XI.
Két szomszéd, két gyász.

Föltették a szarvast a szekérre, hogy úrnőjéhez szállítsák, míg a másik hullát a jó barátok kísérték el hazáig. Leették a szarvasok a szénát a szekérről, s a kis béres a szekér elején állva megereszté a nagy ostort, mely akkorát szólt, hogy a hat ökör szebben megindult, mint azon jámbor keresztények, kik az isten házában a legelső padot ülik el, s mindamellett, hogy a szent ige legközelebb ér el hozzájuk, mégsem ragad meg náluk; mert ők is úgy tesznek mint a paraszt, midőn a szekérről föladja a kévét a másiknak, hogy az is adja megint tovább.

Oly lomhán mászott a hat ökör, hogy az elsőn levő kolomp egyik oldalától a másikig alig tudott ellóbálódzani, s az egyenes út elvezetvén őket terelés nélkül is, a béres kiült a szekér oldalára, leszedte süvege mellől a sörjenyelű pipát, oldalszíjáról leoldá a zacskót, rágyújtott, s miután a zacskót újra megcsavarván, tenyerén ismét keményre verte, s illőn elhelyezé, eregetni kezdé a füstöt, és gondolatban megkérődzé mindazt, mit a vadászaton látott.

Míg a fának oldalában vesztegelnie kellett, s a golyók mellette röpködének, megszülemlék egyszerű lelkében az a gondolat, hogy hátha oda is elmenne, hol rézből van a puska, s bőgve megy ki belőle a golyó, mintha nem érne rá külön megsiratni azt a sok embert, kiket útjában megöl, maga sem tudván, hogy miért?

Az erdő mélyében számtalanszor megütődő puskazaj elvezette őt gondolatban a csatamezőre, hova danolva megyen az ember meghalni, és nincsen egyetlenegy siránkozó fehércseléd, kinek özvegysége vagy árvasága belekapaszkodnék a haldoklóba, hogy erre a világra visszarimánkodja.

Látta a zöld mezőt, melyre nincs letakarva a halotti lepel, mely messziről már rémületté válik - itt lehanyatlik az ember, mintha elfáradt volna, kipatakzik belőle a vér, mint a gyümölcsnek leve, mitől meg nem undorodik senki; s annyi ember fölé egyetlen óriási domb kerekedik, mit az úton mérföldnyiről meglát, s anélkül el nem kerüli, hogy a vitézek előtt le ne venné süvegét, pedig jól tudja, hogy vissza nem köszöntenek neki.

Addig-addig járta meg lelkével a csatamezőt, hogy a kolompnak tompa hangját ágyúzásnak vélte, s nem bírt hazakerülni a messzeségből, hová már elment azon a jó lovon, mely ha jó nem volna, huszár alá nem nyergelték volna. Oly vitézül ölte és vágta már az ellenséget, hogyha most az édesanyja sírva hívná, még akkor sem jönne talán vissza.

A pipa buzgón égett, a kolomp egy nótára verte ki a szokott hangot, - semmi sem zavará meg az ébren álmodozó embert, ki most éppen azon nyugodott meg, hogy milyen szépen kigondolta az úristen, hogy ellenség is legyen, hogy a huszároknak legyen majd mit vágni!

Nem jutott eszébe, hogy a halál az ő kezével végzené a véres munkát, annak még örvendeni is tudna; de már akképpen győződött meg magában, hogy a jó úristen maga tudja azt legjobban, miért rendelte el a háborút, - és toldalékul hozzágondolta még azt is, - ha kinek nem tetszik, miért lett ellenséggé.

Megszólamlék benne az erő, és mint a levelek közül a bimbó, kifelé kéredzkedék, s a széles erős mell alatt nem bírt megférni valami, hanem arra ösztönzé, hogy messze-messze kell még innét menni.

Összekeveredett a két első ökör, s a kolompnak hangja úgy meglódult, hogy az elandalodott bérest fölébreszté, mire az végig nézvén a hat ökrön, s a nagy nyelű ostoron, nem mert többé visszagondolni az elmúlt kedves tárgyra, s helyette most ezt a dicsőségtelen ballagást látván, az ostornyélért s a hat ökörért elszégyenlé magát.

Mintha maga előtt is megröstellné a dolgot, fölkapta a nagy ostort, s egymásután vagy hatszor durrantá ki a legerősebb hangot, s tán tovább is folytatná, ha meg nem szólítná egy vastag bajszú huszár, ki után vagy harminc legény párosával jött még, az úton lassú léptetésben.

- Öcsém!... tán valamelyik ökröd nagyot hall? - mondja az őrmester a béreshez érvén.

- Már ezekkel csak így lehet beszélni! - mondja rá a béres.

- Apád ökrei ezek, öcsém?

- Apámé! - véli a béres, - csakhogy ez az apám másnak is apja ám.

- Csak nincsen ötven fia ennek az apádnak?

- Ötven nincsen,... katona uram, hanem vagy ötezer mégis van, s mindnek édes apja.

- Látom, öcsém, jól tart benneteket, - mondja még a huszár, - vagy tán te vagy a legkisebb fia, hogy ilyen pirosra kihizlalt?

- Még énutánam meg lehet kotorni a tálat, - katona uram, - mert én herceg Batthyányi Lajos kenyerét eszem, - áldja meg érette az isten! - magyarázá Pista.

- Most értelek öcsém! - mosolyog rá az őrmester, egyszersmind új dologba kapva mondja: öcsém, sokat kell az ilyen hat ökör mellett gyalogolni úgy-e?

- Könnyebben elvégzem, mintha hat felé kellene mennem.

- Nem rugós valamelyik? - tréfálkodék a huszár odább is.

- Patkó nincsen rajtuk! - viszonzá a béres.

- De nyereg sincs ám rajtuk, öcsém, - folytatá még odább is amaz, - aztán látod, van ám nekünk egy heverő paripánk, s ha fölülsz rá, nem kell ám olyan hosszú nyelű ostor, mint amekkora most van a kezedben, - mert elmegy ám az a magas mennyországig durrogatás nélkül.

- Hátha nem eladó?

- Minden hitvány embernek nem, az igaz, - lőn rá a felelet, - hanem már veled csak megalkuszunk öcsém, ha tudnánk, hogy nem ijedsz meg a magad árnyékától.

- Azt tartom, nem! katona uram - mondja rá Pista.

- Nohát próbáljuk meg, - mondja az őrmester, - állj ki, tartsd szét az ujjaidat, aztán én megforgatom egy párszor a kardot, s a két első ujjad között úgy elvágok, hogy a szellőn kívül nem éri más a kezedet.

Erre a béres megállítja a hat ökröt, ujjait kiterjeszti, hogy az őrmester megtegye a vágást.

- De hátha levágom valamelyik ujjadat, öcsém!

- Én azt nem kérdezem katona uram, az a maga kötelessége, hogy jól tudjon vágni, én csak azt vállalom magamra, hogy kiállok... hát itt van!

- Ember vagy öcsém! - mondja a huszár, - annyi, mintha én vágtam, te meg kiálltad volna, hol hálsz az éjjel?

- A fürgedi pusztán, katona uram, ha tudja merre van!

- Oda tartunk öcsém, ott maradunk egy egész nap, ott meglátjuk egymást! - mondja a huszár, fejét csóválva hagyván el ügetést a szekeret, hogy idején érjék be a pusztát.

Pista lassan ballagtában nagyokat fohászkodott a katonák után, s minthogy leghátul egy gazdátlan ló nyergelten ment vezetéken, gondolatjában fölült a gazdátlan lóra, s velük ment, míg csak látta őket, - azontúl pedig magára maradván ökreivel, mintha a jámbor állatoknak szarva mindig az ő boldogságát öklelné meg, - rettenetesképpen megutálta őket.

Minthogy előbb már leszállt a szekérről, nagy ostorát összecsavargatá a szörnyű nyélen, s úgy helyezé a szekérbe, mint amelyet többé nem akarna kézbe venni, s hogy az ökröket ne láthassa, előttük ballagott; de előbb a kolompot levette, hogy még az se lármázzék utána, midőn a huszárokra meg a gazdátlan lóra gondolt, mert most már azt is megsajnálná, ha így szállítanák le a lóról, pedig még rajt sem volt, hacsak ezután nem lesz.

A szarvas néhány gallyal lefödötten nyugvék a szekéren, s már nem messze valának a falutól, honnét vesztére szaladt ki ma reggel, s íme már a pára nem megy vele vissza, - jámborsága most már csak életlenség s egyetlen jele annak, hogy emberek között járt, az a vérvörös szalag, mely fölbomlott csokrával még most is nyakában lóg.

Sorsát nem bírá elbeszélni a szabadoson kívül senki, s minthogy az magától erre úgysem igen volna hajlandó, kövessük inkább a bérest, kit amaz bosszúból hasonlóképp ki akart küldeni ebből a világból, csakhogy az másképpen lőn megírva a végzések könyvében, hol már előre meg van írva az is, hogy jövőre hol találkoznak még.

Hasztalan siet úgy előre a béres, gondolata mindinkább hátra, utána marad el azon irányban, merre a huszárok a fürgedi pusztára tértek el, - s ő most ha lehetne, egy helyett kettőt lépne, hogy az út kurtább legyen előtte, csakhogy nem tudta elfeledni, hogy az ökrök is utána ballagnak, még pedig igen-igen lassan.

Maga sem tudá, hogy e napon a halál ballagott el mellette, s mintha a sors őt magát fordította volna oldalt, meg kell indulnia azon úton, hol a halál ágyúszóval fordul neki szemközt, és jó szerencséje lesz, ha szemközt nem találkozik vele az a golyó, melyre az ő neve lesz írva, ha tudniillik valamelyikre csakugyan ráírták.

De nagy határt megkerült az ő esze ebben a kis útban, - látott mindent, még a dicsőséget is, mit nemcsak a vezér lát, hanem meglát az utolsó közvitéz, midőn karját ellenségre emelheti, s a maga neve mellé amazét is osztja.

Ment, ment, mendegéle, s a gyönyörű álmot a faluból kirohanó kutyák ugatták csak széjjel, tehát megkérdezte a legelső embert, hogy nagyságos Baltayné asszonyság kastélya merre van közelebb.

Az útmutatás után könnyen meglelheté, azért az utcán olyan fordulást tett, hogy a hat ökör kanyarulása a küszöbön meg ne zökkentse a szekeret, s midőn a kapun minden baj nélkül bemehetett, egyenesen az erkély alatt állt meg,

A nagyságos asszony éppen akkor lépett ki a kisasszonnyal, s mindkettő csodálkozva nézé a szokatlan vendéget. Mielőtt azonban megkérdezték, mi járatban volna, a körülálló cselédeket kérdé sorba a nagyságos asszony:

- Tehát senki sem látta?

- Én nem láttam, pedig a fölső határt végig jártam! - mondja az egyik.

- Hát te? - kérdik a másikat.

- Bíz én sem láttam - nagyságos asszony - mondja a másik, - pedig még a nádast is majdnem szálonkint összeválogattam; de sem nyomát, sem magát nem láttam.

- Tehát egyik sem látta? - kérdi bánatos arccal a kisasszony.

- Senki! - lőn az egyhangú válasz, mire a háziasszony az idegen cselédhez fordult, mintegy előbb kérdvén, mint azt, hogy mi jó szerencsében fáradt el idáig.

- Fiam!... nem láttál egy szarvast? - kérdi az asszonyság.

- De mennyit! nagyságos asszonyom! - hisz éppen most jövök a tamásii szarvas vadászatról, volt ott annyi, hogy a szénát is leették erről a szekérről.

- Nem látott egy vörös szalagosat? - kérdi a kisasszony.

- Azt keresik? - kérdi a béres.

- Minden emberünk az után indult ma - mondja a hölgy - de senki sem leli.

- Azt tartom, nagyságos kisasszony, hogy nem jön az vissza elevenen.

- Dehogy nem jő, - mondja ismét bizalommal a hölgy, hisz a legjámborabb állat a világon.

- Az a baja, kérem átossággal, - különben nem hoztam volna haza ezen a szekéren, - ímé. - mondja leszedvén a gallyat, mely alól a szalag elég hamar ismerőssé tette.

Mély megilletődés fogta el a körülállókat, kik a boldogtalant leemelték, s a kisasszony a kedvenc állatot zokogva siratta.

Az anya vigasztalni kezdé, anyai eszével átlátván, hogy ennél nagyobb baj is akad a világon, de a leány csak nem akart megbékélni, s utóbb már a cselédek is mondtak neki egy-két vigasztalót, a végre Pista is megszólamlik:

- Sohase búsuljon, nagyságos kisasszony, szebb halállal úgy sem halhatott meg!

- Szegény kis szarvasom! - mondja az úrhölgy.

- Háborúban halt meg biz ez, mint akármi katona! - jegyzi meg a béres.

- Annak is jobb volna, hogy ha otthon halhatna meg!

- Ki tudja, nagyságos kisasszony, - fohászkodik a béres, - csak az a szép halál, künn az ágyúk között, mikor tudja az ember, hogy nem az orvosságtól hal meg!

*

Midőn a béres kiért az udvarból, a jó barátok, köztük a herceg és Bowring úr gróf Dunayval, megérkeztek a szomszéd házhoz, s az öreget álltában támogatták a Baltay-család utolsó sarjadékának hullája mellett, annyit mondván el, mennyit a dologból mondani tudhattak.

Utóbb a barátok szétoszlának, - Baltay egyedül maradt Andrással, ki halavány urát néhány lépésnyiről szótalanul nézte, mintha valamiért itt marasztották volna.

Baltay százféleképp rakván össze a lehetőségeket, az ingerültség némi élével kérdi a hűséges hajdút, kivel már vagy tizedszer gondolták ki, vajjon hogyan történhetett e szomorú eset?

- Megmondjam, ki lőtte agyon? - szólamlik meg az öreg lelke gyanújával.

- Nagyságos uram! - mondja a hajdú megindultan, - ne mondja ki e szót, - hadd nyugodjék békével a halott; elég szűk lesz neki az a kis hely, hova letesszük, inti még odább is - ne temessük el melléje másnak becsületét!

- Hát kendnek se mondjam meg?

- Nekem sem! - szól erős hangon amaz, - mert attól félek, hogy ha nagyságos uram egyszer botlik, nem lesz mellette mindig a vén András, hogy fölemelje, s akad olyan ember, ki az ilyen koros embert megneveti, hogy azt is elbeszéli, amit tán úgy álmodott.

- Miért ne higgyem azt, amit más is hisz? - békételenkedik az öreg.

- No, ha azt is el akarja hinni, amit más hisz, - véli András, - azt se higgye nagyságos uram, amit én nem hiszek.

- Nem hiszi kend? - kérdé Baltay, nyugalommal nézvén a hajdúra.

- De nem ám! - mondja amaz, fölkapván a megszokott feleselési hangot.

- Nem kend faragta meg a rovást?

- De én faragtam meg az igaz, - nem is mondom, hogy valami sokat alkudoznám, ha jobb magyar emberért elcserélhetném; de nagyságos uram, aki nem dohányzik, bort sem iszik, mindig könyvet olvas, mitől bolonduljon meg úgy, hogy az embert szarvasnak nézhesse? Ennyivel megkötötte a csomót a hajdú, s dolga után ment el.

- Nohát nem mondom, hogy agyonlőtte! - dörmögé az öreg, aztán mintegy magának is némi igazat akarván adni, toldalékképen hozzáteszi: - de azt sem mondom, hogy nem lőtte!

Hej! nem volna oly ritka madár az igazság, ha keresni nem kéne.