XII.
Fele enyém, fele meg a tied.

Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony fonalat, melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót kell eloldanom, s még egyszer meghurcolom azt a türelmet, mely e fonaleregetést három köteten keresztül végig várni tudta.

Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől látatlanban magam sem tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős, mint az ozorai búcsún, csakhogy aki izengetne neki, a föld alatt nyugszik már.

Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s a gazdát az udvaron találja.

- Megint látjuk egymást! - mondja Kisfaludy, megszorítván a megkeresett jobbot.

- Hála legyen érte a felséges úristennek, - válaszol rá Pista.

- Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?

- Ellenséget nem láttam erre jönni, - véli Pista, - különben azt hinném, hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.

- Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.

- Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! - üres kocsinak is elég.

- Én pedig nem jöttem üresen! - mondja Kisfaludy.

- Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.

- Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdő szélen legelőször láttuk egymást?

- Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, - mondja a másik, - egy pár ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.

- No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó barátom, - mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, - íme ez arany érdempénz, ezt a nádor küldi.

Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az egyszerű embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák szemközt azon ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok sütögettek, s mintha a mellére azért tennének olyan fényes aranykarikát, hogy az ágyú sütögetők odalőhessenek.

Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt, előbb a kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket, utóbb a férfiak levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem tudta megállni a sírást, hanem megeresztette a könyűt, mely törületlenül folydogált le, s midőn még közelebb mertek jőni, Pista kinyújtá a kezét, melyet sorban szorongattak, és ránéztek a tündöklő pénzre, melyért az ágyúk közé kell napszámba menni, s mit nem szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett éhen is szívesen meghalhat az ember.

Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a mellére, hogy az nem a költőpénz közé való, s milyen szépen odaillik a széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen a második harangszóra szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember, és még a szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden ember lássa példának okáért!

Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közöl kiszaladt egy surjány legény az utcára s minden arra menőt becsődített, hogy a nagy becsületnek több nézője legyen, Pista pedig még mindig egy helyben állt, mint a gyermek, kit húsvétnapra öltöztet az anyja.

- Ez az érdemnek jutalma! - mondja Kisfaludy hangosan, egyszersmind kezet szorított vele a nézők láttára. Pista pedig azt mondja Kisfaludynak:

- Uram, okosabb ember jobban tudja, miért osztogatják az ilyen becsületet, hanem vitéz őrnagy uram, - hát csak magam álltam én ott az erdőnél?

- Ketten, édes jó barátom, de hisz elég isten csudája, ha az egyik megszabadult.

- Megszabadultunk mi mind a ketten, uram.

- És a másik is élne még?

- Él még, de a más világon, uram, - mondja Pista födetlen fővel, - tegnap temettem el.

- Hol fekszik? - kérdi élénken a másik.

- Körülbelül háromórányira ide, a Bakony egyik elhagyottabb részén.

- Megnézhetem én azt a sírt?

- Amikor parancsolni méltóztatik, mindenkor odakísérhetem; akár éjjel, akár nappal megtalálom szegény pajtásomat.

- Holnap, ha jöhet barátom.

- Elmegyek, uram, korán reggel, mire megvirrad előre ott leszek; a helyet pedig megmondom, hogy odataláljanak.

- Együtt megyünk, egy kocsin elférünk! - mondja Kisfaludy.

- Engedelmeskedném, uram, hanem dolgom is lesz ott még előbb, hadd végzem azt úgy, ahogy illendő, s ahogy nekem szent kötelességem.

- Isten velünk, - mondja Kisfaludy a vett utasítást följegyezve, és szentül megígérve, hogy a kitűzött időre jelen leend, s magára nem várat.

Pistát sorban ölelgette össze a becsődűlt nép, midőn pedig az újságlátók torkig laktak a bámulásban, s elszéledtek a háztól, Pista levette melléről az érdempénzt, kendőbe takarta, s elment vele a városba, nem eresztvén magával senkit, hogy tanúja legyen annak, amit most véghezvinni akar.

Azonban meg kell még mondanunk, hogy a hír már végigszaladt az utcán, s midőn egy aranyműves boltjába lépne, száz kérdésre kellett felelnie.

Midőn ezek is jóllaktak, Pista kibontja a kendőt, az aranypénzt kiveszi, s az aranyművesnek egész nyugalommal mondja:

- Hallja az úr, vágja ezt kétfelé!

Erre az aranyműves azt hitte, hogy ő maga esik kétfelé, s midőn egy kissé eszére tért a nagy csudálkozásból, szerette volna azt kérdezni, hogy tán megbolondult?

- Azt mondtam uram, - ismétli Pista, - hogy ezt vágja el kétfelé.

- Barátom, - mondja az aranyműves, én már ettem gombát, de még azért nem bolondultam meg.

- Nem is azért jöttem ide az úrhoz, mert bolondnak tartom, - magyarázkodik amaz, - hanem azt gondoltam, hogy mégis szebben esik ki az úr keze alatt a munka, mintha én vágnám fejszével kétfelé.

- Éppen bizony!... mintha fejsze nélkül nem tudnám megmondani, hogy ez tiszta, valóságos arany, még pedig a legjava.

- Mind elhiszem én azt uram, hanem azért csak vágja ketté.

- Ha éppen azt akarja kedves jó barátom, megcselekedhetem; - okoskodék a becsületes művész, - hanem mondja meg legalább, hogy miért kell ezt kétfelé vágni?

- Sietős dolga van az úrnak? - kérdi Pista.

- Bíz édes jó barátom a számtól esik el a falat, ha munka után nem látok, - mert bíz még a fejemet sem érek rá megvakarni, ha viszket.

- Ha ráért volna az úr, akkor elmondtam volna igen szívesen; de így nem tartóztatom az urat, hanem vágja hamar ketté.

- Mi a manó, egy negyedórával több vagy kevesebb, - annál tovább csak nem tart?

- Eltartana ez éjfélig is uram, azért bele sem kapok.

- Furcsa egy ember lehet kelmed az igaz, - tűrhetetlenkedék az aranyműves, átvevén a pénzt, hogy ha már másképp nem lehet, a kívánság szerint elvágja. - Talán elbolondították kelmedet, aztán azt mondták, hogy így két darabban valamiről használ.

- Én egy szót sem szólok uram, mert éppen nem használ, hanem vágja vagy nem vágja?

- Itt van hát, elvágtam! - mondja a bosszús ember két darabban adván át a pénzt.

- Most már egy lyukat is fúrjon rá, hogy a szalagot bele tudjam húzni.

Azt is megtette a másik, folyvást dörmögvén magában, s midőn Pista elment, azt mondja legényének, ki szintén nem érté a dolgot:

- Ez a bolond paraszt bizonyosan azért vágatta kétfelé, hogy jobbról-balról felköthesse, ha már kettőt nem küldtek neki Budáról.

Ez a magyarázat megnyugtatá a mestert is, legényt is, s minthogy a munkának ára megvolt, nem töprenkedtek tovább a dolgon, mi pedig menjünk Pista után, ki éjfél után nemsokára fölkantározta lovait, s mire megvirradt, már a Bakonyban fogott ki a csárda mellett, mely most már gazdátlanul álldogált az út mellett, s beszállt, aki beszállt, ha az eső vagy az éjszaka beverte.

Kisfaludy szintén jó korán felébredt, s a négy ló készen várta, hogy találkozóra menjen, s az idő sem hátráltatván, a tegnapi utasítás nyomán a hegyeknek tartottak.

A zalai hegyek nem puszta kőhalmazok többé, megelevenedett rajtuk a múltnak emléke, s a mellettük elmenő vándor önkéntelen fölnéz, mintha lekiáltana rá a múlt idő, hogy vesse le a sarut, mert szent helyen jár, - s a magyarnak búcsúra kell ide vándorolni.

Csobánc, Tátika, Somló, Szigliget és a többi, egymásra néznek, mintha jól esnék nekik az az új élet, mire a költő tolla feltámasztá őket, s nevük puszta megemlítésére most már őseire tekint vissza az ifjuló nemzet.

A négy ló büszkén hordja fejét, mintha diadallal menne el az őshegyek alatt; a költő pedig áhítattal néz önmagába, mintha saját lánglelkében élne a múltnak tükre, s oly jól esik meglátnia ősapáink arcát.

- Megállj, itt vagyunk! - mondja Kisfaludy mélázásából fölébredve, midőn a csárdához értek s a kipányvázott lovak mellett Pistát megismerte.

- Rég várakozik reám?

- Mondám, uram, hogy napkeletkor itt leszek! - válaszol Pista, lesegítvén vendégét a kocsiról, egyszersmind utasítást adván a kocsisnak, hogy valamivel odább könnyebben megfordulhat, mint a csárda előtt.

- Tehát nézzük meg a sírt! - mondja Kisfaludy megindulván Pistával, ki a csárdától nem messze lévő sűrűbe vezette, melynek indái között a kis kanyargón át, az újon hantozott sírhoz értek el.

Egy nyírfakereszt fehérlett a sírnál, a keresztnek új szedett virágból volt egy koszorúja, s egy piros szalagon lógott az érdempénznek fele.

Kisfaludy hamar észrevette azt, s Pistához fordulva mondja:

- Ez az ön érdempénzének fele?

- Uram, felét ő érdemlette meg!

*

A fonal vége itt van, most már elveszthetem. Jó szándékkal mentem vissza a múlthoz, hasztalan, sokan vagyunk, kik nem bírunk egyetmást feledni.

Minden embernek megvan a maga nótája, s azt százszor is elhegedülteti, mégis újra reávágyik.

Én hiszek a jelenben, remélem a jövőt, és szeretem a múltat, melyben nagy idők, nagy emberek voltak.

Egy kis ráadás.

Szavamat beváltám, a legközelebbi félszázad első részéből néhány alakot mutattam föl, s megkísértém lerajzolni azon állapotokat, melyek az újabb kornak ébredését megelőzték.

Ha megint akad olyan olvasóm, ki azt mondja: Jó volna, ha igaz volna! - mondom, ha megint akadna olyan olvasóm: kérem, ne röstelje fáradságát, kérdezze meg, s azt hiszem, feleletem kielégítő lesz.

Számos ember van még, ki Festeticset ösmerte, s azok bizonyságaim lesznek annál inkább, minthogy a közlött dolgok nagy részét közlésük után tudtam. Herceg Battyhányi Lajos kisebb körben élt, de becsült hazafi volt, s aki Horváth Mihálynak "Magyarország történetét" olvasta, még inkább megtudja, hogy miért becsülték?

Egykor egyik írótársam azt mondá irataimról, hogy azoknak ugyanazon egy bűne, s ugyanazon egy erénye van, hogy alakjaim sem szebbek, sem csúnyábbak mint az életben vannak! Köszönöm ez ismertetést, s én alakjaimnak ez erényét vagy bűnét mai napig változatlanul hagyom, még pedig azon okból, hogy igen sok ember van, kinek önmagunk iránti hitét kell megerősítenünk, s ha a valót látja, könnyebben kibékül önmagával.

Ha tehát a pirosítót elengedtem, igen természetes, hogy legalább rútabbá nem kívántam tenni saját embereinket, s így én lelkiösmeretesen kimentem azt a bűnt, mi az élethűség vádjából rám háramoltatik.

Míg a munka szakadozottan jelent meg a "Magyar Sajtó"-ban, a tisztelt szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezércikkezni, mit én nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul írtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből.

És mivel meggyőződésemet mondám ki, felelek a vezércikkre, talán bővebben magyarázom ki a dolgot, s megérthetjük egymást.

A vezércikk a következő:

A természetes ész és a civilizáció

Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki és pedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné a népet, hogy az ő természetes esze minden civilizációt kipótol.

Pedig ilyen hamis és veszélyes doktrina van ama párbeszédben, mely a "Nagy idők, nagy emberek" című jeles korrajz mai számában olvasható.

Szerző oly ítéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába, mely Bowring minden enthuziazmusa dacára képzelhetetlen.

Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét és értelmes feleleteit, de egy angol 1794-ből szügségképp érezte a külömbséget az angol civilizáció s a magyarországi nomád állapotok között - s bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: "Mit akarnak itt civilizálni?"

Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé tette.

Igenis, a természetes tiszta ész, az isteni gondviselés kegyelméből a magyar fajnak öröksége, - és sok más nemzethez képest mondhatni tán kiváltsága.

Valószínűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s ítéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt.

Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s míg azt az anyatejjel szívja be, - addig ritka természetes eszét is megtartja.

De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a civilizációt feleslegessé teszi.

Ma már tán maga a fürgedi béres is kimondja, éppen természetes eszénél és józan belátásánál fogva, hogy az ész tudomány, a lélek míveltség és pallérozottság nélkül elásott tőkék, parlag mezők.

S minden esetre a legrejtélyesb, a legnehezebben megfejthető dolgok közé tartozik, megmagyarázni azt, miképp maradhatott egy ország, mint hazánk, mely egészben véve számosabb mívelt középosztállyal bírt mint bármíly más tartomány, melynek magas arisztokráciája s egyháznagyjai angol pairekkel vetélkedtek, s hol az államélet s a polgári szabadság már oly magas mértékben ki voltak fejlődve, - dacára a sok természetes észnek, oly messze hátra az európai kultúra mögött?

Csupán a hűbéri viszonyokat okolni nem lehet, mert hiszen azok legalább a nemességet nem gátolhatták életmódjukban, környezetökben, majorjaikban minden állapotra a kultúra bélyegét nyomni; sőt a hűbériség még a parasztot sem akadályozhatta udvarán gaz, bojtorján és bodzafa helyett gyümölcsfát és zöldséget tenyészteni, rendesen megmosdani, megfésülködni, s azt a pénzt, mit a csapszékekben elkölt, háztartása s gazdasága rendezésére fordítani.

Nekünk úgy látszik, Magyarország hátramaradása főleg élelmi bőségből, s kiadásai csekélységéből származott.

Könnyen megszerezvén mindennapi élelmét, kenyerét, - nem ismervén azon életszükségeket, amelyeket kultúra fejlése, polgári kényelem és ízlés nemesedése s az erkölcsök szelidülése magával hoz, nem érezte nyers egyszerűségének hiányait, s azon nagy és meghálálhatatlan kincs, mellyel természetes eszében a nemzetet a gondviselés megajándékozá, - századokon keresztül nyom és eredmény nélkül maradt.

A jelen nemzedéknek jutott a sors, egy új magyar aerát, a civilizáció korszakát vállaira venni.

E korszak nagy fájdalmak és vonaglások közt született, s kevésbe múlt, s csakis istennek köszönhető, hogy maga a gyermek bele nem veszett.

A bálványimádók vállain feltolakodott bábák mellőzvén az egyetlen jó vezért, a legnagyobb életveszélybe hozták a nemzetet.

A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs mérsékletet és tapintatot fog tanusítani, s a korszak, a civilizáció igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel.

Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a tudománnyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb, leghathatósb eszköz, hogy a magyar az európai kultúra terén az elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza, - s a most még parlagkülsejű Magyarország mívelt, virágzó édenné legyen.

Eme vezércikkre következő mondani valóm van.

Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajcáron az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy a magyar köznépnek természetes esze minden civilizációt kipótoljon, - hanem még egyszer kérdem most már én, hogy mit akarnak ezzel a szóval: civilizáció?

Sokat megértük már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párisba viszik, hogy aztán az összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér? Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiösmeretes párhuzamot tehetnénk, talán akkor jobban meggondolnák, hogy a civilizáció szó, nem olyan szó, mint az izé, - hogy mindent ki lehet vele mondani; ha a szó megakad a gége belsejében.

Nem rég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párisi ügyvéd Magyarországra kívánván jőni, Bécsben Salra gvardiáért tett lépést, hogy itt a zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti tagok, francia és német írók müveire, melyekben rólunk képtelen dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány, míg mi civilizálatlan magyar kaputosok legkevesebb három nyelvet beszélünk jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad húsz-harminc ember, ki a negyediket és az ötödiket is érti, - ez persze nagy bárdolatlanság, az meg még nagyobb, hogy nálunk világtörténetet, földrajzot, statisztikát nem tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Franciaországba salva gvardiát akarna váltani zsiványok ellen, - világ csúfjává lenne.

Oh, - mi tehát még igen civilizálatlan emberek vagyunk; pedig kaputban járunk, és annyi nyelvet beszélünk! hát még a népünk milyen vad faj lehet?

De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki buzakenyéren és szalonnán, füstölt huson élődik! Minő vadság, hogy még szurrogátkávét nem iszik mint a cseh földmivelő, vagy rossz teát nem szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik jól csak burgonyával, - hanem ez mindegy, ez azért civilizált ember, hiszen angol; ámbár annyira van már civilizálva, hogy nem nyom felnőtt ember száz fontot, azaz, egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az angol göbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, dacára minden civilizációjának.

Ne zavarjuk tehát össze az eszméket, - és ha már a nagy világ azt hiszi, hogy nálunk gazdátlan föld is van, és hogy Magyarországban a medve és farkas nem kevesebb, mint a zsivány, - legalább mi értsünk szót, s midőn néhány gyarló ember azt hiszi, hogy nálunk az emberek még " Struvel Peter"-ek, kik olyan hosszú körmöket viselnek, hogy egy egész napig csak az egyik kezükről lehet lefürészelni, mint azt egy német könyvben lepingálva gyermekijesztőnek magam is láttam, - legalább mi magunk ne hitessük el magunkkal, hogy a civilizációnak azon értelmében kell közibénk jőni, hogy erkölcseinket szeliditse.

Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez vadság, - ide tehát az oltóággal, - tegyünk bele egy kis angol hidegvérüséget, ültessünk teát, - hogy civilizálódjunk!

Pusztitsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a civilizációval ezek össze nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupecek, ügyes zsebmetszők, világhíres csalók, - csak ide azzal a finom civilizációval, majd lesz.

Tehát Extra Hungariam non est vita? - kérdi valaki, kinek én azt válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van, min azonban nem civilizációval segítünk, s erre legalkalmatlanabb vürtembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell kimondanunk, majd keresünk egyet.

Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága, - s valamint egykor minden homeopathice, aztán hidropathice, még később magnetice akartak gyógyítani, most meg nekünk estek a civilizációval, és öt-hat év óta birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarháknak kürtölnek bennünket, kik még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk, és jóformán még beszélni sem tudunk.

Tehát civilizálni kell!

Ezt mondja minden ember, és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat, kik karavánonkint jönnen ide bennünket megtéríteni a civilizációnak, melynek értelméről úgy látszik, aligha vannak mindenütt egy véleményen.

Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát termeszteni; de nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek hiányát érezzük, az bizonyosan nem a civilizáció, hanem egy másik szó, minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria.

Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges észjárásban akármely nemzet kifogjon rajtunk, - ösmerem Auerbach Dorfgeschichte-it, Boz, Thakeraynak regényeit, számos utazási leirást, s én ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, - de a népéletet seholsem irigylem, és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat elámítják, s azt hiszik, hogy a civilizációt egy tarisznyában, éhes gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be.

Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa fölött vitáztak, - hány nagyúr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek állapotát idegen országokban is, - azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr, ki hust, pecsenyét, tésztásokat eszik, jó bort iszik; - ettől pedig, engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul el.

Ma talán többet kiván tőlünk a világ? meghiszem, - kivánjon szorgalmat, - ezt értem, hanem civilizációra már mégis nem szorultunk, - és ha nem hiszik önök, rendezzünk emberkiállitást, elkezdve az első arisztokratától egészen a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a koldusig, - mert nálunk még a koldus sem nyomorult, mint máshol, mert még a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem kér krajcárt.

Meglehet, hogy egy kissé zajosabb mulatságaink voltak és vannak, mint máshol; de ez természetes kifolyása az erőnek, azonban inkább ez, mint azon sápadt és bágyadt halhatatlanság, minek tanyája nem Magyarország. Amely lóra azért kell vigyázni, mert megrug, - annak még lehet hasznát venni; hanem jaj annak, melyet azért kell elkerülni, hogy az elmenőre rá ne düljön nyomoruságában.

Nem csudálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni, - bennünket valóságos indiánoknak néznek, - s azt hiszik, hogy egy darab üvegért adunk ötven hold földet cserében, s majd megtanitanak bennünket mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni vagy inni akarunk. Hanem sajnálni lehet ezeket a jó embereket, kik még annyit sem tanultak meg otthon a nagy civilizációban, hogy az éghajlat is könnyen megöli az embert, azért aki citromon nevelkedett, ne jöjjön ide, ha a citromot nagyon szereti; valamint aki kávéhoz szokott, - tudja meg, hogy az alföldön hétszámra is a tanyán kell maradni, s kávé helyett szalonnával élni; végre pedig az isten szent ege alatt lesz az éjjeli szállás, és ha aztán a hideg kileli, vége akkor a szerencsétlennek, ki meleg kávéhoz és vetett ágyhoz szokott.

Persze, hogy a civilizált nem tartja megtanulásra érdemesnek azt, amit egy magunkféle ember tud, azért neki indul Magyarországnak, itt van esztendeig; s ekkor már szeretne visszamenni, de lefogta a láz, a szokatlan lég és életmód, ide jött meghalni.

Szja, uraim, az egér sem akkor busul, mikor a csapdába bemegyen; hanem mikor vissza akar jönni, miből aztán az az üdvösséges tanulság, hogy ha még annyit tudnak is a tisztelt urak, tanulják meg legalább azt a kicsit, amit mi is tudunk, - talán majd nekünk is engednek valamit.

Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időkben annyit, mint én; de ami igaz, az igaz bárdolatlansággal soha nem merném a nemzetet vádolni.

Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra, - ez a szó még sokszor méltán lesz kimondva; de végig nézvén a vén Európának minden népét, civilizációját fölcserélni semmi kedvem sincsen.

*

Ezen kitérés után korrajzomra vonatkozólag van még nehány szóm.

Kisfaludynak kétségtelenül óriási érdeme volt a nemzeti öntudat ébresztésében, s ámbár írótársai a regéknek irodalmi becsét tagadták, sőt azoknak érdemét még Kazinczy sem értette meg, mivel az Kishez írt leveleiből is kitetszik, - mégis mindenki tudja most már, hogy az olvasóközönséget a magyar irodalomnak főleg Kisfaludy Sándor és utána testvére Károly nyerte meg.

E történeti igazság kimondásától ma már nem vonakodhatunk, s én részemről tettem annyit, hogy korrajzomnak egyik céljaként az irodalom terjedésének első szakaszait mutatám föl, - legközelebbi regényemben pedig egyéb hasonló dologra terjeszkedem.

Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha kívülem senki, vagy éppen igen kevesen foglalkozának a legközelebb multtal, melynek óriási anyagtömegéből számtalan történt dolog vár hálás kézre, mely a feledségtől megmentse. Ne riasszon el senkit a munkától az, hogy az élőknek ez nem ujdonság; de az lesz az utódoknak, kik csak ezek nyomán emlékezhetnek meg rólunk.

Isten velük!