XVII.
A Zala megyei gyűlés 1796-ban.

Talán abban az időben Magyarországban egy újságíró sem volt, hanem azért mégis kiütött a háború, és csak azt szeretném már most tudni, hogy akkor kinek a nyakába öltötték azt a sok bolond beszédet, mit a mai világban mind az újságíróra fognak, mintha bizony minden komposszesszorátusból ki nem kerülne mai nap is egy hírlap, melyben aztán legérdekesebb volna, mikor Debrecennél kikötne az angol flotta.

Hanem hogy abban az időben legalább mindent elhittek, az igaz, - míg ma már azt sem hiszik, ami csakugyan igaz; mert hiában, urambátyámnak mindig több esze volt, mint másnak, ő pedig azt állítja körömszakadtáig, hogy az a huncut újságíró pénzért hazudik, - s azt írja, amit parancsolnak neki.

Oh, édes hazámfia, tedd szívedre kezedet, s ha már százados nyavalyád, hogy fizetni nem szeretsz, legalább ne fogd másra, hogy az helyetted is fizet.

Na, de menjünk vissza, - a Zala-egerszegre vezető országutakon egymást kerüli el a sok kocsi: de akárhánnyal találkozunk, a bennülő oly savanyú képet csinál, mintha ecetágynak valót vinne a szájában.

Kár is volna sokáig csűrni-csavarni a dolgot, mert már nem lehet tagadni, hogy a francia sereg Stájerországba tört, és minden ember a maga fejével kezdett búsulni egész Zala megyében, hogy hátha betör az ellenség, kinek ugyan nincsen kutyafeje, mint egykor a tatárnak, de némely ember azt mondja, bár az volna, - legalább némely húgomasszony jobban félne tőle, ha - ugatna is egyet. Hanem bezzeg az - ágyú!

Istenem, ha B... János hazánkfia abban az időben él vala, megvigasztalhatá őket, mint az egyszerieket (tetszik tudni?), hogy mit félnek az ágyútól? hisz az ágyú nem egyéb, mint egy - nagy puska! Ezt nem tudták ám az emberek, csak azt hallották, hogy nagyot szól, s a hangja a szomszédországból is áthallott, mire aztán Zala megyében kihirdették a nemesi fölkelést, - már minden ember talpon volt, csakhogy az ellenség elé menni kevésnek volt kedve.

A szomszédországi lakosság karavánonkint pusztult be Magyarországnak, s a kanizsai és zalaegerszegi kocsmákban egymás hátán hevertek a menekülők, kik irtóztató dolgokat beszéltek a francia ármádiáról, melynek a két végét nem látta senki.

Ezt aztán elhitte mindenki a beszélőknek, kik ezt jó lélekkel mondhatták, annyiból, hogy ők csakugyan egyik végét sem látták, hanem azt nagyon is fejükbe vették, hogy a franciák mindenfelé hirdették, miszerint jaj annak, akit nép közöl fegyverben találnak; annak nincs irgalom e földön.

Ilyen hirdetményt tömegesen hoztak át a menekülők, elterjesztvén azt az egész vármegyében, hol éppen most hirdették ki a nemesi fölkelést, mire a rémülés még nagyobb lőn; mert pőregatyában kevés embernek volt kedve háborúba menni, hogy így csípjék el s irgalom nélkül fejbe lőjék, mielőtt Budáról utána küldenék a magyar nadrágot és dolmányt, hogy az embert paraszt-formájából kivegyék, s a francia fővezér katonának tartsa.

Bizony Zala megye éppen olyan furcsán érezte magát 1796-ban, mint a kajári arató, kit egy éjszakán az aratók közt fektében éppen legszélről ért a fölszél, - de aztán úgy segített magán, hogy legalul került. Zala megye azonban nem mehetett el Erdélyország szélére, hanem várni kellett az ellenséget, ha már úgy van megírva a kegyetlen sorstól.

Éppen mire Budára érhetne a küldöttség, mely a ruhákért elmenne, a franciák már a határon lesznek, s ha a Zala megyei nemességnek nagy kedve lesz fölkelni, akkor ne is kérdezzék, hova fektetik őket a franciák? hanem kívánjanak egymásnak csöndes jó éjszakát, - és ha nem volt még ínség, majd lesz.

Mikor leginkább kellene, rendesen akkor leginkább hiányzik a jó tanács, azért a megyei alispán összehívta a megyei közönséget, hogy az aggasztó körülmények közt intézkedni tudjon, - mert ámbár ő a főispán távollétében a megye feje, - ő azt hasztalan vakarja egymaga, ha a többi nem segít hozzája.

A veszedelem összekergeté minden irányból a nemességet, s a tekintetes alispán úr könnyen készen volt a dikcióval, nem is kellett mondani, hogy baj van, mert minden ember úgy is azon sopánkodik, hogy bár csak ne volna baj!

Mielőtt a rendes tárgyalást elkezdhetnék, a tekintetes alispán úr rendre adogatá a leveleket a fő-, az meg a vice és még vicébb nótáriusoknak, hogy olvassák el fönnszóval, levén az irgalomért és felebaráti szeretetért való esedezés, hogy a mindenfelől menekülő nép szállást és enni valót kapjon; mert némelyik már a jó szót is szívesen rágta volna, nemcsak a falatot.

Mindjárt akadt elég jó lelkű ember, ki a szűkölködőknek segedelmet ajánlt, s legelőször is gr. Festetics György ajánlá, hogy muraközi jószágán, mely a határszélhez legközelebb esik, rögtön intézkedik segedelemről, s az ő példáján indult meg száz más, - tehát az első órában az éhezőkről lőn gondoskodva, hanem még csak most jött a keservesebb dolog, fölkeljen-e a nemesség, vagy nem?

Szép csendesség lőn a teremben, s ha éppen leghátulról tartotta volna föl valaki az ujját, hogy szólni akar, mindjárt előre eresztették volna, de bizony a sok lesütött fej nem akart mozdulni, s a kezét sem emelgette senki, hanem dugta az asztal alá, nehogy bolondjában az asztalon hagyván, feledtében valami légy után kapjon vele, s kiszólítsák a többi közül, mintha beszélni akarna.

Mielőtt megszólamlanék valaki a közönségből, egy irat ment kézről-kézre a viceispánig, ki aztán elolvasta, hanem az olvasás alatt fehérebb lett, mint az a papír, melyre ez a dolog leírva van, s annyira kihozá sodrából az elnöklő viceispánt, hogy még a tekintetes karok és rendeket is elfeledte kimondani, hanem mintegy barátságos beszélgetésben jó hangosan mondja a körülállóknak, hogy egy francia proklamáció, melyben azt mondják: jaj a föld népének, ha fegyvert fog.

Minden ember körülnézett, - a dolgot mindenki jól hallotta, s önkéntelenül érzé, hogy itt valakinek szólni kell, - de bár soká várták, annyi száz közül senki sem akart valakivé lenni.

Éppen gróf Festetics kezében volt a levél, azt végig olvasá, s visszaadá a viceispán úrnak, ki véletlenségből-e vagy szántszándékkal szólítja a grófot jó hangosan:

- Mit szól hozzá, méltóságos uram?

- Halljuk! halljuk! - kiáltja minden torok, s ez unszoló fölhívásnak engedvén a gróf, üléséből fölegyenesedett, s ámbár arcán a küzdelemnek minden kínja meglátszék, elszánta magát annyi száz helyett kikaparni a gesztenyét a tűzből.

- Tekintetes karok és rendek!

- Halljuk!

- Nem jó kedvemből beszélek, hanem mivel a tekintetes alispán úr éppen engem szólított meg, hogy mit szólok a francia fenyegetéshez, - kénytelen vagyok azt mondani, amit érzek, hogy ez nem tréfa, s mint katonaviselt ember egykori mesterségemnél fogva tudom, hogy az ellenséget nem azért nevezték el ellenségnek, mert barátunk, - hanem mivel nem az.

- De nem ám! - kiált ki egy vad hang a sarokból.

- Mi itt az ország szélen voltaképpen az ellenség torkában vagyunk, s ha a nemesi fölkelést megkezdjük, ezt a francia népfölkelésnek tartja, s én emberi kötelességet teljesítek, ha kimondom, hogy a nép sorsát az ellenség vak dühének kitenni nem merném.

Az alispán megrántotta a gróf mentéjét az asztal alatt; félvén, hogy a gróf veszélyezteti magát; s a gróf e rángatás alatt meglehetős furcsa zavarba jött, mit az egész megyei közönség észrevett, és a gróf nem akarván e meglepetésnek más értelmet adni, jó hangosan mondja:

- Már mindegy, a szót kimondhatom, - bizonyítá a gróf - s amit mondtam, megmondtam, a nemesi fölkelést Zala megyében veszedelmesnek tartom.

A szó elröpült, s ámbár valamennyi ezen véleményben volt; mindenki megrémült a kimondott szótól, s az volt a legszerencsésebb, ki a gróf mellől elpusztulhatott, s mire a gyűlés után kocsijához ment, az egykori csúszómászókból az utolsó is elmaradt, s minden ember kíváncsi volt tudni, hogy a grófot mi éri?

Hátrahanyatlott a kocsiban a gróf, átgondolá mit mondott, s megdöbbent, hogy ezt félremagyaráznák, s akarata ellenére szavainak oly értelmet adnak, melyért több leszen a felelősség, mint véli.

A nyugtalanság mindinkább nőtt, midőn észrevette néhány nap múlva, hogy házát kerülik, s a hír megtoldá mondott szavait, melyeket többé visszahúznia nem lehetett, és bár iparkodék magát megnyugtatni, az sehogysem sikerült.

Nem győzött barátainak kérdezkedéseire felelni, - mert lángként terjedt el, hogy a fölkelést ellenzé, s mielőtt barátainak eszébe jutott volna a dolgot illő helyén igaz világításba állítani, már a székvárosból útnak indult az, amit nem várt, de mitől mégis igen tartott.

Nyugtalan éjszakáit megrövidíté az elkeseredés, mi okból reggel korán már fölkelt, hogy szórakozást keressen egyben és másban, s éppen egyik napon igen korán benyit hozzá a huszárja.

- Nem hívtalak! - mondja bosszúsan a gróf.

- Nem is a hívásra jöttem be, méltóságos uram, hanem a küldésre.

- No hát ha nem hívtalak, hát úgy küldelek ki. Volt ismét a bosszús utasítás.

- Engedelmet kérek, méltóságos uram, - két úr küldött be, ott kinn várakoznak.

- Hadd várakozzanak.

Erre kiment a cseléd, hanem a bosszús gróf jóformán körül sem járta a szobát, midőn a cseléd megint bejött, s jó hangosan mondá:

- Méltóságos uram, az a két úr nem akar várni, - hanem azt mondják, hogyha még föl nem öltözött a gróf, hát öltözzék föl tüstént!

- Ejnye, fiam! - jegyzi meg a gróf - nagyurak lehetnek azok!

- Magam is azt vélem, méltóságos, uram, - azt mondják, hogy Bécsből jöttek.

- Akkor rögtön ereszd be őket! - kiált a gróf.

Erre megnyílt az ajtó, s két fényes öltözetű úr lépett a gróf elé, röviden megmondák nevüket és rangjukat, aztán az egyik tisztán érthetőleg mondja:

- A kamarás kulcsért jöttünk.

- Tessék, itt van! - mondja a gróf egy szekrényből átnyújtván, s mire eszébe jutott volna neki a szó, mit kimondani akarna, a két úr kimert hivatali fontossággal eltávozék, utánok sietvén a hajdú, hogy a lépcsőkön lekísérje.

A gróf lekövülten állt egy helyben még akkor is, mikor a hajdú visszajött, vele egyszersmind a grófnak főbb tisztei, kik még az éj folytán értesültek az illetők megérkezéséről.

Nagy részvéttel közelíték meg a grófot, kinek a keserűség egész idegrendszerét elfogá, a majdnem kimondá hogy ezt nem érdemlette!

Azonban a gróf érzé, hogy eljött a pillanat, midőn a szavaknak megválogatása igenis tanácsos; tehát egy rövid gondolkodás után megfogadá, hogy a legszükségesebb igazságot is ezután oly sajátszerű formába önti, hogy se él, se keserűség ne maradjon benne.

*

A nagy embernek elkövetkeztek keserű napjai, jó barátai nem merék fölkeresni, - s hogy napjai vigasz nélkül ne legyenek, megalapítá a keszthelyi - Georgikont.