XV.
A
tizennyolcadik századnak utolja
Emberhússal kívánt jóllakni a
halni készülő tizennyolcadik század, s a francia határokról átcsapott a
láng, amely az osztrák határokon keresé áldozatait.
Összegyűlendő volt a
híressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő múlva oszlott el,
de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés,
- és hány kézzel szorítunk kezet azon időből, mikor egyik vagy másik
ezek közül azon időnek munkabíró tagja volt? - Budán vagyunk. Az est
homályában nem annyira a fényes világítás, mint a minden ötödik hatodik házból
kitóduló zenehang vezeti el az embert egyik utcától a másikig, ha tudniillik el
bír menni az ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, - mert oly
keservesen szól a lassú magyar, hogy ha már megríkattatta magát az ember, -
megvárja a nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta
helyrerángathatja.
A király vendégképpen lakta meg
az ős várat, - s összetódult mindenfelől a nép, hogy a vendéglátás
csodája ünnepeltebb legyen.
Mindenki megérzé a nagy idők
súlyát, és minden ünnepélyesség mellett szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt,
hogy vagy a szomszéd, vagy a jó barát vidítsa föl, - s a cigányok a nagy
levertség mellett annyiból jó keresetre tettek szert; mert már nálunk az a
szokás, hogy hegedűszó mellett is el tudunk búsulni.
Hagyjuk az országgyűlést,
mely a nehéz napokban nem csüggedt, - hanem menjünk a nádori palota felé,
honnét négy alak jött ki az udvarból, és a sötétes utcákon keresztül végig
járták Budának minden zugát, mintha fogadásból tennék ezt a munkát.
- Mit gondol ön, - kérdi a két
utolsó közül az egyik, - mire számolhatunk?
- Mindenre, fönséges úr...
- Csitt! - mondja a megszólított,
- könnyen megismerhetnének bennünket; hagyjunk el minden címezést, különben
éppen ez árul el. - Mondja, - közelebb húzván magához szomszédját, s aztán a
beszéd tárgyára térve: - Tehát sokat remél ön?
- Mindent! - ismétli a másik, -
az én szabadosaim már fegyverben állnak, s holnap reggel szemlére
vezethetem őket.
- Ez hatalmas kezdet, - véli a
másik, - példának okáért elég az országnak.
- Remélem, hogy nem magam leszek.
- Adja isten! adja isten! -
ismétli a másik, hogy a király örömmel távozhassék.
Ez alatt a két első megállt
az utcán, nem messze egy háztól, melyben úri vendégek sereglének össze, s a
legjobb bandák egyike hallatá magát.
Az utóbbiak néhány
lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket közellétükkel
zavarják, s minthogy különben az utca végképpen csöndes volt, a zene oly
tisztán kihallék az utcára, mintha idehegedülnének.
- Ah, ez a panaszos hang! -
mondja az első, - ide vagy nagyon jókor jöttem, vagy igen rosszkor.
- Szabad értelmezésért esedeznem?
- mondja a másik kitűnő figyelemmel.
- Szívesen! - mondja a másik, -
ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit remélnünk, és ne sokat számítsunk,
- ha csalódni nem akarunk; - tehát menjünk!
- Még csak egy percet,... uram!
- eseng a másik, - az uram szót akképpen hangoztatván, mintha
előtte valami hiányzanék.
- Legyen! - mondja némi
kedvetlenséggel a másik, - azonban az egy perc nem volt szükséges, mert a
lassút oly eleven nóta követé, - hogy az átmenetet nem bírá magának
megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok magyarázatául kérdé: mi ez?
- Ily közel a bánathoz ami
örömünk, - fels... uram! - igazítja helyre a szót a másik, egyszersmind
bevárták a nóta végét, valamint az utána következő indulót, mely buzdító
hangjával meghódítá a beszélgetőket, hanem a két első kétségtelenül
meglepte a zenében kifejezett mértéket, s mintha nem bírna elszakadni a
hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az utolsó hang sem veszett el a távolban, -
de éppen emiatt a két hátulsó már igen közel érte őket.
- Kérem önöket - mondja az
elmerült, - meg tudják emlékükben tartani ezt a zenedarabot.
- Oh igen! - felele mind a
három.
- Tán ismerik? - lőn
az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az felelt, ki a címet visszautalá,
de kit tán önök is fölismertek, tudniillik a nádort, míg a vele menő
személy Batthyányi Lajos herceg volt.
- Ez a Rákóczi-nóta volt.
- Szeretem, hogy hallottam - mondja a fejedelem, - most már tudom mit kell
tennem, - mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel.
A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést.
- Igen, igen! - szólt a fejedelem, - gróf Dunay engem jókor vezetett erre, -
most már tudom, mi a magyarnak a zene, - és ha nem akarnak másképp segélyt adni
- lemegyünk a Rákosra, - elhegedültetjük a Rákóczi-nótát, - s velem indul meg
az egész ország.
- Ámen! - mondja a herceg, mintha egy ország helyett mondaná e szót, s a kis
társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol a zenét
előbb meghallgatták.
Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utcán, az ősz Gellért, mint az
elmúlt idők oszlopa, eltagadhatlan jelül állt helyén, s minthogy az
idő méhében már jelentkezének a vajúdó kínok. Nem volt ember, kit az
összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom uralgott,
hogy mindenik boldognak érzé magát.
Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyűge, a hivatali tisztnek
merev kapcsaiból kikívánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember legyen,
s az ünnepélyes merev arcok helyett olyant lásson, melyen őszinteség,
szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik.
Mily boldogság megszabadulni egynéhány percre országos gondoktól, és lenni
ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült ünnepiebb lenni,
- hanem megmutatja a szelíd eget boldognak, boldogtalannak, - és nem kéri meg
árát annak, hogy az alatta elmenő fölött néhány pillanatig ragyog.
A zene hatalma kivívta birodalmát, - a négy hallgató zavartalan élvezé az
utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképpen, hogy az
uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herceg.
- Mik gondol ön? - kérdi a nádor a herceget, kinek karjába fonódék, - az
újoncokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen?
- Azon nem kételkedem.
- Herceg!... 1795-ben élünk, - a világ vagy végződni, vagy
kezdődni akar a század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő
hullámzása, mint a tengernek.
- Ismerkedjünk meg a tengerrel, - s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes száraz
lábbal átment rajta egész seregével.
- Igen! ez jól volt mondva, - mondja a nádor, - de én újonc vagyok ez
országban.
- Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll.
- Jó! - tehát kérdem, - mi lesz első teendőnk?
- Lelkesülést gerjeszteni!
- Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk?
- Én már bírom a talizmánt,
- szól a herceg - most már kérhetnek mindent.
- Nem értem önt, - véli a
nádor, - s én bár különben fiatal, de a csodahívéshez igen vénember vagyok.
- Meghiszem, - mondja a herceg,
- hanem olyan földön állunk, melyen még lehet csodát látni, s íme, fejedelmünk
már megmondá, hogy tudja mit kell tenni.
- Mit? - kérdi a nádor a
nagyon komoly részben elmerülve.
- Ha nem akarnak másképp
segélyt adni, lemegyünk Rákosra, - elhegedültetjük a Rákóczi-nótát, - s velünk
indul meg az egész ország.
- S önnek is hasonló hite
van?
- Le sem kell menni a
Rákosra, - egyetlen egy hegedűvonóra sincsen szükség, - elég, ha elmondom,
mit a fejedelem mondott.
- Adja isten! - mondja a
nádor, - de ha az áldozat árát is megkérik? - mondja már a nádori laknál.
- Fönség! mi nem vagyunk
kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem szabunk soha!
Végre összekerült a kis
csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult, mely arcán a nyugalom és
méltóságot világítá meg, aztán Dunaynak mondá:
- Tehát mi lesz az
indítvány?
- A nyelv ügye,
fölség!
- Mikor teszik önök azt oly
dicsővé, minő a magyar zene?
- Majd a nagy békében,
fölség!
- Szívem megnyílt a szónak
- mondja I. Ferenc - csak egyet tanácslok, - ha építenek, ne szaggassanak le
egyszerre mindent, - a romok igen szép látványul szolgálnak a szemnek, de a
vigyázatlant könnyen eltemetik.
A társaság megoszlott, a
palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herceg pedig Dunayval ment el, - hogy
minél korábban találkozhassanak másnap, midőn a herceg szabadosai már a
budai dísztéren álltak.
Néhány huszár álldogált a
hercegi ház előtt, - a legnyalkább volt Holvagy Pista, kit az újoncok
tanítására rendelének.
A legelső nyolc embert
már kiszakaszták a sorból, és Meddig Józsi elhalványult, midőn
Pista a vállára csapott:
- Józsi! mi csak nem tudjuk
elkerülni egymást.
- Köszönd - mondja a
szabados - hogy háborúba megyünk.
- Te! - mondja Pista - most
már kardod is van, - bugylit ne végy a kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem
eresztelek el egykönnyen!
|