IV.
A fürgedi béres.

A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék, és mérföldnyiről meglátszik az ember, sőt néha még a kuvasz is, midőn megkeríti a nyájt, mintha maga körül megingatná a légkört, s nagyobbá rajzolódnék a futamodás által, mint a szikra, melyet a gyerek megcsóválván, egész tűzkarikát képez a szem előtt.

Amint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utolszor emelkedik a föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a baranyai hegyek alá búvik, és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik oly kövéren, hogy néhanapján a búzakalászt majdnem úgy kell megtámasztani, mint a szilvafát.

A pusztaszélről belát az utas a nagy síkságra, melyből valami egyenesen fölnyúló ütődik szemébe, mint valamely elhagyott kútágas, melyről a gémet levették, nem messze tőle pedig néhány jármos ökör kérődzik, elhasalván a mezőn.

Négyfogatú könnyű kocsi eredt meg a síkon s a két bennülő közül az egyik Bowring úr, rég mondogatja, hogy lát egy elhagyott kútágast; de a herceg váltig mondja, hogy az lehetetlen, hisz az egész pusztát ismeri, s azon egyetlen egy elhagyott kutat nem tud, s végre arra a gondolatra jő, hogy az ember.

- Lehetetlen! - mondja az angol, - nem képzelek mást mint angolt, ki annyi ideig mozdulatlanul megálljon egy helyben.

- Sajnálom, - mondja a herceg -, hogy egyik béresem megbirkózik az érdemes angol nemzettel; mert az csakugyan ember.

- Hisz van az a tárgy harmadfél rőf! - felesel az angol - hol fognánk ekkora embert?

- És az mégis ember!

- De hol van keze, s minő messze esik a váll a fej magasságától! - mondom, hogy az valamely leásott fa.

- Hogy keze nem látszik; annak egyedüli oka az a sípujjú ing, mely leeresztve térdig ér; s így a távolban összefut az alakkal, fején pedig másfél arasz hosszúságú süveg van, - ezért esik a váll oly messze a fejtől.

- Ahá!... már látom, hogy csalódik a herceg, hisz most látok egy kis vékony ágat kinyúlni legfölül, rajt lóg egy kis levél, s így mégis nekem van igazam, hogy elhagyott fa.

- Téved ön, - az a kis ág a pipaszár, a levél a pipa, mely a süveg mellé van dugva.

- Már nincs más mód, mint oda hajtatnunk. - véli az angol, s a kocsis az ugaron keresztül rövid időn beérte az alakot, mely még tíz lépésnyiről is mozdulatlan, s az angol háromszor, négyszer is újabb tagadásba akart kapni, midőn a kocsizörejre csakugyan megfordul egy pölyhös képű legény, leemelvén fejéről a süveget, melyen egymásba foly e három betű: H. B. L, - a tulajdonos hercegnek neve, - s a kisbéres szemközt állva várta be a kocsit, jobb kezét hosszú botjára nyugasztalván, amint előbb oly sokáig egy helyben bámult a mozgó délibábra.

- Hogy hívnak? - kezdi a herceg.

- Kajári Pistának, - felele a béres.

- Enyingen van apád?

- Igenis, kegyelmes uram.

- Mióta vagy itt?

- Már vagy három esztendeje eszem a herceg kenyerét.

- Van-e valami bajod?

- Azt tartom, nem látszik meg rajtam, kegyelmes úr.

- Kijár a béred?

- Mindig helyembe hozza a számtartó úr, utána sem kell mennem!

- Nem kevesled?

- El tudom költeni, kegyelmes uram; hanem azért a koldusnak is kerül még belőle.

- No hát isten velünk!

- Hasonlóképpen kívánom, - mondja a béres.

- Még egyet! - szól a herceg némi mosollyal - talán neked is két neved van?

- Nem tagadom, kegyelmes uram, engem itt a pusztán Holvagy Pistának neveznek.

A herceg mosolyogva fogadta el a végköszöntést s a kocsist utasítá, hogy a béres tanyáig menjen, mert mint észrevettük, kíváncsivá lőn megtudni magyarázatát ez új névnek.

Amint elfordulának, az angol ekképp szólítja meg a herceget:

- Én nem igen tudom a német nyelvet, midőn már némileg kedvet kaptam volna, jó társaságom volt beutazni egész Németországot, hanem az én német nyelvtudományom végképpen megbukott, mert megzavart a beszédmód, a dialektusok különbsége, mely egyes tájakon s országokban létezik. Így én a jónapot "Gut Morgen"-nak tanultam, s Berlinben "Jut Morjen"-t hallottam, odább "Gaud Morj"-jal köszöntöttek, valamivel tovább pedig éppen "Kujd Moring" lett belőle. Megtanultam a magyar nyelvet könyvből, hanem most már kérem a herceget, vigyen el engem olyan helyre, hol nem úgy beszélnek, mint ahogy én könyvből tanultam.

- Barátom! - mondja a herceg, - hát nem hallotta ön, midőn ezzel a béressel beszéltem?

- Tudom, mit mond a herceg, hisz ez nem csoda, hercegnek minden falujában és minden pusztáján van iskola, tehát a gyermek korán megszokja a jobb nyelvet.

- És mégis úgy van, barátom, - nálunk a legutolsó csikósbojtár is csak azt a nyelvet beszéli, mit a legelső tudós; nekünk nincsen kétféle nyelvünk, hogy egyikét az úr, másikát a paraszt beszélné, - ez a nyelv oly atyafiságos birtok, melyen valamennyi magyar egyformán osztozott meg.

- Szép, szép! - mondja az angol, értem ezt a kis cselt, a herceg parasztgatyába bújtatott egy pár íródiákot, kik a különc angolt minden lépten-nyomon beszéddel tartsák. Kocsis! - szólítja meg az angol a kocsist; - forduljon vissza ahhoz a béres úrhoz, ki engem kétszer akar elbolondítani egy nap, - először megáll mint egy pálmafa, s aztán pedig az én kedvemért kisbérest produkál zsíros ingben és hosszú süvegben, s ráadásul oly okosan beszél, mint a lord mayor Londonban.

A kocsi visszafordult, s az angol izmos ökleit mutatván a hercegnek, mondja:

- Majd kezet szorítok a herceg íródiákjával; majd meglátjuk, nem fakad-e ríva egy kemény angolos kézfogástól?

- Amint ön akarja! - nevet a herceg egész a kis béresig, ki némileg megdöbbent, midőn látta, hogy egyenesen hozzá tartanak, s némileg megbánta, hogy második nevét megmondta, mintha tán az urak annak jelentését kitalálták volna.

A kocsi megállt, a kis béres lesüvegelte magát.

- Fiam! - mondja a herceg - ez az úr kezet akar veled szorítani, azért úgy vigyázz, hogy meg ne ríkasson; tehát megfogd te is, ahogy az isten tudnod adta.

Bowring úr leszállt és jól megnézte a fiatalembert, kinek keleti vonásai csak úgy lehettek íródiáké, mint bármely nagyságos úré; azért a meggyőződésért a kéz után nyúlt, mely a sípujjú ingnek bő száján nem bírt akkorra kiférni, mikor az angol már megfogta, összegyűjtvén minden erőt a marokban.

- Na, fiam, - mondja a herceg, - csak bátran, semmit se félj.

- Nem félek én, kegyelmes uram, - mondá béres, hanem tessék megmondani ennek az úrnak, ha nem tud magyarul, hogy fogja meg a kezemet.

- Fogom már! - mondja Bowring magyarul, - csak fogd meg te is.

- Nem tudom, hogy tiszteljem az urat, - véli a béres, - hanem jobb lesz majd visszajövet, addig megmondja a nemzetes ispán úr, hogy mért hívnak engem Holvagy Pistának? - mondá a béres, némileg visszatűrvén ingujját, melyen az izmok percegve feszülének ki, és eléggé meggyőzték idáig is az angolt, hogy ilyen kezű íródiák sem a szárazföldön, sem az angol szigeten nincsen.

Visszahelyezkedék Bowring a kocsiba.

- Nos, mit mond az én íródiákomhoz?

- Ez a fickó megfojt egy bikát, - véli Bowring, - én, ki egy pár öklözőnek kezéből kiszorítottam a vért, mint egy hitvány citromból a levet, s ím, ez a béres a legerősebb szorításnál azt kérdi: fogom-e már a kezét?

- Tehát hiszi már ön, hogy ezt nem mondva állítottam ide?

- Vigyen el engem az ördög, ha ezt a dolgot értem; s ha csak nem vallja a herceg, hogy e pusztán embereket vet, hogy az országot tiszta fajjal ültesse be.

- Szavamat adom, hogy nem; egyébiránt erről ön ezerszer meggyőződhetik.

- Herceg! - mondja az angol, szemközt fordulván a hercegnek. - hát ha minden magyar ember ilyen tisztán beszél és józan eszű, mint e béres, - mit akarnak rajta civilizálni?

- Hagyjuk a feleletet, ez egy olyan fogalom, midőn a csillagászok azt állították, hogy a nap forog és a föld áll; ezt aztán mindenki hitte, és a legelsőt, ki ezt tagadta, sőt az ellenkezőt állította, holta után nem hagyták eltemetni.

- Szégyen gyalázat!

- Na, na; vigyázzon, ne hirdessen új tant, hagyja meg a nagyvilágot boldog hitében, hogy itt vad nép lakik, különben a próféták sorsára jut; jobb lesz, tegyen úgy, mint egy jó barátom, ki egy egészen új vallást csinált, meg is írta hozzá a bibliát, és mindenütt keres hozzá egy Krisztust, ki az új vallásért meg hagyja magát feszíteni, mert magának nincsen hozzá kedve.

- Ösmer egy embert, ki könyveket tudna írni?

- Igen!

- Adjon nekem alkalmat a herceg, hogy beszélhessek vele.

- Okvetetlenül találkozunk eggyel.

A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződék ki a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék foglalák el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak volt, előtte pedig a kíváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a herceget láthassák.

A sok közül néhány menyecskefő tűnik szembe, még pedig oly szép, hogy mit sem csodálkoznánk, ha Bowring úr előbbi hitéhez visszatérne, s addig kínzaná a herceget, míg kivallaná, hogy minden falujából összehordatá a legszebb nőket, hogy alkalmas kiállítással lepje meg Bowring urat, mint egykor Katalin cárnőt a festett falvakkal; de mielőtt Bowring úr kétségét kifejezhetné, a herceg végig vezeté a soron, hogy lássa külön is a nőket, aztán a tiszti lakban mondja Bowringnak.

- Látott ön valaha ennyi szép nőt ily kevés ember között?

- Mára én el vagyok bűvölve, azért magyarázatot sem kérek.

- Na, ispán úr! - mondja a herceg a tisztnek, - én kimegyek a juhokat megnézni, maga addig tartson magyarázatot Bowring úrnak.

A herceg elment, az ispán tiszteletteljesen várta a kérdést, mire felelnie kelljen.

- Ispán úr! - kérdi Bowring, - hol szedi össze e gyönyörű népet?

- Nagyságos uram! - kezdi az ispán, - e pusztán kívülem, a tanítón, hajdúkon és kovácson kívül csak béresek laknak, - e puszta hétezer hold egy darabban, tehát a roboterő nem elég, hanem béresekkel magunk míveltetjük. Minthogy pedig a kévehányás, zsákemelés nem könnyű munka; kegyelmes hercegünk jó bért rendelt, miért aztán annyi ember vágyik ide, hogy a javából is eleget válogathatunk, azaz, hogy meg is válogatjuk; - amint hogy férfiaknál a jó arc nem hiányos, és majdnem azt mondhatjuk, hogy az erő a szépséggel itt páros, - béreseink mind erősek, és majdnem valamennyi szép is.

- Ezt már értem, ispán uram, - jegyzi meg az angol, - hanem már az asszonyokat csak nem ispán úr válogatja a béresek mellé? - mondja tovább az ispánra nézvén, ki a kedélyes tréfát mosolygással viszonozta.

- Nagyságos uram, az ilyen dologba nem avatkozunk; hanem, hogy asszonyaink igen szépek, az még természetesebb, mint a másik.

- Szinte vágyom az okot tudni.

- Minthogy a béresnek hetenkint csak egy szabad napja van, s akkor is csak engedelem mellett hagyhatja el a pusztát, - a nőtelen legény röstell a pusztából messzire gyalogolni olyan után, ki szegénysége mellett rút is; hanem mivel rajtuk nincs mi kivetni való - nagyságos uram, bíz ezek csak a szépét válogatják, s ilyenképpen népesedünk meg isten jó voltából, - s ha végig nézünk a menyecskesoron, nem azt nézzük, melyik csúnyább, hanem melyik szebb?

- Bizony most mindjárt beállok kisbéresnek.

- Legalább lenne párja a mi Pistánknak - nevetett az ispán.

- Jó, hogy mondja ispán uram, - egy kisbérest találtunk az út mellett, miért hívják azt Holvagy Pistának?

- Éppen arról beszéltem, - szól az ispán, - s ha tetszik, megmondom, hol kapja ő ezt a nevet. Fenyíték alatt él itt uram ez a nép, mely minden nap növeli erejét, de önkéntelenül érzi, hogy ez erő bármennyit szaporodjék, kévét hányni és zsákot emelni fog egyedül. Minden lépten-nyomon vagy a munka vagy a hajdú áll utána, egymásközt civakodni nem mer; hanem esztendőn egyszer-kétszer elkéredzik valamelyik szomszédba vagy búcsúra, vagy vásárra, hogy kedvére kiverekedje magát.

(Bowring úr egybefont karral és mohó élvezettel hallá a beszédet.)

Ez a verekedés nem valami véletlen dolog; rákészül, mint az ünnepre magára, s esztendeig vezeti a vágy azon napra, hol az ütlegekben lesz annyi bőség, hogy az egyik fél jóval többet kapjon, mint a másik, és ezt a fölösleget ugyan egy álló esztendeig megemlegethesse.

(Bowring úr öklei önkénytelenül összehúzódnak; hiában, az oroszlán körmeivel születik, és jól esik, ha hírét hallja az eleven húsnak.)

- A mi embereink nem öklelődznek össze jámbor falusiakkal, nem emlékszem, hogy valaha olyant bántottak volna, kit egyedül a véletlen hozott útba kapusarkon vagy ajtónyíláson, megválasztják az ellent, mint vőlegény a menyasszonyt, hanem egész esztendőnek folytán izengetik, hogy ezt vagy amazt megverik, - sőt intik, hogy oda ne jöjjön, hova ők mennek; de ha mégis eljő, megverik csupa erőpróbálásból, melynek nem annyira harag a vége, mint a becsületes számvetése két kereskedőnek egy évi adásvevésről, melyből egyforma szám ritkán jön ki, hanem a fölösleget elviszi valaki, s egyéb mondanivalója nincsen, mint az, hogy ő kapott többet.

(Bowring úr ezt mindinkább nagyobb élvezettel hallgatja, s elképzel egy becsületes boxot, hol a szabályok megvannak, s ha aztán az egyik szemet kiütik, az a kérdés: szabályosan volt-e kiütve?)

- Becsületesen van! - hagyá helybe Bowring úr, - hanem hadd halljuk, kit szokás megverni?

- Nagyságos uram, - folytatá az ispán, - amint Enyingről Mezőkomáromon át idejön az utas, Hídvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem szabadosok, kik háborús időben katonasorba állnak föl kegyelmes hercegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei; mert a hídvégi ember, ha lehet, meg nem marad egy korcsmában mással; azért vagy ő dob ki mást, vagy magát dobatja ki.

(Bowring alig győzi hallgatni, véghetetlenül érdekli, hogy most mindjárt megvernek valakit.)

- Annyira vitték ők már ezt a dolgot, hogy nem köt ki velük senki, tehát kénytelenek odább menni, hogy hírüket, nevüket fönntarthassák, - s ezen célra néhány év óta legalkalmasabbak nekik a fürgedi béresek. Most még azt kell megmondanom, hogy az egész hídvégi népet valamint a fürgedi béreseket is egyedül egy képviseli, - ha ez a kettő azt izeni egymásnak, hogy itt vagy ott megveri, annyit tesz, hogy az egész hídvégi falu és minden fürgedi béres, aki csak nőtelen, ott leszen.

- Talán el is unta már nagyságos uram, inkább elhagyom.

- Meg ne álljon, az istenért, inkább nem eszem, vagy még éjszakára is itt maradok.

- Ha addig van, hát elmondom a többit is. Malom nem lévén a pusztán, a mezőkomáromi malomban szoktunk őröltetni, s e célból majdnem minden héten megyen föl egy béresszekér őrleni valóval, s egy béressel tíz asszony is megyen a malomba. Midőn a hídvégi hídnál átmennének, a híd alatt okvetetlenül ácsorog öt-hat hídvégi szabados, köztük pedig legtöbbször valami csúfnéven Meddig Józsi nevezetű ember.

- Ezt már ösmerem! - szól bele az angol.

- Megállj! - szólítja meg Meddig Józsi a bérest, s aztán a szekéren üldögélő asszonyok közül egyiket megkérdi:

- Van-e még Fürgeden eleven ember?

- Hogyne volna, - felel valamelyik élesnyelvű béresasszony, - aki haldoklik is, megeszik tíz gombócot, - azért őrletjük ezt a tenger sok búzát.

- Hát egy kis pecsenye kerül-e melléje? - kérdi gúnnyal a hídvégi.

- Pár számra vágják nálunk az ökröt, de van is ám erő, három kévét kap föl egy villára a mi emberünk, pedig két kéve tesz annyit, mint egy hídvégi ember, - nyelvel az asszony - fél ember pedig a ráadás.

- Ki mondja azt? - kérdi foghegyen a hídvégi.

- Mind azt mondja, - lőn a válasz - hanem Holvagy Pista még a negyedikkel is megszerzi.

Ennyi aztán már untig elég, a hídvégi halfogó már nem állhatja; hanem azt mondja:

- No hát néném asszony, megmondja annak a Holvagy Pistának, hogy ott leszek az ozorai Szent Istváni búcsún; hanem be ne jöjjön, vagy megmondja az ispánnak jó előre, hogy a hat ökrös szekér a kocsma előtt álljon, hogy legyen min haza vitetni magát.

- Megmondjuk, öcsém-uram, ne búsuljon, majd az izenetet meg a másik fordulóval hozzuk meg.

Ezzel elválnak, az asszonyok megőrletnek, hazamennek, - az izenetet elmondják, s midőn megint a malomba mennek, már megvan az izenet.

- No, mit izent Fürgedről Holvagy Pista? - kérdi a hídvégi.

- Csak azt izente, - mondja a múltkori asszony - hogy köszöni kelmednek jó akaratját, - hasonlóképpen minden jó kívánsággal van, azért izeni is, hogy a hídvégi felcsert, meg a vizes lepedőt elvigyék az ozorai búcsúra, - arról aztán ne búsuljanak, hogy hiába vigyék, mert majd mindenikbe raknak egy embert a fürgediek. Ezt izente Holvagy Pista. Minden jót!

- Így megyen az izengetés álló esztendeig össze-vissza, néha aztán útközben meg is szaporítják; no de nem veszi senki számba, ahány szó, annyi ütleg bizonyosan kerüli; ki páros, ki páratlan, csak ember legyen, ki ezt kiállhatja.

- Mikor van ez a búcsú? - kérdi Bowring.

- Éppen holnap lesz, - nagyságos uram, felel az ispán az ajtó felé nézvén, minthogy a herceg már visszajött, s bejövet azt mondja az ispánnak:

- Holnap szent István nap, ispán úr, el ne mulassza bemenni Ozorára, hogy a búcsún valami rendetlenség ne történjék.

- Ott leszek, kegyelmes uram.

- Még én is! - mondja Bowring.

- Nem unja el ön magát ilyen falusi ünnepélyen?

- Gondoskodtam élvezetről, - mondja a kérdett - el nem maradnék ezért a pusztáért.

A herceg nem kételkedék, hogy az angol valami szokatlant akar látni, tehát nem akadékoskodék, hanem kívánsága szerint a pusztán hagyá.

Egész estig beszélteté magának a különböző kalandokat, későn este tért csak nyugalomra, s mint a gyermek, egész örömmel ébred föl a másik napra, mely Hídvégen és Fürgeden ezen szóval üdvözölteték:

Ma van az ozorai búcsú!

Reggel korán fölkelt az angol, s még ekkor látta, mily ünnepi szín van a pusztán, midőn a kis béresek fehér patyolatingben és gatyában, feszesen testhez szoruló apró gombos mellényben járták át a nagy udvart, miközben egy sárgavörös tarkájú kendő a mellény gombján megerősítve s oldalt a zsebbe tűzve lobogott a lépések után.

A nagyszájú ing fehér felhőként lebbent meg, s a nagy tisztaság szokatlan méltóságot kölcsönzött a választott magas alaknak, mely után még az öregasszony is elgondolkodott egyet, hát még a fiatalabb!

A sok készülődés után a nőtelen legények vagy húszan összegyülekeztek, mit a hajdú már bejelentett az ispánnak, ki a legénységet ezzel a szóval ereszté el:

- Legények! a szent misén minden ember jelen legyen, s meg ne próbálja valamelyik, hogy izgágát csináljon; mert akkor én is ott leszek ám.

- Nem lesz panasz! - mondja egy a többiért, s a nyalka csapat megoszlék, hogy ki-ki akkor menjen, mikor kedve tartja.

Készen álltak a megnyergelt paripák, Bowring úr az ispánnal lóháton ment be, hogy így tetszésük szerint követhesse a pusztaiakat, kik különvált csoportokban tarkázták meg a nagy országutat, mely a pusztán keresztül a faluba vezetett.

Egy férfi ment elől, utána egy asszony, míg utánuk jóval hátrább egy legény s egy leány, hanem olyanképpen, hogy az útnak egyik szélén a legény, másik szélen pedig a leány ment oly következetesen, mintha kimérték volna nekik az utat.

- Az elsők - mondja az ispán Bowring úrnak, - házaspár, a férj elől megyen, utána pedig a nő, férjének dolmányát vetvén vállára, s a széles országúton nem lép férje mellé, hanem szüntelenül utána megyen, s amit a férj elől beszél, ő azt a második sorból hallgatja, s onnét felel vissza. Ez itt megmásíthatlan szokás, - folytatja az ispán, - míg jóval hátrább egy nőtelen legényt látunk és vele átellenben egy leányt, nem mintha gyűlölnék egymást, sőt tán éppen az ellenkező az igaz; de jaj volna a lány becsületének, ki a nagy országutat közbe nem ejtené, minthogy a nagy pusztán oly messziről meglátszik az ember, s ezen szokás által védettebb az erény, mintha az anya szeme nyomról nyomra kísérné a leányt. Szent szokás ez uram, s egy megsikamlott erkölcsöt példának okáért nem tudnék elmondani évtizedek óta, s éppen ezért nem aggódik az apa, hogy lányát magától eleressze; mert mint a nyitott könyvnek legelső betűje, oly tisztán kilátszik az ember a távol rónaságból.

Az angol nyugodtan hallgatta a beszédet, s egyet körülnézett a nagy pusztán, hol még akkora magasság sem látszik, melyre egy emléket tehetne le e tiszta gondolatnak, ha csakugyan elvetődnék erre még olyan, ki itt vad szokást keres, holott oly tiszta az erkölcs, hogy a nagy világ civilizálója nem méltó rá, hogy mezetlen lábbal és födetlen fővel lépjen e térre, hol még a kereskedés tanyát nem vert, de az erkölcsöt sem tette portékává senki.

A síkságból mintegy visszafelé mentek, és néhány ritka szálfa között leereszkedék az eddig nem látott erdőnek mélyébe, melyből egy erős kanyarulat nagy mélyedéseken át Ozorára vezette a két búcsúi vendéget, kik a vendégszerető pap udvarán szálltak le a lóról.

Összesereglett a vidéki népség, megkondult a harmadik harangszó, s a hívők áhítattal léptek át a szent küszöbön, tisztelni a legelső magyar királyt, kit a vallás megszentelt, s a buzgó nép közelebb hiszi magát az éghez, mikor édes magáét maga fölött látja.

Az imaházból kihallik a buzgó ének, és szinte fölnéz az ember az égre, hova fölfelé tör a buzgalom, s elgondolja a magyar ember: Igazságos az isten, - s nagy áldást készíthet ez nékünk, hogy oly sokáig kell érte könyörögnünk!

Mise után szétment a búcsú-nép, vendéglátó házakban ülvén meg az ünnepet, - s egy-egy banda lepte meg az úri házat, egy-két órára helyrerángatván a kedvét a búsuló magyarnak.

A tisztelendő úr asztalát sűrűn körülülte a vendégsereg, csak egy hely maradt üresen legfölül, Bowring úré, ki a kocsmában ül egy nyári kabátban, lovaglósapkában, s készebb elkoplalni három nap, mint hogy az ozorai verekedést elszalassza.

A kocsmáros egy kis ajándékért a bormérőbe eresztette, hogy minden alkalmatlanság nélkül élvezhesse a látványt, mire nem igen sokáig kelle várakoznia; mert valamint a rémek órája, lassankint ez is elkövetkezett.

Délutáni egy óra felé felhőként tódult be egy fiatal csapat, élükön Meddig Józsi lépett a kocsmába, s a legkényelmesb helyet kiválasztá magának, hogy embereit, mint vezér a hadsereget, végig lássa, egyszersmind elöl legyen, s hogy a cigányhoz közel legyen; mert hiában, ő a vezér, őt; illeti meg a tisztesség, hogy ő mulassa magát a cigánnyal.

A kocsma tágas volt, legalább elég tágas arra, hogy észre ne vegyen senki egy alakot, mely az ellenkező zugban a padon végig feküdt be a falnak, anélkül, hogy akár a mulatók zaja, akár a zene megfordíthatná a padon, hol már jó ideje lehet, de senki sem kívánkozott az általa elfoglalt helyre, s magának, úgy látszik kevés kedve van azt elhagyni.

Megindult a jó kedv. Egyéb nem hiányzék, csak az, hogy a búcsú Bowring úr várakozásának megfeleljen, azaz: hogy a légyott el ne maradjon; de nem is maradt el.

A nyitott ajtón meghajolva lép be egy hosszú süvegű béres, utána vagy öt. Az első, kit nem szándékunk máskor szerepeltetni, nyers hangon kíván jó napot a kocsmárosnak, s olyanformán néz körül, mintha senki sem volna a kocsmában, pedig Meddig Józsi olyan lármát vert egymaga, hogy az ablak is megnyílott bele; de a béres mégis azt mondja:

- Kocsmáros uram, adjon bort, legalább ne unja el magát az ember a kocsmában, ha maga van.

- Debz' van itt más is! - szól a kocsmáros, a kikészített meszelyt a hídvégi vezér mellé helyezvén, - nem látja kend, hogy a hídvégiek is itt vannak?

A béres előbb ivott a borból, pajtásait is megkínálta, s még azután mondja:

- Nem is vettem őket észre!

Bowring úr nagyobb élvezettel nézte ezt az előjátékot, mint a szatmári ember a komédiát, midőn a medvét várta, s a bormérő nyílásán kidülleszkedve, mint egy első emeleti páholyból nézte a drámát, melyben két hős küzdelme kezdődik.

- Öcsém, tán hályog van a szemeden, - gúnyolódik a hídvégi - itt van ám a hídvégi felcser (ez célzás), nem lenne jó, ha szemedet a tenyeredbe adná?

- Már én majd csak így is hazatalálok az éjjel! - mondja rá a béres egykedvűen leülvén az asztal mellé, jó közel, majdnem szomszédnak Meddig Józsi mellé.

- Azt gondoltam öcsém, hogy szekéren mentek haza, - gúnyolódik amaz.

- Már ha tudtuk volna, hogy itt lesztek, tán csak eljött volna utánunk a szekér.

- Pedig eljöttünk! - mondja hegyesen a hídvégi szabados.

- Nojsz, mi sem maradtunk otthon! - felelt a béres.

- De látlak.

- Én is, - lőn ismét a kurta válasz, midőn a kocsmáros megint bort tett a vendégek elé, Bowring pedig azt kérdi a kocsmárostól, ki a bormérőbe visszament:

- Úgy látom, hogy ez egyik sem mer a másikba kapni.

- Dehogy nem, uram, - dehogy nem, - lesz itt mindjárt olyan verekedés, hogy darabokra szedik egymást; csakhogy uram ennek is megvan a maga módja, még pedig az, hogy ezeknek idáig nem volt még igazi okuk a verekedésre az izengetésen kívül, - tehát most csak ürügyet keresnek, hogy egymásba kaphassanak, most idáig csak kötődnek; - végzi be a kocsmáros, lemenvén a pincébe, s magára hagyván az angolt, ki megint a párbeszédre figyelt.

- Hát azt mondod, hogy látsz? - kérdi a szabados a bérest.

- Persze, hogy látlak!

- Azért kérdem, - mondja amaz - hogyha hályog van a szemeden, inkább közelebb jövök hozzád, - folytatja a szabados, közelebb csúsztatván könyökét az asztalon, s minthogy a béres is már könyökre támaszkodék, a két kéz olyan közel volt, hogy egyik a másik szemét könnyen kiüthetné.

- Talán megférnél egy helyben, öcsém? - kérdé a béres könyökét jól felfeszítvén, mert ládd én odább nem megyek.

- Hátha odább mész? - véli a szabados.

- Nem hinném! - mondja a béres egy helyből, mire a másik már oly közel csúszott, hogy könyöke megérinté a bérest.

- Hozzám ne értesd többször a könyöködet, mert aztán előkérheted a vizes lepedőket! - mondja a béres, mire a hídvégit egyike saját pajtásainak egy kissé meglöki, s ekképp a béres könyökét eltaszítja az útból, mire aztán vége a diplomáciai tárgyalásnak, és elsül az első ágyú, azaz, a béres úgy löki mellbe Meddig Józsit, hogy az rögtön a falhoz csapódik, ha éppen a másik hídvéginek feje közbe nem keverednék, mely aztán olyant ütött a falon, hogy a fal is egészen megveresedett, - csakhogy a természettudósok már akkor is haladtak annyira, hogy ez a csudatétel csak annyiból tulajdonítható a hídvéginek, amennyiből a vér nem a falból, hanem az ő fejéből ázott ki.

Fölegyenesedett erre a hídvégi vezér, s mielőtt az ütleg következnék, harsány hangon mondja:

- Na te, konvenciós cseléd, puhára verlek ma, azt elhiheted, azért hagyok még egy "Miatyánk"-ra való időt, hogy szó nélkül ne menj a másvilágra! - fenyegetődzék a hídvégi, egy nagy ólmos gyűrűt keresvén elő mellénye zsebéből, mi abban az időben tiltott viselet volt, s míg azt kis ujjára húzta, mintegy időt hagyott amannak, mintha azt csakugyan nagylelkűségből tenné: de a béres sem hagyta használat nélkül az időt, sípujjú ingét fölszedte s karja körül gyűrte, az egyik ujj alól egyszersmind egy kurta furkós botot szabadított ki, mellyel, kis körben megcsóválva, elegendő kemény ütéseket osztogathat az ember.

- No hát; aki herkópáterod van, - lármázott a szabados egész dühvel, - hadd veszlek kézre benneteket, - mondja kitörve többedmagával; de mielőtt a többi oldalt kerülhetne a béresnek, az hátulsó lábára veté testének terhét, aztán az egyik oldalasnak feje felé célozván, mire amaz fejét védené karjával, addig a béres a kurta bottal olyant vágott a lábszárra, hogy az oldalt levő a földre rogyott.

- Ez szabályos ütés volt! - kiált Bowring, kit észre nem vevének a nagy lármában, hanem azért ő nem szűnt meg tudományos szempontból is megrostálni a dolgot, az illetők pedig egymásután szolgáltatták az anyagot, nagy erővel vagdalván egymást földhöz, mintha az egésznek jó részét fekve kellene elvégezni, nehogy oly hamar kifáradjanak.

- Csak a fejét, ott nem sántul meg, - hallék a kiáltás.

- Ne sajnáld, nem apád! - mondja a másik, csakhogy a fölkapaszkodók helyére megint új embert vernek földhöz, a korcsma ablakain pedig meggyűlik a bámészok serege, az ajtón állók pedig csak annyit segélnek a dolgon, hogy egyik vagy másik fejbe vert embert kiviszik a kúthoz, hol addig mosogatják, míg újra bemehet, folytatni a munkát.

A béresek mise után megszéledtek a vásárban, s ez a négy-öt bármily hosszan tartja a helyet, lassankint kifárad, csak az bírja még őket lábon tartani, hogy parasztszokás szerint az eddigi vezér elkiáltja:

- Vesd nekem a hátadat! - mire a többi hirtelen él az óvatossággal, s új erőt gyűjt a védelemnek e módjából, mely Bowring úr méltánylását tökéletesen megnyeri, szabályosnak ösmervén az egész verekedést, legkisebbet sem törődvén azzal, hogy fáj-e az ütleg, vagy nem?

Egy-egy béres rohan be a verekedés hallatára, de a többes szám még mindig nevezetes előnyben van, s a kocsmáros félvén a rosszabb következménytől, megsúgja Bowring úrnak, hogy bemegyen a paphoz, hogy a fürgedi ispánnak a dolgot megjelentse.

Elment, visszajött a kocsmáros, de nem jött vele az ispán, és Bowring úr is már szívesen hajlott a béresek mellett kelni részvétre.

- Nos, kocsmáros, - kérdi Bowring - benn volt az ispánnál?

- Igenis, megjelentém, hogy a béreseknek most mindjárt végük lesz.

- És mit felelt az ispán?

- Azt mondá, uram, hogy úgy kell nekik, miért hagyják magukat.

A verekedés már végső végét, a legrútabbat érte meg, ekkor ordítja el magát az egyik a béresek közül:

- Hol vagy Pista?

- Itt vagyok, - mondja a fal melletti padon nyújtózkodó alak, fölgyűrt ingujjal rúgván föl magát egyenesre, s egy kurta hídvégi legényt derékon kapván, a csoporton át az ajtón kivetette, mondván:

- Félre az útból, kölyök, - mert majd lábadra lépnek, aztán ríva fakadsz.

Pedig a fiú alig lesz már húsz esztendős dacára, hogy nem bírt tovább kapaszkodni ki a csizmájából, mint öt láb.

Bowring úr megismerte most a tegnapi kis bérest, valamint egyszerre megmagyarázá önmagának, hogy őt csak végső veszedelemben hívják elő, s azért nevezék el: Holvagy Pistának, csak az a kérdés, hogyan végződik el a dolog.

A hídvégiek megálltak egyet a civakodásban, s addig maradt annyi szünet, hogy a béres fönnhangon mondhatá:

- No, Józsi! - kiált a hídvégi vezérre, - már most én is itt vagyok, most már nem te mondod meddig, hanem majd megmondom én! - szól harsányan a béres, megfogván két hídvégit egyszerre, s nagyot kiáltván egyik-pajtására: Tedd be az ajtót, hogy ki ne mehessenek, majd kiadogatom őket az ablakon, van-e ott kinn vizes lepedő?

A cigányok rémültek el legjobban, de már nem mehettek ki, s a boldogtalanok egy sarokban húzódtak össze, egyaránt féltvén a nemes hegedűt, és azt, ki azon hegedülni szokott.

Megváltozott a harcnak egész alakja, most kezdődött még az igazi kévehányás, mert már néhányat löktek ki az ablakon, míg bent elszánt bírakozás kezdődék, hogy ölbe lehessen kapni a legényt, és így az ablakra kerülhessenek vele.

Meddig József, mielőtt a nagy gyűrűt halántékához mérné Pistának, ez elkapta az esésben levő kezet, s egyet csavarván rajta, térdre zuhant a dühös szabados, s egyet tarkón ütvén őt a béres, elfeküdt a földön, de a béres láb alá vette, hogy megérezze, ha föl akarna kelni, míg ő egyúttal segíti az ablakon kirázni a többit.

A megvert szabados eszén volt még, s érezvén a megveretést földön fektében bicsakját szedte elő, hogy egyet kerítsen vele a béres combján.

Észrevette ezt a remegő cigányok közül a prímás, minthogy közelében hevert a szabados, kinél a muzsika ára a mai napra már úgy is elveszett, - hirtelen lehajolt, s a szabados kezébe kapaszkodott, s tág torokkal bőgte a béresnek, hogy kapja el a lábát.

Bowring úr elrémült, - látta, hogy a szabály már megbukik, s hogy a fölbőszült embert a béres most már nem fogja kímélni, hirtelen kirohant a bormérőből, és lélekszakadva rohant a paplakba, hol az ispán úr éppen most fogta el a pap pagátját.

- Ispán úr, - ispán úr! - kiáltja Bowring - jöjjön hamar, a fürgedi béresek most mindjárt agyonverik a hídvégieket.

- De az már nem lehetetlen! - mondja az ispán ijedten, azon kívül pedig földhöz vágta a kártyát, s kalap nélkül rohant előre, utána pedig az angol s a bormérőben sikerült beérnie, hol az ispán messziről kiáltja, éppen midőn a béres ölbe kapta Meddig Józsit, hogy úgy vágja a falhoz, hogy holnapig ott ragadjon.

- Hát nem volt még elég? - mondja az ispán.

- De már elég volt! - mondja Pista oly nyugalommal, mintha kévét hányt volna, s a szabadost mintegy ölbeli gyereket eresztvén le a földre, honnét még azután is alig bírt a kegyetlen ölelés miatt egyenest megállni.

Az ispán nem szólt többet, a béresek egész egyszerűen mondák:

- Csöndes jó éjszakát kívánunk mind közönségesen! S ezen szóval eltávozának, csak Holvagy Pista mondá a cigánynak:

- Megküldöm az árát a muzsikának, - s talán az emberséget is meg tudom még egyszer hálálni!

A béresek után Bowring is elment az ispánnal, kit ekképp szólított meg:

- Uram, furcsa nép ez a magyar!

- Higgye meg nagyságos uram, szeret ez a magyar engedelmeskedni, ha tudja, hogy olyan ember parancsol neki, aki tudja: mikor kell parancsolni.

Mikor Bowring úr az ispánnal azon részére ment a falunak, hol a fürgedi út a hídvégitől oldalt válik, látták a két csoportot eltávozni, - a béresek szótalanul, a hídvégiek közül azonban hallatszék Meddig Józsinak éles hangja:

- Lesz még ozorai búcsú!

- Itt leszek! - kiáltja vissza Holvagy Pista, kinek nevét, íme megmagyaráztuk ma.

Mielőtt azonban az ozorai búcsúnak napja elkövetkeznék, beleszólt az idő a történetbe, s embereinkkel máshol találkozunk.