II.
Mindenütt jó, de legjobb otthon.
Az 58. számú ház termeiben
egy kis társaság volt a hercegnél, s ő maga egy nagy homlokú, borzas hajú
emberrel sétált.
- Na, György! -
mondja a herceg a másiknak, - vettem egy egész törzsöknyájat Spanyolországban,
harmadnapja megérkeztek, s csak annyit pihennek, hogy jó barátim megláthassák,
aztán megindíttatom a kocsikat Enyingre, hol az én jobbágyaim nagyot néznek,
mikor meglátják, hogy kocsin hozzák a birkát juhászkutya nélkül, és még
azonkívül mindeniknek egy pár fölöltő ruhája van.
- Én meg földialmát1 szereztem, - mondja a másik, - körülbelül vagy ezer
darabot, - azt hallom, Amerikában gazdag táplálékot nyújt, s nálunk is elterjed
lassankint, - majd aki legelőször termeszt, annak adok annyi földet ingyen
tíz esztendőre, amennyit akar.
- Jól van, György, -
én is azt teszem, - bár mind azt megtehetném, amit akarok; de már megettem ám
több mint felét a megenni való kenyeremnek.
- Ne aggódjunk azon, -
mondja a másik - aki elkezdi, annak is nehéz; meg aki bevégzi, annak
sem könnyű, csakhogy tegyünk már valamit! - mondja a nagy homlokú,
- karon fogván őt a herceg, s bemutatván azoknak, kik eddig nem ismerték:
gróf Festetics Györgyöt.
Akkor még nem ismerték igen
a nevet, melynek később meglőn az a sorsa, ami a kártyában az
"à-tout"-nak, hogy valamennyi körül középen álljon, s jóval felül
becsültessék értékében, mint a többi.
A társaságban látjuk azt a
két fiatal embert is, kikkel első fejezetünkben találkozánk, az egyik az
ifjú Baltay, kitől egy kis rövid rajzot hallánk saját bátyjáról, ki
abban az időben a leggazdagabb nemes ember volt az országban, s
kiben a magyar embernek minden jó és rossz tulajdonsága együtt megvolt, s
midőn a sok furcsa mindenféle elhelyezkedek a két
mérőserpenyőben, hogy egyik a másikat lenyomja, még megmaradt a
véghetetlen nagy hazaszeretet, s a gyengeségek ellenében a jobb résznek
mérlegét fenékig lehúzta.
Nem sokára lesz alkalmunk
személyes találkozásra, addig elégedjünk meg, hogy fiatal öccsével ismerkedünk
meg, s elválhatatlan barátjával, gróf Dunayval, akinek Baltay bácsival
anyagi tekintetben a legellenkezőbb tulajdonsága volt, azaz, hogy széles
Magyarországon a legszegényebb gróf volt.
A lelkes arcú fiatal gróf
egy német hírlapot olvasott, mely úgy látszék, néhány redőt húzott
homlokára, utóbb a papírt a kandalló felé vitte, hogy ott a tűzbe lökje.
- Sohase vesződjék
fiatal barátom, - mondja Bowring, - úgy látszik önök még nem szokták meg a
kigúnyolásokat, mint mi angolok. Lássa ön, én szenvedélyes vadász vagyok, s
ezért egy angol képes újság engem lerajzolt, mint tökéletes jeges medvét,
midőn a jéghegyek közt mászkálok, így bolondítva el a közel jövő
állatot. Lássa ön, mi átkozott hidegvérű emberek vagyunk, s kénytelenek
vagyunk irtóztató bolondságokat elkövetni, hogy valamely hazánkfiát
megnevettessük - mondá Bowring, és még utána tevé: - Ezt nevetni kell.
- Mi az? - kérdé a herceg,
Festeticcsel a beszélgetők közelébe jutván.
- Olvassa herceg! - mondja
Bowring, egyik kézzel átnyújtván a lapot, másikkal pedig a kandallóban
piszkálván.
A herceg olvasni kezdé,
némileg hangosan, s az olvasmánynak értelme következő:
- Újdonság! újdonság! ismét
egy magyarországi találékonyság! Eszébe jutott valami gazdag nábobnak kocsin
sétáltatni birkákat, melyek föl vannak öltöztetve, mint valamely kényes
gyermek; s megérdemlik, hogy a magyarországi jobbágyok megirigyeljék boldog
sorsukat, s mi hajlandók vagyunk azt mondani, inkább volnánk Magyarországban
birkák, mint jobbágy.
Az ifjú gróf fájdalommal
nézé a herceget, féltvén, hogy e goromba célzás kellemetlenül fogja érinteni;
de mielőtt a herceg véleményét nyilvánítaná, megszólamlik Bowring úr:
- Ez ostobaság, hanem
tessék ezt megnézni! - mondja, egy régi hírlapot húzván ki, melyben fél évvel
ezelőtti sétája az Úri utcán volt megírva.
Két bolond egy pár.
Utcai komédia,
történethely: Bécsben a belváros.
Személyek: Egy vastag talpú
csizmás, ki angolt produkál.
Egy juhász bundás kamasz,
ki gyermekijesztőnek megyen ki.
E két "gimpli"
végig sétált az utcákon, az egyik senkit nem lát, irtóztatóan kopog, - nyakán
ágyterítővel jár, félig medve; szerencse, hogy nem verekedik. E kamasz nem
röstell az utcán csavarogni, s látványul szolgálni a közönségnek, mintha valami
nagy érdem volna abban, hogy egy bolondot százan nézzenek. Az ilyen csavargót
be kell zárni s dolgot adni neki. Ilyen erős medvét kár meg nem tanítani,
hogy e komédia menageriába való.
(Ez én vagyok! - mondja az
angol; - ha tetszik, mindjárt felöltöm a tengeri kutyabőr-kabátot, - s
kész a bizonyítvány.)
A másik egy elszabadult vad
a pusztáról; végig bámul minden utcát, - s megállít maga körül néhány száz
embert, minthogy a háztetőket nézi, hol mindenfélét, még tüzet is
gyanítanak, - és néhány utcán végig vezeti őket, szüntelen a
háztetőket nézvén. - Mint később megtudtuk, a jámbor a nagy házakat
templomnak nézte, s föltűnőnek találta, hogy mindeniknek kéménye van;
de egyiknek sincs tornya.
(Ez meg a herceg
csősze volt, ki a birkákért jött.)
- Na, lássák uraim, -
mondja Bowring, - ezt a dolgot nem kell komolyan venni, engem egy szántszándékos
bolondnak tartanak, ha tengerikutya-kabátomat fölöltöm; s azt a másik
egyszerű embert elszabadult vadnak. Uraim, kinek kurta farkú kutyája van,
eressze ki, egy hét alatt nevezetes kutyája lesz, hírlapokban híresztelik, s én
megadok érte száz forintot.
A körülállók megelégedetten
mentek szét, hanem a herceg Festeticset még egyszer félrehúzza.
- György! valamit
okvetetlenül kell tennünk, hogy maholnap az állatseregletbe ne küldjön
bennünket az európai közvélemény.
- Azt véled?
- Nemcsak vélem, hanem érzem!
- mondja a herceg.
- No hát min kezdjük?
- Könnyű ott dolgot
találni, hol hétszáz esztendeig nem történt semmi.
- De tért mégis kell választanunk.
- Én mindenek előtt
megmutatom, hogy a magyar földesúr jobbágyainak szigorú, de mégis - édesapja!
- Jó; én pedig egy
gazdasági intézetet állítok Keszthelyen.
- Mindenek előtt pedig, édes Györgyöm,
ezen kell kezdenem! - mondja a herceg a csengettyűt keményen megrázva,
mire a komornyik ijedten rohant be.
- Még ma este indulunk
Körmendre, onnét pedig Enyingre megyünk.
- És vissza? - kérdi a
komornyik, az úti fölszerelendőkre gondolva.
- Majd azt egypár
esztendő múlva mondom meg.
- S el akarod hagyni
Bécset? - kérdi Festetics a herceget.
- Még ma! hanem itt van! -
mondja a komornyiknak egy hirtelen megírt levélkét s egy ezres bankjegyet
nyújtva, - vidd ezt el az újságírónak, s mondd meg neki, ahány magyar mágnást érdem
szerint lepirít így, mint engem érdemetlenül: mindannyiszor kap
ennyit.
- Tréfa ez? - kérdi Festetics.
- A legkomolyabb való; mert lásd,
barátom, engem is el tud kergetni, kit nem szorít a csizma; hát még azt, kinek
tyúkszeme van.
- Menjünk tehát! - mondja Festetics
egész lelkesülten.
- Hohó! ne szaladjanak az
urak, - kiált Bowring - én is önökkel megyek.
- El tudná ön magát szánni,
hogy egy vad országba jöjjön?
- Ha önöket föl nem falta a
farkas, az én tengerikutya-kabátom elől mérföldnyire pusztul.
- Induljunk tehát! - mondja
gróf Festetics, - befejezésül pedig hozzá teszi a herceg:
- Mindenütt jó, de
legjobb otthon.
|