XI.
Egyezség prókátorok nélkül.
Pista csak esteledésig
maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és szalmával visszaindult, de az
erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső faluk egyikében meghált.
Reggelre megszűnt már
az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes mélyedéseken lehetetlen volt
átmenni, de a becsületes falubeliek nagy csoportban indultak meg az
erdőségnek, hogy a "Kenyeretlen" csárdást éhen veszni ne
hagyják, - s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot, déltájban szerencsésen
megnyitottak minden gátot, és a hű barát a csárdához ért; de nagyot
csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve találta.
Megösmerték egymást,
mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az első kérdezkedéseken
átestek, a szabados félre hívta Pistát.
- Pajtás! Megvan még az
írás, mit a kórházban átadtam?
- Megtartottam eddig.
- Barátom!... - szólal meg
újra a szabados, - nagyon elfáradtam már e földön - s míg ez a bűn rajtam
fekszik, nem tudok elvergődni a másvilágra, azért, ha hazaérsz, az öreg
Baltaynak mutasd meg az írást.
- Korán lesz még, Józsi!
- Láttál már engemet
szaladni? - kérdé büszkén a szabados.
- Sem én, sem más! -
nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának kezét.
- Lásd, Pista, szebb úgy
meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt.
- Tehát mit cselekedjem?
- Add át az öregnek az
írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova haragos képpel belépni
nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg!
- Hisz itt van a csárdában.
- Nem bántom, - mondja a
szabados, - tudom, régen örült ennyit; minek ríkassam meg?
- Amint te akarod, pajtás,
nyugtatja meg amaz - tehát hazamenet.
Pista kocsiját a fiatalabb
urak foglalák el és az öreg András, a másikon pedig a nők és Baltay
foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre érjenek.
Az elválás előtt
beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle.
- Édes jó barátom, adósok nem
akarunk maradni! - mondja, egy erszényt húzva ki, melyben aranyok valának, - de
a szabados hunyászkodás vagy kevélység nélkül mondja:
- Méltóságos uram, én sem
fizetek senkinek, nekem sem fizet senki.
- De tőlünk mégis elveszen
valamit.
- Semmit sem, méltóságos uram! Mi
haszonra is adná, elkölteni úgy sem tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek
pedig kár volna itt hagyni.
- Barátom, - unszolá a grófné, -
gyerekem boldogságát e helyen értem meg.
- Adós voltam vele; - mondja
hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg Baltay kiment, - mit Pista is
észrevett, s a grófnak sietve mondja.
- Hiába kínál ennek valamit, -
méltóságos uram, - ez már ilyen ember.
A gróf sajátszerűnek, de
egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a dolgot, - nem unszolá tovább,
hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt mondja a szabados:
- Egy kérésem volna méltóságos
uram, ha szószólómmá lenne.
- Édes örömest - felel rögtön a
gróf, - hadd hallom, mit kíván?
- A méltóságos asszonyságok
kezeit szeretném megcsókolni, ha tán megengednék.
A két hölgy örömmel nyújtá oda
kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a grófné érzé, hogy egy
könnycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit a grófné nem tudott
megérteni, azért megilletődve kérdi:
- Barátom, könnyezik?
- Jól esik ez nekem, méltóságos
asszonyom; mert akkor sem tudtam sírni, mikor apámat temették.
Minden oly megfoghatatlan, hogy a
család maradni szeretne, - de bejött az öreg, s unszolja őket a menésre,
minek az a sikere lőn, hogy egy búcsúköszöntés után a nők és a gróf
kimenének. Baltay pedig azt mondja a szabadosnak:
- Nem feledkezem el, becsületes
ember; hanem addig is isten velünk, hadd szorítom meg a kezét.
- Nem lehet, - nagyságos uram, -
nem érdemlettem meg.
- A patvarba, - kinek
szoríthatnám meg a kezét szívesebben, mint a kendét?
- Nagyságos uram, - várjuk
meg a holnapi napot.
- De én most menni akarok,
s holnapig nem várok.
- Nem tartóztatom a
nagyságos urat, - huzakodék a szabados, - hanem holnap ilyenkor gondoljon rám,
és ha akkor azt gondolja, amit most, - nekem annyi, mintha kezet szorítana
velem.
- Holnap is csak azt
gondolom, amit ma!
- Megtudom én azt is, -
hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot.
- Na, - legyen, - mondja
Baltay, - agyafúrt ember kend, - hanem azért derék ember, ezt én mondom,
Baltay.
- Bár csak holnap is azt
mondaná nagyságos uram.
- Jó éjszakát, - búcsúzik
Baltay, - tehát holnap ilyenkor egymásra gondolunk.
- Azért jót állok, hogy nem
feledjük el egymást. - végzi be a szót a szabados, aztán pedig kiállt a csárda
elejére, s a távozó kocsik után nézett mindaddig, míg az erdőnyílásból ki
nem tértek, aztán pedig a kályha szája elé ült le, folytatta a munkát, - nézte
a kályhában a tüzet s mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült
kebellel piszkálta az izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori
csaták, melyeket látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit
feledni nem tud és nem akar.
Tán én is találtam volna
egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném, s hű maradtam volna a
nagyvilág büntető törvényéhez, mely addig nem talál megnyugvást, míg a
bűnöst agyon nem veri.
Oh, mily érdekes olvasmány,
látni egy embert, kinek lelkét az író végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki
a szemétre, hogy még több undokság ragadjon rá, s mikor már egészen bizonyos,
hogy minden jó gyomrú ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van
elmondani azt, mi a varjúknak dobatik, - hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a
tolvajt fel szokták kötni, - ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket,
a testet miért kímélnék? - a közönség érdekes olvasmányt akar, - íme, nyársba
van már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!
A húsz esztendős
gyermek egy bolond órájában elvet egy lépést, nincsen ember, ki utána nyúljon,
hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. - Minek is! Megbotlott vagy szántszándékkal
esett el, mindegy: kötözd meg. - Ha ló lenne, s a lovat megcsípné egy légy és
kínjában kirúgván, a kocsist is eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló -
abrakot kap megint. - A pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefújják róla a
port, zsebre teszik megint, - senki sem emlegeti többé, hogy elesett; csak az
embert lökik vissza a sárba; - eggyel több vagy kevesebb - az mindegy!
Utálom e lelketlen
eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk kivételt is, bizony-bizony
ráértünk már egyszer.
Mire beesteledett volna
végképpen, Keszthelyre értek a vendégek.
Festetics a kocsizörejre
lesietett, s a nagy lépcsőhöz érve bámult el, midőn a haragos
atyafiakat együtt jönni látta, - azonban nem sokáig késtek a megmagyarázással,
s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban.
Másnap reggel együtt
reggelizett a család. András az előteremben beszélgetett Pistával, kit a
gróf felkéretett, mert hitte, hogy a "Kenyeretlen" csárdának
lakójáról többet tud mondani, - különösen pedig azt akarta tudni, miért volna
adósa nejének még boldogságával is?
A reggelizés után Baltay
kezét a grófnak nyújtván, átment saját szobájába, hová András Pistát vezette
be.
- Mi jót hozott édes
barátom? - kérdi nagy szívességgel az öreg.
- Ezt a kis papírdarabot
hoztam el, nagyságos uram, - mondja Pista, - most már nincs mit titkolódznom,
tessék elolvasni.
Baltay elhalaványult,
valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyúlt a papiros után, mely
jól megöregedett, mióta Pista tartogatta, hanem azért s belseje tisztán
olvasható, s az öregúr elolvasta a vallomást.
- Ki írta alá mint tanú?-
kérdi az öreg.
- Én és a kórházi
felügyelő, - felel Pista, - hisz ott van az én nevem mellett a
főorvosé, tisztán ki van írva.
- Semmi kétség! - mondja az
öreg, - a főorvos keze írását ösmerem, - ő általa tudtam meg, hogy a
pör a körmendi levéltárban van letéve.
- A másik tanú pedig én
vagyok.
- S aki megölte?
- Ott a neve, nagyságos
uraim, - a boldogtalan nekem szánta a golyót, és az úrfit találta el!
- Bocsásson meg neki a jó
isten, én nem átkozhatom el.
- Nagyságos uram! - mondja
Pista, - én még más szót is várok.
- Mit mondjak még, édes jó
barátom?
- Hogy nemcsak nem átkozza
el, de meg is bocsát neki.
- Tehát megbocsátok neki!
- Tüstént megyek, nagyságos
uram, megviszem neki ezt a vigasztalást.
- És még élne ez az ember?
- Tegnap valamennyien vendégei
voltunk a csárdában, nagyságos uram!
- Az a sánta ember?
- Kit úgy vert meg a sors, hogy
az enyém helyett az ő lábát vágta el az orvos. - mondja Pista,
egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint ahogy az Pécsett megtörtént
velük.
- Úgy ez az az ember, kivel a
hadjáratban az erdőnyílásban álltak? - kérdi a gróf.
- Ott kaptuk a sebeket, s az
ágyúzás után kerültünk kórházba.
- Nem avatkozom az isten dolgába,
- mondja az öreg, - látom, büntető keze hamarabb elérte, mint én tudtam
volna, ha az ég megeléglé e szenvedést, én meg is sokallom, én megbocsátok
neki.
- Isten velünk! - mondja Pista, s
egy negyed múlva már megint az erdő felé tartott. Baltay nem bírt megválni
a gondolattól, mely néhány óráig nyomta, - de midőn újra visszaélte a
múltat, s elért a jelenig, mely boldogságot kínált öreg napjainak, - lassankint
lemaradozott a bánat, s a két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt
is.
Alkonyatkor utolszor emlékezék a
dologról s midőn elérte azt a pontot, mely a tegnapi órának ideje volt, a
mogorva szabados arcát maga előtt látta, - megérté, hogy e vad vonásokon
az erő duzzadt ki egykoron s bár nagyot hibázott egyszer a kéz,
leszenvedte azt százszor, - és megrettenés nélkül vádolja el magát.
- Derék ember! - mondja hangosan
az öreg, bemenvén kedvenceihez, kik a háborítatlan látás boldog örömeit érzék,
- míg a szabados étlen-szomjan várta Pistát a csárda előtt, mert megígérte
Pista, hogy hírmondónak bármi későn megjön.
Az időnek rideg képe
lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta az úton a fekete pontot,
mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány óra negyed múlva megérkezett a
nagy kínnal várt vendég.
- Megbocsátott! - mondja Pista a
szabadosnak, ki egy szót nem tudott felelni, hanem állva maradt egy helyben,
míg Pista gőzölgő lovait a nyughelyre vezette, s a nagy istállóban
tüzet rakott, hogy szegény párákat meg ne ölje majd a hideg.
Magunk is érezzük, hogy e
pillanatban lehető legkevesebbet kell mondanunk, s magunk is habozunk, nem
tudván megosztani e fejezetet, melybe két különvált képet kell illesztenünk, -
az egyik a mogorva szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család,
melyből most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem
gondolván a múltnak szenvedéseire, - ajkára nem fért egyetlen szemrehányás,
hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét, mely a szétszakadt
szálakat ily nem várt módon illesztette össze.
Alakjainkkal nem fogunk többé
találkozni, sorsuk most már nem érdekel bennünket, - küzdelmük közben megérett
az az eszme, melyért tollat fogánk, - az irodalom nem árva többé, - hanem egy
harcos, mely eszméivel hódít.
Baltay hű maradt
Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő azon emberek közé
tartozott, kik nem várnak dicséretet, - mert az igazságot gorombán is
megmondja, ha másképp meg nem hallgatják, - s midőn egyedül maradt, egyet
ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit tesz, mintha valami nálánál is
különb ember megveregetné a vállát.
Festetics végighallgatván a
történetet, midőn Baltayval megint végignézék a keszthelyi intézetet,
elégülten mondja:
- Barátom! A mi szerepünk eddig tart, - a többi a fiatalok dolga.
*
Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a
madárfészek elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé legyen; de
lovait most már nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki
vendégképpen várja, meghalt a kifáradt ember, s ma már a nyughely várakozik
reá.
Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira, s ezekkel adta meg a legutolsó
tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.
A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb
helyet, s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön.
Nem volt ének, nem volt búcsúztató, - nem volt osztozkodó nép, hogy a
temetésről visszajővén elosztozzék a maradékon, és még össze is
marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy eggyel
többet vagy jobban hordjon el a másik.
A legszebb hantokat válogatták, s nyírfának ágából illesztettek össze egy
keresztet, s a mező virágaiból még koszorú is került.
Ledűlt a fa - árnyéka sincs többé, - elrothadt porát fogja majd csak
egykor széthordani a szél, - messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze?
A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, minthogy a léleknek
halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné!
Higgyetek és üdvözülni fogtok!
|