XIII.
Haragos atyafiak.

Megülték a gyászt illő szertartással, és hogy a fájdalom mennyi nyomot hagyott, magunk tudjuk legjobban; mert hiába, igazán búsulni csak a magyar ember tud még. (Nojsz volt is oka reá mindig.).

Ez idő alatt Baltay uram ő nagysága sűrűbben látogatá meg a szomszéd udvart, s ha a nagyságos asszony távol volt, még a lusta cseléd után is méltóztatott egyet kiáltani: mit ácsorog? nem talál dolgot az udvaron? sőt még a nádpálca is megmozdult kezében, pedig a bot abban az időben is megtartotta verekedő természetét, s az ütés abban az időben sem volt ajándék, ha mindjárt nádpálcával osztogatták is.

András hajdú fejcsóválva nézte ezt a dolgot, neki is meg volt azon jó tulajdonsága, mint a háziállatoknak, hogy az esőt és zivatart megérzi, - ami nem is volt valami nehéz mesterség; mert András gazda jól tudta, hogy Dunay gróf úr nem vár névnapot vagy sátoros ünnepet, hanem hétköznap is megkerül egy pejparipán a szomszédban, melyet még az utolsó cseléd is szívesebben megvakar, mint magát megfésülje, s a vén András nem volt bolond ember, mikor azt mondá magában: Értem ezt a dolgot.

Midőn már annyi idő eltelt, hogy a megboldogultat elegendőképpen megbúsulták, egyik napon Baltay úr éppen a nagyságos asszonyhoz indult; hanem mivel a ház előtt akácok alatt levő padon lelte, tehát mindjárt helyet foglalt mellette, s midőn már a "jó időt" meg a "fagyos lábujjáról vett csalhatatlan időjövendölést" elvégezte, mintegy újabb bevezetésül mondja:

- Bizony, kedves húgomasszony, eljár az idő.

- Érzem, urambátyám, ezelőtt néhány esztendővel még az árkon is átugrottam, most pedig már a kapavágás helyét is megkerülöm, hogy bele ne botoljak.

- Jól van, jól, húgomasszony, - maga csak eltréfál, - hanem én!... - én már nem szeretem, hogy olyan nagyon gondomat viselem, - véli Baltay. - Eddig, ha valami bolondot tettem, mindig más vette előbb észre, s úgy mondták meg nekem; de most már minden lépten-nyomon korholom magamat, minden hibát észreveszek magamon; pedig elhiggye, húgomasszony, nem szeretem én azt, mikor az ember ilyen nagyon megokosodik.

- Ez mind megilleti azt a kort, melyben urambátyám most van.

- Persze, hogy megilleti, - hagyá helyben a másik, - de már csak azt látom, hogy nagyon sok bolondság van ezen a világon, s egy kis bódultság okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember ne lássa a millió akadályt, aztán neki merjen menni; - pedig a fontolgató ember addig számít, addig nézi a sok akadályt, hogy nem mer neki menni.

- Talán házasodni akar urambátyám?

- De már ehhez éppen nagyon okos ember vagyok, húgomasszony, - kacaga föl Baltay, - hanem mivel idáig értünk, - etessünk meg, húgomasszony, - aztán beszélgessünk egyet.

- Jó lesz bíz az! - véli az asszonyság, nem tudván, hogy az urabácsi hol akarja a szót elkezdeni.

- Húgomasszony, én most éppen ötven esztendős vagyok...

- Az isten éltesse kedves urambátyámat továbbra is, - mondja a nő, - megmondjam én is, hány esztendős vagyok? mert én nem csinálok belőle titkot.

- Nem azért mondtam húgomasszony, - mentegetőzék amaz, - hanem azt gondoltam, hogy a jó úristen tán még megáld vagy huszonöt esztendővel, hisz mi az a hetvenöt esztendő?... teremtettét, apám, öregapám túlélte a nyolcvanat. - hisz tán még hallotta is húgomasszony apámnak hírét, nyolcvan esztendős korában lóháton járt el a jó barátokhoz, s ha a guta...

- Az a guta, az a Baltay-nyavalya!... - mondja bánattal az asszony, - az a hirtelen harag! néha egy polturás malacért olyan dühbe jönnek; pedig ha valaki alkuba állna velük, hogy haragudjanak meg ezer forintért, tán azt mondanák: ennyiért nem érdemes.

- De mikor megharagítják az embert!

- Haragudjanak meg, édes urambátyám, - okoskodik az asszony, - én is megharagszom; néha csak egy récetojásért, csakhogy ilyenkor nem engem üt meg a guta, hanem én pofozok föl egyet a sok közül; - ennek aztán nem kell orvos; egy csibéből nem csinálok országos dolgot, mint fájdalom, valamennyi Baltay agár és lócserén haragudott össze, s lettek halálos ellenségekké.

- Mond valamit, édes húgomasszony, - dünnyög Baltay, - de már én sem veszek valakibe olcsóért, annyit mondhatok, édes húgomasszony, inkább majd csak szép szóval győzöm.

- Megígéri ezt, kedves urambátyám?

- Becsületemre megígérem, hahogy valaki apróságban megbosszant, eleinte megmondom neki szép szóval: édes jó barátom, látod, én nem érek rá veled civakodni,... hanem most az egyszer megmondom... hogy máskor is eszedbe jusson,... ha tudniillik megint ezt cselekednéd,... mondja növekedő indulattal,... jól vigyázz magadra, különben úgy váglak... Akarám mondani,... - édes húgomasszony, hogy - no.

- Értem, édes urambátyám, így már jó lesz! - mondja az asszony, megmosolyogva az öreget, kit a vér majd megint elragadt.

- No lássa, milyen engedelmessé tesz húgomasszony, - hanem már most az árát is megkérem ennek az engedelmességnek, - ígérjen meg nekem egyet.

- Ha lehet!

- Persze, hogy lehet,... ha nem lehetne, csak nem kérném!... - mondja Baltay, - hanem ha az ég huszonöt esztendővel megáldana, még megérhetnék egy véghetetlen nagy örömet...

- Ugyan mit, kedves urambátyám?

- Hogy húgomasszonynak unokáját én nevelhetném föl,... abból aztán fogadom, hogy válnék ember!

- Példának okáért?

- Már a példával adós maradok, húgomasszony, - hanem kezdjük elejéről a dolgot, - ez a kis Etelka már eladó leány ám!

- Csak nem kínálgathatom a kapu előtt, édes urambátyám?

- Ezt jól tudom, hanem édes húgomasszony, nem feledte el, mit ígért nekem egyszer.

- Nem feledtem el, - felele az asszony, - vőm csak olyan ember lesz, ki tetőtől talpig igaz magyar ember!... nemde ezt ígértem...

- Szóról szóra.

- Ezt meg is tartom, urambátyám, arról bizonyossá teszem.

- Idáig minden jól van, - mondja Baltay némi nyugtalansággal, - de megmondja nekem is, húgom asszony, kit akar vőül fogadni, még pedig a menyegzőnél előbb?

- Ha éppen úgy akarja, urambátyám, - titkot nem fogok csinálni belőle.

- De hátha nekem kifogásom lenne ellene?

- Ettől nem tartok, urambátyám, - mondja az asszony önérzettel, - lányom legdrágább kincsem, azért nem fogom úgy elszórni, hogy akárki is meglelhesse.

Egyet nyelt az öreg, hanem mivel agyában a tervek nem mindennapiak valának, inkább tűrt, csakhogy valami módon célhoz jusson, és a birtok egykor jó kezekbe menjen.

Az előbbeni célzások némileg lefogták a könnyen gyulladó vért, azért nem mert föllobbanni, hanem tűrte a dolgot, mintha András gazda a kerítés túlsó oldala mellől merne átkiáltani, s azt mondaná, hogy ő nagysága valahára csakugyan higgadt emberré válik; - hanem csak fülelt a beszédre, mintha mégis kitöréstől félne.

- Okosan mondja, húgomasszony, - szólal meg egy kis erőlködés után Baltay, - hanem már bocsásson meg az ilyen vasfejű embernek, ha mondom, hogy több szem többet lát, - aztán az asszonyok nem mindig látnak odáig, hova a férfi.

- Meglehet, ámbár vagy tizenegy esztendeje már, hogy eltemettem az uramat, hanem ha ma csodát tenne vele az isten, és föltámasztaná; nem tudom, nem találna-e mindent jobban helyén, mint volt egykor; - pedig az is Baltay-vér volt, aztán annak sem igen tetszett az, amit nem ő csinált.

Megint nagyot nyelt az öreg, - sőt András már át is hajolt a kőkerítésen; mert már nem hitte, hogy a gazda ki ne repedjen a mentéből, mikor ilyen egyenesen beszélnek vele.

- Egy szóval sem mernék ellenkezőt mondani, húgomasszony, - okoskodék Baltay - hanem higgye meg nekem, galambom húgomasszony, hogy nagy próbára kell tenni mai világban az embert, mert isten úgyse úgy vedlik már ez ami népünk, mint tavasszal a lúd; - aztán nem szeretem én azt, hogy idegen tollat ereszt; mint a szajkó, mikor a pávák közé kívánkozott.

Az elmondott szavak azon idők szerint mély igazságot tartalmazván, a nő szintén elgondolkozott rajtuk, s ekképpen Baltay mint egy alkalmat lelt újabb faggatásra.

- Húgomasszony, - megfogadtam, hogy nem durranok fel minden szíre-szóra, - meg is tartom szavamat, pedig elhiggye, olyant birkózom most is magammal, hogy ezen erővel két embert földhöz vágnék, - ha rágondolok, hogy az apáim és tulajdon szerzeményemet, mit azok és én sarkantyús csizmában kerestünk, valami könnyű legény ott szórja el, hol nem hogy nem értik a magyar szót, de még nem is hallják.

- Urambátyám, - mondja az asszony, letevén varrását a kőasztalra, - nem kínzom tovább, megmondom, hogy én már választottam, s az ellen, remélem, nem lesz kifogása.

- Várjon még egy kissé! - mondja Baltay, mintegy időt vevén a készülődésre, nehogy a gutának adjon egy alkalmat megütni őt huszonöt egész esztendővel előbb, mint ahogy maga is akarná.

András már a kőfalon hasalt; - mert nem hitte, hogy a nagyságos úr olyat halljon, mi neki tetszeni fog, annál inkább; mert a kerítés magasságáról éppen a túlsó kertben sétáló Dunayra ösmert, ki Etelkével karonfogva járkálta meg a kanyargó utakat.

Midőn Baltay eléggé elkészíté magát, azaz mentéjét végig kigombolá, azt mondja:

- Na, édes húgomasszony, - most már szóljon bátran, hát kit választott?

- Dunay grófot! - mondja az asszony.

András ijedten csúszott le a kerítésről, - mert azt hitte, hogy a nagyságos urat csakugyan megüti a guta.

- Hála istennek! - mondja Baltay elhalványodva, - tehát mégis nekem van igazam!

- Miben? édes urambátyám.

- Azt kívánja tudni, húgomasszony? - mondja emelt hangon Baltay, - megmondom, hogy ez az ember...

- Mit akar mondani a nagyságos úr? - szól a hajdú, ismét a kerítésre mászván.

- Hát kend mit hallgatódzik?

- Najsz kell is hallgatódzni, - véli a hajdú - mikor már megint olyan fönnhangon beszél, hogy akár megszalassza az embert!

- No hát nem kiáltok... hanem édes húgomasszony, ez az ember nálam rováson van.

- Az nem tartozik hozzám! - szól elhatározottan az asszony.

- Meg akkor sem, ha azt mondom, hogy nem lehet neki megbocsátanom?

- Talán bocsátandó vétke?

- Édes testvéremnek sem!

- Akkor sajnálom, - de anyai kötelességem az első, s az ellen véteni nem fogok.

- Húgomasszony!... én Baltay vagyok, - s az a leány Baltay-leány!

- És az én leányom! - mondja a nő, fölemelvén ujját, mintha fenyegetni akarna.

- Húgomasszony! - rimánkodék Baltay - még most sem haragszom.

- Bátyám!... meggondolám, mit tevék, mikor szavamat adám, - s én azt megtartom. Isten engem úgy segéljen!

- No hát engem is úgy segéljen meg az isten, hogy én pörleni fogok.

- Tessék! - mondja a nő fölemelkedve ülőhelyéből, s egy fejbólintás után az udvaron át a lakházba ment föl, míg Baltay elkeseredetten ment haza.

András a kapuban várta.

- Hallja kend! - mondja neki, - keresse kend elő azt a nagy pört.

- Mondtam úgy-e, hogy ez lesz a vége! - zsörtölődik a hajdú, - de azt is mondtam, hogy én elmegyek akkor ettől a háztól.

- Háladatlan ember! - mondja megilletődve az úr, - aztán el tudna kend hagyni?

- No hát nem megyek el, - legalább én majd megkapaszkodom abban a pörben.

- Talán nincs igazam? - lőn reá a kérdés.

- Mondtam már, hogy nincsen! - dünnyög a hajdú.

- Nem arról szólok, amire kend gondol, - mentegetődzék az úr, - ha meghalt szegény öcsém, nyugosztalja meg az isten, - nem keresem, ki ölte meg?

- De keresem én! - mondja megilletődve a hajdú, - hogy ártatlant ne átkozzon érte a nagyságos úr!

- Elég annak a rovás!

- Azt is bánom, hogy én faragtam, - megérem még, hogy a nagyságos úr maga vakartatja le!

- Akkor én vetem tűzbe a pört!

- Ne mondja,... ne mondja, - okoskodik a hajdú, - dehogy mondja!

- De mondom!

- Tudom mit mond, akkor is azt mondja, hogy én vessem a tűzbe; hanem bele is vetem!

A két szomszédos ház ezermérföldnyire vált el egymástól, mert az engesztelhetlen ember mindenére inkább megalkudott, csak magyarságára nem.

Napról-napra mogorvább lőn Baltay, s midőn a szomszédban menyegzőre készülének, ő Pestről elhozatta tabuláris prókátorát, egy csontig száradt embert, hogy pénzért veszekedjék Baltay helyett, és mutassa meg szomszédéknak, hogy nem hogy annyit nem kapnak, ami holta után marad; hanem még azt is elveszi, amit most bírnak. - Azonkívül pedig három hónapi kutatás után mégis talált egy emberre, kit Baltaynak hívnak, s nevét csakolyan ypsilonnal írja ki, s azon jó tulajdonsága volt, hogy egy ép egészséges fiún, és egy eladósodott kúrián kívül egyebe nem volt; tehát ezt a jó embert fiával fölrakatta egy kocsira, s elhozta magával, hogy a fiából embert nevelhessen kénye és kedve szerint. - Ez annál könnyebben megtörtént, hogy az apa néhány nappal előbb csakugyan meghalt, s így a fiúnak az isten után nem maradt egyéb gyámola, mint Baltay úr ő nagysága, - ez a kettő pedig, azt tartom, untig elegendő.

- Tudja-e, miért hozattam el? - kérdi Baltay a vendéget.

- Me Hercle! semmi specifikumra nem gondoltam.

- Tehát mindjárt megmondom.

- Kuriózus vagyok.

- Megint fölvesszük a port.

- Leváljuk? - mondja az ügyvéd feleletül és kiigazításul egyszersmind, - hogy megint szisztáljuk.

- Azt ne cselekedjük addig, míg meg nem leszen a végítélet.

- Valde bene! - véli az ügyvéd, - tehát szentencia legyen?

- Sohase szentenciázzunk, barátom! - mondja az öreg, - ítélet is jó lesz.

- Ecce, - tehát már magnifice domine is neológus?

- Sohase vagyok én, - hanem ha diákul akarunk beszélni, beszéljünk diákul - ha pedig magyarul kezdtük, hát beszéljünk magyarul.

- Eminenter, - magnifice domine, - hanem előre is deprekálom, - mert én még sohasem hallottam magyarul ezen szavakat: documentum, fragmentum, augmentum, suplementum. - és vagy ötszáz tummal végződő szót - valamint confirmatio, citatio, visitatio, vacatio, jurisdictio, convictio, intabulatio, extabulatio, ratificatio, exhibitio és szinte még ötszázféle tio-val kimenő szót, - hát még a sok rector, cantor, praeceptor, director, executor, assessor, compossessor, jurassor, - és a Jézus tudja, hány tor és sor-ban végződő nevet, tehát olyankor majd csak köhintsek, magnifice domine?

- Jól van, hát beszéljen, domine, úgy, ahogy tud, - hagyja helybe, Baltay hátradőlvén a karosszékben, mert valami fájdalmat érzett, s azt állva nem bírta el; egyszersmind Andrásnak parancsolja, hozza be a nagy pört.

- Praestanter! - kiált az ügyvéd, - denique a jó argumentum mindig győz, - de gondolja meg csak magnifice domine, - az országgyűlésen vagyok octava mensis huius, - és per amorem dei, - miről perorálnak a statusok?

- Ugyan miről?

- A nyelvről!... magnifice domine... a nyelvről.

- Csak nem tiltották meg, hogy magyarul beszéljünk? - ugrik föl Baltay egészen lángra gyúlva.

- Nihil horum! - felel az ügyvéd, - hanem hivatalos nyelvvé akarják tenni a magyart.

- Nos aztán?

- Quid aliud, - minthogy a senior pars kontradikál; hisz ha ez megtörténnék, per Deos immortales, a kocsisom miatt sem beszélgethetnék az úton, mert ezek a gazemberek mindig fülelnek; így legalább egy kis distinctio van, és minden csavargó nem kottyan országos dologba.

- Bizony domine, - maga mégis okos ember, - mondja Baltay egy kis gúnnyal, - maga legjobban bebizonyítja, milyen nagy szerencse, ha nem értjük egymást.

- Oppugnálni akar, magnifice? - mosolyog az ügyvéd, - tehát én leszek pro, - magnifice domine pedig contra, - aztán majd meglássuk, ki lesz a győztes?

- De, domine, nem azért hivattam én, hogy mink vesszünk össze, - mert ebben a pörben a bíró is csak magam akarok lenni.

- Hoc non pergit! - nevet az ügyvéd, mert akkor én fizetném a perköltséget.

- No hát, jobb lesz, adja meg magát.

- Deus avertat, - hogy én azt cselekedjem, - magnifice domine, - én csak megmaradok az emplastrum mellett, és nem mondok helyette ír-t, mint a neológusok; - valamint az apothecát sem vertálom magyarul gyógyszertár-nak.

- Bizony pedig az elférne a maga fejében is, - véli Baltay, - mert az nagyon okosan van kigondolva, föl is írom mindjárt.

- Rogo, - ne tessék inkommodálódni, - nemsokára többet is írhat melléje.

- Minél több, annál jobb, - én mind megtanulom.

- Non faciat, rogo, - bizony úgy tesz magnifice domine, mint az a herceg Batthyányi Lajos, - annyira inkarnátus ellensége minden diák és más idegen szónak, hogy, amint mondják, inkább circumskribál valamit, csak ki ne kelljen mondania; ³ így a documentumot palam és publice így kerülte ki: olyan írott levél, melynek erejével valamely dologról tanúságot lehet tenni.

- Hát ezt nem érti meg, domine?

- Hogyne érteném; - de hát nem rövidebb ez a szó: documentum?

- Majd lesz annak is neve, csak ne essünk kétségbe.

- Talán még azt is hiszi magnifice, hogy nekünk olyan poétánk lesz mint Ovidius?

- Annak is csak asszony volt az édesanyja, - véli Baltay.

- Oh, Jupiter tonans, - ha az az Ovidius fölkelne, - mit mondana hozzá!

- Sohasem törődöm én azzal, hogy Ovidius ha fölkelne, mit mondana a mi poétánkra, - mondja a nagyságos úr, - hanem, domine, ha Árpád apánk föltámadna, - magát okvetlen végig verné, azt bizonyosan tudom; pedig az nem tudott ám úgy diákul, mint egy pesti tabuláris procurator.

- Jaj, - az az Árpád!... requiescat in pace, - bizony régen meghalt, talán testamentumot sem csinált.

- Az igaz, domine, - hanem maradt azután akkora szukcessziónk, hogy nyolcszáz esztendeje éldegélünk belőle, s még a prókátoroknak ma is elég, jut belőle; pedig ha ő nincs, hát nem volna min pörpatvarkodni, amice, - aztán még maradt utána egy kis konstitúció is; - foltos ugyan, hanem csak ád egy kis meleget, - aztán ha jó nem lett volna, nem tartott volna el - nyolcszáz esztendeig! tehát legyen bennünk annyi becsület, domine spectabilis, hogy, ha már nem köszönjük meg, legalább tartsuk emlékül azt a nyelvet, melyet Árpád beszélt!

Ennyi aztán prédikációnak is beillett, s a nagyságos úr megelégedett szónoklatával, mire a prókátor sem pro sem contra nem tudott felelni, hanem megülte a széket, mintha odaragadt volna.

Azalatt kopogának az ajtón, melyen belépett a herceg, ki a szomszéd menyegzőre tanúnak volt hivatalos, és tudva a két ház közti egyenetlenséget, nem hozakodék elő a viszonyról, - ő most barátját jött látogatni.

Az ügyvéd szobájába ment, s együtt maradt a két jó barát.

- Honnét? - kérdi Baltay a herceget.

- Az országgyűlésről.

- Mi jó hírt hoztál?

- A jó reménységet, édes barátom, - hogy ha isten segítségével tán 1796-dik évben elvégezzük az országgyűlést, az 1796-dik esztendő a magyar törvényhozásban a legnevezetesebb esztendők egyike lesz.

- Én már igen kedvetlen vagyok.

- S vajon miért?

- Öreg legény vagyok én ahhoz, hogy jobb időket érjek.

- Egy napocskával sem idősebb, mint én, - és lásd, én mily vidám vagyok.

- Barátom! - mondja Baltay, bánatosan fogván meg a herceg kezeit, vigasztalj meg engem is; mert már kifáradok.

- Jer hát, - mondja a herceg, - leülvén a megszomorodott mellé, s egy kivett papírról olvasni kezdé:

A magyarokhoz.

"Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?"

- Látom! nagyon is látom! - kiált föl Baltay.

- Menjünk odább! - véli a herceg.

Nem ronthatott el téged egykoron, stb.

A Berzsenyi-féle dal könnyekre fakasztá Baltayt, s midőn a herceg eltávozék, még mindig kezében tartá a papírt. Mélyen érzé az igazságot, és midőn ablakából a menyegzőre menő népet látá, melynek tarka seregében olyanokat is észrevőn, kik nála rováson valának, - újra meg újra tovább rágta magát a hazafiúi bánat.

- Nem! - kiált föl egyedüliségében, - rothadni készülő nép, én meg nem aranyozom azt az utat, melyen megindultatok!... s eszébe jutván a pör, harsányan kiált: András!

A kiáltásra előbb az ügyvéd jött, azután a hajdú.

- Mért nem hozza kend azt a pört?

- Mert sehol sincsen!

- Ember! - kiált az úr - ne mondja kend azt kétszer.

- Nohát háromszor mondom, hogy nincs meg, - és megint nincs meg, - felesel a hajdú, és ha nincs meg; honnét vegyem elő?

- Hiszi-e kend, hogy ellopták?

- Nem!

- Akkor valahol elhagyta az öcsém, - prókátor barátom. Mennyit ér az én pesti házam?

- Félurodalmat.

- Ha azt a pört megleli, a pesti házat magának adom.

- Tessék írásban adni.

- Itt van! - mondja Baltay, - megírván az ígéretet, és a prókátor mosolyogva ment el.