! - véli András az ablakon kinézvén az épületnek azon szárnyára, mely a szomszédház felé sarkallott, s András észrevette, hogy a fiú az ablakredőny mellé húzódott, s a külső kertbe néz le.

Nagy hamar meggyőződött, hogy az úrfi nem hiában feledte el a kezében levő könyvet, s minthogy az öregúrnak nem akart fájdalmat csinálni, amint Baltay ő nagysága föl s alá járt, az ablakot mindig úgy állta el, hogy az öreg meg ne lássa azt, amit ő lát.

András már maga is megsokallta, hogy az ablaknál álldogáljon, utóbb ugyanott dolgot keresett, az üvegeken talált valami ledörgölni valót, vagy az ablakkereteken, - de utóbb ez is elfogyott, Imre is még mindig ott méláz; mert Jolán a virágágyak közelében ült, s így Baltay is megunta a sétát, s változatosság okáért az ablakhoz akart lépni.

- Hová menne a nagyságos úr, - mondja András az öregnek útját állva, - már meg hol porosodott el? - kérdi a mentét tisztogatva, pedig egy porszemet nem látott, hanem az öregúr báránymódra állta ezt a dolgot egy darabig, de bármennyiszer mondja is az öregúr csak nem tágít, hogy "jó lesz már no," - csak nem tágít, nehogy észrevegye a titkot.

Végre addig huzakodott, hogy mégis kiszabadult, az ablakhoz állt, de András szokása ellenére az öregúr mellett maradt, abban a jó hitben, hogy az ő fejétől majd mégsem lát oda, ürügyül pedig minden meglátott dologra mondott valamit, csakhogy elfoglalja a figyelmet.

- Ott van ni! - egy csibe már megint a kertben sétál.

- Hadd szaladjon szegény pára, úgy is nem sokára nyársba húzzák, - mondja Baltay.

- Aztán azon a szilvafán is mennyi a hernyó! - beszél tovább András az ablakban, kivált midőn észrevette, hogy a nagyságos úr másfelé akar nézni; de valahányszor jobbra akart nézni, ő is arra kapta fejét, s mikor balra tekintett, András feje mindig útban volt.

Akármennyit igyekezett is András, Baltay nagyon hamar észrevette Imrét s éppen oda akart nézni, de András meg mindig útjában állt.

- Addig kapkodja kend a fejét, András, hogy az ablakfához üti, aztán küldhetek javasasszonyért.

- Én majd csak kiállom nyögés nélkül, - felel András, - hanem ha majd a nagyságos urat itt az ablaknál megcsípi a dér, aztán melegíthetünk korpát, zabot, - teszi még hozzá, - mért is áll ide a nagyságos úr, mikor úgy is tudja, hogy nem jó? Erre egy nyomást adott a nagyságos úrnak, ki most az egyszer rászedette magát Andrással, maga tette be az ablakot, de sőt még füllentésre is rávetette a fejét, s azt mondá, hogy lenyugszik, úgy tudta Andrást elkomendérozni.

Kiment András, hanem hallgatódzott, hogy csakugyan elcsöndesedett-e? mit a másik is bizton tudott, azért lehúzódott a nyugágyra, s csak akkor kelt föl, mikor a külső ajtó nagy későn behúzódott, kétségtelen jeléül, hogy András máshol talált dolgot.

Fölkelt és óvatosan az ablakhoz ment, honnét hosszú időig kémlelte, hogy Imre véletlenségből feledkezett-e el az ablaknál, vagy a szomszédházban van a meglátni való? s ezen szokatlan munkában igen sokáig gyönyörködött; mert Jolánt is meglátta, midőn egy-egy kerülő után azon oldalon jött, melyről Imrét ő is megláthatta.

- Tehát Galiba mégis jó helyen tapogatott! - szóla magában, s midőn eleget látott, ő is elment, ott hagyván Imrét az ablaknál, honnét valamivel később András szólította el.

- Én vagyok nagyságos úrfi, - szól be András minden kopogatás nélkül, - csak azt akarom mondani, hogy a nagyságos úr majd idelát.

Imre megdöbbent.

- De még nem látott meg? - kérdi némi izgatottsággal.

- Alig tudtam eltenni láb alól, - nagyságos úrfi, mért nem is vigyáz jobban?

- Hát mire vigyázzak, édes András bácsi? - kérdi Imre összeszedve magát, mintha helyre akarná hozni legelső zavarát; mert András előtt is titkolódzni akart.

- Ejnye már, hogy engem is el akar bolondítani az úrfi; hát én ma látom az úrfit legelőször az ablaknál? bizony még rám fogja, hogy nem vagyok ébren.

- Bár csak én álmodnám ezt inkább, András, - mondja Imre bizalommal, - legalább reggel tudnám, hogy álom volt, s azzal vége lenne mindennek.

- Hallja az úrfi, engem meg ne ríkasson ilyen keserves képpel, hanem hadd örüljek, mondja meg igazán, szereti a kisasszonyt?

- Mi tagadás benne, András? - régóta szeretem.

- Ezt hát már tudom, azaz, hogy tudtam én előbb is; hanem hát azt is mondja meg kedves úrfi, hogy a kisasszony szívelheti-e az úrfit?

- Na,... ha már azt is nekem kell megmondanom, az is jó szemmel néz rám.

- Talán már kérdezte is az úrfi?

- Felelt is rá, András bácsi.

- Ugyan mit felelt, galambom nagyságos úrfi?

- Jól tudja azt, András bácsi, mit szoktak a leányok felelni, magáról tudhatja.

- Nagy filkó voltam én ahhoz a mesterséghez, úrfi, - mondja András némi búval - azt gondoltam, hogy majd a leányok könyörögnek, - pedig bíz azok a faképnél hagytak máig, s minthogy később bánni kezdém a dolgot, magamnak maradtam; mert később a szépnek én nem kellettem, a csúnya meg nekem.

Míg Imre Andrással beszélgetett, az öregúr addig magában tűnődött, mert már nem bírta végig várni a hosszú haragot, melyből sem ő nem akart kimozdulni, sem pedig a szomszédok, s íme most már kétségtelenül látja, hogy Imrének olyan viszonya van, melyet eltagadni alig lehetne már.

Kínjában mindenütt kereste Andrást, ki csakugyan meghallotta a külső neszt, s kiment az öreghez.

- Tessék parancsolni! - mondja András lépésről lépésre kísérvén az öreget; de az még mindig némán járkál, s nem bírja lefogni a nagy indulatot, mely lelkében csatát vív, mert az jutott eszébe az öregnek, hogy ha már Imre szereti is a lányt, ezt nem bánná; de hogy a lány kikosarazza a fiút, ezt már nem bírná túlélni.

Már a szobában volt, s András még mindig hiába várja a feleletet, s bámulva látja, hogy Imre megint az ablaknál van, Jolán pedig most lép ki a virágágyak közül s egy rózsabimbót eresztett le a patakra, mely a szomszéd-kertből az innenső részbe kanyarodott.

Imre rögtön elment az ablakból s néhány gondolat alatt már a kertnek azon szárnyán állt, hol a víz újra visszakanyarodik, s meghozta a küldött rózsát, mit Imre kivesz, s mellére tűz fel.

A lány várni látszék, s midőn Imrét a rózsával meglátta, nyugodtan távozék, anélkül, hogy gyaníthatá, miként az öreg is végigszemlélte a jelenetet, s midőn előbbi nyugtalansága egy csöndes boldogságba ment át, utóbb egész jó kedéllyel mondja fönnhangon: "Ezeket aztán jól megőriztük." - Persze, az öregúr még messze volt azon időtől, mikor a költő megírta:

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, mikor jő a kikelet.