XIV.
Házi nevelés.

Baltay úr sohasem volt professzor; de meg is látszik rajta.

András gazda már a negyedik vármegyét is megjárta, hogy egy kis török lovat vegyen az úrfi alá, kit Baltay ünnepélyesen fiának fogadott, s mindjárt a nevelését is magára vállalta, mégpedig olyan formán, mint a süldőt, hogy legelőször csontra nevelik, - hogy legyen mire ráhízlalni majd a sok zsírt.

A fiú ép vér volt, s a jótartáson hamar kiette magát, mert a két pofája olyan volt, mintha kék oldalról egy-egy megrágatlan gombócot tartana még, - a csúszás-mászásban pedig úgy szólván, leégett róla a ruha; mert a szabó egyik ruhát meg sem varrta jól, már a másikra vette a mértéket.

András már rég font neki kenderből négyes szerszámot, egy hosszú nyelű ostort pedig a kocsis adott, s a sok paraszt fiú napestig elácsorgott a kapufélen, hogy egy kis fehér kenyérért rudas vagy gyeplős lónak beállhasson; hanem az volt boldogabb, ki ostorbegyre került, mert az ostorhegy alig ért a töretlen vászongatyához, - már is olyant ordított a kölyök, mintha belesántult volna, s addig el nem csöndesedett, míg az úrfi kaláccsal és almával egész a szuszogásig tele nem tömte a száját.

Baltay valamelyik ablakból legeltette szemét, kivált ha az úrfi összekapaszkodott valamelyik gyeplős jópajtással, s azt a gyöpre teremtette, honnét persze az úrfi is hozott mindig valami foltozni valót; mert hiába, az ilyen parasztkölyök nem egy könnyen ereszti el, amiben megfogódzott, s ami gyönge, az csak gyönge, - a posztó pedig nincsen vasból, - tehát vagy a posztós imádkozott jól vagy a szabó, elég az hozzá, hogy vagy folttal, vagy új ruhával kelle győzni.

A lónak szintén akadt dolga, mert ámbár a cukrot tele zsebbel hordta le neki, de azt meg is kelle szolgálnia; és hihetőleg a cukorból is elengedett volna, ha a nyargalásból el-elmarad valami; mert gyakran a parasztfiak is fölkéredzkedtek, csakhogy az okos állat nagyon hamar megtanulta, mit kell mívelnie, mert alig kapaszkodott föl a gyerek, a kis dög leszegte nyakát, hátulsó lábával pedig fölugrott, - amit eleinte csak akkor tett, ha az úrfi hátulról rácsapott, s a parasztfiú olyan szépen hasra esett, hogy akár a kis paripa is bízvást ráülhetett volna.

Ilyen foglalkozás mellett megszokott a fiú a háznál, s úgy elfelejtett mindent azelőtti életéből, hogy midőn, egyszer véletlenül a falubeli tanítóhoz egy ital vízre bevetődött, szinte megcsodálta az ábcés táblát, mely a falon lógott, előtte pedig hét-nyolc apró fiú, kik közül némelyik a mutatott betűt egész egy ütemmel később mondta, mint aki legelőször eltalálta, amiért aztán őt meg a tanító találta el s így a kisfiúnak igen korán tiszta fogalma lőn a tudományokról és azoknak nehéz voltáról.

Az úrfi megbámulta a betűket, s a tanító vakmerősködött megkérdezni az á-t.

Még mindig hű volt az emlékezet az á-hoz, s az úrfi a fiúk közé állt s megnevezé a betűt.

A parasztfiúk bámészkodva maradtak meg közelében, és örvendettek a kis szünetnek, mert a tanító úr ezen a napon kiválólag sűrűn osztogatta a poflevet, - miért a kis fiúk egy szemmel mindig a tanító kezére lestek és ámbár elméletben nem tudták volna meghatározni az eszmét, de a gyakorlatban már meglehetősen tudtak - parirozgatni.

Minthogy az á szerencsésen sikerült, a tanító neki bátorodott, és egész a b betűn túl a c betűig vakmerősködött, s már megcsiklandozta szívét a remény, hogy a nagyságos úrtól minden betűért kap fél hold feles kukoricaföldet, s éppen ezen reményben annyira megszilajodott, hogy mutatópálcájával hirtelen egy jó távol eső betűre mutatott, az n-re, mit az úrfi h bötűnek mondott, - s amint a tanító hirtelen az úrfira fordítá szemét, a közelálló parasztgyerek önkéntelenül elkapta fejét, mint akkor szokott, midőn valamelyik édes pajtásuk a szamárságért meglakol, s ilyenkor néha annak is jut, kinek nem szánták, éppen úgy, mint a vadrécecsapat, melyből a vadász rendesen nem azt lövi meg, amelyre célzott, hanem a mellette valót.

A tanító nyájasan megigazítá a hibát, s minthogy az úrfinak kedve nem fogyott ki, egy kis negyed óra alatt az úrfi megint összebarátkozék régi ösmerőseivel, s a tanítónak megígérte, hogy máskor is eljön, mit mi részben a fiú jobb tulajdonságának, részben pedig azon cifra tökfajtának tulajdonítunk, melynek vagy húsz példánya a gerendán ült és belőlük egyet az úrfi kapott meg.

Így növekedett a fiú anya nélkül, - ámbár apja aztán kettő is volt, Baltay ő nagysága és András, ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy annyi jó falatért már az istenre is rá lehetne gondolni egyszer napjában.

Míg a nagyságos úr elment valahova látogatóba, András behívta magához a fiút, és a tulipános ládára fölültetvén, elkezdte neki magyarázni az istent, hogy már arról is tudjon valamit, - és ezt azon tudattal tette, hogy okvetetlenül megértelmezi neki. - Hej, de sok ember van a mai világban, kit András bácsi mellé a ládára kívánnék ültetni, hogy ha már nem hitték eddig az istent, legalább kérdezősködjenek róla.

A fiú nagy kíváncsisággal hallgatta a dolgot, és szépen megfogta az értelmezést, míg arról volt szó, hogy az isten minden embernek parancsol.

- András bácsinak is? - kérdi a fiú.

- Csak úgy, mint másnak! - mondja a theologiae professor a láda-katedráról.

- Hát bátyámnak? - kérdi újra a gyerek.

- Annak is parancsol.

- Aztán fél tőle a bácsi, meg András bácsi?

- Félünk bizony; mert az ember nem tudja, mikor tesz rosszat.

- Aztán András bácsit megveri az isten egy bottal?

- Na, tudja úrfi, - az úristen nem olyan goromba, hogy bottal verekedjék, - mondja András, mire a gyermek egészen vörös lett, és némi félénkséggel kérdi:

- Hát gorombaság az, ha valakit megütnek?

- Csak a barmot kell megütni; mert annak nincsen esze, hogy a szót megértse, - ha megértené, arra menne, merre mondanák, és nem várná, hogy megüssék.

Megint elvörösödött a gyermek és egészen a hajdú ölébe húzódván, megpödri annak bajuszát, s azt mondja neki alig hallhatólag:

- András bácsi, - ezután nem ütök meg senkit.

Andrásban volt annyi tapintat, hogy a fiút megcirógatta vele, minek a gyerek éppen úgy megörült, mint a tanítótól kapott tarka töknek, - és minthogy Andrást további beszélgetésre unszolta, András még tovább ment a theologiai leckében, és kezdé magyarázni, hogy minden a világon az isten adománya, és ha akarja, megint visszaveszi, - mert az övé.

Ez már aztán nagyon odadülleszkedett a gyermek eszéhez, és igen megingatta.

Elkérdezte a gyermek, hogy az András bácsi mentéje, annak a zsinórja, gombja, meg András bácsi sarkantyús csizmája, tulipános ládája, tajtpipája, dohányzacskója mind az istené?

- Egy szálig! - mondja András, kifáradhatlanul neki szánván magát a magasabb tanulmánynak.

- Az én bácsim mentéje is azé?

- Minden legkisebb portékája azé, úrfi.

- Hát a bajuszpödrője? - mondja a fiú.

- Mondtam már, úrfi, hogy minden azé, egy szálig.

- Hát az én fogam, amit tegnap kihúztunk?

- Az nem kell neki! - mondja András, leszállván a ládáról, nehogy az úrfi még bolondabbat kérdezzen, s András bácsi, valamint a tanítás tárgya iránt kellő tisztelettel, úgy a maga tekintélye iránt is meglehetős előszeretettel lévén, semmit sem akart kockára tenni.

- Már elmegy, András bácsi? - kérdi a gyerek, belekapaszkodván a tanítóba.

- Dolgom van, úrfi, - azt kell elvégeznem.

- Beszéljen még valamit, édes, kedves, jó András bácsi, én elhallgatom akármeddig, - rimánkodik a fiú.

- Mondtam már, hogy nem érek rá, - felel vissza amaz, - majd ha ráérek, bejöhet az úrfi megint.

- Csak egyet mondjon még meg András bácsi.

- No aztán valami okosat kérdezzen ám, hogy máskor is kapjon feleletet, - jegyzi meg az óvatos hajdú.

- Azt mondja meg András bácsi, - hogy miért adott az isten egy embernek keveset, a másiknak sokat?

- Hüm! - dünnyögött a hajdú a furcsa kérdésnél, - mit tán ezer meg ezer ember, köztük tán ő is többször kérdezett, - Végre a feleletet a gyermek eszéhez akarván mérni, mondja: Az istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy az más szegénynek adjon, mikor az nagyon rászorul.

A fiú elcsöndesedett, hanem már most alig várta, hogy a bácsi hazajöjjön; mert hiába, csak nem akarta ő azt elhinni, hogy a bácsinak mindene, még a mentegombja is az istené, és nem a bácsié; azért midőn a bácsi hazajött, alig várta, hogy alkalma essék a dolgot jó módjával próbára tenni.

Végre megjött Baltay, a fiút megkérdezte, nincsen-e baja? kapott-e mindent? merre játszott? de a leckéről hallgatott a fiú, hanem midőn a bácsi utóbb pipára gyújtott, és a nagy székben elgondolkodott, a fiú egymagában nyughatatlankodván a szobában, minden tárgyat megérintve, kezdé mondogatni:

- Ez sem a bácsié, - ez a szék sem a bácsié, - ez a kép sem a bácsié, - ez az ablak sem a bácsié!

Baltay végre föleszmélt és figyelni kezdett a gyermek beszédére, minthogy az még tovább is folytatá, s éppen Baltaynak csizma talpára bökvén, mondja:

- Ez a csizmatalp sem a bácsié, - ez a csizmaszár sem a bácsié, - ez a galambkosár a csizmán, az sem a bácsié, - meg ez a dolmány sem azé, meg a nyakravaló sem azé, - semmi sem a bácsié.

- Ejnye, te rossz kölyök, de kivetkőztettél mindenből, - mondja némi fájdalommal Baltay.

- Hisz ez mind istené! - mondja rá a gyermek.

- Úgy!... az már más!... - veti utána amaz, - hát kitől hallottad?

- András bácsi mondta, hogy minden az istené, - még a bajuszpödrő is.

- Jól mondta, édes fiam, - hanem most menj vacsorálni, mert meghűl a kása! - utasítá Baltay a fiút, s midőn magára maradt, gondolkozni kezdett arról, hogy aligha a legjobb úton indult a gyermekkel; mert a természeti ösztön a tudás vágyát kergeti föl a gyerekben, és végre is ki kell ereszteni kéz alól a gyereket, tehát mire ez az idő bekövetkeznék, jól lesz addig valamely kis tanulsághoz dörgölni, hogy ha nem lesz is belőle citrom, legalább legyen meg a szaga.

András hívatlanul jött be, körülnézett egy kis tennivaló után, s minthogy hamar helyrerakott mindent, utóbb már kétszer is kézbe vett ugyanegy dolgot, hogy oka legyen benn maradni; mert véleménye volt a hajdúnak és nagyon kereste az alkalmat, habár össze kellene is zörrenni, - de mégis elmondhassa.

- András! - szólamlik meg az uraság egy nagy füstöt fújván ki.

- Tessék parancsolni! - mondja némi szokatlan készséggel a hajdú, mert az ő szívén ma megoldódzott valami kötelék, s a fiú sorsáról nem tudott megfeledkezni.

- Látom, tanítja kend ezt a gyereket.

- Enni már tud, nagyságos uram, - véli a hajdú, - aztán azt gondoltam, hogy ha gombócba adunk is be neki egy pár istenes dolgot, - csak eregessük bele.

- Nem lesz még korán?

- Már hogy gondolja a nagyságos úr, mikor maga szemeivel látta, hogyan veri földhöz a paraszt gyerekeket, - aztán ha ezt elbírta, a betű sem vágja földhöz.

- Hallja kend, nem akarom ám, hogy a tanítók idő előtt agyonöljék a sok tudománnyal.

- Csak nem kívánhatja nagyságos uram, hogy úgy tegyenek vele, mint a mártott gyertyával, - egyszer kétszer megbuktassék a lében, és rajtmarad, ami rajt marad.

- Lesz neki, miből megéljen.

- Jó, hogy ideértünk, nagyságos uram, - mondja András, - mert a gyermeknek az esze szanaszét jár, aztán ma már azt is kérdezte: miért adott az isten egyik embernek többet, mint a másiknak?

- Ne mondja kend!

- Most már nem mondom, mert megmondtam.

- Nohát mit felelt kend neki?

- Amit tudtam nagyságos uram, - mondja némi ellágyultsággal, - hogy az istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy mikor a másik megszorul, adjon a szegénynek.

- Úgy isten úgyse, maholnap mindent elosztogat.

- Ha nem lesz elegendő esze hozzá, biz az nyakára hág; - jegyzi meg a hajdú, - hanem azért taníttassa meg a nagyságos úr, hogy a sok vagyonhoz elegendő esze legyen.

- Hallja kend! - mondja az öregúr, - kend talán meg sem gondolta, mennyi vagyon marad erre a fiúra, és három gróf is összekapaszkodhatik, míg az én birtokomat átéri.

- Akkor meg már idáig is kár volt a gyöpön futtatni; mert nagyságos uram, ha ez a fiú a bolondságot megszokja, majd aztán hamar megunja az itthon valót, aztán kiebb kívánkozik, pedig azt hallottam, hogy azok a külországi bolondságok nagyon drágák, - s ezt a robotban keservesen keresett pénzt, kár lesz a bolondok közé szórni; itthon talán olyan bolond is akadna, ki legalább felében szedné föl.

- Ejnye, András, de megtanulta kend a leckéjét.

- Régen tanulom én már ezt, mióta ez a sok mindenféle uraság, meg a cselédje ide jár, aztán egyikről másikról csak vedlik le valami, aztán reám ragad.

- No csak mondja kend odább, mert látom, hogy akármi kínnal is elmondja kend a többit is.

- Nem lesz sok, nagyságos uram.

- Mindegy, most ráérek meghallgatni, azért csak nyögje ki kend magát.

- Bizony régen nyögöm, hogy az olyan úr, mint ihol az az enyingi herceg, hogy az úristen áldja meg a porát, valamint azét a keszthelyi grófét is, - milyen derék nagy urak azok, hogy nemcsak ijedtében veszi le előttük az ember a kalapot, - hanem mivel utánuk, előttük megyen a becsület meg a jó hír; - aztán ha ész kell nekik, nem futnak el a fiskáriusok után, hanem megoldják a maguk eszét, - abból is telik.

András ezt olyan becsületes képpel mondá el, és olyan tűzzel, hogy bajos lett volna szavába vágni; - azalatt pedig Baltay úrban is taszigálódott valami; - ami aztán nagyon is szívéig ért, - és végre azt mondja:

- András! rendelje be kend a tanítót, tegyen a gyerekkel próbát, vajon megférne-e már a gyerekben egy kis ábécé.

- Már benn is van, - mondja András, megsimítván bajuszának hosszát.

- Mi a mennykő?

- Végig tudja már, nagyságos uram, - mondja a hajdú, - a tanító egy kis tarka tököt ajándékozott neki, aztán lássa nagyságos uram, azért a hitvány jószágért milyen hirtelen megtanult huszonnégy betűt!

- Na András! - ha ilyen olcsóért tanul, - az én jószágomért is megtanulhat valamit.

Hány büszke nagy úr van, ki magyarul sem tud; pedig ma nem ülne a kastélyban, ha öregapja neve a magyar történetben nem volna megírva.