VII.
A förgeteg eleje.

Hazament az öreg Baltay, s bár a menyegzőre ezúttal nem lőn hivatalos, becsületes lelkében jókora megnyugvást hozott, hogy a leány pogánykézbe nem kerül, tehát nyugalommal várta, míg András a mentéből kigombolja.

- András!... - mondja a hajdúnak, - mi a kötelessége kendnek?

- Elmondom uram, - feleli a hajdú, - azt tartom most már harmincadszor mondom el.

- Ha még el nem feledte volna kend.

- Azt tartom, még egyszer sem szidattam meg magamat, - felesel a hajdú, - minden esztendőben ezen a napon elmondom kötelességemet, mint azt a legelső napon föladta nekem a nagyságos úr.

- Hát hadd halljuk, mi volt a kötelessége kendnek ezelőtt harminc esztendővel?

- Elmondom nagyságos uram:

1-ör is a kapu nyitva marad, hogy minden becsületes ember éjjel, nappal bejöhessen; a kelletlen vendég könnyen kimehessen; a várt vendégnek meg úgy is hiában marad nyitva, mert amint el akar menni, akkorra már e kocsikerekeket a pajtába zárjuk.

- Ez megmarad jövő esztendőre is! - mondja a nagyságos úr.

2-or. Magyar koldusnak adunk annyit, mennyi belefér; a nem magyarnak zsákját is megrakjuk, legalább nem mondja, hogy nálunk felejtett valamit.

- Ez is megmarad jövő esztendőre is, hanem ezután még zsákot is adjon kend neki.

3-or. Nagyságos uram parancsol mindenkinek a háznál; hanem a vendég még nagyságos uramnak is parancsol.

- Ez is megmarad jövő esztendőre is.

4-er. Minden házbajárónak van egy rovása, - aki mit olyant cselekszik, ami jóravaló magyar emberhez nem illik, rovásra kerül. - A rovás a harmadik vonásnál megtelik, - azt a házból kimarasztaljuk.

- No ez meg még inkább megmarad jövő esztendőre; mert látom, hogy a stibli, meg a bugyogó nagyon szaporodik, - s a fiatalember az asszonyi állatok bolondjáért fülig vedlik; de az ilyen népet kipusztítom a háztól.

Mielőtt tovább folytathatná az öreg a firtatást, megérkezének a vendégek, kedves öccsével, az ifjú Baltayval gróf Dunay, kivel előbb találkozánk a kertben.

Az ifjak a kertnél találkozának, - az ifjú Baltay a gróffal együtt lovagolt a legközelebbi állomásról, s minthogy a szarvast a réten lelték, megközelíték a jámbor állatot, s Dunay egy kürtzsinórt olda le, s ugyanazt a szarvasra csatolá, mire az sebesen a falu felé rohant.

Dunay lehetőleg utána nyargalt, de a kötekedő állat bármennyiszer megállt, mégis előbb ért a kertbe, melynek sűrűjében elveszett az üldöző elől.

Dunay a téli szakban a megye székhelyén ösmerkedék meg Etelkével, s az anya szívesen gondolt azon jövendőre, mely lányát a gróf karjaiba vezeti; s mint látták, az elhatározó percben semmi sem gátolá az egyesülést, még a bácsinak adott ígéret sem, - hisz hogy lenne a gróf olyan, ki a bácsi kívánatának meg nem felelne, lévén tetőtől talpig olyan becsületes magyar ember, mint a bácsi maga.

Az öreg Baltay szívesen fogadá vendégét, kinek poggyásza reggel megérkezett, - s az öregúrnál inkább megörült, minthogy a gróf még más két vendéget is jelentett: Herceg Batthyányi Lajost és gróf Festetics Györgyöt.

- András! - kiált ki a hajdúnak, - hozza kend be a rovásokat.

- Az újakat, vagy a régieket?

- Csak a régieket.

András engedelmeskedék, s elhozta a régi rovásokat, kioldá a csomót, várván, mit parancsol az úr.

- Mi következik? - kérdi.

- Kedves vendégeim jőnek, - ilyenkor hadd szabaduljon ki egy-kettő a purgatóriumból.

- Ez az első itt Kovács István uramé, három rovása van; egyiket azért róttam föl neki, nagyságos uram parancsolatjából, mert a korcsmáját zsidónak adta árendába; a másikat pedig azért, hogy sört hágy neki mérni; harmadikat pedig azért, mert maga is megissza.

- Ott marad a rováson, - hallja kend; - hanem annyit elengedek neki, hogy szent Mihály napra, ha a sörtől eláll, - az egyik hiba lemegy. Ha ez sem használ neki, nem tudom mikor lesz ilyen jó kedvem, akkor aztán rajt felejtem halálos holtáig. Mi következik odább?

- Balázs Imre uram következnék, - mondja a hajdú, - ennek is három rovása van. Az elsőt azért róttuk föl neki, mert a búcsún úgy jelent meg, hogy a felesége ült jobbról, - ő kelme pedig balról. A másodikat azért, mert szajkót fogott, aztán beszélni tanítja. A harmadikat azért; mert a házunk előtt elment, aztán nem jött be.

- Rováson marad, hallja kend, András! - mondja az öreg. - Ez már nem is purgatóriumba, hanem pokolra való. - 1-ör, mert jobb kezét a felesége bal keze nélkül nem mozdíthatja, 2-or, a szajkót emberré akarja tenni, - tehát az ilyen utóbb elhiszi, hogy az embert még szajkóvá teheti. 3-or, elkerüli az én házamat, pedig ugyancsak az út mellé építettem; hát mikor várhatnám én őt akkor, ha a falun kívül laknám? Ott marad a rováson, és még akkor sem adja kend elő, ha kérem. Mi következik még odább?

- Kulcsár Gáspár úrnak rovása van kezemben, fogom a három vonást.

- Hadd halljuk egymásután mind a hármat.

- Az elsőt akkor kapta, mikor a Tihanyi barátoknak a vajat pénzért adta. A másodikat meg, hogy a pusztáján csinált hidat lelakatoltatta, a harmadikát pedig, hogy a házánál zsemlyét eszik.

- Na, ennek elengedem a hidat, ha felnyittatja; meg az elsőt is, ha a vaj árát kétszeresen visszaküldi, - pápista ember, - mit kereskedik a maga papján; hanem a zsemlye fönnmarad, mert ha a feleségét úgy elkényeztette, hogy a kenyeret már nem eheti, - maradjon fönn más embernek rettentő példájára, - aztán majd más az asszonyságot jó előre fekete kenyérre fogja.

Bejött azonban az öcs, s így Andrásnak nem maradt ideje a többit leszámolni, hanem ment dolgára, miben nem lesz szűke, ha még újabb vendégek is jőnek.

- Mi újság, domine frater? - kérdi az öreg, megölelve a fiút, kit az öreg nagyon is szeretett.

- Előbb urambátyám mondjon valamit.

- Mondok bíz én öcsém, - felel az öreg nagy bodor füstöt eresztvén ki az öblös tajtpipából, - hanem hanyatt ne vágd magadat.

- Kapaszkodom már, kedves bátyám, - mondja a fiú, bátyja karjába fűződve.

- Tegnap meglátogattam a sógorasszonyt!

- Hála légyen a jó istennek! - kiált föl a fiú. - Kibékélt urambátyám?

- Egy föltétellel, öcsém!... ha tudniillik az én ajánlatom nem sikerül.

- Mi volt az ajánlat, kedves urambátyám?

- Öcsém! - mondja az öreg egy nagy megnyugodás után - tudod, hogy Éva asszonynak nagyon beszámítottam a paradicsomot, - azért nem is házasodtam meg, - amit elég bolondul cselekedtem; mert látod, most vénségemre veszem észre, hogy a Zsuzsi szolgáló mégis csak jobban meg tudja nyomni a hátamat, mint ez a vén bolond András; mert ez ott is nyomja, ahol nem fáj; tehát csak átlátom, hogy az isten mégis csak jobban tudja, mint én, hogy az asszonyt miért teremtette.

- Bizony még megházasodik urambátyám!

- De hátba ütlek! - mondja tréfával az öreg - Na, ne akassz meg a szó közepén, hanem hát azt mondom, hogy ha már volt is egy Baltay, ki után hírmondónak egy pár mentén kívül csak a sarkantyús csizmája maradt; most már azt akarom, hogy egy Baltay helyett maradjon tíz, - oda pedig édes öcsém feleség is kell; tehát azt akarom, hogy megházasodjál.

- Hát aztán?

- Azt sem akartam, hogy az az istenverte pör örökkön örökké lopja az ember életét, tehát bíz én nem bántam volna, azaz most sem bánnám, ha Etelkát elvennéd.

- Nem vehetem el, - urambátyám.

- Nem a manót? - durran föl az öreg, - hát én vegyem el?

- Bátyám sem! - mondja a fiú, - mert majd helyettünk elveszi más!

- No ugyan ki? - kérdi az öreg.

- Gróf Dunay! - mondja amaz, éppen most értesíte a végelhatározásról.

- Nekem is van oda beleszólóm, öcsém! - mondja az öreg - azaz, hogy szólok is, de mindjárt! - teszi hozzá, s egyszersmind hangosan kiáltja: András!

- Hallom! - kiáltja kívülről a hajdú, mintha azt akarná mondani, hogy nem jő be.

- András! - kiált a nagyságos úr még keményebben.

- Nem mondtam már, hogy hallom!

- Ha hallja kend, hát jöjjön, - vagy hogy én szolgáljam kendet?

- Mi lelte már megint a nagyságos urat? - mondja a hajdú az ajtót benyitva, s ugyanannak küszöbén megállva: ha dolgom nem volna, nem maradnék ott kinn.

- Hát nem most mondta el kend a kötelességét? - pöröl az öreg, - hát ki parancsol a háznál?

- Ha elmondtam a kötelességemet, hát nem mondta meg a nagyságos úr, hogy jövő esztendőre is csak nagyságos uram parancsol.

- Azt mondtam, meg most is azt mondom!

- De meg azt is mondta, hogy a vendég még nagyságos uramnak is parancsol; hát hadd lássak a dolgom után, mikor vendég van, majd rákerül a sor a nagyságos úrra is! - mondja a hajdú, s maga után betette az ajtót.

Nem volt mit tenni, hanem Baltay uram őnagysága kiment az erkélyre, hogy kedves vendégeit várja, - azonban az öccsétől hallott hír nagyon gondolkodóba ejtette.

Itt már aztán magunk is bele merünk szólani a dologba, és Baltay őnagyságának jellemvonásához a dolog könnyebb megértése végett egyet-mást megemlítünk, hogy Baltay urat valami táltosnak ne vélje valaki, különösen a mai világban, midőn közönségünk fölöttébb érzékeny, s minden gyönge oldaluk megérintését hazaárulásnak tartja.

Lesz alkalma nyájas olvasóinknak alább meggyőződni, hogy Baltayt olyan kegyelettel visszük végig, mintha csak tulajdon ősapánk volna, kinek gyöngéjét papiroson megírni bizonyosan nem mernénk; hanem célunk elérésének tekintetéből az életből vett alakot meghagyók azon állapotban, mint az életben volt, mint mondók, a magyar embernek minden jó és rossz tulajdonságával, - nehogy ellenkezőképpen cselekedvén, úgy járjunk alakunkkal, mint Plátó, mikor az embert kétlábú tollatlannak mondá, s erre gúnyból az ablakon bevetettek neki egy megkopasztott csibét, ezen szóval: "Íme, itt van Plátónak embere."

Tehát előre is tiltakozván minden gyanúsítás ellen arra nézve, hogy Baltayban valami táblabíróságot akarnánk kigúnyolni, mégis meg merjük mondani, hogy ha éppen hibát rovogatnánk is okkal-móddal, azt annyi szabadsággal tennők önmagunk irányában, amennyit minden ember megtesz, hogy körmeit nem hagyja kinőni, mint valami ragadozó állat, hanem a maga idejében meg-megnyesegeti.

De térjünk vissza a dologra, mert András eddig elvégezte dolgát a vendég körül, és így ne várakoztassuk az öregurat, ha valami sürgetős dolga van, hadd végezzen vele.

Mielőtt azonban e találkozás megtörténnék, nézzünk az öregúr lelkébe.

Volt az öregúrban minden derültsége mellett egy titkosan rágódó bú, mi a múlt század végén valóságos magyar nyavalya lőn, midőn az ősi szokásoktól el-elmaradt egy-egy ember, s valami új bolondon kapott, ami az eddigi állapothoz úgy nem illett, mintha a fülemile a varjú után kezdene károgni.

Kopni kezdett az a jó patriarkális élet, s az emberek ujjal kezdének egymásra mutatni, - egyik az újat káromkodta meg, míg a másik a régit nevette.

Mintha csak ősi épület köveit lopnák meg, oly szentségtelenné kezde válni minden újítás - és amint egyik vagy másik kiszökött a sorból az újítások után, azonképpen keseredének el a többiek, kik most már elkeseredéssel kezdték védeni a régit s készebb volt némelyik egy pocsolyát óráig kerülgetni, mint azon egy hidat átverni a rövidebb útért, ha véletlenül megtudta valaki, hogy azt még az édesapjának az apja réceúsztatónak hagyta.

Midőn a csigát megérintik, visszavonul csontházába, s addig elő nem jő, míg a gyermek nyájas szóval elő nem csalogatja, - így lőn akkor egypárszáz öreg magyar féltékeny saját mentéjére, hogy készebb volt foltot folt hátára varratni, minthogy arról egy kis sújtást le hagyjon fejteni.

Baltay, az öreg, készebb lett volna visszamenni Ázsiába azon az úton, melyen eleink bejöttek, s mit ami tudósaink mai napig ki nem találtak, - mintsem elhagyjon ősi szokásaiból egyet; vagy készebb elátkozta legjobb barátját, mintsem elnézzen valamely gyöngeséget, melynek útján kikopjék a nemzeti hüvelyből, s ezen a példán más is.

Elengedhetlen vétek volt előtte minden, mi az eredeti kemény, edzett, és szilárd életen tágított, - s ennek maga körüli meggátlására tartotta ő a rovást, hogy legalább az ő környezete maradjon - tiszta.

- Itt vagyok! - mondja András, beállítván a nagyságos úr elé - mit tetszik parancsolni?

- Van-e új rovás faragva?

- Mindig van készen, nagyságos uram, - felel a hajdú - bár ne kellene; de azt tartom, hogy maholnap csak ketten leszünk nagyságos urammal, kik rovásra nem kerülünk.

- Tartson kend egy rovást készen, - ezt az új vendéget veszem én szem alá, - ennek aztán annyi engedelem sem lesz, mint amennyit egy szúnyog elbír.

- Értem, nagyságos uram, - majd a mentém alá dugok egyet, s ha aztán elő kell vennem, csak bólintson egyet a fejével nagyságos uram, olyant rovok, hogy el nem sikálódik még gyaluval sem.

- Elmehet kend! - mondja az öregúr, minthogy éppen hallá, hogy a várt vendégek is megérkeztek, tehát kisietett, hogy a nagy embereket illőn fogadhassa.

A fogadás oly ritka volt, minő akkor lehet, mikor három becsületes ember összetalálkozik, s egyenkint érzi mindenik magáról úgy, mint a másikról, hogy midőn ilyen három ember összekerül, az üstökös csillag bátran megindulhat az ég boltozatján, - mit az emberek ugyan nem tudnak elgondolni, - miért? mert hisz ha a becsületes ember oly ritka nem volna, csodájára miért indulna meg az üstökös csillag.

Helyre vergődének a vendégek, s az egyik teremben alkalmas beszélő helyre találtak mind az öten, András pedig egy fordulóra bejött, ha tán valamit parancsolnának akár a vendégek, akár a nagyságos úr.

- András! - pipákat ide! - mondja az öregúr, mire András kezdé a pipákat osztogatni, s még gróf Festetics György is elfogadott egyet, pedig nem volt dohányos; hanem tudta az öregúr szokását, és hogy rovásra ne kerüljön, inkább ő is megadta a módját, s ámbár elhagyta aludni a pipát, de még megszívogatta, mintha még úgy adná a füstjét, - és Baltay úr ezt a kis cselt örömest elnézte, - megelégedvén, hogy legalább, ha nem tud is, de akar!

- Köszönöm!... nem kell!... - mondja gróf Dunay a megkínált pipát Andrásnak visszaadván, mire az még inkább kínálta.

- De csak tessék, - mondja az, - van gyönge dohányunk is, akármi kisasszonynak is könnyű!

- Mindegy, barátom, - nem élek vele! - mondja az ifjú gróf.

Észrevette az öreg a szóváltást, de mintha nem jól értette volna, maga is mondja:

- Kedves öcsém, - mi már csak ilyen tejjel tartjuk a fiatalembert.

- Nem akarom megszokni! - mondja a gróf minden komolyabb értelem nélkül.

- Micsoda magyar ember lennél, öcsém, - mondja Baltay, - ha meg egy kis dohányfüstöt sem tudnál megszokni? Hisz öcsém, még a hús is tovább eltart a füstön, - pedig nekünk erre aligha szükségünk nem lesz.

- Mégis megköszönöm!

- Talán az orvos tiltja? - véli Baltay némi tudvággyal.

- Az nem, hanem már ezt a gyengeséget nem akarom magamban táplálni!

Az öreg arcában egy villám látszék, mit Festetics után leghamarább András vett észre, minthogy még a szolgálattal nem volt készen, s a párbeszéd végén urára nézett, ki egy elcsöndesedés után intett Andrásnak, ki némileg hátrább vonult, s aztán az ódon épület ablakmélyedésében előhúzta a rovást és az első vonást jó mélyen bevágta.

Festetics valamit kezdett gyanítani, azért hirtelen másra vitte a beszédet, s mondja az öregnek:

- Na, barátom, lesz Enyingen gyönyörű juhászat, Lajos barátunk hozott törzsöknyájat.

- Olcsóbb lesz a birkahús egypár esztendő múlva! - mondja Baltay némi egykedvűséggel, de mégis úgy, mintha ezzel a juhászatot végképp elítélné.

- De nem megenni hozta ám, hanem gyapjútenyésztésre.

- Hüm! - dünnyögött az öreg, - ezt a mentét már tizedik esztendeje viselem, az igaz, hogy jóravaló privigyei kék posztó; de még eltart néhány esztendeig, addig kedves Lajos barátunk gyapjújába még a moly is beleeshetik, míg én selymes gyapjújából posztót veszek; mert remélem, hogy a hajdúknak valamivel gorombább is jó lesz.

- Mennél finomabb, annál szívesebben elviseli az is! - mondja a herceg.

- Ha fele árért adjátok, majd én is veszek belőle! - mondja Baltay, - hanem majd meglátod, Lajos, az a birka utóbb is csak a szénát eszi el a gulyamarha elől, s ha aztán minden földesúr birkákat tart, utóbb majd szűrös ember nem is marad, hanem még a gulyás is posztóköpenyegben őrzi a marhát.

- Így a juhokat nem szereted, öreg? - mondja a herceg.

- A húsát bíz én szeretem, kivált ősszel, ha jó hízott ürüt kapok; de az én legelőmre ugyan egy sem jön, hogy a szénámat megegye, gyapja meg a nyakamon vesszen.

- Na, majd meglássuk! - mondja a herceg; - hanem a földialmát csak megkísérted te is?

- De akkor inkább csak birkát tartok, legalább húsa van, s nem kell nagyon megéhezni, hogy az ember rákapjon; hanem zabkenyeret, meg földialmát csakugyan nem eszem, míg földemen megterem a búza.

- No, mi csak megkísértjük! - mondja Festetics.

- Jól van, jól! - nevet Baltay, - ha majd kipusztul a búzakenyér a háztól; mert a földialma gyökeret ver, mint a tüskebokor, hát eljöhettek hozzám búzakenyérre, aztán majd akkor valljátok meg, hogy a kalácstól, ha már okosabb nem lesz is az ember, mint a burgonyától, de nem is bolondul meg tőle.

- Valakinek csak meg kell próbálni! - véli a herceg.

- Persze, hogy meg kell! - mondja Baltay, - nem is mondom, hogy ne tegyétek, - hanem én majd csak nézlek benneteket, Festeticset mikor a földialmán soványodik le, a herceget pedig mikor a birkahúson hízik meg.

- Kész a vacsora! - jelenti András, egyszersmind megnyitván a szárnyas ajtót, mely az étterembe vezetett, s a jó barátok elkötekedtek a burgonyán és juhon, mely két tárgy abban az időben olyan újdonság volt, hogy az egész ország beszélt róla, s mint a medvejárás, - úgy emlegette meg a finom juhot és azt a napot, melyen meglátta azt és a legelső burgonyaszemet.

Istenem! a szegény ember mai napon ha ezt hallaná, majdnem azt mondaná:

- Ugyan mivel éltek akkor az emberek, hogy nem haltak meg éhen?

A vacsora alatt megemlítendőnek véljük a mindenesetre jó bort és a jó vizet; - az előbbieket a házigazda szívesen kínálta másnak is, de maga is megitta; míg az utóbbit az ifjú gróf nem győzte dicsérni; - mert amint mondja, még Olaszországban sem ivott jobbat.

Az öreg nem igen vigyázott a szóra a beszéd elején s váltig azt gondolta, hogy a gróf a borait dicséri, mi egy kissé megengesztelé a pipa miatt; hanem bezzeg nagyot nézett a következendő párbeszéd után.

- Jobb ez úgy-e, mint a Lacryma Christi?!

- Nekem legalább jobb! - felel a gróf.

- Ugyan, mondja meg, kedves gróf öcsém, - hát csakugyan jó az a Lacryma Christi?

- Sohasem ittam, kedves urambátyám!

- Mi a manó, hisz ott jártál Olaszországban, s ott már csak a legjavából kaphat az ember.

- Alkalmam elég volt hozzá, - magyarázá a gróf, de minthogy bort sohasem iszom...

- Bort nem iszol? - mondja az öreg, - hisz most dicsérted a boromat.

- A vizet, kedves urambátyám, - felel a gróf - és most is mondom, hogy ennél kitűnőbbet rég ittam!

- Béka terem abban, öcsém!... - jegyzi meg az öreg, s aztán Andrásnak szól: András, szóljon kend a grófnak, - még az kellene, hogy vízzel tartsuk, mint a hidat.

- Bocsánat, - nem iszom!... - mentegetődzék a gróf.

- Az én egészségemre! - unszolá az öreg némi erőltetéssel, mintha maga ellenében is védelmezni akarná a grófot, ki őt ily hamar kétszer, de kellemetlenül érinti.

- Bocsánat - mentegetődzék a gróf, - amit egyszer nem, máskor sem.

- Dehogy nem!... - mondja Baltay némi szégyennel, - ha az enyémre nem, legalább kedves vendégeimért üssük össze a poharat!

- Ezzel a jó vízzel, ha megengedi urambátyám! - mondja a gróf éppen nem engedve.

- Hüm, hüm! - mondja most már kétszeresen is Baltay az öreg, - hát te öcsém éppenséggel nem akarod megszokni, ami magyar embereknek csak olyan természete, mint a mécsnek, hogy olajt iszik... No töltsd meg a poharat!

- Szokásomtól nem térek el semmi áron! - mondja a gróf szörnyű következetességgel.

- Azt már én sem teszem! - mondja az öreg vontatott hangon, egyszersmind intve Andrásnak, ki megint elvonult egy ablakmélyedésbe, s a rovásra a második vonást lenyeste egy éles késsel, mely a kemény nyomásnak szívesen engedelmeskedett.

Vége lőn a vacsorának, a fiatalok hátrább maradtak, míg az öregek együtt mentek elől, s minthogy a fiatalok még az étteremben maradának, Baltay azt mondja két vendégének:

- Na barátom, ha földialmával élünk, finom selymes gyapjúból készült posztóban járunk, nem dohányzunk, bort nem iszunk, attól félek, nemsokára olyan könnyű legényekké válunk mindannyian, hogy egy jókora forgószél fölkap bennünket, és Ázsiában tesz le.

Nemsokára elhúzódtak a nyugvóhelyre, a fiatal gróf olvasáshoz fogott, az ifjú Baltay lefekvés előtt megtudván még bátyjától, hogy a házasságba miképpen egyezett, elgondolá, hogy ha ez a házasság az öreg akarata ellenére is megtörténnék, akkor a pört irgalom nélkül megkezdi, mi az elkeseredésnek minden átkát szétereszti, s a közös barátságnak vége.

Hosszú gondolkodás után elhatározá magát valamire; majd megmondjuk legközelebb, hogy mire, addig előbb nézzük meg az öreg Baltayt, kit még most sem tud az álom végképpen lefogni: - vajjon mi tartja őt ébren?

Nagyokat kettyentett egy falióra, melynek zörgésére minden más ember ijedten ugranék ki az ágyból, csak Baltay nem, minthogy ezt a lármát rég megszokta s az ősi maradványt bántatlanul hagyá a falon, emlékéül annak, hogy már néhány évtizede ketyegett a Baltay-családnak.

Baltayt egy mély fájdalom tartá ébren, minthogy az ifjú grófot az ő mértéke szerint nagyon könnyűnek találta, s az öreg nem annyira a lehető atyafiságból, mint egyéni meggyőződésből a grófot a legszigorúbb mértékre vette, s mentségére nagyon keveset talált.

A hatalmas úr anyagi kényelmének forrásain végig tekintvén, nagyon élénken kezdé tapasztalni, hogy végtére is, ha egy sorban állunk, a házas zsellér is csak annyi helyet foglal el, mint akármely tízezer holdas, és hogy a nemzet összegét végtére is az emberszám pótolja ki.

- Hát eggyel megint kevesebben leszünk? - mondja fájdalommal, s annál gyötrelmesebben, minthogy a gróf hírhedt ember volt, - s a jó Baltay nehéz szívvel gondolt azon körülményre, hogy a lánc nem is végén, hanem derekán szakadozik, - és ezt a hézagot nehéz összekötni.

Baltayt nem hagyá nyugodni a tűnődés, - és ablakából az épület egyik szárnyára látván, éppen oda, hol az ifjú gróf szállásolt, éjfél után majdnem két óráig gyertyavilágot látott.

E körülmény szinte különösnek tetszik, de mielőtt okát gyaníthatná, a fáradság erőt vett a tűnődő emberen, és szemeire nehezült az álom.

Néhány napig meglakták házát a vendégek, - a nappali órák derülten folyának, de éjszakánkint a háziurat rendesen ébren tartá az a világosság, mely az ifjú gróf szállásáról hozzá verődött, s utóbb nem állhatá, hanem megrántá a csöngettyűhúzót, s nemsokára belépett András a szörnyű csengetésre.

- Olcsóbbért is bejövök ám! - mondja a fölrezzentett hajdú, megsokallván a csengettyű rángatást.

- András! - szól a nagyságos úr, egészen saját gondolat tárgyával vesződvén, - nézze meg kend a grófot, bizonyosan égve feledte a gyertyát, bizony még felpörköli magát.

- Hát én nem látom úgy-e? - mondja a hajdú.

- No ha látta kend, hát miért nem figyelmeztette, hogy égve marad a gyertya, maga pedig elalszik.

- Ha aludnék! - mondja András - de nem alszik ám.

- Mi ördögöt csinál hát? - csodálkozék a nagyságos úr - talán csak nem akar gyertyánál zabot hegyezni?

- Nem bizony, - hanem mikor megérkezett, hozott magával egy sereg könyvet!...

- Látta kend?

- Hogyne láttam volna?... egyenkint szedegettem elő neki, sorba néztem valamennyit, de bíz én egy szót nem ösmertem belőle, - nem t'om miféle betűvel volt írva, - talán nem is az elejéről kell olvasni, hanem visszájáról.

- Mi a mennykőnek az a sok könyv?

- Én is azt kérdeztem tőle, nagyságos uram, aztán azt felelte, hogy holtig tanul a jó pap!

- Nohát mért nem lett barát? - pattant föl az öreg.

- Fele kenyere annak az a könyv, nagyságos uram, - tegnap bementem hozzá, - mert magam is azt véltem, hogy baja miatt is gyertyázik talán, de bíz akkor is a könyvet bújta, - még mondtam is neki, hogy addig nézi gyertyánál a sok apró betűt, hogy utóbb nappal sem látja meg; hanem arra még azt mondta: aki nem tanul, annak végtére az esze is begyöpösödik.

- András! - mondja az úr fölegyenesedni akarván az ágyban, hogy a szót jobban értse: talán úgy álmodta kend ezt?

- Álmodtam? - mondja nehezteléssel a hajdú, - no ha álmodtam, hát nem szólok egy szót sem, hanem menjen be hozzá a nagyságos úr maga; hanem jól megszorítsa a nadrágszíjat, mert ha valamelyik könyvből kikérdezi, - én nem felelek ám a nagyságos úr helyett! - végzi be a hajdú a szót, egész nehezteléssel tévén be maga után az ajtót.

Reggel a két öregebb vendég eltávozott korán, vendégül híván a két ifjabbat is, hogy együtt aztán a tamási nagy vadaskert meghajtásán részt vegyenek, de a fiatalok valamivel későbben mentek el, s az öregebb Baltay lenn állt a kocsinál, hogy a lovakat szemlélje, s ezúttal a fölrakodásnak is szemtanúja lőn.

- Hát ebben mi van? - kérdé a grófot egy faládára mutatva.

- Könyvek, urambátyám!

- Mi a patvar, öcsém, hát nem silabizáltattak veled eleget az iskolában, hogy még maradt mostanra is valami leckézni való?

- Oh, urambátyám, - véli a gróf, - sokat meg lehetne még arról írni, amit mi magyarok nem tudunk.

- Bizony még megérem, öcsém, - hogy elcserélnéd apád kardját egy láda könyvért?

- Ha másképp meg nem vehetném, még azt az árt sem sajnálnám érte.

- Isten úgy segéljen, jól beszélsz öcsém, még tán ráfogod, hogy valami könyvcsináló különb ember, mint más.

- Valamivel, édes urambátyám! - mondja a gróf fölvevén útiköntösét, hogy a kocsiba üljön.

- Nojsz Árpád könyvvel dobálta meg ellenségeinket, s úgy olvasta ki ismét őket, - aztán mi is majd könyvből védelmezzük meg!

- Aligha nem! - legalább én azon meggyőződésben vagyok! - jegyzi meg a gróf.

- S aki ezt nem hiszi, tán azt ellenségnek tartod?

- Olyan ellenségnek, urambátyám, kit okvetetlenül le fognak győzni!

- Na, öcsém - én ekképpen csak ellenség maradok! - mondja az öreg elhalaványodva, nézvén a kocsi elindulását, és a szavakat úgy ejtvén, hogy az illető megértse.

*

A két ember elvált, mindkettő elmondá még mintegy befejezésül ezt a kis magánbeszédet:

- Még ez az ember olvasni fog! - mondja a gróf.

- Ez az ember nem magyar ember! - dörmögé az öreg elég hallhatólag, úgy hogy András előhúzta a rovást, hogy a harmadik vonást fölrója, mit az öregúr is észrevett, midőn a hajdú készen lőn a harmadik vonással, azt mondja:

- Hallja kend, megtellett a rovás!

Boldogságos isten, - mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti.

A két fiatalember nagyon is megérté az öregúr szavait, s az ifjú Baltay, még inkább több okot lelt föltett szándékának kivitelére, s alig várta, hogy a hercegnél legyenek, hogy lelkéről leoldja a terhet, mely okává válhatnék egy család szerencsétlenségének, s azért midőn az enyingi kastély kapuja alatt leszálltak, az ülésből egy nagy iratcsomagot emelt ki, s hóna alá fogván, sebesen szaladt föl a lépcsőzeten, hogy gondjaitól minél hamarabb megszabadulhasson.

Bowring úr a hercegnek az ozorai búcsút beszélte el, s becsületére fogadta, hogy az angol öklözgetés egy pennyvel sem ér többet, mert a dühös boxoló, ha lökésben van, még akkor is kiüti ellenfele szemét, ha a konstábler botja közibük nyújtózkodik; de a béres puszta szóra elereszti ellenfelét, éppen midőn agyon kellene ütni, s mint valami békés sörházi vendég, csöndes jó éjszakát kíván, s elmegyen aludni. Ha ő ezt saját szemeivel nem látja, hanem könyvből olvassa, képes elmenni a könyvíróhoz a földgolyó ellenkező oldalára gyalog, hogy az illetőnek azt mondja: Az úr ezt álmodta, - s még álmában is hazudott, vakarja ki a könyvből, - s ha nincs pénze az úrnak, megveszek minden példányt; javítva újra kinyomatom, s a hazudságért készen a bocsánat.

A herceg csöndes gyönyörrel élvezé az angolnak elbeszélését, azután pedig tudtára adá, hogy a magyarországi leghíresebb szarvasvadászatra indulnak a tamási erdőbe, hol háromszáz vadász lesz jelen.

- És leszen huszonöt szarvas! - mondja nevetve az angol.

- Egy csapatban igen is, leszen annyi, - de leszen olyan is, melyben hatvan darabot számlálhat meg az ember, ha nem röstell vesződni vele.

- Láttam a törzsnyájat, a juhok ritka szépek, - mondja az angol, minden összefüggés nélkül a beszéd folyamára.

- Bowring barátom, ön a juhokról beszél.

- Igen, a juhokról, azt hittem, hogy a herceg a juhokra gondolt, hogy hatvanával beszél.

- Én a tamási szarvasokat gondolám! - igazítja helyre a herceg.

- De hatvan egy csapatban?

- Nohát hetven! - mondja a herceg, - s ha ön szereti a tréfát, még a vadászat előtti napon egy kis mulatságot szerzek önnek, ha nem röstell szénás szekéren egy magyar mérföldet utazni keresztül a vadas kert egyik részén, és szerencséje leszen önnek, ha a szarvasok ki nem eszik alóla a szénát.

- Herceg! - mondja az angol - minket a világ különcöknek tart, de ha már az angol maga nem sajnálja a pénzt saját bolondjaiért, kár volna egyetlenegy állatszelidítőt tartani azért, hogy minket ilyen mutatványokkal lepjen meg.

- Egy fillért sem költ erre az én szomszédom, herceg Eszterházy, ha ön nem hiszi, meggyőződhetik, s ha kívánja az utazást megtenni, a fogat rendelkezésére áll és a fürgedi ispán egy négyökrös szénás szekeret is rendel az ön élvezetére.

- Megyek! - mondja az angol, hóna alá csapván egy bolond alakú fejtakarót, melyben utazott, sétált, úszott, vánkos helyett ráfeküdt, s amelyben ezerszer kiröhögték, mivel csak ő nem törődött, hanem gyönyörködött abban, hogy az emberiség minő szánandó, midőn egy vékony embert azért röhög meg, mert vékony, s egy harmadfél mázsásat azért, mert vastag.

A herceg nem késett a rendelkezést megtenni, s Bowring úr kalandjára nagy örömmel nyitott ki az oldalajtón, míg a másikon az ifjú Baltay lépett be.

- Tehát kíváncsi vagyok hallani a nagy titkot! - mondja a herceg, barátságosan nyújtván ki kezét az ifjú felé, minthogy az már néhány nappal előbb egy közlemény elfogadására kéré meg a herceget igen bizalmasan.

- Hercegem! - mondja az ifjú - a körmendi levéltár befogadhatna-e úgy harminc font irományt azon föltétel alatt, hogy azt kívülem senki se vehesse ki?

- Ugyanannyi mázsát, ha ön kívánja! - lőn rá a felelet.

- Egy nehezékkel sem többet ennél, - mondja a másik- ennyi azt hiszem kicsiny helyre elfér.

- Kívánja ön személyesen Körmendre vinni?

- Nem! ha a herceg szíveskedik azt átvétetni itt helyben.

- Igen könnyen megtörténhetik, - mondja a herceg - Csapó, a körmendi levéltárnok itt van, ő azonnal átveheti.

- Nem kétlem, ő a herceg megbízott embere.

- Egy megvesztegethetlen ember, ki készebb egy ív papirost lenyelni, ha másképp meg nem védhetné a titkot.

- Tökéletesen nyugodt vagyok! - mondja a fiatalember némileg hátrafordulván, mert az ajtó megnyílt s azon át egy lelkes arcú úr lépett be minden bejelentés nélkül, mint olyan bizalmas ember, kinek e kiváltsága rég megvolt.

- Éppen jókor, - éppen jókor, kedves Csapó úr, - mondja a herceg teljes megbecsüléssel, az őszülni kezdő embert bemutatva, - ön ez iratcsomót átveszi s a körmendi levéltárban mindaddig őrizni fogja, míg ez az úr vissza nem kéri, vagy arra tőle meghatalmazást nem hoz valaki.

- Egyéb semmi? - kérdi Csapó.

- Annyi legföljebb - mondja a herceg utasítólag - hogy egy külön fiókot tartson neki a levéltár soros szekrényosztályaiban.

- Igen természetesen, - magyarázá Csapó - a szentséges hely megleszen, s kívül rajt leszen az útmutató cím a levéltári számmal! - Végzi be a szót, átvevén a nyalábot, melynek külső soraiból elég szembetűnő betűkkel volt e néhány szó olvasható:

Baltay contra Baltay.

- Jókora csomag úgy-e? - kérdi az ifjú Baltay.

- Elég civakodás elfér benne; minthogy látom, ez pör, - s azt tartom a szekrény föliratául legalkalmasabb lesz: Baltay contra Baltay.

- Méltóztassék intézkedni saját belátása szerint.

Az öreg meghajtá magát, az irományokat hóna alá vette, eltávozott, és néhány nap múlva a körmendi levéltár egyik fiókját kibélelte a pocakos pör, s a szekrény külsején a címbetűk jó vastag és olvasható alakban mutaták a helyet, hova a Baltay-családnak annyi évi civakodása szállásra behurcolkodott.

- Most már nyugodt vagyok! - mondja az ifjú magában, - én megtettem kötelességemet, s ha bátyámat valaki csakugyan pörre ingerelné, mielőtt érdemetlen keserűséget okozhatna, addig ismét magába száll, míg ez irományokat keresi, azaz, hogy meg nem találhatja; de ha nagylelkűségét megnyerhetem, visszaadom neki, hogy maga vesse tűzre.

Ezután kirándulának megnézni a juhnyájat, mely alapjává lőn a híres enyingi juhászatnak, valamint megtekinték a legelső rendes falut Magyarországban, Lajos-Komáromot², mely Enyingtől jó egy órányira fekszik, a hercegtől vévén nevét, minthogy saját eszméje és útmutatása után maga telepítette, hol már ezelőtt húsz évvel a leggazdagabb magyar jobbágyok laktak, és tanúságot tőnek azon nagy emberről, ki a magyar földesurak becsületét fényesen megváltotta, mit még életében hálásan megösmerének a szomszéd jobbágyok is, mai napig megmaradván e mondat: Inkább vagyok Enyingen tömlöcben, mint máshol jobbágy.