ELSŐ RÉSZ

I.
Két csoda Bécsben

Minthogy igaz történet, hát csak elmondom.

Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az Úri-utcai 58-dik számú házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott magával vagy háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem tudták képzelni, micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a hosszú szőrű bunda, hanem még egy báránybőrt is akaszt a nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s lépés közben a fagyott bundát nótára veri ki; ha kezét kinyújtja, előbb fél rőf vászon lóg ki, s aztán következik a keze; fején valami másfél araszos jószág van, mellette egy hosszúszárú kis pipa, - orra alatt pedig olyan bajusz, hogy amint a dermesztő hideg fagya rájegesedett, mint valami vastag jégcsap állt ki két oldalra.

Utcáról utcára jártában mindig fölfelé tekintgetett, és nem igen vette észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn a másik utcából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek nyaka körül olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg gyapjúkendő, hogy csak a szeme látszott ki; - alól tengeri kutyabőrből készült felöltőt viselt, lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt, mintha felfogadta volna, hogy egész Európát gyalog utazza be, s addig le nem veti, míg haza nem ér; tehát jó előre gondoskodott, hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton.

Amint a két csapat az Úri-utca felé ért, ugyanabba be is csavarodott; ment jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú ember ment befelé, mégpedig elég lassan, mint akit sietős dolog nem kerget.

A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele valaki, s ekképp egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén hátranézni, hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak nevessen, hogy a nagy bajuszút szintén csak annyian kísérik.

A tömegből hátrább két fiatalember tűnik szembe; egészen egymás mellett mennek, s egyik azt mondja magyarul:

- Lásd barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének hiszi ezt a subás atyafit, kit a sors idetévesztett!

- Legalább nincs maga, barátom, - vigasztalja a másik, - nem látod, hogy azt az angolt a másik oldalon csakúgy medvének nézik, mint ezt, - pedig ha nem csalódom, - Bowring úr, az angol követségnek egyik jelentékenyebb tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla valamely állatmutató, éppen úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó atyafit, ki most a háztetőre tekint föl, s utána vagy háromszáz; - csak az a bajuk, hogy nem tudják tőle megkérdezni, mit néz?

- Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez.

- Nem lehetetlen.

- Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik emeleten lakik.

- Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy otthon a magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba, mert legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb akad a faluban a templomba gyertyagyújtogató dékány, mint harangozó, ha a harangok után a toronyba kell mászni.

A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közül, az angol pedig lomhán húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek lépésről lépésre több bámulója akadt; csak a két magyar látszott kivételnek a sok ember közül, mintha lelküket egyéb gondolat szállta volna meg, mint a sok bolonddal azt keresni, hogy náluknál van-e még jóval bolondabb is?

- Mit gondolsz barátom, - véli az előbbeniek közül az egyik, - ha mi hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a bámész népet?

- Nem mondom, hogy úgy nem járunk, - felel a másik - de ez hagyján; hanem ha maholnap otthon is megcsudálnak, akkor barátom egy ilyen bundás atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy vezessen vissza bennünket Ázsiába, talán ott még találunk néhány jámbor juhpásztorra, ki ezt az árva nyelvet hírmondónak nem felejtette el.

Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az időben már nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva mondja:

- Pajtás! Mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt megtelnék vele?

- Még azt megérhetjük.

- Ne beszélj hangosan, - inti őt a másik, - attól félek, hogy bolondjában magyar is van körülöttünk, bizony megröstellném, ha ennyi ember közt az is elnevetné s magát.

- De miért ne lehetne?

- Miért?... - viszont kérdi amaz - hát ilyen szenvedélyes könyvolvasó, mint te, - ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha magyarul van, - mondd meg, hány eredeti magyar könyvvel bírsz már?

- Bizony, barátom... van nekem már... körülbelül... vagy... huszonöt!

- Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, - s hogy embert ne kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te; s amennyi a huszonötön fölül imádságos könyv, azt majd öreganyáink hónuk alatt elviszik.

- Hát, ami szaporodik évről évre?

- Hohó, barátom, - részes aratót, meg nyomtató embert találsz; de az írót nem teremted elő konvenciós cselédből!... Apropos... barátom, láttál-e már valaha olyan embert, aki könyvet ír?

- Láttam, barátom, egyet, - Kazinczy Ferencet láttam ezelőtt három esztendővel.

- Ejnye!... - bámul a másik, - te! Aztán olyan ember az az író, mint mi?

- Tökéletesen!... nem is gondolnád, hogy az az; - megesküdnél, hogy tollat sem tud faragni.

- Lehetetlen!... - mondja az első; - de hát a járása, kelése?... - úgy-e megsüvegelik az emberek?

- Azt sem vettem észre, - pedig utánamentem vagy négy utcán keresztül.

- A képét láttad-e?

- Hogyne láttam volna? - ilyen embert már akkor is megnéztem volna, ha pénzembe került volna, - s minthogy az utcán láttam, úgy intéztem, hogy oldalt is, szemközt is lássam.

- Nohát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit?

- Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű, mint bármely közönséges ember az utcán.

- Nem jól nézted meg őt,... lehetetlen, hogy képén ne volna valami más, - vagy szeme, vagy valami.

- No, hidd meg, hogy semmi föltűnőt sem láttam, hanem mikor mellette elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem.

- S elfogadta?

- A legnyájasabban; - mondja rá a kérdett.

- No lásd!... aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint más közönséges ember! - Nem olyan az, - lehetetlen, hogy olyan legyen, mint mi, - tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint sok ember;... hej, csak én láthatnék egyet,... hej, ha beszélgethetnék vele,... képzelem, milyen okosan beszél, - én felelni sem mernék.

A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek, együtt mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn, hogy a nagy bajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti kirakványok több látnivalóval kínálkoztak, tehát lehetetlen, hogy az valamit ne látna a háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig világos nappal van.

- Te pajtás! - szólal meg az előbbeniek közül a kíváncsibb, - olvastál már sokat?

- Minden könyvemet végig olvastam, pedig van néhány száz; felel reá, de viszontkérdé: hát te?

- No, tudod barátom,... ami azt illeti,... bizony én is kiolvastam már vagy - hatot!

- Valóban megerőltetted magadat.

- Nojsz az igaz, hogy nem fájdult bele a derekam; de lásd, bátyám, az öreg Baltay kemény ember, s ha otthon vagyok, meg nem szenvedi, hogy munka nélkül lásson. Végighajszol gazdaságain, számon kéri béreseit, lovait sorba kell nyargalnom; s ha otthon maradhatok, pipára gyújtok... Tudod az öreg nagy magyar, nincs olyan pipagyűjtemény hat vármegyében, mint az övé. Elmondja aztán ilyenkor, hogy a "Csákó" tinó hányadfű, - a "Ráró" csikó Vicay-ménesbeli vagy Eszterházy; s ezt nekem, mint leckét, úgy adja föl; mert estig vagy másnapig okvetetlen kikérdez, mert azt mondja, fiatalembernek tanulni kell! Henyélni nem hágy, s ha könyv mellett kapna, barátom, elátkozna, mint akiben megtúrósodott a vér; tudod, az öreg olyan keserű magyar, nem enged el egy nyomnyit a régi jó erkölcsből, s előtte kész pogány, kit fiatal korában napközben nyújtózkodni lát; hanem egyik lóról a másikra, hogy meg ne aludjék a vér, mert azt mondja: nem hanyattfekve szerezték eleink az országot. - S így, édes barátom, nekem könyvet olvasni való időm nem igen marad, - meg ha marad is, hát miért keserítsem a jó öreget? ki már az egész környéket ujjain számítgatja, hogy ez is kipusztul a magyarságból, meg a másik is vedlik a jó szokásokból; mert ki a jó napot szégyenli mondani, ki a fogadj istent, hanem alászolgáját mond: pedig azt mondja az öreg: szolgákká lenni mindig ráérünk, s ameddig urak maradhatunk, maradjunk urak!

Az angol még mindig egykedvűen koppantja le azt a nagy talpú csizmát, de a bajuszos az 58-ik számú ház előtt megáll, s megfordultában körülnézett, egyet nagyot dörmögvén, igen-igen megcsóválta a fejét, s a kapun bement, azaz, előbb az angol ment be, minthogy észrevette a bámész népet, s nem akart tovább is látványos néppel járni, a bajuszos pedig a herceg Batthyányi-féle palota kapusával állt szóba, minthogy ez azt mondá neki:

- Ferenc! ez a bámész nép kend után csődült ám.

- Nem lódultok? - riadt vissza a bajuszos magyar, - majd hazakísérlek benneteket, mondja, fagytól megkérgesedett bundáját megrázván, mire a legelől álló fattyúk rémülve bújtak a vénebbek mögé; - s midőn valamivel, azaz hogy jóval hátrább mentek, még egyszer körül nézett a házak teteje fölé, és nagy fejcsóválással ment be a palota belsejébe, hol éppen most lépett a kapu alá herceg Batthyányi Lajos, ki midőn Bowring urat meglátá, csodálkozva kérdi:

- Mi szerencse hordozza itt?

- Ide menekültem, - mondja Bowring úr angolul; - mert szerencsés valék hercegséged jobbágyainak egyikével az utcán sétálni, hol úgy látszik, engem is elég ember nézett meg tengerikutya-kabátomban, valamint őt is; azon eredménnyel, hogy az én bámulóim száma mindinkább fogyott, amint az az eredeti ember (megvallom, - mondja a vastag csizmatalpas angol, - igen eredeti), eredetibb sokkal, mint én a vastag kutyabőr kabátban; pedig magam lőttem az egész kabátot, s még két jeges medvét, (viselem azokat is bundának) tehát, mondám, elvesztém bámulóimat: mert ez az eredeti fickó nem látott egy utcán is valami meglátni valót; hanem szüntelen a házak felé nézett, - s nézzen ki a herceg, néhány száz ember még mindig azt lesi, hogy végre ők is meglátják azt, amit ez az eredeti ember nézett.

- No hát kérdezzük meg magától, - indítványozá a herceg.

- Ah... az derék lesz,... hallom, a herceg szintén tud magyarul.

- Éppen úgy, mint Bowring barátom angolul!

- No ez nálunk Angliában szokás, - mondja Bowring - önöknél pedig amaz nem szokás.

- Elég ostoba szokás! - dörmögé a herceg magyarul, mire Bowring úr kíváncsi lőn.

- Ön most magyarul beszél?

- Igen, kedves Bowring barátom, - néha szoktam egymagamban is magyarul beszélni.

- Furcsa szokás - valóban furcsa!

- Na, - tudja ön ez - ez gyöngeség; hanem már szokás, - kivált mikor hazámfiai jutnak eszembe, - tudja ön, azok, akik nem szoktak magyarul beszélni, - azokat aztán magyarul szoktam dicsérni.

- Szépen hangzik az magyarul, midőn valakit dicsérnek?

- Ahogy szavalja az ember, - mondá a herceg némi komolysággal, - az én szavalatom egy kissé mély bariton, mi az ilyen dicséreteknek dallamszerűségét igen szabálytalanná teszi.

- Kérem a herceget, - mondja Bowring - beszéljen csak ezzel az eredeti emberrel.

- Ferenc! - szólítja meg az illetőt a herceg - megnézte kend a belvárost?

- Feléből, harmadából, kegyelmes uram!

- (Ahá! - szól az angol nagyon figyelve, s egy rajzónt, valamint papirost keresve elő, - ez már magyar beszéd.)

- Látta kend ezeket a nagy házakat?

- Bizony fölegyenesedtek egy állóhelyből!

- Hát mit csudált kelmed a nagy házakon?

- (Mondja már, mondja már? - kérdi az angol.)

- Éppen most mondja, - jegyezze csak, - mondja a herceg amahhoz fordulva és várva a feleletet, midőn ismétlé a kérdést: hogy mit nézett?

- Bíz én csak bámultam, kegyelmes uram!

- De mit? - kérdi a herceg újra, intve az angolnak, hogy írjon.

- Hogy miképpen élhet meg ennyi ember anélkül, hogy azt meglássa, mikor az isten napja fölkél, meg mikor lenyugszik!

A herceg elégedett szívvel nézi a kikérdezett embert, és megmagyarázá az angolnak, hogy ez egyszerű ember annyi utcán keresztül min csudálkozott.

Az angol kéré a herceget, írná föl neki a papírra tisztán a mondott szavakat, - mit az készséggel teljesített; aztán az angol utána ment Ferencnek, kezet szorított vele, - elment, s dacára annak, hogy eddig majdnem mindennapi vendége volt a hercegnek, fél esztendeig feléje sem jött; de máshova sem ment, hanem a szobát bújta egész nap, cselédei senkit nem eresztének be hozzá, - s már majdnem híre futamodott, hogy megbolondult; mert naponkint délelőtt, délután egy pörge bajuszos ember jő hozzá, - s mikor az elmegy, Bowring úr tág torokkal beszél mindenfélét, de egyik cselédje sem érti, mit beszél; s a cselédek már néhányszor rajt akartak törni abban a gondolatban, hogy megőrült; de midőn az ajtó kinyílik, Bowring úr ábrázatján a bolondulásnak semmi jele sem látszik, - kivéve, hogy bajusza nőtt, sőt hat hónap múlva elhagyja a lakást, és egyenesen az Úri-utca 58-ik számú házig megy, hol a hercegnél bejelenteti magát, mint egy magyarországi, s a herceg nagyot néz, midőn Bowring úr tiszta magyarsággal azt mondja:

- Ha a herceg akarja, kész vagyok elmenni oda, hol az emberek még most is napot imádnak, s nem tudják elgondolni, miképpen élhet meg ennyi ember a nagy házakban anélkül, hogy meglássa, mikor az isten napja fölkel, meg mikor lenyugszik.

Ez a csoda történt meg Bécsben 1708-ban, elmondtam szóról-szóra, nem vettem el belőle semmit, de nem is tettem hozzá.