V.
Vőlegény áll a házhoz.

A Siónak másik oldalán van egy becsületes komposszerátus, azaz, hogy van több is, hanem ebben az egyikben élt az időben nagyságos Baltayné asszonyság lányostól, ki anyjának özvegy napjaiban egyedüli boldogsága lőn, ha tudniillik maradt még annyi idő, hogy véle néhány szót válthatott; mert a nagyságos asszony korán özvegyen maradván, úgy beleszokott a gazdaság vitelébe, hogy hétköznap még a csizmát is fölhúzta, és a Sió melletti kaszásait még a csádéban is felkereste, ha valamiképp az gyanítá, hogy az árnyékban hűselnek.

- Ettél-e már fiam? - kérdi a meglepett napszámost.

- Igen is, ettem, nagyságos asszonyom! - feleli a meglepett ember.

- Jó volt az étel?

- Hála istennek, bíz az jó volt.

- Hány gombócot ettél meg, édes fiam?

- Azt tartom, ötnél kevesebb nem volt, ami egyre jutott.

- Egészségedre váljék, édes fiam! - szól a nagyságos asszony - hanem ha a vendégség tetszésedre volt, hát jó lesz megfogni a kaszát, mert máskor imádkozva sem eresztelek a földemre.

Nagyot vörösödött a napszámos, és szégyenkedve nyúlt a kaszavágás után, egy fogás helyett kettőt is vágván, hogy a nagyságos asszony egyebet ne mondjon.

Hazament a nagyságos asszony, megnézte a ház környékét, mely mindenütt oly tiszta volt, mintha húsvétnapra söpörték volna össze, nem lévén senkinek megengedve, hogy ott engedelem nélkül való dolgot cselekedjék, kivévén egy bakszarvast, mely néha óra hosszat összenyargalászta a majort és a kastély udvart, megállván közben az erkély előtt, honnét nyalánk alamizsna hullott alá a torkos állatnak, - csakhogy úgy elszemtelenkedte magát néha, hogy addig meg nem ízlelt semmit, míg a fiatal úrhölgy le nem jött, s át nem ölelé sudár nyakát, s így nem kínálá saját tenyeréből a büszke állatot.

Mindennap tiszta piros szalagot kötött a szarvas nyakára, honnét lepirosodván, messziről megláttatá, hogy a kegyenc nem valami kóbor erdei vad, hanem emberek között élő, elkényeztetett állat, mely a kényelmet, s az emberek látását annyira megszoká, hogy valaki elől megfutamodni nem igen szokott; pedig szívesen kiugrott a kapun, s néhány óráig is elkószált a határban, hol őt már minden ember ismeré.

Midőn az úrnő lejött, órákig elkísérte őt a nagy angol kertben, - néha meg-meglódult, és átnyargalá a körüleső tért, vagy aztán megjuhászkodva, mint valami kezes bárány, járdalt az ifjú hölgy után.

Mielőtt az ifjú hölggyel találkoznánk, maradjunk a nagyságos asszonynál, ki ma minden egyéb dolgot láttatlanban hagyott, hogy a várt vendéget fogadja, ki ugyan éppen kőfalköznyi távolságra lakott, de mégis oly távol estek egymástól, mintha előbb a világot kellene megkerülni, s akkor is egyszer legalább eltévesztenék az utat.

A Baltay-családnak volt egy öröksége, mely fiúról fiúra szállt, - egy elátkozott pör, mely minden Baltaynak életéből kész tíz esztendőt pörölt ki, - hanem ennyi haszontalanul elvásott esztendő nem volt elég arra, hogy valamelyik Baltay megérte volna végét.

E pör okvetetlenül a kisebbik ágnak tönkrejutásával végződött volna, hanem midőn a végsőre kerülne a dolog, egy vagy más közbejött érdek megállította a feleket, kik aztán tíz esztendeig ismét megnyugodtak, míg tudniillik ismét megbolondult valamelyik, vagy lócserénél, vagy kölyökkutyán, s kitört a háború újra s addig citáltatták egymást, hogy a megyei esküdt két lovat tartott csupán a megidézésekre, megintésekre, míg ismét valahol összebékéltek valamely jófajta csikón.

Ezen tusakodások közt azonban a pör annyira megérett, hogy jelen nemzedékünknek már kevés tenni valója volt, az ifjabb ág keményen lőn ostromolva s megérzé, hogy lába alatt inog a föld, ha az öregebb ágnak most már egészen végső ivadéka haszontalannak nem vélné a munkát.

Tíz év óta hallgat az öregebb Baltay, - az ifjabb ágon lévő egyetlen öccsének meghalálozása keményen szívéhez ütődött, s a prókátorok bármennyire nyaggatták, nem akart a pörbe elegyedni.

Végre nagyot gondolt, saját testvérének fia egyedüli örököse lévén roppant vagyonának az öregebb ágon, tízévi hallgatás alatt, addig-addig nézett a szomszéd udvarra, melynek minden tyúkját megismerte, hogy Baltay nagyságos úr ekképpen gondolkodott:

- Nekem öcsém van, a sógorasszonynak lánya, ez a mennydörgős mennykő nagy pör egyszerre végét éri, ha ezt a két fiatal cselédet egymás mellé állítom! - mondja magában, s kikiált a hajdúnak, hogy a nagyságos asszonyságot tiszteli, ha terhére nem lesz, ebéd után három órakor tiszteletét teszi.

Megjött az izenet, hogy a nagyságos asszony mindenkor igen szívesen látja, s a mondott időben elvárja a nagyságos urat.

- Az aranyos mentémet! - mondja a nagyságos úr.

- Tessék parancsolni? - kérdi a hajdú a szokatlan dolgot.

- Az aranyos mentémet!

- Kiporoltam igenis! - mondja a hajdú, útját akarván állani a különös készülődésnek.

- Hát még harmadszor is mondjam, hogy adja kend ide az aranyos mentémet?!

- Nincs ám ma vasárnap! - okoskodik a goromba hajdú.

- Hát kend nagy fülű - riad föl az úr - hova megyek én most?

- Nagyságos Baltayné asszonysághoz; - csakhogy úgy is tudom, hogy a nagyságos asszony kineveti a nagyságos urat, mikor egyszer aranyos ruhában megy oda, máskor pedig annyi papirost szegeztet a kapujára, mintha sárkányon akarná fölereszteni.

- Nem érti kend a dolgot, - véli a nagyságos úr - adja ide mentémet!

A hajdú nagy későn előadogatott mindent, s urát addig rángatta, míg a mente ráfért, hanem midőn ezt is elvégezte, azt mondja:

- Ne mondja a nagyságos úr, hogy ezt is meg nem tettem, hanem már most fölmondom a szolgálatot.

- Elment a kend esze?

- Még nem ment el, - véli a hajdú, kulimászos bajuszát megegyengetve, - hanem attól félek, hogy elmegy!

- András! kend vagy sokat ivott ma, vagy keveset. Mi lelte kendet?

- Csöndességben akarok élni vénségemre, - mondja a hajdú, - s minthogy a nagyságos úr a szomszédba megy, azt tartom, hogy onnét pör nélkül nem jön haza, - akkor aztán András fusson kend ide, - András fusson kend oda! - zsörtölődik a hajdú, s magát végignézvén, mondja: már pedig uram, ötven esztendeje szolgál engem ez a két láb, aztán ha nagyon megszalasztom őket, attól félek, előbb kifutnak velem a világból, mint akarnám.

- Na, legyen kendnek esze! - nem veszekedni megyek, hanem ha lehet, megcsinálom az örök békességet, - egy házasságot gondoltam ki!

- Mit gondolt ki a nagyságos úr?

- Egy házasságot! - mondja bizalmasan amaz, még pedig oly boldogsággal, mintha esküvőre menne.

- No hát akkor ne is menjünk odább nagyságos uram, hanem itt a kréta: egy esztendőre ötven forint meg a ruha, - ezt éppen a mai napon megszolgáltam, az új még rajtam sem volt, hát nem vásott, - a pénzből adott nagyságod a simontornyai vásárkor öt forintot, a komáromi búcsúban tízet, - a kiliti búcsún húszat, ez annyi, mint harmincöt, - tegnap tízet, ez éppen negyvenöt forint, - marad még öt forint, ha adja, jó, ha nem, hát abban sem halok meg, hát jó egészséget kívánok! - legyen boldog a nagyságos úr! - mondja a hajdú elnehezülten, - ha a nagyságos úr ilyen nagyot akar botlani, hát jó; én leveszem róla a kezemet... de én meg nem maradok olyan házban, hol az asszony is olyanképpen akar úr lenni, mint a férfi, vagy még tán több is; ezt én nem szoktam meg, de nem is szokom!

Mindezt oly hamarjában elmondá a hajdú, hogy Baltay úr nem bírta megállítani, hanem midőn aztán a hajdú lelke elnehezedett akkor mondta:

- No András, legyen kendnek esze, - hisz nem én akarok megházasodni, hanem az öcsém!

- Hát mért nem szólt a nagyságos úr elébb? - véli a hajdú, a krétát letörölvén az asztalról.

- Lehet is kend miatt szóhoz jutni! - lármázik a nagyságos úr. - Illik is itthagyni az embert, mikor már harminc esztendeig van kend a háznál.

- Jól van hát no! - csitítgatá a hajdú, - hanem ha nekem még egyszer előkéri a nagyságos úr a processzust, akkor aztán meg nem marasztanak ám a háznál.

Nem adott feleletet a nagyságos úr, hanem midőn a hajdú addig húzta-vonta rajt a ruhát, hogy már nem volt mit igazítani, akkor mondá:

- Na most már elmehet!

Baltay úr erőteljes ember levén, a nádpálcát csak kézbevalónak vitte, s büszke tartással ment végig az egyik udvarból a másikba, hol minden ember megsüvegelé már messziről, s akit megilletett, megpróbálta megcsókolni a kezét.

Fölment a tágas lépcsőzeten, hol mindenféle bolondul faragott állat bámészkodott a lépcsőzet mellett s Baltay úr lassan lépegetett, mintha a rég nem látott alakok számon kérnék tőle ezt a ritka látogatást; azonban sokkal derültebb hangulatban volt, mintsem hogy szemrehányásokra gondolni akarna, tehát fölmenet megcirógatá az állatokat, hogy ily rég nem látogatta meg őket, aztán pedig az előszobába nyitott.

A nagyságos asszony cseléde ajtót nyitott, s a nagyságos úr megvakarintá csizmája hegyével a padozatot, fejét nagy tisztelettel meghajtá, s a házi asszonyhoz közeledett, ki sötét selyembe öltözötten néhány lépésre eléje jött.

- Hol is hagytuk el a szót? - kérdi Baltay, kedélyesen akarván elütni a tíz esztendei haragot.

- Már nem emlékszem rá. - mondja a házi asszony bizalmas arccal.

- No hát ha elfelejtettük, sohase jusson eszünkbe.

- Adja isten! - kívánja az úrnő, mintha nem egészen hinné, hogy elfelejtett mindent.

- Kezet reá, húgomasszony, - ha aztán kezet adott, megmondom, miért jövék ide?

- Itt a kezem, kedves urambátyám! - mondja az asszony, odanyújtván kezét, - nem olyan puha most, mint akkor, midőn istenben boldogult uram, Baltay Sándornak az oltár előtt nyújtám; mert azóta én vagyok ennél a háznál az utolsó cseléd; mert a többi tudja, meddig szegődött, - nekem pedig addig van maradásom, míg a prókátorok ki nem pörölnek.

- Ne is hozzuk elő húgomasszony; mert aztán mégis eszünkbe jut; ami tíz esztendő előtt utolsó szó volt, - pedig az is tiszta kár, hogy eddig össze nem békéltünk.

- Hát mi jót hozott urambátyám, az én özvegyi hajlékomba?

- Áldást, békességet, - mondja amaz, - látja húgomasszony, hogy parádéban jöttem.

- De prókátort nem hozott, urambátyám? - kérdi a nő, - különben azt hinném, hogy én leszek a vendég, s nem urambátyám.

- Prókátort nem hoztam, húgomasszony, hanem ha kell, hát a papért mindjárt elküldök.

- Nem értem, - mit mond urambátyám!

- Nem várakoztatom kedves húgomat; mert még azon gondolatra jöhetne, hogy vénségemre jött meg a bolondom, hanem ha tetszik, vágjuk ketté a pört egy házassággal.

- Ezt sem értem! - mondja a nő.

- A húgomasszony kis Etelkája, meg az én öcsém, ha összekerülnének, minden prókátort kitörülnének a pörből, aztán vége lenne a hosszú komédiának.

- Kedves urambátyám! megkérdezte öccsét?

- De majd az orrára kötöm a lánchordtának, - pattant fel az öreg - tudok én annyit hegedülni, hogy az úrfit az én nótámra táncoltathassam meg.

- Akkor nem az elejéről kezdtük a dolgot, urambátyám, s ha a gyermekek nem szeretik egymást, az lesz ám még a cifra pör, mikor a prókátorok helyett is a férj és feleség civakodik egy egész élet folytán.

- Majd összetörődnek! - véli Baltay.

- Hát urambátyám mért nem próbálkozott meg egy asszonnyal?

- Sok én rajtam az igazítani való, kedves húgomasszony - aztán olyan vagyok én, mint a vas, nagyon rá kell ütni, hogy más formája legyen.

- Lám, lám! - urambátyám is csak Baltay - a szűk csizmáját mással akarja elviseltetni, aztán nem is kérdi, hogy a másik elviselheti-e?

- De hátha szereti a leányt?

- De hátha nem szereti, urambátyám - erre is meg kell ám felelni - utóbb pedig még az a legfőbb kérdés, hogy egymást szeretik-e?

- Jaj, de sokat kérdez, húgomasszony! - mondja Baltay a mentéjéből egy gombot kiszabadítván, mert érzé, hogy rég nem beszélt olyan emberrel, ki nem konvencióért engedelmeskedik.

- Ennyit, kedves urambátyám, egy zsák búza mellett is elkérdeznék, hát még egy házasságnál!

- Jól van, de ha szeretik egymást?

- Egymásé lesznek! - mondja a nő, - hanem ha nem szeretik egymást?

- Jaj, még nem is tudjuk az egyiket, aztán már is a másikat kérdi húgomasszony.

- Én vagyok az anyja leányomnak, s ha én is a földhöz verem a boldogságát, akkor kitől várjon jobbat?

- Csak már engedne el valamit, édes lelkem húgomasszony, hogy hamarább megalkudhassunk, - én az öcsémnek parancsolok, húgomasszony meg a lányának, aztán...

- Kedves bátyám! ha a Baltayak egymás boldogtalanságáért annyi esztendeig pörölgetnek, - legalább a boldogságukért hagyjanak egy kis időt, s ha nem szereti a fiú...

- De majd helyre...

- Pszt... édes bátyám,...- mondja az asszony elfogván közepét a szónak, - ezt vigyázva kell tennünk; mert nagyon egyenes földön lakunk, a hír könnyen megfutná a harmadik határt is; pedig ha már az isten ezt a leányt adta, nem igen akarnám másnak a nyakába kötözni, ha tán háztól kérve is elkelhet.

- Félek, hogy húgomasszony többet is tud mint én, - mondja Baltay, - vagy hogy már későn jövök; de azért itt a kezem, becsületemre mondom, szent a béke egy föltét alatt.

- Mondott szóból ért az ember, kedves urambátyám.

- Ha már az öcsémé nem lehetne Etelka, ígérje meg édes húgomasszony, hogy csak olyan embernek adja, kiről tudja, hogy talpig magyar ember!

- De ezt már bátran megígérem, - mondá kezét nyújtva az asszony.

- No akkor a lakodalom napján eljövök a kalácssütésre, s azt a pört kalács alá rakhatja, kedves húgomasszony.

- Én szavamnak állok!

- Meg én is - mondja ünnepélyesen Baltay - hanem ebből nem engedek ám el, húgomasszony, mert még a haló földemben is megfordulnék, ha igaz szerzeményünket olyan ember turkálná majd, ki a magyar hitből kikeresztelkedett.

- Ámen! - hagyá helyben az asszonyság, lekísérvén Baltayt az utolsó lépcsőig, hol a fölmelegült ember hallatlan dologra vetemedett, s egy asszonynak, tudniillik a háziasszonynak kezét megcsókolta.

Ha ezt akkor megtudták volna a jó barátok, szenes vizet itattak volna vele, mint olyannal, kit a boszorkányok bűvöltek meg s igézet alatt áll.