XVI.
Váratlan dolgok.
Keszthelynek a Badacsony
felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit abban a világban "Lóhalálnak"
hívtak: mert ha az égből hullott áldás minden emberi szívet úgy
meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az utat, úgy könnyebben boldogulnánk, mint
az a két ló, mely egy vásott hintót most akar átcipelni a sáron; pedig már egy
párszor hátra is néztek a bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék
előre a kocsit.
- Tekintetes uram! - szól
hátra a kocsis, - bemenjünk ma Keszthelyre?
- Bizony nem is hálunk ám
itt a sárban! - véli a kocsiban ülők közül az öregebb.
- Pedig itt hálunk, -
mondja a kocsis, - ha csak ki nem toljuk magunk a kocsit; mert ez a két ló már
nem mozdít.
Erre kiszálltak az urak a
kocsiból, s amint kilépnek, jól látjuk, hogy az egyik fiatal katonatiszt, míg a
másik a nagy hasonlat után ítélve, a tisztnek apja, s éppen alkalmas helyet
keresett, hogy a kocsit hátulról mozdítani tudja, azonképpen cselekedvén a fiú
is, hogy az apának segítsen.
- Hát ezeket a lovakat ki
bíztatja majd? - kérdi a kocsis nagy dörmögve a lovak elé állván, hogy húzza is
meg vezesse is őket, minthogy azokból kifogyott minden jó indulat
azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg, mert rájok nézve ez volt a
legkényelmesebb állapot.
A partoson fönt állt gróf
Festetics György, fölvett szokásaként járkálván ide s tova a határban, hogy
nyughatatlan lelkének tápot keressen, meglévén azon különös szokása, hogy
minden embert megszólított, s órákig elbeszélgetett vele, anélkül, hogy az
ismeretlennek alkalmat engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha
tán nem ismerte volna.
Már rég nézi a mozdulni nem
tudó kocsit, s minthogy a kocsis beszédét jól hallotta, lekerült a mélyedésbe,
s mielőtt az utasok észrevennék, már a kocsi oldalánál termett, a
kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a lovak felé durrogatva,
balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani.
- Ne tessék fáradni! -
mondja az öregebb utas olyanformán, mintha mentegetődznék; hanem azért
csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó úr nem röstellt a mély sárban
segítségre jőni, annál inkább, hogy a segítséget a lovak is megérezték, s
egy kis nógatás után a mélyedésből kivitték a kocsit.
- Köszönjük úri gráciáját!
- mondja az öregebb utazó, igyekezvén letörleni a sarat a grófnak
mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a kocsisnak, hogy menjen csak
előre, majd ők gyalog mennek be.
- Hová kössek be? - kérdi a
kocsis.
- A "Griff"-hez
menj csak fiam, - mondja az úr, - ott aztán takaríts mindent a szobába, a
kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk.
- Engedelmet kérek, -
mondja a gróf, - de ott alig kapnak helyet, mert országos vásár van; hanem, ha
szegény hajlékomat nem vetik meg az urak, egy éjszakára megférünk benne.
- Itt méltóztatik lakni? -
kérdi az öreg a grófot.
- Most itt lakom
Keszthelyen, vagy két esztendő óta, mondja a gróf, amint igaza is volt,
mert csak néhány évvel előbb jött meg a katonáskodásból, - aztán pedig
eltéríteni kívánván a beszédfonalat, mondja: Rettentő rossz az út.
- Az bizony nem jó, -
mondja a másik, - hanem a rossz ló aztán a jó úton is lépést megy, példának
okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen ám nekem akkora tábla zabom,
mint a keszthelyi grófnak; folytatja még odább, - aztán a búzaföldem is kisebb,
mint azé, s ha egy kenyeret megszegünk nyolc gyerek között, hamar elszeletelik.
- Nyolc gyerek! -
csodálkozik a gróf, egyszersmint az öregre nézvén, mondja: Bizony boldog ember
a tekintetes úr!
- Nojsz nem mondom, hogy
boldog nem vagyok, - véli a másik, - hanem az isten akárhová tegyen, ha mondom,
négyre-négyre még elvennék egy ezerholdas pusztát.
- Aztán mind egészséges? -
kérdi a gróf.
- Legalább mindig esznek, -
aztán elunja ám hallgatni az ember, ha ugyanazt az egy szót egyszerre nyolc
embertől hallja, s utóbb még magam is jobb appetitust kapok, s a többivel
együtt eszem.
- Ez sem halálos nyavalya!
- mondja a gróf.
- Deb'zon tessék elhinni,
hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, - már is olyan drágaság van, holott
a háború jóformán el sem kezdődött, - éppen azért sietek be a vásárra,
hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még megbírjuk az árát.
- Majd segítek választani,
- szól a gróf, - valamelyest én is értek a lóvásárláshoz.
- Lovakat is tetszik
tartani? - lőn a kérdés.
- Néhány darabot, saját
szükségemre!
- Úgy tetszik a szénát
venni? - kérdezkedik a másik.
- Az már nagy szégyen
volna! - véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: Saját rétemen termesztem.
- Keszthelyen? - mondja
bámulva a másik, már egészen a nagy utcán, sőt éppen a kastély előtt
állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy bámulására látja, hogy hintaját
egy hajdú kíséri be az urasági kapun.
- Megállj, te boldogtalan!
- kiált saját kocsisára, - hát ez a Griff vendégfogadó?
- Jól tudom, hogy nem ez! - lőn
a felelet.
- Hát hová pokolba akarsz
menni?
- Tudom is én, - felel a
kocsis, - kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút, az kísért ide.
- Mit cselekedett ez a
boldogtalan? - kérdi az öregúr a hajdút.
- Semmit, tekintetes uram!
- mondja a hajdú, - hanem nekem parancsolatom van, a kocsmából minden jóravaló
vendéget a méltóságos úrhoz berendelni.
- Ejnye! bíz ezt már
hallottam is. Vakaródzik az öreg, - nojsz szép parádéval rukkolunk be
őméltóságához, - töprenkedék még odább, - szerencse, hogy nem látja,
különben szégyenemben a föld alá bújnék. Na, - mondja
mentegetődzőleg, - ha neki is nyolc gyermeke volna, ő rajta is
meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már
előszedd ám a bécsi emberséget!
- Csak mint itthon! -
mondja a gróf még mindig ismeretlenül, - itt soha sem kell valami nagy feneket
keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy hűhót.
- Erre tessék besétálni! -
mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval előbb hallgatást intett.
- Induljunk hát! - mondja az
öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva, - most már engedelmet kérek, hogy
szíves meghívását nem fogadhatom el; mert amint tetszik látni, engem vendégnek
fogtak, - mondja, kezét nyújtván szíves köszönetül, és toldalékul hozzáteszi:
- Magunkat rekommendáljuk!
Mire a gróf magára hagyván a két vendéget, kik aztán a hajdú után mentek, s a
számukra rendelt szobát elfoglalták, s a különös vendéglátás miatt el is
feledtek az előbbeni úr után kérdezősködni. Hanem midőn a
helyreigazodással készen voltak, midőn a gróf nem volt otthon, elmentek a
ménesistállóba, hogy időtöltésül meglássák a híresedni kezdő
keszthelyi ménesnek első példányait.
Alig leptek az istállóba,
az előbbeni urat megint ott lelék, s most már semmit sem kételkedtek, hogy
az illető valamely urasági tiszt lesz; de minthogy eddig sem leltek
illő módot megtudni, ki légyen, most már egészen helyen kívülinek vélték a
kérdezgetést; azért folytaták a szemlét, s amint egyik, vagy másik lovat
láttak, a tetszés nyilvánításával nem voltak szűkmarkúak, s míg az apa egy
pár kocsis lovat válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes
szemű kis pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt.
- Sándor fiam! - mondja az
apa - ezek aztán nem felejtenék az embert a sárban.
- Nem is Sümegen ettek ám
abrak helyett rázottat. - neveté a tiszt.
- Jól mondod, fiam - ezeket
aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat megmondják, kiesik az ember a
dolmányából.
- Aztán annyira megtetszett
ez a két ló? - kérdi őket a gróf.
- Bíz ezek szépek, - véli
az öreg, - ha valaha az udvaromban felejtenék, - nem ostoroznám ki őket! -
végzi be az öreg a szót, mert a hajdú utánuk jött méltóztatnának a kastélyba
menni; mert már készen a vacsora.
- Magunkat
rekommendáljuk! - mondja az öreg a még mindig nem ösmert grófhoz, búcsúzni akarván
tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek.
- Én is a kastély felé
megyek - mondja a gróf elkísérvén őket, folytatván a beszédet a lovakról,
mi az öregnek kedvenc tárgya lőn, de éppen befejezék, midőn a kapuhoz
értek, s az öreg ismét barátságosan nyúlt a gróf keze után, minthogy itt már
úgy is válniok kell:
- Tehát magunkat
rekommendáljuk! - mondja ismét, mire a gróf megint nem vált el, hanem
erősíté, hogy fölkíséri őket a nagy teremig.
- Jó lesz bíz az, - hagyá
helybe az öreg - egyszersmind, rogo humillime, ugyan mondja meg nekem, ösmeri
ezt a gróf Festetics Györgyöt?
- Úgy mint magamat!
- Hozzá lehet az eszéhez
férni?
- Miképpen tetszik azt
érteni?
- Csak úgy, - méltóztatik
tudni, - hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az észre, pénzük van elég, - aztán
magunkféle szegény embert jó formán be sem vesznek emberszámba, - hanem
megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül más embert is teremtett volna az
isten.
- Tessék megnyugodni, -
mondja a gróf, - ez is bolondos egy kissé, hanem kötél nem kell neki.
- Bizony, rogo humillime,
ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán megjönne az esze, aztán állna
elejbénk, milyen szívesen követné az apróbb nemes az olyan embert, kinek a
vagyona szélesebb jóval, mint a mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb
volna, mint mi! Úgy elmennék a nyomán, mint a karikacsapás.
- Gondolja ön?
- Hogyne gondolnám uram, -
vitatá a másik, - lám a gróf asztalánál két esztendeje, hogy földi almát
esznek, - most már más is megeszi a gróf után, - pedig ha én kezdem az ilyen
dolgot, rám fogták volna, hogy bolond vagyok, és világ csúfjává leszek.
- Tehát ízlik a földi alma?
- Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára is, -
uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a
tűztől, - pedig most - hallom, hogy az enyingi herceg olyan csomó
pénzt kapott gyapjúért, hogy nem győzték megszámlálni.
- Úgy kell neki! - mondja a
gróf.
- De nekünk is úgy kell,
hogy csak maga kárával tanul az ember nagy későn, uram; de már mit
tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? - s az lenne a jó
szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána mehetnénk.
Festetics kezeit dörgölé,
mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot hallott, s a nagy ember szívesen
hallá, hogy a jó szándék követőkre talál.
Néhány lépésnyire volt már
a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg előreereszté az öreget, ki
midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a kísérőhöz, ki ennyire fárad
ő miatta, s nagy tisztelettel mondja:
- De már most magunkat
rekommendáljuk!
- Még nem mondunk jó éjszakát, - viszonzá a gróf, -
én itt rendes vendég vagyok.
- Ugyan úgy-e? - szól az öreg -
tán uraságod valami közelállója őméltóságának?
- Én legközelebb állok hozzá, -
véli a gróf, - itt is lakom a kastélyban.
- Becses nevét kérem alássan:
- Én,... én - Tolnai vagyok!
- mondja a gróf, nevének praedikátumát használván, - s nekem kihez legyen
szerencsém?
- Én,... - én Kisfaludy Mihály
vagyok Sümegről, - részemről van a szerencse, - mondja kiváló
emberséggel, - ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, - nemrég jött haza
szabadságra Bécsből.
- Nagyon örülök! - mondja Tolnai
úr, megnyitván a nagy szárnyú ajtót, hogy a vendégeket beeressze, aztán pedig
úgy helyezkedének el az asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha
az a háziúré lenne, aztán az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy
Sándor pedig apja mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a
vendégek a grófot, minthogy az - állítólag - megbetegedett.
Nem győzték sajnálni a
vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent elkövetett, hogy őket beszéddel
tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak,
- s amint az főfájást, meghűlést emlegetett, össze-visszakommendált
mindent, amivel a grófot néhány óra alatt meggyógyítja, - végre midőn a
vacsorának vége lőn, lementek a vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait
kinyugodják.
- Magunkat rekommendáljuk,
- szerencsés jó éjszakát kívánunk! - mondja az öreg.
- Hasonlóképpen kívánom! - mondja
a gróf is, és betevé az ajtót, hogy szobáiba vonuljon; de alig teszi be az
ajtót, kocsirobogást hall, és egész kíváncsisággal megy a bejárat alá, s egy
négy lovas hintóból most szállt ki gróf Dunay, - igazabban a házigazda nyakába
esvén, minthogy az kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a
kiszállónak okvetlenül az ölelésbe kellett lépni.
A zörejre előugrott a kapus,
hajdúk és mindenféle cseléd, - a grófok pedig egymás karjába fűződve
mentek végig a lépcsőzeten.
- Honnét? - kérdi a házigazda.
- Egyenesen Bécsből, -
feleli Dunay, s egy kis kerülőt tettem Keszthely felé.
- Ez nagy kitüntetés, - véli
Festetics, - midőn egy fiatal házas másfél napi járóföldet kerül, - nem
hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül tetted volna; mert hej! az a szép
menyecske nagyon messziről haza tudja hívni az embert.
- Feleségem meg nem bocsátaná, -
viszonzá Dunay, ha hazamenet Keszthelyt elkerültem volna, s ha teremtő
körödből nem hoznám magammal egy újabb nagy műved örvendetes hírét
magammal. - De én is hoztam neked egy kedves újdonságot, - folytatá Dunay; - mi
kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam, hogy veled közölni fogom.
A két gróf fölsietett a
lépcsőn, s míg a poggyászokat elhelyezék a termek egyikében, az
őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak helyet.
A gróf feszesre begombolt
mentében helyezkedék el egy karosszékben, lábait a kandalló melege felé
nyújtóztatva, s egész nyugalommal várva az ifjú vendéget, mit akarna vele
közleni olyat, mit ő kincsnek fogna tartani.
Erre Dunay gróf
oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá, s úgy helyezkedék,
hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges világosságot, s aztán lelkesült
hangon mondja:
- Barátom, e kis munkát akarom
elolvasni, - s ha elolvastam, megmondom, miként került hozzám és miért közlöm
veled.
- Kíváncsi vagyok! - felel a
házigazda, arcának minden izma elárulván azt a reszketegséget, mely hasonló
véralkatú embereknél nem bír addig megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem
nyer.
Gróf Dunay kitárá már a papírt és
szavalói nyugalommal olvassa le a címet:
Csobánc!
Festetics hirtelen egyenesre ül, anélkül, hogy
közbeszólna; de Csobánc, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy
hercegek romokban is dicső ősi vára, azon kihűlt évezredes
vulkánok egyike, melyek mint Szigliget, a Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümeg
előőrseikkel Rezivel és Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével;
- nemes boraikban árulván el a méhükben rejtett régi tüzet,) titánok gyanánt
őrzik és szegik be a regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett
elnyúló Bakony és Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között
képez, mintegy félkoszorú, melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik,
csomóba kötve Festetics György magasztos hazafiúi szellemétől s
közhasznú intézeteitől akkor még fénylő Keszthely által. -
Azért is Festetics, ki a Balaton parton s szigetjén sétálva, naponta
bámulta az órai távolságból elébe kékellő Csobánc
nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté valami, hogy nem
bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván, szinte meg akará
rövidíteni az időt, mi alatt a hang hozzája érne, - s nagy szemeivel az
olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit különben hallani
fog.
Ülj
mellém a kandallóhoz,
Föl van szítva melege;
Csobáncvárról, édes kedves,
Im! halljad, egy agg rege.
Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt Muzsámtól vettem én,
Egykor midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.
Sok
történt ott, amióta
E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok uri nép
Gyűl oda a szüretre:
László s Rózsa szerelme is
Ott kelt e bus esetre.
Az ifjúnak édes hangjában
lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak, s a háziúr szent áhítattal
hallgatá, előrehajoltában kinyitván mentéjének legalsó gombját, mintha nem
férne meg benne, - arca fehérebb lőn, mint máskor, szemeiben pedig a lélek
kezdett kisugárzani, mintha ihletettségében a malasztot várná.
A történet megkezdődék,
egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség, s a hallgató nem mert
belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan dolgot, s nem merné
elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így megszólamlani még senki
sem hallott.
Ha
az isten szerencsét ád
Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszoruzva
Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben
fogunk élni
Szerelmünkben boldogot:
Hol fészkünkből kiröpülni
Egykönnyen majd nem fogok.
A hullám ragadni kezdé már az
elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden ízben megragad az oly könnyen
lelkesülő férfit, - egyenesre húzódott testén a fej méltóságosan
emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség érzetének, s minthogy dagadó lelke
már-már megszorul, mentéjének még egy gombját oldja ki, hogy megférjen a
ruhában, melynek kényelme ellen idáig sohasem panaszkodék.
Lassankint nem bírt már
önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy ismét a mentét még inkább
kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez érne el gróf Dunay, Festetics már
egészen borzas volt, és mentéjén nem volt már mit kigombolni, s már feszesen
kötött nyakkendőjéhez nyúládozott, hogy a ruha megtáguljon rajta.
Haját úgy összekuszálta már, hogy
erdővé meredt, s merőre dagadt szemei a körül levő tárgyakat
hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei megnépesedének előtte, s a
csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma hallgatót, mintha meg kellene
állapodnia az élvben, hogyha álom, - ne tegye őrültté, - s ha való, - ne
fogyjon le oly hamar a ritka élv.
Gróf Dunay csöndesen visszatolá
székébe a nyughatatlan hallgatót, ki gyermekként engedelmeskedék, anélkül, hogy
tudná, mi történik vele, s midőn a rövid történet leírása
elvégződvén, s Dunay leeresztvén a papírt, elhallgatott, Festetics
fölugrott, s kezeit az ifjú vendég vállára téve, mondá:
- Fiú! álmodjuk ezt, vagy való?
- Itt a papír, újra leolvashatjuk, ha parancsolod.
- Ne bántsd, nem bírnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem, és mégis
kételkedem benne.
- Tehát hárman vagyunk egy véleményen! - mondja az ifjú gróf.
- Én és te? - számolgatja Festetics, - ki a harmadik?
- Herceg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyújtá át
nekem az egész kis iratcsomót, hogy bíráljam meg, egyszersmind veled is közöljem,
ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a hercegre, ki az
egészhez oly véletlenül jutott.
A grófok újra leülének beszélgetés végett.
- De honnét került hozzá ez irat?
- Elmondom, barátom, - mondja
Dunay elhelyezkedve a karosszékben, - a dolog nem igen sokból áll, és a
következő: Lord Spencer és Granville rendkívüli követek a londoni
udvartól, Bécsnek minden nevezetességét megszemlélék, s minthogy Bowring
barátunk Magyarországról oly csodás dolgokat beszélt össze, meg akarák nézni a
magyar gárdát, s ez okból fölkeresék herceg Eszterházy Miklóst, a gárda
ezredesét, ki nem késett nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy
ők mindent kívántak látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a
legelsőben mindjárt egy félig felöltözött gárdistát leltek íróasztalnál
nyitott könyv mellett, melyből éppen fordított, s a leereszkedő
vendégek a meglepett fiatal ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét
megmosolyogva, a munkát megnézték, s íme Torquato Tasso fordításában
lelék az ifjút.
Ez becsület volt ránk nézve, s a
herceg másnap addig faggatá a fiút, míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett,
melynek másolata íme kezemben van, s a herceg kegyes levén ítéletemre bízni a
dolgot, azt remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán
Enyingre vigyem.
- Hát ez eredeti munka?
- Ebben magyar a szó, a tárgy, az
emberek, az észjárás és minden, minek párját nem hallottam eddig, s én
kimondhatlan boldognak érzem magamat, hogy első valék, ki véleményemet
kimondhatom, hogy ennek írója meglelte a kulcsot e nemzet szívéhez. - Ez tündér
tükör, melyben az alakok oly hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint
amint voltaképpen vannak, - egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek,
bánata nem jajgatás, öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, - egy szóval magyar
ember, - nem kigondoltan, hanem élve.
- De tudod, ki írta?
- Mondám, hogy egy gárdista
Bécsben, zalamegyei sümegi születés.
- A neve? - riadt föl a
gróf egészen kiegyenesedve.
- Kisfaludy Sándor -
mondja az elbeszélő.
Nagyot hátrált Festetics, utóbb
szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát, egyszersmind ujjaival agyon
kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf elébe állva mondja:
- Láttad azt az embert?
- Sajnálom, de nem lelém Bécsben!
- Nohát, - édes barátom, mondja
Festetics nagy lélegzettel, - ez az ember itt van a házamban az apjával.
- Lehetetlen!
- De tökéletesen lehetséges! -
mondja amaz nagy léptekkel menvén a csöngettyűhúzó felé, s egyik cselédet
becsöngeté.
- Mikor láthatjuk meg?
- Holnap reggel, barátom, -
mondja Festetics, - hanem addig csinálok egy kis tréfát! Erre leült az
íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő cselédnek adá, és csendesen
parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az még ez éjjel teljesítve legyen.
Ezalatt a vendéget vacsorára hívták,
s a két lelkes barát tele jó érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben.
Másnap tekintetes Kisfaludy
Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még korábban a háziúr, ki már az
udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből el ne távozhassék, s együtt ment
vele a lóvásárra, hol mindössze is alig volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan
drágává tette néhány paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre,
hogy Kisfaludy Mihály uram nem mert megalkudni.
- Már ilyen drágáért feleséget is
kapsz, édes fiam, - mondja az apa a fiának, - nem csak lovat; azért induljunk
haza; mert megesteledik, mire haza érünk.
Szomorúan mentek el a vásárból,
hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és Tolnai úr bármennyit is
marasztalta őket, nem maradtak, - s egyéb venni valójuk nem lévén, a
megrendelt kocsis készen várta őket.
Míg hazaértek, hozzájuk
csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak egyszerű vásári vendégképpen
akadt volna össze Tolnaival, - s így elég alkalma akadt szóba keveredni az ifjú
Kisfaludyval, - ki már szívesen maradt volna, ha apja nem sürgeti a
hazamenetelt.
Végre a kastélyba értek, melynek
bejárása alatt a tegnapi fogat kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin
volt, az öregúr egy kis borravalót csúsztatván a hajdú markába, elbúcsúzott
Tolnaitól, megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát,
melynek fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván,
záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult:
- Magunkat rekommendáljuk!
Az elmúlt éjszakán át egy kis
szellő fohászkodván ki a hegyek közül, a felesleges sarat felszítta s
kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak könnyebben mentek, azonban mégis öreg
este lőn, midőn a sümegi váromladékok úgy elsötétedtek az utasok
előtt, hogy ha fölárkolt út nem vezet el Sümegig, szépen elballaghattak
volna a meredek hegy mellett.
Elkezdett a két ló is
csetleni-botlani, s minthogy a kocsis szólongását is elunták hallgatni,
megszólamlik az öregúr is.
- Jancsi! ne beszélgess annyit
azzal a lóval, látod, hogy nem hisz a szónak; - hanem vágj rá az ostorral.
- Hiában ütöm én már ezeket,
uram, - nem találok rajtuk olyan helyet, hol az ostor nem lett volna, ha ütöm
is, ezeknek már mindegy.
- Mért nem cseréltél egy párt a
keszthelyi ménesből, - tréfála az öreg, - hátha a kocsisok a sok között
összetévesztették volna?
- Bizony jó lett volna uram,
kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa, mi a tens uraknak tegnap este
megtetszett, csak hogy azokat még az éjjel elvezették az istállóból, nem tudom,
hogy hová.
- No, ne félj, - mondja az úr, -
nem vezették Sümegre, - ennek a két gebének a helyét legalább nem foglalták el,
azért csak ballagjunk.
Lassankint megközelíték Sümeget,
s a szélső házak faláról lefehéredett a mész a sötétben is, és néhány
szólongatás után a nyitott kapun megállt a Kisfaludyak legjobbik hintója, nem
mintha a jóságban másik is versenyzett volna vele, de ennél, ha jobb nem,
rosszabb sem volt a háznál.
A zörejre kijött egy tehenes az
istállóból, lámpással világítván a megérkezettek elé.
- Megvetetted a lovak
alját? - kérdi a kocsis a tehenest.
- Meg ám, - alusznak is
rajt a lovak.
- Micsoda lovak? - kérdi az
öregúr.
- Nem tudom én, miféle
lovak, - mondja a tehenes, - ma délben vezették ide őket, egy levelet
hagytak odabenn a tens úrnak, aztán meg sem nyugodtak a vezetők, hanem elmentek.
A lámpavilágnál szemlét
tartának, s amint két oldalról is megnézik őket, azt mondja Sándor az
apjának.
- Édesapám! - ezek semmivel
sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai.
- Magam is azt akartam
mondani; de kinek a lovai?
- Mondtam már, hogy ott
benn a levél! - mondja a tehenes, - és az urak bementek a szobába, hol már
égett a gyertya, s az asztal közepén nyugvék a levél:
Az úrnak
Tekintetes, nemes,
nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak megkülönböztetett
nagy tisztelettel adassék Sümegben saját úri házában.
Tekintetes uram!
Azt méltóztatott
mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat, nem fogná kiostorozni
őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat.
Magamat rekommendálom
alázatos szolgája
Tolnai gróf Festetics György
- Te Sándor! - mondja az
öreg, fiához fordulva - tudod-e kivel beszéltünk mi Keszthelyen?
- Nem én, kedves apám.
- Itt van ne, addig rekommendáltuk
magunkat annak a Tolnainak, íme kisül, hogy ő a gróf, s még azonkívül,
hogy úri módon ellátott bennünket, még három lovat is küld ajándékba.
- Ezt jó kedvében találtuk,
- mondja Sándor.
- Na, ha elküldte, vissza
nem küldöm, - mondja az apa, - hanem hallod-e, Sándor, - ez a gróf mégis bolond
ember!
Így ért az ember az
igazságcsináláshoz!
|