III.
Jó az öreg a háznál.
A kutyák nem ugattak, mikor
Baltaynak udvarára befordult egy négylovas hintó; tehát András még a szomszéd
udvaron kitalálta, hogy a nagyságos úr jött meg.
A gyermeket éppen ma
akarták hazahozni, de már késő; mert az öreg most oldózkodik ki a sok
mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubancos ebet, mely lába alá heveredett,
oldalba rúg, mire az kínosan vonítva ment el a kazalok közé; - egy borzas
szolgálónak megígérte, hogy megfésüli, ha a csibék váluját a kapuban felejti; a
lármás főzőnét figyelmezteti, hogy a szapora beszédben elharapja
nyelvét; a mindenes pedig nagy csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg
az ólat is, és a kis malacok szétfutottak, amiért rákiált Baltay, hogy az
ólajtót is csukja be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a
malacpecsenyére kerül a sor!
Ilyen apró kis
zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de visszásan tetszék neki,
hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi pedig oly bámész, mintha mind
ecetes lencsét evett volna, mióta ő Keszthelyen volt.
Midőn a szobaajtóhoz
ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva mondja:
- Hát András hol van?
- Itt vagyok, - mondja
András már fölérve, - és köszöntve a nagyságos urat, elmondván a "hála
istent", meg a friss egészséget, meg hogy ha isten
ő nagyságát az árnyékvilágból elszólítaná...
- Szólítsa ki kendet! - dörmögé az öreg,
semmi kedve sem levén azon mennyei koronára, amit neki András a
köszöntés végén még kívánni akart.
András legkevésbé sem
botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán, hanem elmondá az egész
köszöntést, s midőn a mennyei koronát kívánná, az öregúr záradékul mondja:
- Legyen a kendé! -
egyszersmind folytatá: hát a kisgyerek hol van?
- Valahol... nem tudom,...
kinn van...! - mondja András, nem akarván a dologgal kapustól berohanni, -
egyszersmind végig nézé azt a fiatalembert, ki Baltayval jött, hanem eddig egy
szót sem szólt, miből András mindjárt gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött,
tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a háznál.
- Na, András, - mondja az
öreg, - itt hozom a tanító urat Imre mellé, - már mondtam neki, hogy a gyerek
még gyenge...
- Najsz, a bikát még nem
üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócnál még meglátja az ötödiket.
- Jól van, jól - ellenkezik
az öreg - hisz nem szárazdajkának hoztam a tanító urat, hogy a gyereket etesse,
hanem hogy olykor-olykor fogja betűre, hanem meg ne unassa vele.
- Attól ne féljen a tanító
úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni; mert az a fiú még azt is
megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe csütörtöknek.
Baltay nem akarta tovább
folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a tanító úrnak melyik szobában adjon
helyet, hova mindjárt el is vezette, maga pedig kiment az erkélyre, hogy a
gyereket valahol meglássa...
Hasztalan várta Baltay a
fiút, s midőn Andrást meglátta, békételenkedve kérdi:
- Hol lehet az a gyerek,
András?
- Csak nem halt meg! -
dörmögi András mintegy megnyugtatásul.
- Mernék fogadni, hogy kend
megint a tanítóhoz küldte azt az gyereket.
- Bár ott volna! - véli
András.
- Hányszor nyergeltette meg kend
neki azt a szamarat, mi?
- Egyszer!
- Ejnye, András, bizony fránya
egy ember kend, aztán mégis megengedte kend egyszer?
- Azt tartom elég volt neki
egyszer is, - nem t'om mikor kéredzkedik rá másodszor.
- Tudtam, mindjárt, hogy ezt
mondja kend.
- Ha olyan jól tud a nagyságos úr
mindent, hát most mondja el a többit is.
- Leesett a szamárról?
- Bíz az úgy volt.
- Kificamodott a gyereknek a lába?
- Persze, hogy nem a szamáré ficamodott ki.
- Most hát fekszik a
gyerek?
- Nojsz, még azért nem hal
ám meg, de sánta sem lesz, - veté oda András nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind
szemközt nézvén az úrral, hogy arcán a nyugalmat láttassa.
- Persze, kendnek nem elég
ennyi baj?
- Ha csak az ő baja
volna a baj, akár elő sem hoztam volna.
- Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj?
- Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon.
- Ez az a nagy baj? - mondja nyugalommal az úr, - adja kend ide a
nádpálcámat.
- Minek? - kérdi egy állóhelyből a hajdú.
- Minek?... hát megnézem azt a gyereket, ahol van, - menjen kend szaporán.
- Azért akar meg se mozduljak, úgyis tudom, hogy nem megy oda.
- Talán a szomszédban van? - kérdé kínos gyanítással.
- Eltalálta nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán
beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az a
lábát ficamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk fölvitték,
orvost hivattak, a lábát helyretették, - most már semmi baja, - mondja András
jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne kaphasson, azután befejezvén
a beszédet, azt mondja: - eddig van!
Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot,
András nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a
beszélgetésben, András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma
várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem tudja,
hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik?
- Hát ezt is megadta érnem az isten! - sóhajt föl Baltay egész fájdalommal.
András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős ugyan az ég, de
még sem üt le.
- Már most mi lesz abból a szegény gyerekből? - kérdi nagy bánattal az
úr Andrást.
- Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad, vagy negyed napra fölkél, két hét
alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy máskor meg
majd a nyakát törje ki.
- Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? - szólt indulattal az
úr.
- Nagyságos uram, - ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az
isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam esze
után megyek, - akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza.
- Nohát nem szólok, - mondja Baltay - hanem bocsásson meg az isten, ha
mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam.
- Bizony még megríkatja magát nagyságos uram, - tréfálódzék András egész
szokatlanul, - a fiúnak semmi baja, s ami kis hús levedlett róla, majd
fölszedi, ha fölkelhet.
- Hát gondját viselte kend?
- Volt annak jobb dajkája mint én, - az öreg nagyságos asszony, meg a
grófné, meg a gróf úr ő méltósága, - pedig volt ám vele vesződség;
mert míg a lábát helyre rántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig
ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét!
- Látta kend?
- Mind a két szememmel, nagyságos uram, - mondja András neki tüzesedve,
egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, - hanem még
volt valami mondani valója, mit el is mondott: elhiheti a nagyságos úr, hogy
egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássék meg, midőn a könyűt
kitörlöm szememből; aztán - mondja némi szemrehányással - ilyenkor
eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a rovást.
András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó, és gondolkozóba esett.
Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a múltakat össze-visszahányván,
ámbár szerencsétlen öccsének megmagyarázatlan kimúlása szüntelen gondolatai közé
tolakodék, valamint arra is kínosan gondolt, hogy akárkinek egyetlenegy vétket
elengedjen abból, hogy a jó régit levetkőzze a mostani puhaságért, - mégis
kezdi belátni, hogy nem közönséges ember lehet az, ki gyöngéden bírja ápolni
ugyanazt, ki neki okvetlenül rövidséget okoz.
- Na, nem bánom, - mondja magában, - egy bolondját elengedem! - s ezzel
elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés után
megtalálván, a legelső vonást megnézte.
- Tudom, - beszéli önmagának, - ezt a pipáért kapta! Na, Festetics sem
dohányzik, azért mégis ember a talpán, - bár sok vadat csinál, - de jó
szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; - mondja tovább, lefaragván az
egyik vonást, - hanem kettő még fönnmarad; azért, hogy még olyan nagy emberek
egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg Festetics, - aztán
egy könyvért még az apja kardját is elcseréli.
Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát
ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, - Baltay a
gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele, s elképzelé azt a
boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki.
Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta meg a
házban, és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy tudja magát
mihez alkalmazni, - mit annál szívesebben cselekedett András, mert látta, hogy
az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt a szót, mit minden ember
legkönnyebben megért.
- Ifjúuram! - mondja beszéd közben András, - tudja-e azt, mekkora lehet egy
dominium?
- Azt tudom, hogy sok falu belefér.
- Úgy-e?... hát még kettőbe?
- Abba még több fér, András.
- Kivált, ha akkora, mint a mi urunké!... azért ifiúr, a lelkére adom ám,
hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele tudománnyal, ne
kímélje a szót.
- De mikor úgy félti a nagyságos úr!
- Mit tud ahhoz a nagyságos úr, - ő gazdag, azt gondolja kevesebb is
elég, - hanem, uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét persze az
egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska, - hanem, ifjú uram,
alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már csak a torony is. Erre
tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi.
- Emberré tesszük András, - lelkemre fogadom!
- András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet,
mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a szemébe
nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is
meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat, s elment
néhány szobán keresztül a maga szobája felé.
Mielőtt odaérne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy
háznak gondja örökségképpen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven
teljesíté, - de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem,
mely vérvegyületében az igaztalanságot nem tűrte meg, s minthogy
ő maga érdemetlenül egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól
is megvárta.
Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve, s odább indult, hogy kis
szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot, s még csak egy szobán kelle
átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak.
Már az ő szeme megszokta a körülnézést; és rögtön észrevette, hogy a
padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, - aztán gyanítólag a rovások
között keresgélt, és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az öreg
előbb egy rovást lefaragott.
Az öreg az ablak világosságához tartá a jól ösmert rovást, s azt mondja:
- Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre; megérem, hogy
még a többit is maga faragja le.
|