VI.
Egyszer volt egy özvegyasszony, annak volt egy lánya.

Hazafelé tartott a szarvas, de mielőtt az úrnő kiérne a kertnek utolsó kanyarodásából, a nagyságos asszony lánya elé ment, a jó asszony oly boldoggá kívánta tenni gyermekét, hogy a jó szándéktól nem tudta igazán, mit kellene leginkább meghatároznia.

Az öregúr látogatása nem maradt nyom nélkül, s a nőnek el kelle magát határoznia a legkényesebb dologra, lánya szívét kikémlelni, pedig jól tudta, hogy ő sem fogja megkérdezhetni, de a lány sem fogja megmondani; de mégis meg kell tudni.

A legközelebb eső lugas elég alkalmas hely lőn arra, hogy az anya éppen odáig elfáradjon, s ott megnyugodjék, s a lány kényelmes helyet foglaljon az édes anya mellett.

Jaj, de nehéz olyan titkot megtudni, mit nem fognak megmondani.

Az anyának első gondja volt a szarvast elrezzenteni, mert a szemtelen jószág néha a csipkés fejkötőt is meglegelte, pedig ez órának komolyságához átkozottul rosszul állna, hogy fejkötőjét akkor rántsa félre a szarvas, midőn a komoly arcnak kellene kipótolni a ki nem mondható szót.

- Már csak leülök, édes leányom, - kezdi az anya - ki tudja, meddig ülhetek még melletted?

Ennyi volt a kezdet, mi egyre is jó volt, meg másra is; mert hiában tagadjuk, magyar szokás szerint a beszédet néha úgy szabják ki, hogy arra is ráillik, kire nem akasztják.

- Megint búsulni akar, édesanyám? - kérdi szeretettel a lány.

- Rám férne, kedves lányom, - hanem ha valami megörvendeztetne, azt tartom, most éppen ráérnék örülni.

- Olvassak valami történetet?

- Jaj, leányom, elég történet nekem ez az élet, (hogy már nekem is bele kellett történnem,) - sopánkodék az anya, - csak már a te történetedet is tudhatnám!

- Rövid történet az egész! - felel a lány: édesanyám özvegyasszony, én meg vagyok az özvegy- asszony lánya; s aztán vége!

- Dehogy a vége kedves gyermekem, az csak a kezdete, mint a parasztmesének: Egyszer volt egy özvegyasszony, s annak volt egy lánya... De hát a többi? kedves lányom, - hol van még a szomszéd ember, meg a szomszéd embernek a fia, - s ez a négy ember kerekít egy keserves históriát, kivált ha még az ötödik is belekeveredik valami ifjú legény formában, - nojsz lesz aztán dolga a szegény özvegyasszonynak.

- Kettőnek csak nem adhatja egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a másik.

- Igen ha tudná az ember, melyiket volna jobb választani, - a szomszéd ember igen gazdag, tehát a fia is gazdag lesz, - míg a másiknak az apja oly szegényen halt meg, hogy a nevét is csak alig felejtették nála.

- No csak hogy legalább az megmaradt, s ha kiáltják, előkereshetik vele.

- Látom már, édes leányom, hogy azt a szegény fiút nagyon megszántad.

- Oh, édesanyám, a szánalmat a gazdag pénzért meg nem veszi; de nem is boltban árulgatják, hanem a szívben tanyázik.

- Az a szív, az a szív! - fohászkodék az anya, - a szerelmesek minduntalan elvesztik, aztán mégis azt fájdítják, aztán lesz belőle siralmas történet, megint egy özvegyasszony, meg annak a leánya... Bizony, bizony, édes lányom, az is baj, ha kérnek benneteket, meg az is, ha nem kérnek.

- Ne búsuljon, édesanyám, ha nem kérnek, itthon maradok anyámnál.

- Én nálam bizony ne maradj! - durrant föl az asszony, - az én anyámnak hat volt, mégis elfogytunk, párosával is vittek volna, - azért, azt hiszem, hogy melléd is csak kerül egy, ha dobra nem ütlek is.

- Majd valaki csak megsajnál!... - úgy-e anyám? - mondja a lány, bizalmasan anyjára nézvén, mintha önkéntelenül mutatná azt a gyönyörű főt, mely az egész környéket már összezavarta.

- Már hisz, édes leányom, polturás malacnak nem mindig kerül garasos kötél; hanem azért tán nem bánja meg senki az özvegyasszony leányát.

- Valami szegény fiú csak erre botlik, ha nevén szólítják.

- Akár a szomszéd fia is még, galambom, mondja az anya, a gömbölyű képet tenyerével megütögetve, s nem gyanítva, hogy a lány is észrevette, hogy az öreg az aranyos mentében jött át az udvarra.

- Kedves anyám egészen el akarná rontani a mesét, - hisz azért van a mese, hogy a szegénynek legalább a meséből jusson egy kis jó szerencse, ha már másképp nem jut.

- Hát a szomszéd fia? az igen gazdag!

- Azt nem kérdezik a mese végén, édesanyám, hanem megelégszik mindenki, ha a másik kettő boldog!

- Mese, mese, mess kenyeret! - mondja az anya, - hanem édes leányom, én anyád vagyok, és nemcsak meséből él az ember; hanem...

Itt egyet nagyot lélegzett, mintha készen volna a gondolattal, csak ki kellene mondani, - midőn a szarvas messziről dobogva állt meg a lugas árnyaiban, fölkapva fejét, s nyakszalagján egy zöld zsinórt láttatott, mely a szalagra kötötten hintázá baklóit, jeléül, hogy ismerős kötötte fel.

Az anya meglepetten állt meg, valamint a lány is, kit e meglepetés anyja szívére kergetett.

- Úgy! - mondja az anya, - a szarvas kimaradt a meséből, - s e kis kötelék a gazdag szomszéd fia.

- Nem, anyám! - szól a lány alig hallhatólag, - ez a szegény fiú.

- Kinek csak a neve maradt? s tán még azt is megosztaná mással? - mondja az anya, látván a lány szörnyű pirulását.

Felelet helyett a lány anyjára nézett, mint az irgalmat kérő az égbe, honnét az istenáldást némán imádkozva kéri.

Az anya teljes boldogsággal nézett gyermekére, - mert hisz az anya szívét is megcsiklandja, ha tudja, hogy a lányát mások is szeretik.

- Hiszed-e, hogy boldog leszel, lányom?

- Nem kétkedem anyám.

- Jó, - idáig elvezettelek, édes lányom, - ezentúl vezéreljen a jó isten, és kísérjen el az én anyai áldásom.

- S abból ne jusson nekem is? - kérdi gróf Dunay, a lugasból előlépvén a boldogokhoz.

- Fele mindig a tied legyen, édes fiam! - mondja az anya, a grófot is magához ölelvén, adja isten, hogy az életben ne érezzétek meg, hogy ezt az áldást özvegy kezek adták.

Így végződik el a mese, melynek az a címe: Egyszer volt egy özvegyasszony, annak volt egy lánya!