IX.
A tamási erdő.
Bowring urat a hajnal már
az erdőszélén érte, hol éppen most csavarodik az erdőnek széles
útjába a hat ökrös béres szekér, hatalmasan megrakva szénával, melynek elején
Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú ostornyelet, s olyant durrantott a
hangzatos erdőben, hogy Bowring úr minden egykedvűsége dacára
fölriadt álmából, mely a puha szénán meglepé, - s tökéletesen azt hitte, hogy
ágyút sütöttek el.
- Ránk lőttek? mondja
az angol.
- Az ökröknek durrantottam,
- mondja a béres, letévén az ostort, mit aztán az angol szinte megpróbált, hanem
úgy odacsavarta a maga nyakára, hogy a béres alig bírta leoldani onnét.
Bowring úr nem fogna
sajnálni egy száz fontost, ha ezt a mesterséget úgy véghez tudná vinni, mint a
béres, és mernénk fogadni, hogy annak idejében hajlandó volna egész Londont földurrogatni
valami ködös éjszakán; most azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót.
Még alig voltak ötven
ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből ballagott ki egy
vén szarvas, - szarván tizenhat ágat lehete megolvasni, s a büszke állat kiállt
az erdőszélre, ránézvén a szekérre anélkül, hogy szemét megmozdítaná, s
míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr rábámult a közelségben, hisz alig
volt tőle harminclépésnyire, s az állat, mint egy tökéletes rajzpéldány
nyugodtan láttatá kevély szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon
szemeket, melyekből egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája.
Kész prédának állt ki az
állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene tennie a szénán heverő
csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon kis ágnak, mely
tizenhetediknek akarna nem sokára kibújni, de az állatnak nincsen annyi
félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem elhaladtatja
maga előtt a nagy szénás szekeret, mintha üdvözletéül vonulna el hat darab
járomba fogott marha, s a szabad állatnak igénye volna lenézni a megjuhászodott
erőt.
Bowring úr érezé, hogy
valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a fegyveren nyugvék a keze, a
lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak tartaná e közelségben megrohanni
e gyönyörű szarvast, mely szabadságának és fönségének érzetében mintegy a
többinek választott példányaként állt volna elébe a távol hon gyermekének,
odaállván a legalkalmasabb helyre, hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás
minden oly szerencsésen van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete
alá kínálkozék kényelmes mozdulatlanságban.
A lőfegyvert elereszté
Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még mindig a szarvast szemlélé,
mely nagy későn ismét a fák közé vonult el, - s Bowring úrnak ideje
lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő lévén, a csalitok között
egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit inkább eleven képzelődésének
hitt, mint valónak, - azért előbbre nyújtózkodék, - s a legelső bokor
csoportozat mellől vagy nyolcvan darab dámvad szökött fel a szekér közeledtével.
Feléjük csapott az ostorral
a béres, s mint egy hullám indult meg néhány lépést a sajátszerű társaság,
megállván, mintha jogát akarná visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából,
honnét most a legnagyobb kényelem közül durrogatják föl őket.
Bowring úr elfeledé, hogy
csövei keményre töltvék, - nem érzi többé azt a gyullasztó ingert, mely megöl
minden irgalmat az állatok iránt, és hogy úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az
eleven húst legyilkolni, mely mozgásában oly buján szép és ölni késztet... Hol
marad el az a szomj, mely a legjózanabb embert bolonddá teszi, s minden
veszélyen átkergeti egy durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi?
Nincs meg!... az ember
szomjának nagy a tenger, s a látás hatalma, a szörnyű tömegnek közelsége
több mint félig eloltá a szomjat, - a szenvedélynek akadályra, küzdelemre van
szüksége, s egyetlenegy ellenre, hogy kar vagy ész hatalmával érjen célt, - s
íme, hol a tömegből a szebbet választhatná célnak, - nem bír ránézni a
tömegből egyre, hogy azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat...
Ott áll valamennyi, a megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják, s
még a menekülés által sem ingerlik az elszunnyadt szenvedélyt.
Megadóztatá az embert a
szokatlan látvány, - bámulásnak csodás érzelme foglalá el a kedélyt, s érzi,
hogy nem a cirkusz páholyában ül, honnét pénzért nézi a megszelídített állatot,
melynek szökéseit csak úgy megtapsolja, mint Coriolánt, - s íme megalázkodik az
ember az állatország előtt, s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának
emléke le nem marad többé emlékezetéről.
Odább, odább megyen a
szekér, s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal szarvas oly közel
megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt majdnem megállítja,
s a béres az ökrökön át ereszti rájuk az ostort, hogy az útból odább terelje
őket.
Bowring úr alig fért meg
már a szekéren, s bizonyosan leugrik, ha a béres nem figyelmezteti, hogy a
szarvasok eszik hátul a szénát.
Lassan hátracsúszik az
angol, és látja, hogy öt darab szarvas kullog utánuk, falánkan cibálva a
szénát, s bármennyit legyezi feléjük az ostort, annál inkább döfődik
egymást a helyért, s amint Bowring úr lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok
egyikének a szarvát könnyen megrázhatta.
Lehetetlen többé szekéren
maradni. Bowring lekéredzett, s minthogy nem tudta a tájékozást, egy másik kis
béresre bízták a szekeret, s Bowring úr Pistával a vadászkör felé vezettette
magát.
A látvány érdekessége nem
maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen váltogaták egymást, és
Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet adott, s magának is hangosan
mondá:
- Ez országnak mindene van, hanem
rá kell találni; - mert nincsen egy-egy árva könyv, mely e tündérkertet kitárná
előttünk!
|