VIII.
Az üldözött vad.

Meddig Józsit rég nem láttuk, keressük föl azért őt is. Éppen kora hajnalban megyen ki Hídvégről, egy hosszú csövű puskával, vele két erős vadászkutya lépdel, melyeket madzagon tart és letart azon helység határa felé, melyen a Baltay-család roppant birtoka kezdődik, másfél órányira a tamási erdőtől.

Lesre megyen a dologtalan szabados, ki a kévehányást nagyon megunta a meleg nyárban, s már ötödnapja kujtorog a Sión túli nádasokon, hogy valahára elkapja azt a jámbor szarvast, melyet Baltayéknál följebb is megemlítettünk.

Néhány nap óta kószább lőn a szarvas, a tamási vadaskerten alól néhány órányira már egy hét óta fölebb rezzegetik a vadat, hogy a nagy vendégek kényük-kedvük szerint pusztíthassák őket, s így a lassankint megriasztott vadból néhány darab a vadaskert mellett csapván el, a Tamásin fölül eső vidéket is bekalandozza, s a mi szarvasunk sétái közben néhány atyafival nagyon összebarátkozott.

Meddig Józsi hasztalan lesett a vadabbak után, megriasztva lévén, hamar elszaladtak a kutyák elől, tehát elhatározá, hogy a szelídet megkeríti, bármennyi ideig kelljen hasalnia a tengeri földek szélén.

Néhány napi lesés után úgy okoskodta leshelyét, hogy a szarvast elvághassa a falutól, s úgy szorítsa be a nádasnak, hogy a Sió mentében jobban Tamási felé hajthassa, s így tán legkönnyebben sikerül elkapni a szarvast, mely a reggeli órákban nagyon szívesen künn kujtorog az új ismerősök után.

Mielőtt az első napsugár végigszaladt volna a síkon, szilaj nyargalásban jött a szarvas, néha-néha megállapodván, s emelt fővel tekintgetvén a megszakadozott tengeri ültetvények közé, mintha neszt várna, vagy hogy éppen meglátná a határnak új vendégeit, melyek a jó pajtásságért is szívesen tanyáztak a helység közelében.

A vér nem vált vízzé, s az elkényeztetett állatnak természeti ösztöne vívódni kezdett azon megszokással, hogy a kastély udvarát lakja még, s baromfiak között nyargalássza át az udvart. Mohón szaladta meg az egyenes tért, hogy meglássa azon szarvasokat, melyekkel összeölelkezni nagyobb kéj, mint az udvaron az ökrök feje közé lökni, s a fölébredt állat nagy szemeit merőre dagasztá, hogy lekötvén magát abban a széles környék, keresetteire leljen.

Mintha szabadságának óráit úgy kellene lopnia, meg-megdöbbent az állat; - de azért ellenállhatatlanul rohant odább, meg-megjártatván szemét az előtte terülő vidéken, melynek mindig nagyobb darabját ejté maga után, s utóbb szokatlanul érzé megvadulni magában a vért, mely már nem ösztönzi visszafelé, mintha megbódulna a légtől, melyet sebes futásában átvág, - míg lábaiban az inak mindinkább tágulnak, s kellemesen húzódnak ki, midőn az állat az akadályokat többé nem veszi oly korán észre, mint eddig az udvaron, hol egy vagy más házi állat feküdt el előtte, - most pedig néha árok akadván lábai alá, egy-egy ugrás könnyen átméreté vele a hézagot, s mindinkább ingerlé a bóduló állatot.

Megint megállapodék, hogy tájékozza magát, s midőn visszanézett a falu felé, még állati eszében is valami visszásság jelenkezék, hogy ily messze távozott, anélkül, hogy az ösztön visszaindítaná. Nem bírt elválni a falu nézésétől; - neki is megvalának emlékezetei, s némi reszketegség fogá el azon gondolatnál, hogy a kedves úrnő hihetőleg eddig már a kert árnyaiban kiáltja a nevét, - s e gondolat néhány lépést tétetett vele a falu felé; de oly lassan, hogy nem annyira az akarat, mint valami hála indítá meg: azonban mielőtt az ösztön előre vagy hátra győzelmes lenne, a hídvégi szabados elbocsátá a két erős kopót, melyek hangos ugatással riaszták meg a szarvast, mely eddigi bátorságát elveszté s a faluval ellenkező irányban rohant le a Sió nádasai mellett.

A szabados, egyenes úton az erdőségek felé tartott azon véleményben, hogy az állat minden kanyarulás után végmenedékét úgy is arra keresi, s éppen azért a kutyákat visszakürtölé, látván, merre tévedez a szarvas, ő pedig minél távolabb akart maradni a falutól és annak határától, hogy ismerős ember ne akadjon útba, midőn lövésre kerül a vad, s így a büntetést elkerülje, tudván, hogy a kedvenc állatot mindenki ösmeri.

A szarvas még mindig bírt annyi bátorsággal, hogy az embertől meg nem riadt, és csak ebek támadása bírta megkergetni, azért a vadász előtt mindenütt lefelé tartott, vissza nem mervén fordulni az ebek miatt, melyek a szabados mellett pórázon ballagtak.

Néhány órája már, hogy a szarvas vezeti a szabadost, ki végre megunta a gyaloglást, valamint a helyiség is ínyére volt; azért újra leszabadítá a kutyákat, melyek az állatot kétszeres erővel kezdék megzaklatni.

A tamási határban megfordult a vad, hogy visszafelé törjön; de midőn egy határárkot magasról átugranék, a golyó farába csapódott, mi az állatot újra az erdőnek hajtá.

A vér meghagyá nyomait, s a lihegő vadász ingere lecsillapíthatatlan lőn, szüntelen nyomon kergetvén a vadat. Csakhogy az erdőszél felé az ebek előtt egy másik szarvas rezzen föl, s az ebek azután egészen más irányban tévedtek el tőle.

Kevéssé ismeri a vadászszenvedélyt, ki azt hiszi, hogy egy tilalomfa meg bír állítani egy vadüldözőt, ki néhány százlépésnyiről mindig látja a vadat, és csak közelléte bírja odább rezzegetni.

A szabados újra megtölté a puskát, hogy ha közelében lövésre kaphatná; de amint fegyverét megtölté, a szarvas újra megindult, s amint a vadaskertnek egy mérföldet átövező falát látá, egyenesen neki tartott, mintha házat vélne, hol menedéket remélt.

A vadaskert fala mellett rézsútosan vannak némely helyütt feltöltések, hogy a külső vad tavasszal megérezvén a hímet, fölmehessen, - s onnét állati ösztön után beugorjék a kertbe, honnét többé nincsen visszamenekülés; a szarvas fölszaladt az egyik töltésre, s onnét a nagy vérvesztés után is a vadaskertbe ugrott. Mindegy, a szabados követte a lihegő vadat, s midőn a vadaskertbe érne, - akkor kezdődik meg egy órányiról a hajtás, s az első zajra megrezzent szarvasok lassankint kezdének a vadászállomások felé törni, s a puskaropogás sűrűen váltogatá egymást.

A szabados még inkább neki bátorodott, s a megsebzett vadat, óvatosan bár, de nyomról nyomra befelé kergette.

Nem sokára nagyobb lőn a vérnyom, s nem kételkedék, hogy a szarvas legföljebb háromszáz lépésnyire okvetetlen megáll.

Nem kísérjük odább, - nekünk még máshol is van dolgunk.