XII.
Egy este a pusztán.

Kiült a sok fényes csillag az ég boltozatjára, midőn a herceg és Bowring úr csöndes lépést ereszték a kantárt, hogy a langyos estét a szabadban élvezzék, nem igen messze lévén a puszta, hova éjszakára szándékoztak a katonák miatt, kiket a herceg átmenőben nem akart egy kis megvendéglés nélkül elereszteni, minthogy úgy is a legközelebbi faluban kellett volna kitölteni a huszonnégy órai pihenési időt.

Oly csöndes volt az egész környék, hogy egy kis csengettyűvel mérföldnyiről össze lehetne harangozni minden embert. Az angol szívesen elkószált volna egyik pásztortűztől a másikig, szokatlan levén előtte ez éjjeli fény, ez a szokás, hogy a fáradt ember a nap hosszát még tűzzel is megtoldja.

Néha-néha elveszett az egyik fény, s megint újra előbukkant, amint a körüllevők elülték vagy elhasalták, vagy a pásztorember rávetett egy ölnyi szalmát, hogy a tartóból ki ne aludjék a mécs, s meglássák egymást a beszélgetés mellett, mert már a magyar ember a képét is szereti megnézni annak, kivel beszél, minthogy a régi igazságképp a hazugság mindig elránt egy-egy vonást a hazug ember képén, - s a másik aztán könnyebben hozzáveti, mennyit kell elengedni abból, mit a másik néha nagyon is ingyen beszél.

Bowring úrnak jól esett ez a szörnyű hallgatagság, mintha csak még most tudná legelőször életében, minő lehet az a nyugalmas éjszaka, minőt a nagyvároson fogadásképpen lármáznak el egymástól az emberek; s itt, hol a nyájőrző kuvaszokon kívül egyéb éjjeli őr nincsen, oly mély a csend, mintha bekerítették volna fallal, s a falon kívül ezer ágyúval ijesztenének el minden kis nyikkanást.

Beljebb, beljebb mentek egyenesen, s mielőtt szemükbe ütköznék a major, elért hozzájuk egy csöndes harmónia, melynek vékonya-vastaga szabályosan megvolt, - s a vékony a vastag mellé, a vastag a vékony mellé oly szépen odafért, hogy a vékony nem akart kijebb látszani a vastag mellől, a vastag pedig engedte a vékonyabbat, mint a módosabb a szegényt, hogy az is megélhessen.

Mint a hullám, elringatta magát a dal a légben, csalta maga után az embert, s Bowring úr könnyedén húzá meg a kantárszárat, hogy a hang után vitesse el magát, s elérje a dalt, azon helyet, hol az elkezdődött, s ekképp lépésről-lépésre hangzatosabb lőn az összemért ének.

Meg-megszakadt az ének, s a hézagokban megszólamlik egy másik sajátszerű bánatos valami, melyben a hang úgy elszomorodott, hogy az ember letörölni vágyik azt az égő könyűt, mely a panasz mellett foly le. Nem bír a hang fölvergődni, mintha még oly magasra nyúlt volna az ég, honnét lerimánkodhatná saját orvosságát, - s amint ez a fájdalom maga-magát mondja, oly furcsán lepi meg a hallgatót is, hogy szinte még a búsulást is megkívánja bele.

Bowring úr előrehajlék a lovon, a furulyahang jobban-jobban elért hozzá, s az egykedvű angolt megvesztegette e azokatlan hang, nem bírt tovább a lovon maradni, átadá a kantárt a lovásznak, de a herceg is leszállt, s a kövér mezőn csöndesen közelíték meg az ébren levő népet.

- Csuda ez, vagy madárnak a hangja? - kérdi Bowring a herceget.

- Egy ártatlan furulya - mondja a herceg - valamelyik béres altatja el magát.

Nem folytathaták tovább a párbeszédet, alig ötvenlépésnyire értek már a csoporttól, melyben öregek és ifjak, katonák, béresek és lányok rákezdék a nótát:

Magasan röpül a daru szépen szól,
Haragszik rám a galambom; mert nem szól.
Ne haragudj édes rózsám sokáig,
Tied leszek, tied leszek koporsóm bezártáig.

Az egyszerű ösztön vezérlé e kart, mely vagy ötven emberből állt, s az egészséges hangok érce harangként kondult meg az angol füleiben, hol a szárazföldnek minden operája egymás hátán ül már, s midőn az inger kifogyott belőle, helyet kér ez ösmeretlen zene, melyről hírtelenében nem tudja megmondani, imádság-e vagy dal? hanem megtiszteli; mint egy remekművet, s megáll ünnepélyes érzelemmel, hisz még a vadállatot is megállítá már a zene.

- Herceg!... köszönöm e ritka meglepetést! - mondja Bowring.

- Talán azt hiszi kegyed, hogy ezeket hintóban hozattam ide egy éji zenére?

- Legalább is hintón! - mondja az angol.

- Azt tartom egy szálig béresfajta valamennyi, - s azért jöttek valamivel kijebb a majortól, hogy a hajdút aludni hagyják; mert ha meghallaná, hihetőleg szétugrasztotta volna az egész hangversenyt.

- Páholyokat ide, herceg, - ilyen zenét aranyokkal szokás megfizetni.

- Tegye el ön az aranyat; mert ha meghallják, reggelig itt maradnak énekelni, s a legjava búzámat kinn felejtik, pedig én az esőtől tartok.

- Miért nem küldi őket a herceg utazni?

- Csakhogy Ázsiából ideértek, kedves jó barátom, nem hogy még egész Európát megutazzák.

- Igen, de ritka kar, minőt a milanói Scala egész Olaszországban nem fogdos össze.

- Kár volna vesződni a kereséssel, - indítsa meg barátom a legelső falut, - csak oly jót talál ott, mint íme a pusztán.

- Na uram, ezt a népet láttam verekedni, hallám énekelni, - országuk tele van szokatlan dolgokkal, - most már egy időre eleget tapasztalék, visszamegyek Bécsbe, s addig el nem jövök, míg nekem olyan könyvet nem küld a herceg, melyet magyar ember írt meg, s azt a mi kedves Baltay bácsink elejétől végig elolvasott.

- Csodát akar ön minden áron látni?

- Igen, - mondja Bowring, - itt csak csodát lehet látni, - s amely napon az a könyv készen lesz, higgyen nekem a herceg, Magyarország még egyszer újra megszületik és sohasem hal meg!

*

Néhány lépéssel odább menvén a két alak, a hold is fölkapaszkodott a láthatárra, s a gyalogló urak egy szénaboglya mellett álltak, ezáltal födve lévén, mégis hallhaták a beszédet, vígan enyelegvén a vendég huszárok a pusztai néppel.

Holvagy Pista most ért még csak a vigadozók közé, s az őrmester jó szívű tréfával fogadta a legényt.

- Elaltattad öcsém, azt a hat cselédet?

- Eleget elfáradtak, nem igen várták, hogy ringassam is őket.

- Hát alkudjunk meg arra a gazdátlan paripára, - mondja az őrmester, - fölültetünk reá!

- Föl ne ülj rá, Pista! - mondja egy öregasszony, - mert az ütközetig meg nem áll ám veled.

- Ellenségre mennek, katona uram? - kérdi Pista.

- Éppenséggel oda sietünk most, - felel az őrmester, - csak torony iránt megyünk, hogy jókor odaérjünk, mert már a határon belül az ellenség.

- Hátha el is fogyasztják akkora, mire odaérnek? - kérdi kétkedve a béres.

- Már a mi részünket csak meghagyják nekünk! - véli az őrmester, a fiúnak keze után nyúlván, mit az önkénytelenül odaengedett az öreg huszárnak.

- Nem jó lennék én oda, katonauram, - mondja a béres, - sokáig tudnám én megszokni azt a vagdalkozást, - engem csak úgy szélről kellene állítani, aztán úgy adogatnám föl őket, kettőt, hármat egyszerre, - már ahogyan kerülne a sora; azt már jobban tudnám.

- Vesződség az öcsém, - megint csak le kellene tenni a földre, - hanem vágja az ember, ahol eléri.

- Aztán nem sajnálja szegény párát, - édes öcsémuram? - kérdi a vénasszony.

- Elvétve egyiket megsajnálom én is, - mondja rá az őrmester, - éppen most két hónapja egy franciát úgy vágtam ketté, hogy amint az egyik fele erre, a másik meg amarra esett, ijedtében mindenik felén a kéz utána kapott a másik felének, aztán a balkéz megfogta a jobbat, s olyan szépen következtek el egymástól, mintha néném asszonynak egyik fia a másiktól búcsúznék.

- Uram s én istenem! - fohászkodik az öregasszony, az utolsó ízig hitelt adván a nagy hazugságnak. Pista pedig alig várta, hogy a hívogatás több legyen, mint amennyit ő kínálgatná magát; mert hiába, még a lakodalom is azért esik olyan jóízűen; mert a vendéghívó utána megy egész a falu hosszán.

- No, öcsém! - kezdi újra az őrmester, - jer velünk, - üss egyet a markomba, - mondja a huszár kinyújtván karját, hogy a fiú a kinyitott tenyérbe üthessen.

- Ha beleütök, katonává leszek?

- Öcsém, - mondja az őrmester, - ezzel a tenyérrel úgy adom én a dicsőséget, mint a szentséges római pápa a maga kezével az áldást.

- Ne menj, édes cselédem, - mondja megint az öregasszony, - hát azért dajkált volna édes szülőd, hogy harangszó nélkül halj meg háborúban?

- Ha csak az a baj, - néném asszony, - véli az őrmester, - nem kell oda öregharang, ahol száz ágyú szól.

- De olyan fiatalon meghalni, kedves öcsém! - sopánkodik az öregasszony.

- Csak nem hagyhatjuk üresen a mennyországot, édes néném asszony.

- Látom már, hogy elcsábítja katona uram ezt a szép gyereket.

- Arra való a virágnénémasszony, hogy bokrétába kössék! - mondja az őrmester. - Na fiú, - csapj a tenyerembe!

- Egy baj van, katonauram, - mondja a fiú - cselédember vagyok.

- Hisz öcsém, nem az urad ökrét akarjuk elvinni - hanem téged.

- Tudom uram, hanem nem azért tartottak itt engem a télen, hogy a nyári dolog elől odább álljak; azért várjuk meg, míg kitelik az időm.

- Addig majd az ellenség is elfogy, öcsém!

- Gondolja katonauram?

- Hát azt gondolod öcsém, hogy az ellenséget is előbb elvetjük, mint a magot, aztán megvárjuk, míg kikel és megérik?... Öcsém! nem addig van az, hanem meg kell annak halni.

- Hátha majd lesz addig más ellenség? - véli a béres.

- Dehogy lesz öcsém, dehogy lesz, - hisz már azon búsulok magam is, hogy mik csinálunk aztán, ha ezzel elbánunk? Lásd öcsém, ezért bajos ám huszárnak lenni, hogy mióta azt az ágyút kitalálták, mindjárt elneszezik a huszár elől az ellenséget, aztán nem marad mit vágni.

- Csak már az ispán úr eleresztene! - sóhajta a béres.

- Eleresztlek én, kedves fiam, - mondja a herceg.

- Az isten is megáldja kegyelmes uramat.

Erre a fiú az őrmester markába vágott, s a víg pajtások körülfogák a gyönyörű újoncot, hogy magukkal elvigyék.

- Nincs valami rendelkezni valód, kedves fiam? - kérdi a herceg, visszatolván a fiúnak süvegét, mit az levett.

- Talán nincsen! - véli a fiú.

- Gondolkozzál fiam, ha valami jutna az eszedbe, - mondja az őrmester bíztatva a fiút, - talán van apád, vagy anyád?

- Mind a kettő él még, őrmester uram, - mondja a fiú.

- Azokról ne aggódjál, - véli a herceg, - jobbágyaim nekem édes gyermekeim.

- Vedd le a süvegedet öcsém, - mondja az őrmester, - mert ezután már olyan csákót teszünk a fejedre, melyet még az oltár előtt sem szabad levenni; különben ezért a szóért magam is levenném.

Mire megvirradt, elment Pista a csapattal, Bowring úr pedig még egyszer kezet szoríta szíves házi gazdájával, s azután indult meg a bécsi irány felé, búcsúzóul mondván:

- Herceg, - ha angol nem volnék, csak magyar kívánnék lenni!