MÁSODIK RÉSZ

I.
Több szem többet lát.

Ha egy ezelőtt hatvan esztendővel meghalt somogyi ember feltámadna, saját vármegyéjét még Baranya vármegyében is keresné, úgy elváltozott hatvan esztendőnek leforgása alatt.

Hatvan esztendő!...

- Még akkor tele volt a vármegye sommal, körtével, almával és disznólapuval, a Sió torkolatánál a homokbucka hegyalakká nőtt s a Balaton a somogyi erdőlábakig lehúzódott, s ami kis tudomány még abban az időben, a "Kis tükör" engedelméből megmaradt, csodálatos egyetértésben leszamarazta volna azt, ki állítani merte volna, hogy hatvan év múlva Somogyban a legmíveltebb gazdaságok lesznek; - pedig lettek (Kis tükör bukti).

Bizony csak megtörtént félszázad alatt, azonban még sem mernénk fogadni, hogy a Balatont ugyanannyi idő alatt lecsapolják, mert hiába, az emberek nem igen isszák; mert ha innák, a kőröshegyi zsidó korcsmáros felét elmérte volna már egymaga.

Az erdő nyílásokban itt-ott egy kanászbojtárt vagy egy teknőfaragó oláh cigányt látott az ember, a hintóban utazó fölvont csővel figyelt minden neszre, a zsidó pedig mindenütt az erdőszélen csúszott, mászott; mert jaj volt annak, kit a kanászok ott benn kaptak; mert hiába ordított segítségért, legfölebb is olyan jött volna segítségre, ki a zsidókínzásban a kanászt csak segítette volna.

Az út olyan volt, minő nálunk általában szokott lenni járatlan helyeken; szegény ember csak akkor mert kiindulni, ha porzott; a négy lónak pedig akkor is nagy volt a becsülete.

Hogy pedig többet ne mondjak, a dunántúli vidéknek ezen részén úri ember kocsisfogadáskor azt kérdezte először is: Keresztül tudsz-e menni Somogymegyén kérdés nélkül? Ha igen-t mondott, legalább is öt forinttal több volt a fizetése.

Ráadásul még azt mondom, hogy Zalamegye akár kezdete, akár folytatása volt Somogymegyének, de annyit állíthatunk minden tétovázás nélkül, hogy egy hajszállal sem volt különb; vegyük aztán azt a hajszálat széltében vagy hosszában, az mindegy, - ez ha a Balaton közbe nem fekszik, elcsavaroghatott volna az úton, hogy három napig mindig egy helységet kerülgetett volna.

Milyen szerencse, hogy az a Keszthely a vízparton feküdt és a tavon is keresztül látszik, különben jaj lett volna annak, ki azt vezető nélkül megtalálni el mert volna indulni hazulról.

Ebben az időben határozta el gróf Festetics György, hogy gazdasági intézetet állít, s ezen gondolatáért tizenkét esztendeig három vármegyének többsége azt kiáltá, hogy bolond; és ha valaki itt igazságot akar szolgáltatni, utaljuk az Istenben boldogult Sükei barátunk logikájára, ki egykor újdonságképpen beszélé, hogy Londonból New-Yorkig a tenger alatt alagutat fúrnak, s aki már most hiszi, hogy a nép szava isten szava: az ezt is okvetetlenül el fogja hinni; mert a nép mondja.

Egyetlenegy és igen nagy szerencse volt a dologban, hogy a jólelkű gróf nem voksoltatta meg a három vármegyét, különben a kész intézetből csináltatott volna korcsmát "Az utolsó garashoz" és csupa emberségből ingyen mérette volna a bort, azt aztán kívánták volna egészségére, és ha ily jó kívánság dacára mégis meghalt volna, nevét most Józsa Gyurié mellett említenék; ki ugyan nem állított föl egyetlenegy útmutató fát is, hanem azért mégis nagy hírre vergődött, azon különbséggel, hogy Festeticset fiatal korában is már "György"-nek, Józsát pedig késő vénségében is "Gyuri"-nak hívták.

Ahol most a nevezetes keszthelyi híd van, ott egy foltozott komp csavargott, sok pénzért, sok könyörgésért; mert aki civakodott, napestig hagyták a parton ácsorogni a goromba révészek, kik valamit hallhattak a Sybilla-könyvek híres árveréséről; mert néha egy emberen húzták meg az egész napi bért.

Persze, hogy oda jó lett volna már akkor is egy híd, ha két vármegyének nem lett volna beleszólója; de Somogy vármegye azt gondolta, hogy a zalai csináljon hidat, ha Somogyba akar jőni; - Zala megye ismét egy más szempontból okoskodott, tudniillik, ha a somogyi ember Zalába akar menni, tessék neki hidat csináltatni.

Ebben az időben élt gróf Festetics György elhagyatva mindazoktól, kik az embert akkor látják csak meg, ha a nap rásüt, - kivévén a herceget, Dunayt és Baltayt, csakhogy az utóbbiak mindig tudták, mikor kell jőni, hogy egymásra ne találjanak.

A herceget most a nemesi fölkelés nehéz gondjai foglalák el, - tehát találkozzunk Baltayval, ki egyik gyámola volt a nagy ember elhagyott napjainak, s ámbár a kompra rá nem ülne egy országért, bármily nagy kerülő volt is a tónak alsó részén egész Balaton-Hídvégig csavarulni, - mindegy, nem ő húzza a kocsit, hanem a négy ló, még pedig az is váltva, - tehát "kocsis hajts", azért estére mégis Keszthelyre értek.

- Na, öreg, - mondja a gróf, hosszú beszélgetés folytán - hogy ütött ki az idei jövödelem?

- Jó termés volt, hála istennek! - mondja Baltay.

- Igen, de mennyi volt a tiszta jövödelem?

- Barátom, - mondja Baltay, - ennünk volt és van is, - eladó búzánk is van, - aztán addig van.

- Hát a gulya, meg a ménes?

- Mind a kettő megvan, - borjúm, csikóm elég van.

- Igen, de melyik ág jövedelmezőbb?

- Mind egy zsebbe megyen a haszna, édes barátom, - a tehenekre nyerget úgy sem tehetnék, a lovat meg nem akarnám megfejni, - tehát amire hasznukat vehetem, az a haszon.

- Tehát nem érdekel tudni, melyikből mi a haszon? Nincsen számadó tiszted?

- Vagy harminc lesz, - maholnap nem győzöm őket rovásnak való fával.

- Rovás? - mondja csudálkozva a gróf, - hisz így maholnap tönkre jutunk.

- De amice, - kezdi Baltay is hangosabban, - engem meg nem csal egy is; mert azért a sarkában vagyok!

- Tehát számvevőd van?

- Van bizony, - még pedig körmös legény, azaz hogy én vagyok magam, aztán akit észreveszek, hogy nagyon tüled jár, hátához verem a rovást, aztán ott hagyjuk el az esztendőt, ahol érjük.

- Barátom, - nekünk mívelt gazdákra van szükségünk.

- Hajsz, az enyémek sem éppen bolondok.

- Nem azt gondoltam, - véli a gróf, - hanem magunkhoz kell őket emelnünk.

- Barátom, minden vasárnap nálam eszik valamennyi, aki eljön, - hát mit akarsz többet? csak nem kívánhatja egyik is, hogy az asztalon ringassam!

- Nem úgy! barátom, hanem ha valamivel többet tudnak, mi vesszük hasznát; lásd, én láttam külföldön mívelt gazdaságokat.

- Elhiszem, hol nincsen annyi föld, mint nálunk, - hol virágcserépbe ültetik a búzamagot, aztán úgy öntözik, mint mi a salátát.

- Aztán trágyáznak!

- Kell is ám azt a sok sziklát szalonnázni; mert ha valamivel oda nem ragasztják azt a földet, mit kosárban hordanak föl; a legelső zápor oda mosogatja le, honnét fölcipelték.

- Tehát mit mondasz leendő intézetemhez?

- Meg van már építve?

- Az épületanyagok össze vannak hordva, csak meg kell kezdenünk a munkát.

- Azt gondoltam, hogy csak tréfálsz.

- Tehát haszontalannak tartod?

- Nem mondtam barátom semmit.

- De azt akarnám, hogy mondj valamit.

- Mit mondhatnék? - mindössze is egy ember szavára kár volna hallgatnod, - hanem ha éppen kíváncsi vagy tudni, hogy az emberek mik beszélnek, menj a kő és a téglahalmazhoz, fogadom, nem telik bele félóra, többet hallasz mint amit én mondanék; s ha aztán meghallgattad, mit beszélnek, építsd kisebbre, vagy nagyobbra, az a te dolgod; - de azt hiszem, hogy fele akkora is elég lesz, mint amekkorára kezdted.

- Okvetlenül kimegyek, - te pedig nézd meg addig a füvészkertet, - mondja a gróf, egy csomó közönséges mezei növényt vévén föl a sarokból.

- Hát az micsoda?

- Kutyatej.

- Mire való lesz?

- A füvészkertben elültetjük.

- Ejnye, barátom, én meg nem győzöm pusztítani, a legelő tele van vele, - ugyan nem indítanád az intézetet először is én hozzám "kutyatejet" gyomlálni? - neveté Baltay.

- Majd oda is elérünk barátom, - hanem most követem tanácsodat, s minthogy éppen heti vásár van, megyek hallgatni a közvéleményt.

- Előre mondhatom, hogy nagyra szabtad a helyet.

- Én meg az ellenkezőtől félek.

- Majd meglássuk! - mondja Baltay a gróf után, ki csakugyan hallgatózni ment ki.

Keszthely környékén az ács és kőműves legényeknek, asztalosoknak, lakatosoknak, üvegeseknek, fuvarosoknak, napszámosoknak és dologkeresőknek tudtul adaték, hogy lesz elegendő munka és jó bér, jöjjenek Keszthelyre a tiszttartó udvarába, hol tüstént munkába állhatnak; akinek tehát kedve van, jelentse magát.

Mire a mindenféle sok napszámos megjött, már nagy mennyiségű épületanyag-szállítmányok érkezének Keszthelyre, s a hetivásárra összetóduló vidéki népség szájtátva bámulta meg az anyaghalmazt, és addig adták-vették a szót, míg az egyik aztán abban állapodott meg, hogy:

- Hallják kendtek, - látom én már, hogy az egész várost körülkerítteti a gróf.

- Nem tudnám miért? - véli a másik.

- Talán földialmára akarja fogni az egész várost.

- De majd hizlalja ezt a sok embert! - okoskodik amaz, - nem állna kelmed is a fal mellé, hogy a városba szorítsák?

- No hát akkor vár lesz belőle, hallja kend!

- Minek a vár ide?

- Talán majd ott vágják a rabokat!

- De bolondot beszél kend, hisz nem hogy tömlöcre adna pénzt ez a gróf; de a múlt héten a mogyorófást is kiírtatta.

- Hallottam, - mondja egy harmadik, - láttam is, mikor kivágták itt a város alatt, mert kell a hely, valami tizenhat holdat szántottak föl, abba most mindenféle füvet vetnek, a gróf maga kóstolgatja mind rendre, aztán amelyik jobban ízlik, azt tenyésztik, - azt mondják.

- Ez már igaz lesz - szól egy negyedik - nálunk is összekerestek laput, cicfarkot, bojtorjánt, mind elültetik - hallja kend, - már mire való ez mind?

- Majd a mi orrunkra kötik - véli az első.

- Tudom én már mi lesz - fontoskodik a harmadik, - a szigligeti meg a csobánci várban sok kincs van; de zárnyitó fű nélkül nem lehet hozzáférni, - tehát majd most mindenféle fűvel próbát tesz, aztán amelyikkel kinyílik a lakat, majd tudják annak hasznát venni.

- De már nem hallgatom kelmeteket, - mondja az egyetlen egy ellenfél, - ha valami okosat hallottam volna, szerettem volna, hogy rám is ragadjon belőle valami; de már bolondabb lenni csakugyan nem akarok.

Ezzel ott hagyá a találgatókat, kik észre sem vették, hogy az összehalmozott kövek közt járkál egy meszes ruhájú úri forma ember, ki később egyik téglahalomra könyökölve hallgatja őket, s midőn az előbbeni után elmentek, az építőmester felé sietett. Az építőmester ekképp szóla:

- Már az alapokat kiástuk méltóságos uram.

- Még valamivel nagyobb helyet kérek.

- Kifeledtem valamit? - kérdi az építőmester a grófot.

- Engedelmet kérek, igenis, - mondja a gróf, - én voltam feledékeny, igenis, - egy iskolával többet kell építenünk, igenis.

- Mit felejtett volna el méltóságod?

- A legnagyobbat, igenis, - mondja a gróf - egypár millió jobbágy embert, igenis, - pedig az egész gondolkodást azokra bíztuk, igenis, - aztán koldusok maradtunk, igenis! - mondja a gróf némi izgatottsággal, - mert hiában, a szenvedélyes vér még nem adta meg magát, s ámbár egy újonnan fölvett modorral annyira mennyire útját állta annak, hogy a szó a legelső indulat-kitörésnek engedelmeskedjék, - még mindig nem tudott végképpen uralkodni magán.

Az építőmester nem akadékoskodék, hanem hirtelen rajz alá vette a tervet, - a helyet lábbal kiméré, s a gróf meglőn nyugtatva az iránt, hogy a paraszt fiúk, vagy mint később elnevezék: "algazdák" szamara a legalkalmasabb hely kijelölteték, - s a gróf nyugodtan ment odább.

Keszthely környéke még abban az időben egy nagy legelő volt és mocsár, - ez utóbbiban békák, piócák, hosszú nyakú gólyák és kárókatonák tanyáztak, s mindenki megelégedett, ha egy pár száz récét puffanthatott le a sás között, míg a legelőket pár helyütt megkezdett út jelöli, mert az utazónak kényére és kedvére hagyaték, arra menni, merre neki tetszik; s ha egy kissé nyirkos idő volt, olyan nyomot hagyhatott, hogy két hónap múlva is rátalálhatott édes maga csapására; mert itt szórul szóra beteljesedett, hogy kiki a maga útján ment.

A gróf ösztönszerűleg hagyá el a leendő gazdasági intézet helyét, és a legjártabb úton kiballagott Petend felé, hogy láthassa a posványt, egyszersmind tovább fűzhesse terveit, midőn a pióca-fészek búzafölddé válik.

Ez időben szüntelen az építvények körül csúszván-mászván, - ruháján a mész és ragaszfoltok, valamint a téglapor sokat elváltoztatott, és nem igen lehetne mai napon is rossz néven venni, ha valaki gróf helyett kőmíves legénynek nézné, - mert a kezében levő mogyorófapálcát is a kivágott sűrűből maga húzkodta ki, - de azért Keszthelyen mégis mindenki tudta, hogy ő a keszthelyi gróf, és ha valaki levette előtte a süveget, nem a ruhájának adta a becsületet, hanem a személyének.

Már majdnem Petend alá ért⁴, midőn a falubeli kutyák visszafordították, s a gróf meg is fordult, hogy a nagy sétából még nagyobb ne legyen, s Keszthely felé indult.

A petendi alsó faluvégen a hegyről lenyújtózkodik a zalavölgyi országút, mely itt nagyon horgos levén, egy átvergődő kocsinak egész tölteléke, három fiatalember gyalog jött az úton, s minthogy a leszaladást mulatságosnak találták, már egészen az országúton voltak, midőn a kocsis még a hegyoldalban tartogatta a gyeplőt.

Elérte a három ifjú a grófot, s minthogy hirtelen egyéb tárgy nem kínálkozék, a grófot kőművesnek nézvén, szóba eredtek:

- Meddig, atyafi?

- Keszthelyig, kérem alázatosan, - mondja a gróf.

- Mikor lesz már készen az intézet? - kérdi az egyik.

- Még az idén oskolázni akarnak benne?

- Hát fogtak-e már belevaló embert?

- Talán akad majd olyan is, ki talál itt valami megtanulni valót.

- Például mit? - mondja egy másik fiatalember.

- Szántani, vetni!

- Azt az apám bérese is tud! - mondja az első, - ha nem tudna, bizonyosan elkergették volna.

- Építészetet is tanítanak majd.

- Hát a kőművesmajszter mire való?

- No, még ez nem nagy kár, ha tudja az ember, igenis, - véli a gróf, - aztán állatorvoslatot is lehet tanulni, igenis.

- Hát a lódoktor felakassza magát? - szólamlik meg a másik.

- Ha tudja a mesterségét, csak éljen friss egészségben, igenis, - csakhogy az ifiúrnak édes papája sem küld mindig a lódoktorért.

- Többet tud az én apám, mint hat lódoktor.

- Na lássa az úrfi, milyen szerencsés az édes papája, hogy hat lódoktornál többet tanult, hát az ifiúr mért nem tanulhatna meg annyit; igenis, - amennyit egy lódoktor tud? Igenis...

- Ne féljen, bácsi, majd a praxis megtanítja az embert.

- Juj, - de sok sánta ökre és lova lesz akkor az édes papának, igenis! - vagdalódzék a gróf.

- Marad még ép is.

- Ha marad ifiúr, aztán olyan ember is van, kinek alig van két-három barma.

- Azért meg nem érdemes tanulni, bácsi! - mondja nevetve a harmadik.

- Ejnye, ejnye, - hát csak nem szándékoskodnak a keszthelyi intézetbe jönni?

- Nehezen, édes bácsi, mi miattunk akar meg se építsék.

- No de hát miért nem?

- Megmondom miért - válaszol a fiú - ennek a pajtásunknak úgyis elég jószága van, azért nem; nekem meg semmim sincs, tehát azért nem.

- Egyéb baj nincs?

- Ha az én bajomat gondolja, édes bácsi, - annál egyéb nincs, minthogy semmim sincs, arra pedig nem kell sem ispán, sem tiszttartó.

- Hát legyen az ifiúr másnak a tiszttartója.

- Tanuljam ki a két esztendőt úgy-e, - aztán vándoroljak, hogy kinek kellek?

- Megfogadom én,... - mondja a gróf elfeledkezve.

- Maga fogad meg? - nevet az ifjú.

- Azaz, hogy megfogadnám én, - ha volna mire, - igazítá helyre a gróf, - de majd megfogadja más szívesen.

- Ez mind jó volna, - hanem két esztendeig tart el?

- Hát ha kitartaná valaki, eljönne Keszthelyre?

- Úgy már pajtást is tudnék hozni, - mondja az ifjú fölkapaszkodván a kocsira, s midőn elhelyezkedék, búcsút vettek a gróftól, ki gyalog maradt az úton, s így míg hazaért, ráért gondolkozni azon, hogy nem elég az intézet, kénytelen lesz pénzen fogadni embert, ki az első leckéket meghallgassa; azért, midőn a kőhalmazhoz ért, azt mondja az építőmesternek:

- Barátom, az épületek mind emeletesek legyenek.

- Szabad tudnom mi célra?

- Legalább huszonnégy tanuló számára legyen lakószoba, ezeket saját költségemen tartom.

Az építőmester bámulva állt meg, mintha nem értené a dolgot; utóbb mintegy elmondván magának még egyszer azt, amit a gróftól hallott, nagyobb bizonyosságért kérdi:

- Olyan ifjak számára, kik fizetni fognak?

- Én fogom fizetni őket - mondja a gróf, meghangoztatván a szót, azután pedig elment a füvészkertbe, a kutyatejet elültetni, meg sem gondolván, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s utána néz, mintha nem tudna odább menni addig, míg meg nem határozza, mit tartson a gróf.

A gróf beérvén a füvészkertbe, Baltayval találkozott, kinek legelső kérdése volt:

- Na, úgy-e nagyra kezdted?

- Kicsinyre, édes barátom.

- Ugyan kérlek - mondja Baltay - de ki fog idejönni?

- Akit fizetek!

.....................................................................................................................................................

Majd elfeledők, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s midőn Baltay kíváncsiságból a kőhalmaz közé ment, akkor ébredt föl, s minthogy az öregúr nagyon rostálgatá a dolgot, utóbb az építőmester is vérszemet kapott, s azt mondja:

- De már látom, csakugyan elmegy ennek a grófnak az esze!

Mire Baltay ráadásul mondja:

- Hallja az úr, a számból vette ki a szót!