III.
Egy magyar földesúr 1794-ben.

Én már csak édesapám emlékezetével érek el ezen időig, midőn a dunántúli mezőföldön néhány száz ház csak egymásnak oldalt, szemközt és hátat fordítva egészíté ki azt a falut, melyet most Enying mezővárosának ismer az utazó, megbámulván azt a gyönyörű gazdaságot, mely körülövezi; s a jó módnak olyan fészkévé lőn, mintha az isten-áldásnak itt volna meg édes szülőfölde, s innét terülne el azon síkon, mely egész a Dunáig s a baranyai hegyekig nyújtózkodik.

De minthogy a számvetés is az egyszeregynél kezdődik, menjünk valamivel hátrább, keressük meg a legelső nyomot, mely ezt a sok rendetlen viskót rendbeállította, és ha már meghúzódtunk árnyékában a terjedt ágú fának, háládatosságképpen áldjuk meg emlékét annak, ki az ágat vékony korában érettünk dugta le.

1794-ik esztendőben egész Enyingen nem volt két jobbágyház, mely úgy egymás mellé fért volna, hogy az egyik kiebb, vagy a másik belebb ne kívánkoznék, s aki tán rendbe akarná valamennyit állítani, legokosabbat tenne, ha elővenné tűzszerszámát, a taplóba ütne, ezt egy marok szalmába dugná, s addig csóválná, míg lángot nem kapna, aztán úgy szél mentében dugná a szélső ház náderesze alá, hogy pörköljön le mindent, s mikor fenékig égne a sövényház, hozná elő a zsineget, s úgy mérné ki a helyet minden háznak: vagy várjon húsz, harminc esztendőt, mialatt tán megjönne az esze annak is, akinek eddig nem volt.

Nézzétek, éppen az utcán megy egy úrféle magyar nadrágos ember, kurta mentében, mely oly keményen be van gombolva, mintha éjszakára sem vetnék le, - aztán fején asztrakán kalpag van, hóna alatt pedig vízirányosan fekszik egy aranygombos nádpálca, kék selyem és arannyal vegyes baklójú zsinórzat lógván le, megintegetvén minden lépését az öregúrnak, ki minden lépést oly keményen megtesz, mintha külön megvigyázná, hogy el ne feledjen egyet.

Utána tisztes távolságra egy másik úr megyen, ruhájának szabása hasonló volt, hanem a posztó és prémezet sokat engedett az árából az előbbinek, botja sem volt olyan drága, mert az arany itt ezüstből volt, s míg egyik kezében a botnak elég dolga volt a falusi kutyákat ellegyezni, addig a másik kéz hosszú papiros csomót szorongatott össze, füle mögött pedig egy hegyesre faragott rajzón foglalt helyet, mintha minden lépten-nyomon rákerülne a sor.

Megállt az első úr egy dűlt tetejű parasztház előtt, melyet a gazda most akart egyenesebbre rakni, parasztszokásként toldván is egyet a házon; amint a raj belül annyira megszaporodott, hogy már a házfalat majdnem kifelé tolta; de nagyon meglátszott, hogy a szomszédházat még vagy húsz esztendeig nem éri el, minthogy az két öllel most is közelebb van az utcához, mint emez.

- Mit dolgozunk édes fiam, Kajári Pál? - kezdi az első úr, kihúzván hóna alól a nádpálcát, mit csak akkor szokott tenni, ha mutogatni akart vele.

- Kegyelmes herceg! - felel a paraszt levett kalappal állván herceg Batthyányi Lajos előtt. - Ezt a házat akarnám megnyújtani, hogy megférhessünk benne, - mert bizony kilenc cseléddel áldott meg az isten.

- Még többel is megáldhat édes fiam, Kajári Pál, - mondja a herceg, azért két öllel most egyúttal kiebb vihetnéd ezt a házat, s így aztán a szomszédéval egy sorban állhatna.

- Jó volna bíz az, kegyelmes uram!

- No lásd édes fiam, Kajári Pál! - mondja a herceg a nádpálcát kinyújtóztatván, részint, hogy vagy három egészséges, de maszatos képű parasztgyereket a kézcsókolástól eltereljen; részint pedig, hogy a háznak helyét kirajzolja egész az utcaszélig, - íme, mondja nagyot lépvén, - egy-kettő, egy-kettő, azaz kétszer kettő: - tehát négy lépésből leszen két öl, a kis szobából nagy szoba, a görbe utca pedig egyenesebb.

- Bíz az nincs különben, kegyelmes uram, - véli a paraszt is; - hanem ha én két ölet odább megyek házzal, az erszényemnek könnyen elérem a hosszát; mert most is már a fenekén vájkálok.

- Aztán olyan sok kellene hozzá?

- Kellene bizony vagy négy szál hosszú fenyő, tizenöt szál leszegezni való vékony fa, egy pár száz kéve nád, aztán még a szeget sem adják ingyen, meg a padlásra való deszkát.

A herceg már előbb intett a számtartónak, ki a mondottakat mind papirosra tette, anélkül, hogy Kajári Pál azt észrevette volna.

- Mondd el csak fiam még egyszer! - biztatja Kajárit a herceg, mire amaz szóról-szóra elsorolá az előbbeni jegyzéket.

- Mind itt van? - kérdi a herceg.

- Szóval itt van, kegyelmes uram, hanem az ára nincs itt, szabódék Kajári; mert a herceg képén olyan bizonyosfélét látott, mintha az építés megparancsolva volna, pedig már másodszor is mondja, hogy nem telik.

- Az árának is meg kell lenni, édes fiam, Kajári Pál.

Kajári Pál annyira megértette a szót, hogy még annyi mentséggel sem élt, mennyivel az ember élni szokott, mikor még egyszer megkérdi egy "tessék"-kel azt, mit nem szeret megtenni.

- Már kegyelmes uram, ha meg kell lenni, vagy ökröm, vagy lovam utána rí.

- Egyik sem, Kajári Pál, - mondja a herceg még mindig a porban húzkodván a nádpálcát, mellyel a falnak vastagságát és az ajtó helyét rajzolá ki, - hány fiad van?

- Egyik fiam a fürgedi pusztán béres, - volt a felelet, - azonkívül van még öt.

- Napszámos tehát nem kell, édes fiam, Kajári Pál - a többit pedig már fölírta a számtartó, s mikor szükséged lesz rá, tőle megkaphatod.

- Hát az ára, kegyelmes uram?

- Az ára?! - lőn a viszontkérdés, az árát is megmondom, Kajári Pál, - mondja a herceg egészen változván arcában, melyre valami kérlelhetlen katonai szigor helyezkedék, - amit mondtál, mindent megkapsz; hanem ha elfelednéd megépíteni, vagy nem úgy építenéd, hogy én megparancsoltam; akkor - a számtartó írja föl Kajári Pál neve mellé az ötven botot.

- Értem! - mondja Kajári Pál.

- Annál jobb, - úgy nem lesz az ötven botra szükség; hanem még egyet.

- Tessék parancsolni!

- Ha ezt, édes fiam, Kajári Pál, valakinek elbeszélnéd, s azt én meghallom: azért is jár szintén ötven bot! - Ezt is írja föl a számtartó Kajári Pál neve mellé.

Mire Kajári Pál eszére tért volna az ámulásból, a herceg már az utcán volt, és a nádpálcát szeme előtt a szomszéd házhoz mérvén, utóbb magában azt mondja: "Egyszer csak mégis egyenes lesz ez az utca."

Így ment végig a herceg az utcán egész a tiszttartói lakig, hol a panaszosok serege várta már a herceget, ki az igazságot igaz rőffel mérte.

- Hogy hívnak? - szólít meg egy város-hídvégi szabadost, ki szintén panasszal jött a herceghez.

- Az igaz nevemet tetszik kérdezni, kegyelmes uram?

- Hány neved van hát édes fiam? - kérdi a herceg.

- Az apám után Varga volnék, hanem már engem csak úgy hívnak Hídvégen, hogy Jámbor András.

- Hát neked hány neved van? - kérdi a herceg a másikat.

- Azt tartom, nekem is kettő van, vajmi! - mondja egy kemény képű legény, az apámról Sántának hívnak, de már csak úgy ismernek, hogy Meddig Józsi.

A herceg bement az irodába, hol a tisztek katona-rendben állva várták, s a hídvégi ispán előtt megállván, előbb megvizsgálá, hogy mentéje be van-e rendesen gombolva; minthogy ő az ellenkezőt nem tűrte meg, - s midőn mindent rendben talált, ekképp szólítja meg:

- Ispán uram! két hídvégi embert láttam ott kinn, mindkettőnek két neve van.

- Ezek éppen olyanok, kegyelmes uram, - felel az ispán katonásan meghangoztatva minden szót, - hanem azért van olyan is, kinek három neve van, a negyediket pedig most kapja.

- Ezt nem értem!

- Kegyelmes herceg, ez paraszt szokás, ki milyen ember a maga viseletében, olyan nevet kap, aztán az rajtszárad néha még az unokáján is.

- Hát ez a Jámbor András, meg Meddig Józsi hol kapta nevét?

- Az első a légynek sem árt; hanem annál inkább csalja más, - el is nevezték érte Jámbor Andrásnak; míg a másiknak bevett szokása, hogy addig verekedik, míg maga marad a csárdában, - s a földje határát is addig tolja odább, meddig észre nem veszik; el is nevezték Meddig Józsinak.

- Be kell hívni őket! - parancsolja a herceg, egyszersmind inte a tiszteknek, foglalják el helyeiket a nagy asztalnál, s midőn mindenki helyén állt, a herceg jobb kezével megérinté kalpagját, s ezen jelre a tisztek is, - midőn aztán egy mozdulatra valamennyi az asztalra helyezé:

- Kezdődik a tiszti szék! - mondja a herceg, s az ünnepélyes csendet az iroda szárnyas ajtajának megnyílása törte meg, s az előbbeni két paraszt belépett az irodába egészen a sorompóig, mely a termet mintegy kettéválasztotta.

A két paraszt után egy sárga mentés hajdú jött be, erősen kikefélve, s keményen kikent bajusszal úgy egy helyre állva, mintha napszámban ásták volna le. Ez volt a hídvégi hajdú, kinek kötelessége volt minden kérdéses alkalommal kéznél lenni, hogy egyes eseteknél fölvilágosíthasson.

- Melyiknek mi a panasza? - kérdezé az elnöklő herceg.

- A panaszos én volnék, - mondja Jámbor András az urakra is, meg Meddig Józsefre is nézvén, mintegy mutatni akarván, kivel gyűlt meg az ő baja, s ki ellen kíván igazságot.

- Mi baj van, Jámbor András, hadd halljuk, miért jöttél?

- Megtisztelem átossággal a kegyelmes herceget, nem egyébért jöttem, csak azért, hogy nekem van egy darab rétem, meg Meddig Józsiéknak is van egy, - ugyan az apja bírja, hanem az olyan magával jótehetetlen ember, hát ez a Meddig Józsi a mindenes; aztán a rétjén egy töltést csinált, az pedig a vizet úgy fölfogja, hogy az én rétemet mind elönti.

- Igaz-e ez, Meddig Józsi? - kérdi a herceg a kérdéses személyt, ki elég dacosan vállat vont, s ennyit adott feleletül a kérdésre.

Minthogy Meddig József hallgatott, a herceg az ispántól kért fölvilágosítást, mi a következőből állt:

- Kegyelmes uram, már előttem is megfordult ez a panasz. Meg is mondtam Meddig Józsefnek szép szóval, hogy nem jól cselekszik, és kértem, szabadítaná el a vizet, hogy embertársának kárt ne csináljon; de lám, megint itt van a panasz, tehát nem használt a szép szó.

- Értem! - szól bele a herceg, - hanem talán rosszul hallotta Meddig József a szép szót; azért majd én érthetőbben megmondom: Meddig József! - szólítá meg a herceg, - tudsz-e magyarul?

- Igenis tudok.

- Ösmersz-e engem, fiam, Meddig József?

- Igenis, ösmerem kegyelmes uramat.

- Hát azt a sárga mentés hajdút ösmered-e fiam Meddig József?

- Igenis ösmerem, ez a hídvégi József hajdú.

- Hát kend, hídvégi József hajdú, ösmeri-e Meddig Józsefet?

- Igenis ösmerem! - mondja a hajdú, katonás állásából csak annyit változtatván, hogy szemét oldalt mozdítá Meddig József felé, - egyéb mozdulatot még messzelátó csővel sem vett volna észre senki.

- Minthogy tehát mind ösmerjük egymást, Meddig József, édes fiam azt mondom, hogy engemet még jobban megismerj, hát még ma elvágod a töltést, és szent a békesség; ha pedig el nem vágnád, holnap reggel korán elmégysz Hídvégen ehhez a József hajdúhoz, - ha még aludnék, költsd fel, - ennél lesz számodra ötven pálcaütés, kérd el tőle, s ha megkaptad, elmész a jegyzőhöz, és írást adsz magadról, hogy megkaptad. József hajdú pedig nekem ezt az írást megküldi. Elmehettek.

Az egész dolog oly értelmesen lőn megmondva, hogy sem Meddig József, sem pedig József hajdú nem mondhatta, hogy mi a parancsolat; hanem ment ki-ki dolgára és csak annyi mondanivalónk van, hogy másnap reggel József hajdút az ötven botért senki sem keltette fel.

Midőn több ily panasz hasonló igazsággal végezteték el, Bowring úr levette jobb lábát bal térdéről, hol már néhány órája tartogatta, s az irodából kimenő herceget karon fogta.

- Látja ön, - mondja a herceg - ezek az emberek egy csöppet sem kételkednek, hogy én csak az igazságot mondom ki; - hanem egyúttal megértetem velük, hogy az igazság nem csak akkor igazság, mikor nekik hasznos: hanem annak más is hasznát akarja venni.

- De mit mondanak az ötven botnak?

- Még nem igen volt rá eset, hogy valaki megkapta volna, - ez csak olyan, mint a mennykőhárító, mely nem azért van a házon, mert okvetlenül beüt, hanem hogy - beüthet!

- Nem rossz eljárás, ámbár szigorú! - véli Bowring.

- Barátom, - mondja a herceg, - senki sem bánja, hogy fölülről jő a villám; az igazság is onnét száll a földre!