X.
Eggyel több lövés, mint kéne.
Alig mentek egy negyedórányira,
- előtaláltak egy urasági vadászt, ki Bowring urat keresé, s el akará
vezetni kitűzött állomásáig, hogy a vadászatban részt vehessen, - mert már
felálltak a vadászok, s ilyenkor az állomást elhagyni sem nem szabad, de nem is
tanácsos a folytonos puskázás alatt; mert minden állomáson három-négy fegyver
szolgált a vadász kényelmére, oly temérdek vala a vad.
- Ma nem bírnék egyet is
lelőni, - mondja Bowring - kimondhatatlanul szánom ezt a vadat.
- Akkor ajánlanám, - mondja
a körvadász - maradjon belül a körvonalon, hol bizonyosan nagyszerű
látvány lesz, amint az üldözött vad összekeveredik.
- No hát én itt maradok, -
mondja Bowring utasítást kérve, hogy körülbelül mennyire mehet be; - de mégis,
hogy maga ne legyen, Pistát kísérőnek magánál tartotta.
A lőfegyverek
szakadatlanul durrogának, s a lövés hang irányából könnyen tájékozhatá magát az
angol, s minthogy már szerteszét szaladgáltak a vadak, sőt csoportosulni
kezdének, utasítása szerint egy vastag fánál állt meg Bowring úr, hogy
valamiképp föl ne bökje valami megriasztott szarvas.
Bowring inte Pistának, hogy
keressen magának valamely alkalmas helyet, valami makkfa mellett, mely jóval
vastagabb, mint a többi, hogy minden oldalról elfödje az állatok elől, s
így tova ne riasszák őket. Pista tehát engedelmeskedék, s néhány száz
lépéssel tovább ment, s itt egy fa mellé állt, de ekkor vette észre, hogy a
legrosszabb helyre állt, mert a vadász állomások idáig hajolván ki, a
szélső tanyáktól alig volt ötvenlépésnyire; hanem már késő
visszamennie; mert éppen ezen pillanatban roppant el kétszer is a fegyver,
tehát érdekében állt nem mozdulni, különben elegendőképen födözve levén a
hátulról jöhető lövések ellen.
Pistát itt hagyjuk a fánál,
s magunk kimegyünk a vonalra, mely az erdőnyílások hosszán volt elosztva,
s a Pistához legközelebb eső részen a két fiatal jó barátot látjuk,
Pistához közelebb az ifjú Baltayt, s a legközelebbi állomáson Dunay barátját,
ki a jó pajtástól nem akart elválni.
A vadak nem hagyának
magukra váratni, s ez oldalon élénk puskaropogás lőn, s minthogy a
vadaskert falazata nem igen volt távol, az üldözött vadnak itt kellett
visszafordulnia, ha menekülni vágyott. Mint egy kis csorda csomósult össze a
vad, s a vezető nyomán oly következetesen ment az egész csapat, hogy egy
vonásnyira ki nem tért az útból még akkor sem, ha valamelyik sebében
összerogyott; hanem akkor valamennyi föltartott fejjel gázolt át a párátlan
testen.
Bowring úr feszesen megállt
egy helyben, és becsületére válik angol hidegvérűségének, hogy el nem
dűlt ijedtében, midőn az előbbeni tizenhat ágas mellette oly
közel ment a fánál, hogy kezét hátán húzhatta volna végig. Föltartott fejjel
ment elől a kevély vad, s utána oly közel a másik, hogy szügyével az
elsőnek farához ért, - és hasonló helyzetben követé a másodikat, a
harmadik, ezt a negyedik, - s így egymásután az ötveneseket a hatvanosok,
azokat pedig a többi, egész a százig, amint Bowring úr megszámlálá; de sőt
már a vége felé mindeniket megérinté kézzel, kivált a sebzetteket, melyek
erősen vérző sebeik dacára nyugodtan, bár reszketegen követték a
csapást, - és Bowring urat sajátszerű érzelmek közt részelteték e vadon is
gyönyörű látványban, melyből még csak egy hiányzék, a legutolsó
szarvas, mely már nem bír odább hatolni, fejét lankadtan veti még föl néha, s
nyakán egy tenyérnyi piros szalagnak csokra most bomlik ki, s amint fejét
mozdítni igyekszik, a szellő Bowring úr arcához lebbenti, s az angol
végtére is kidűl szerepéből, s mielőtt tájékozná magát...
- De nem mondjuk el még a végét.
A szabados utána bolondult az
állatnak, mely már alig bírt menni, csak egy nagy csapatnak érkezése verte föl
benne a végerőt elkísérni a többit, ameddig elbírja még vérevesztett lába.
A szabados egy fa mellé húzódott,
midőn a csapatnak elvonulását látta, s míg így szemlélődnék a bokrokból,
lassankint elvonult a csapat, velük a vörös szalagos, és helyette tisztán a
béresnek alakját látja meg, amint az féloldalt fordulva áll mereven egy
helyben, s oly nyugodtan, mintha készen várná, hogy célba lőjenek rá.
Megint néhány szarvas akar a
vonalon átvágni, az állomásokon szakadatlanul szól a puska, egy lövéssel több
vagy tán kevesebb, - a szabados a sűrűben oly kényelmes helyen áll,
lehetetlen, hogy vad lelke, mely a bosszúra oly szomjas, hogy hatszor is
rálőne jó alkalommal, semmit sem késik, hanem nekifogja a fegyvert, és a
béresre durrantja.
A béres mozdulatlanul áll, - egy
lövéssel több, vagy kevesebb, akár jobbról, akár balról; meg sem gondolja, hogy
az utóbbi reá céloztatott, csak a szabados látja, hogy sértetlenül áll, míg a
vadászállomáson egy jaj szóval az ifjú Baltay élettelenül rogyott össze.
A szabados a sűrűben
észrevétlenül tűnt el; Pistát a lövés nem zavará, csak gróf Dunay rémült
el, midőn barátját halva összerogyni látta, s a két szomszéd ijedten
rohant a késő segítségre, látván, hogy barátja agyon van lőve, s a
két vadász önkénytelenül kérdé egymást:
- Lőtt ön?
- Igen! - mondja a másik, - és
ön?
- Szintén lőttem! - mondja
amaz is éppen úgy öntudatlanul mint a másik, mintha e körülményben keresné a
véletlen nagy szerencsétlenségnek okát.
Minthogy a seb némileg azon
oldalon volt, melyről Dunay állt, még a gróf maga is megdöbbent azon
gondolatnál, hátha csakugyan ő lőtte agyon!
Míg a szerencsétlen barát
barátjának hulláját emelé karjaiba, addig az angol mellett a szarvas rogyott
össze, - s a hidegvérű ember megindultan emelé térdére a szalagos állatot,
melynek végvonaglásában is jól esett, hogy egy ember ápolgatja, ki aztán a
szalagot úrnőjének visszaszolgáltatja.
Midőn a lelődözötteket
összeszámlálnák, azt mondja az angol a hullára nézve:
- Eggyel több lövés, mint
kéne!
|