IX.
Amica.

A szeptemvir úr gyűlésre készült, s éppen most eresztette el Galibát, kinek még volt némi mondanivalója, hogy a pört okvetlenül megnyerje, minthogy azt ma végképp befejezik, s nincs már egyéb hátra, mint a végítélet.

- Csak menjen Galiba uram, mindent tudok már! - mondja a szeptemvir, mentéje után nyúlván, de midőn az egyik ujjába már bedugná a kezét, az oldalajtón jő be a méltóságos asszony, s az öregúrról lehúzza a mentét, mi annyit tett, hogy az asszonyság beszélni akar.

- Nem érek ám rá! - szabadkozék a szeptemvir, megkapaszkodván a mentében, melynek egyik ujját az asszony fogta.

- De rá kell érni, - mondja az asszony egész hangon, - mit akart ez a Galiba?

- Egyebet semmit! - mondja mosolyogva az öreg, szelíden húzván a lefoglalt mentét.

- Édes gazdám, - esenkedik az asszony - szóltam-e én valaha a te dolgaidba?

- Hát engem láttál-e fazekaid, lábasaid között?

- Majd elvárnálak, - mondja az asszony, jogainak védelmére kelvén, - illenék is a cselédek közt bujkálni?

- Ez a szoba pedig az én konyhám, édes feleségem, - vitatkozik a férj, - nekem sem kell kukta.

- No, hiszen kimegyek mindjárt, édes öregem, - szól az asszony engeszteltebb hangon, - hanem édes öregem, - mi már maholnap itt hagyjuk ezt az árnyékvilágot.

- De én bizony még nem kívánkozom ki belőle, anyjuk, azért csak hadd el a búcsúztatót, azt más is elvégzi.

- Te szívtelen ember vagy.

- Ejnye de nagy feneket kerítesz, anyjuk, - talán módi-fejkötőt kívántál meg nagyon, hogy úgy apróra válogatsz?

- Mintha én azt tőled kérdezném, - szól az asszony egész felsőbbséggel, - másról van itt a szó.

- Mondtam már, hogy nem érek rá, - pattog az úr, - ma jön ítélet alá a Baltay-pör, s nekem ott kell lennem.

- Láttam, hogy az az istentelen Galiba itt volt, tudom már mi lesz a vége.

- Majd megmondom holnap.

- Elveszti az özvegy a pört, úgy-e?

- Bizony nem venném meg öt garasért az egész jussát, annyit mondhatok.

- Aztán te is annak a keményfejű Baltaynak fogod pártját?

- Akinek igaza van!

- Nem az igazságról van itten szó, hanem ha ez a pör el lesz ítélve, annyi mintha ezt a két gyermeket ölnétek meg, erre persze nem gondoltak a méltóságos urak?

- De hát mit csináljunk?

- Nem lehetne még húzni a pört vagy tíz esztendeig?

- Két óráig sem anyjukom, mert két óra alatt meg lesz az ítélet.

- Hát mondják, hogy egyiknek sincsen igaza, vagy hogy mindkettőnek igaza van.

- Anyjuk, Verbőczyt ilyenképpen még nem magyarázta senki.

- Hát nincsen valami módja annak, hogy a pört egyik se nyerje meg?

- Volna egy, - de mit használ az az egy mód, például ha egyezségre utasítjuk őket, - ha valamelyik meg nem egyez, mégis csak ítéletet kell hozni.

- Kedves öregem, - kiált föl az asszony, megcsókolván a szeptemvirnek piros képét, mit már tíz esztendeje nem cselekedett, - hát minek is mondjátok azt diákul?

- Amicá-nak mondjuk.

- Na, ez legalább nem hasonlít az executióhoz, - azért kedves öregem, most az egyszer tegyen meg nekem is annyit, mennyit egy pörvesztőnek megtesz.

- Ennyit könnyen megtehetek! - mondja a szeptemvir az eleresztett mentét felöltve, s miután irományait egy nagy szíjjal összecsatolá, megindult a kúria felé, hogy még ülés előtt megcsinálja a többséget, mely az öregúrnak úgy is szívesen engedelmeskedett, kivált ez ügyben, hol sem egyik, sem másik felet nem akarta egyik is megkeseríteni.

Galiba már ismét útra készült, hogy a nagyságos úrnak megvigye a jó hírt, s előlegesen annyit megírt már neki, hogy huszonnégy óra múlva a levél vétele után személyesen ott lesz.

Baltay megkapván a levelet, jobban megijedt, mint a diák, kit a csúszkálásért akarnak lehúzni; de most már minden késő, hisz lehetetlen megakadályoznia az ítéletet, melyet inkább ijesztgetőnek tartott, mint igazságkeresőnek, - s éppen azért már kétszer is megindult, hogy maga béküljön ki velük.

Andrásnak nem mert szólni, félt azon embertől, ki e tettét úgyis oly gyakran korholta, s e gyámoltalanságában az önérzet is fölserkedt benne, s nem akarta mutatni, mintha az utolsó órában tán a kétséges kimeneteltől való félelem indítná útnak, valamint azt is elgondolta, hogy ő a legöregebb, s egy-két jó szót azok is adhatnának neki.

Meggyúlt körülötte a föld, s mindinkább kisebb körbe szorult, honnét a menekülés lehetetlen, csak az órákat számíthatja még, tudniillik amennyi idő alatt Galiba megérkezik azon ítélettel, melynek végét voltaképpen sohasem kívánta, s ha megnyeri újabb zavar, s ha meg nem nyeri, még nagyobb szégyen.

Imrére gondolt, tán jó volna a fiú eszének hasznát venni; de nem azon világ volt még akkor, hogy az öregebb a fiatalabbtól kérjen tanácsot; tehát ha meggyúlt a ház, égjen le.

Volt az öregúrnak ökölnyi órája, mely minden nyomásra megszólalt; azzal beszélget most, mert a huszonnégy órából mindig fogy és még könnyebben esik neki, ha tudja, hány óra még az élet, de annál kevesebb reménye van, hogy a szomszédházból békélni jőjenek.

Most már minduntalan kinéz, mert ha kocsizörejt hallott, mindannyiszor azt várta, - hogy Galiba lép be.

Be is lépett, és az öregúr az ablakfalhoz támaszkodék, hogy ha dűl, hát jó helyre dűljön. - Ilyen helyzetben találta Galiba Baltay őnagyságát.

- Hic sum, magnifice, - egy secundum minutummal sem késtem.

- Miattam elkéshetett volna egy álló esztendővel.

- Talán már tud mindent, magnifice domine?

- Ha mindent tudnék, nem tartanék még Pesten is prókátort.

- Magnifice, tudja-e mi az a fátum?

- Egy ostoba diák szó, Galiba uram, amit csakugyan nem érdemes magyarra fordítani.

- De azt nem tudja magnifice, hogy ez engem continue persequal.

- Jaj csak utolérné, domine, bizony magam is tolnám hátulról.

- Magnifice domine, én egy szerencsétlen flótás vagyok, - panaszkodik Galiba, misereatur mei, üssön agyon; mert látom, hogy nem érdemlek egyebet.

- Elvesztettük a pört? - mondja az öreg olyan arccal, mintha tán ennek mégis jobban örülne, mint a megnyerésnek.

- El nem vesztettük, instálom alássan, de nem is nyertük még meg, - mondja Galiba félájultan - kérem magnifice domine, - csak fogjon nekem egy puskát.

- Beszéljen okosan Galiba uram - sietteti Baltay, ki nem okoskodván e zagyvalékból - talán a hóna alól vesztette el a pört?

- Nihil horum, magnifice domine, hanem gondolja csak per amorem Dei...

- Semmit sem gondolok, hanem vegyen lélegzetet; mert látom, hogy megfullad, s ha kinyugodta magát, a lehető legrövidebben mondjon el mindent magyarán.

- Egyetlenegy szó, magnifice, hanem salva venia, az az egyetlenegy is diák szó.

- Várjon egy kissé - mondja Baltay sülve és főlve, s miután nagy lélegzetet vett, intett a fejével a remegő embernek, - no hát mondja ki azt a diák szót...

- Amicára eresztették a dolgot.

- András! - kiáltott egy nagyot az öregúr, mire Galiba térdei megreszkettek, s már a keze után nyúlt a nagyságos úrnak, mert tökéletesen hitte, hogy Baltay szonika kidobatja nem csak a házból, hanem a faluból is.

- Itt vagyok! - felel András, a lármára benyitva a másik szobából.

- A tekintetes úr szobáját készítsék el kendtek szaporán, - mondja Baltay Andrásnak, aztán pedig Galibához szól: - evett-e már spektábilis? mit parancsol? hideget, meleget?

- Volt már részem benne, - höbög Galiba, még mindig remegve és valóban igazat mondott, hogy volt benne része, mert a keze reszket, a fejéről pedig csak úgy csörgedezik le a veríték.

- Süssenek, főzzenek szaporán, - mondja Baltay, - el kell hívni vacsorára a papot is, mikor ilyen érdemes úri vendégünk van, - menjen kend szaporán András, ne várakoztassa a tekintetes urat. Üljön le a tekintetes úr, - szól Galibához, - bizony még itt álldogál, mint valami diákgyerek, - foglaljon helyet, ahol jobban tetszik, széken, nyugágyon, vagy ahol jobb lesz?

- Ad aniniam, azt hittem, hogy rossz hírt hoztam, - véli Galiba.

- A lehető legjobbat, eszem ágában sem volt ilyent várni, - hát hogy van fiskális úr?

- Mediocriter! - válaszol a másik megszokott módon, hogy a kliensek valahogy azt ne gyanítsák, hogy a honoráriumra nincsen szüksége.

- Gyújtson pipára, addig a tisztelendő úr is megjön, aztán beszélhetnek diákul amennyit tetszik bízvást, ma még ezt is megszenvedem.

- Quid dicit magnifice?

- Azt, hogy ma még diákul is beszélhet; ha elmegy, úgy is kifüstöltetem a házat.

A nagyságos úr lement a kertbe, Galiba pedig el nem tudta gondolni, mit gyanítson az egészből, hanem azért, ha már így is jó, - ő örül neki legjobban.

- András! - mondja Baltay lemenet - ne hagyja kend koplalni azt a pesti urat; amit kér, csak adjon kend neki, legalább emlegesse meg, hogy itt volt.

- De jó kedve van a nagyságos úrnak? - csudálkozik András - cigányokat ne hozzak?

- Két bandát, András, - nevet az úr, - az egyik banda jobbról hegedüljön, a másik pedig balról.

- Jó lesz, jó! - teszi hozzá András, egy tányérhalmazzal odább menve - de úgy elszomorodott, hogy már nagy kedvet érzett volna a tányérhalmazt földre csöppenteni.

András nem gondolhatott egyebet, mint hogy Galiba a pört megnyerte; azért van ily nagy kelete a nagyságos úr előtt; hanem mivel az öreg nem szólt magától, András elhatározta, hogy Galibát kérdi meg.

- Tekintetes uram, ugyan jó kedvet csinált az öreguraságnak.

- Én ugyan nem tudom mivel - mondja a prókátor - sőt még most is azt hiszem, hogy ki akar dobatni.

- Elvesztettük a nagy pört? - kérdi némi gyanítással András.

- Nem vesztettük bíz azt; hanem nem is nyertük meg.

- Ilyen pört sem hallottam, tekintetes uram, hol kell ennek örülni.

- Én legalább nem örülök neki, András, hanem ha ki nem egyeznek...

- Hát egyezkedni kell nekik? - kérdi András egész kíváncsisággal, mit Galiba megint nem értett.

- A kúria megrendelte, hogy az egyezséget próbálják meg.

- Nem éhes a tekintetes úr? - kiáltja András az ajtó felé fordulva, hogy ételért rohanjon; mert most már mégis értette a nagyságos úr, ki a kibékülhetés miatt lett olyan jókedvű, valamint András is, ki annyira beléjött az emberségbe, hogy Galibának még a csizmáját is lehúzta lefekvéskor minden parancsolás nélkül, s annyira sürgött-forgott, hogy a nagy szívességből kicsinyben múlt, hogy magát is, mint a kocsija kerekét, meg nem hájaztatta.

Galibát jó ajándékkal eresztette el a nagyságos úr, és csak azt kívánta, hogy a pört küldje le, az egyezséget pedig megkísérti mikor maga ráér, vagy a szomszédok kérik.

Az öregúr mindig halasztotta a dolgot, mert nem tudta, mi volna a legjobb módja, hogy a végét békével megérjék, valamint a helyet sem tudta meghatározni, - minthogy ő sem akart máshoz menni, meg mást sem magához hívni, valamint Keszthelyen sem akart alkalmatlankodni, tehát mivel a pör Körmenden került meg, végre oda kívánt menni az öregúr.

- Jó messze esett Körmend, a tél is erős volt; de már mindegy, Körmend elég messze esik Pesttől, hol Galiba a nyakában lett volna, tehát megegyeztek, hogy egy bizonyos napon valamennyien ott lesznek, s az öregúr érteti e mások által, hogy ő senkinek nem kívánja kárát.

Ilyen körülmények közt egy héttel előbb megindult mind a két fél, még pedig Keszthelynek, hol a gróf mind a két félnek tudott egy-két szót mondani, nem is gyanítván, hogy az isten ezt a dolgot másképpen akarja elintézni, tehát menjünk egymás után.

Ezen útban megleljük ösmerőseinket, azért olvasóinkat még egy kis türelemre kérjük: sétáljanak velünk.