II.
A kurrens.
Minden falusi bíró
megesküszik, hogy a "kurrens" magyar szó; tehát ne küzdjünk az
auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem újság nem
volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem írnák ki
ökölnyi betűkkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem
fizetnek.) S minthogy újság nem volt, a hivatalos hirdetések csak "kurrens"-ben
sétálták meg az országot.
Bizony furcsa dolog az az
írott betű, milyen nagyot csudálkozott az az ember, ki a legelső
levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy rémülésére hallja, hogy
ő hazulról egész beszélgetést hozott el a tarisznyájában egy kis papirosba
takarva, s amint neki szóval is elmondá a levélküldő, anélkül, hogy ő
maga a "jó nap"-on kívül egyebet mondana, - szóról szóra
elmondják neki arról a papirosról, mely a tarisznyában semmit sem mozgolódott,
pedig tán a levélben káromkodás is volt.
Bíz abban az időben
csak némely helységekben tanították az írást és olvasást, ha tudniillik a
borjúk és libák mellől eleresztették a gyereket, s némelyik csak akkor
látott egy-egy írott betűt, mikor felnőtt kamasz korában kurrenst
adtak a markába, hogy szaladjon vele a szomszéd faluig, s adja be bíró uram
ő kegyelmének, vagy a cselédjének, ha magát otthon nem éri.
Míg Baltay úr Keszthelyen
volt, addig történt a következő dolog, azaz hogy a gyalogposta lóhalálában
hozott egy kurrenst, melynek a háta már tele volt "kapta" és
"küldte" féle írással; s a posta ment egyenesen a bíró uram udvarába.
A bíró átvette a kurrenst s
ment vele a tanítóhoz, hogy a "kapta" és "küldte"5 rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a
káposztáskertben gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal
írassa rá, - mint egyébkor is tette.
- Hát ne olvassuk el? -
mondja a nagyságos asszony.
- Soha se vesződjék
vele, nagyságos asszonyom, - egyéb sincs benne, jól tudom, mint lopott ló, -
tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit olvasgassuk. Ha valamit akarna a
tekintetes főbíró úr, teszem már porciót, azért majd küldenek pandúrokat,
aztán akkor is elég jókor leszen.
- Még is hagyja itt bíró
gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jöjjön érte.
- Amint tetszik
parancsolni! - hagyá helybe a bíró s elment; a nagyságos asszony pedig egész
nyugalommal helyezkedék el, de néhány perc múlva annál egyenesebbre ült,
midőn a következő tudósítást olvasta:
- Adatik tudtára
mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea közt fönnforgott per
ösmeretlen módon eltévedvén, tízezer forintnyi jutalom adatik annak, ki azt
megleli, vagy nyomra vezet. A becsületes megtaláló vagy útbaigazító jelentse
magát Pesten Galiba Pál táblai prokurátor úrnál az Úri utcában, 10-dik számú
házban.
A nagyságos asszony elkomorodott;
mert látta, hogy a fenyegetés valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a
pört nem lelik, mert nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az
első eset, hogy valaki megtalálja.
Fölkelt, az ablakhoz
lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves nejével ült a lugasban, s
nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány játszott a fűben, nagyokat
rikogatván, mikor az apa és anya feléje integettek és a kis ártatlan
szülőit mosolyogni látta.
A jó asszony nehezült
lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még akkorig nem tudta, hogy az öreg
Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta, hogy a körülményekről még ma
tudósítani fogja.
Azonban mielőtt meg
gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé megoldani a gordiusi csomót.
Baltay, amint mondók,
Keszthelyen volt részint látogatóban, részint, hogy a fiának egy alkalmas
tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés végett, hanem hogy segélje
kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a fiú meg ne rémüljön tőle.
Imre úrfi jól tudta, hogy a
szomszédház neki tiltott paradicsom; nem is ment volna ő oda, ha saját
nyerges szamara oda nem viszi sebes nyargalást, amint a falusi kutyák
megriaszták, s a türelmes állat most az egyszer foga közé harapta a zablát, s a
legelső kapun, tudniillik a nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy
az udvarbeli kutyák a hívatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a
kertbe, s önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre
úrfit leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből,
hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik lába ki
van ficamodva.
Dunay ölbe vette a
szerencsétlen gyermeket és fölvitte saját szobáiba, hol a leggondosabb ápolás
alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék, és hogy a gyermeknek
környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos asszony átküldött Andrásért, ki
a harag ideje alatt mindig megtartá függetlenségét, s a nagyságos
asszonynak mindig megadta az illő tiszteletet, de sőt a kezét is
megcsókolta mindig, még akkor is, ha Baltay úr látta.
Midőn a gyermeket
meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész balhiedelemmel mondja:
- Meghalok, András bácsi?
- Dehogy hal meg kedves
úrfi, - vígasztalá András - csak nem hagyjuk kimenni a lelkét!
- András bácsi, - kezdi
újra a gyerek, - hol megy ki az embernek a lelke?
- Azt tartom, a száján, -
magyarázza a hajdú azt, amiről a tudósok is csak annyit tudnak, mint
ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy tán az embernek száján mégis
legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már éppen valami tágasabb kijáró helyet
keres.
- A lábamon nem megy ki? -
kérdi a gyerek, mintegy meg akarván nyugtatni önmagát.
- Semmit se féljen úrfi, -
bíztatja András, aztán majd itt leszek én strázsának! - mondja odább, mire a
gyermek fájdalmai dacára nyugodtabb lőn, sőt az orvosi bánásmódot is
állhatatosabban tűrte, - következésképpen az ágyat is elhagynia szorosan
meg volt tiltva, s így Andrásnak is itt kellett maradni.
Andrásnak meggyűlt a
baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből kifogyott s a gyermek rettenetesen
unta magát az ágyban, hacsak nem tartották szóval.
Dunay és neje szokott
türelemmel és osztatlan szeretettel ápolák a gyermeket, s midőn András egy
ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a gyermek Dunayt kérdé:
- Bácsi, - tud maga
mesélni?
- Nem tudok kedves fiam! -
mondja mentegetőzve a gróf.
- Hát mért nem tud bácsi? -
nyögi a gyerek - úgy szeretném, ha mondana valamit.
- No majd olvasok egy
könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! - válaszol a gróf, elővévén
Gvadányinak "Peleskei nótáriusát", mit a gyermek rendkívüli
örömmel hallgatott.
Midőn egy hosszú
szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megígérvén egyszersmind, hogy majd
később folytatja, - a gyermek kezébe vette a könyvet, és kérdé:
- Sok van még benne bácsi?
- Nagyon sok, édes fiam, - eltart
egész estig.
- Aztán van még több ilyen
könyve is?
- Van fiam, csak
győzzük átolvasni.
- Hol kapta bácsi azokat a
könyveket?
- Vettem őket, s egy
nagy szekrényben tartom.
- ejnye bácsi, ha én nagy
leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind tele lesz könyvvel! - mondja a fiú
kitüzesült képpel, éppen midőn András belépett, de azért csak folytatá:
aztán akkor reggeltől estig olvasom azokat a könyveket.
- Úrfi! - szólamlik meg
András, - ezt meg ne mondja a bácsinak, ha hazajő; mert ha megmondja, jobb
lett volna ám, hogy a lelke kiment volna a lábán.
- Miért? - kérdi a gróf a
szomszéd szobából, hova aztán András is belépett előbb a méltóságos
grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a "respektus" egészen
meglegyen, még a lábát is megsikálta a padlón.
- Persze, hogy miért? azt
kérdi méltóságos uram, - tűnődék András, s utóbb azt mondja: talán
nem is illik, hogy ilyen magamféle cselédember így beszédbe álljon a méltóságos
úrral.
- Sohase húzódozzék András,
mindketten magyar emberek vagyunk...
- Megálljon méltóságos uram
- kapott a szóba András - nagy szó, amit méltóságos uram most kimondott, hadd
nyugszom meg egy kicsit.
- Talán csak nem hiszi
András? - kérdi a gróf megindulva, látván, hogy a becsületes hajdú oly nagy
lélegzetet vőn.
- Az volna a legkisebb baj,
méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb is egy ember volnék egy magam.
- De nem akarom, hogy
egyetlen ember is mást higgyen.
- No pedig van egy, aki
mást hisz, - bocsásson meg neki a jó isten, - az pedig ami nagyságos urunk.
- Mondta ezt András?
- Bár ne mondta volna! -
fohászkodék egyet András, - nagyon is mondta.
- Tán rosszul hallotta,
András?
- Csak én hallottam jól,
hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron, mikor méltóságos uram, a mi
szerencsétlen ifjú urunkkal... (Itt megállt egy kissé az öreg, s mikor már
kinyugodott, mi alatt a gróf szíve is megfájdult, aztán mondja) mikor a mi öreg
nagyságos urunkkal a sok könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót...
- Emlékszem, - igen,
emlékszem! - szól közbe a gróf.
- ...Nohát akkor volt az
méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött álltam, már mint az a cselédhez
illik, - hát akkor, hogy az öregúr úgy fölvette a szót, hangosan mondá, még
pedig ugyancsak hangosan: Ez az ember nem magyar ember!
- Azt mondá? - kérdi a gróf
elhalaványodva.
- Szóról-szóra; de még azt
is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja kend! Megtelt a rovás! és
én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik rovást.
- A harmadikat?
Persze, hogy a harmadikat -
mondja András, - de hisz miért nem vette a szájába azt a pipát, csak egy kicsit
is, - meg mért nem ivott egy-két csöppöt az urak egészségére abból a borból,
méltóságos uram, mikor látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti?
- Amit egyszer nem teszek,
máskor sem teszem, édes András - mondja a gróf.
- Hiszen méltóságos uram, -
tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így tesz; de ha már az öregnek
ilyen a bogara! - aztán, aztán, méltóságos uram, az ördögnek is kell olykor
gyertyát gyújtani, - úgy-e, hogy ez is magyarul van mondva?
- Mindenesetre! - hagyá
helybe a gróf.
- Nohát lássa a méltóságos,
- hogy olykor a gödrös utat közletni6 kell. Aztán
az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak; mert mondja,
hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, - ezért kapott méltóságos uram három
rovást, - és ezért mondja ő, - hogy nem magyar ember!
- Becsületes ember!
- mondja lelkesülten a gróf - mire András csodálkozni kezdett és mindjárt
mondja is:
- Méltóságos uram,
engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog.
- Nos?
- Az a baja a dolognak,
megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi még élt, szerette volna az
öregúr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét vette volna el; - de ha már az nem
lehetne, legalább megígértette a nagyságos asszonnyal a nagy pörnek fejében,
hogy a kisasszonyt csak kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli.
- Lehetetlen! - mondja a
gróf megindulva.
- Én megmondtam mindent! -
mondja András.
- Még nem, András, azt
mondja meg, amit először kérdeztem, hogy e gyermeknek miért nem szabad
könyvet említeni?
- Amiért méltóságos uram a
harmadik rovást kapta.
- S engem elkárhoztatott,
miattam pedig napamat és nőmet!
A végszónál megnyílt az
ajtó, az öregasszony hozta a "kurrenst", és átadá a grófnak
elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott.
- Kedves fiam, - kezdi a
nagyságos asszony - ennek eleje is van.
- Mindent tudok már kedves
anyám, - mondja a gróf, magához ölelvén az asszonyt.
- Tehát mi lesz az
elveszett pörből?
- Ha meglelik, pörölni
fognak, - kedves anyám, - hanem nekem egyéb teendőm van, mint a pör.
- S az nem nyugtalanítja édes
fiamat?
- A világért sem, - kedves
jó anyám, én tudok szegény is lenni, - hanem ennek a becsületes jó öregnek,
kinek még a gyöngesége is - erkölccsé válik, meg kell mutatnom, hogy én
is vagyok olyan igaz magyar ember, mint ő.
- Méltóságos uram! - mondja
András neki derülve, - csak most hallaná a mi nagyságos urunk úgy kulcslyukon
által.
- Nos mit csinálna akkor?
- Nem az csinálna,
méltóságos gróf, hanem én, - tűzbe vetném a rovást.
- De mit mondana az öreg?
- Csak azt, hogy: hallja
kend, András, azt a pört is vesse kend utána a tűzbe.
- Bár mondaná! - sóhajt fel
az asszony.
- De mondja ám! -
erősíté András, - hogyne mondaná, hisz az a nyavalyája, hogy hirtelen
haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint megbékélhet.
A gyermek ezalatt
békételenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé, hogy megint fölolvasson
neki, mit az esenkedve várt már, - de Andrásnak még volt valami mondani valója:
- Méltóságos uram, - súgja
az öreg,... - A mi urunk ebből a fiúból maga akar ám valamit faragni,
hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre hagyja.
- Attól nem félek, - véli a
gróf; - hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt olvas.
Nem folytathatták tovább a
beszédet, mert a bíró bekopogtatott a szomszéd szobába, hol a nagyságos asszony
neki nyújtá a kurrenst.
- Rajta van az írás? -
könyörgöm átossággal.
- Magam írtam rá, -
válaszol az asszonyság - nézze bíró úr, itt van a "kapta" itt
meg a "küldte".
|