IV.
A lajtai tábor.

Nehéz időket mért Isten e nemzetre; de ha rá nem mérte volna, mai napig sem tudnánk, mennyit bírhatunk el.

Az ingatag nád fölött elröpül a vihar, - minden erejével akar megbirkózni az erős tölgyerdővel, - mit vesződjék a náddal, hisz a hitvány jószág alig egy év alatt magától lerothad, - míg a büszke tölgy század óta áll már, s élő tanúja önmagának, hogy annyi küzdelem után lett oly erős, hogy erősebb, mint egy századdal előbb.

Megkívánta az elemek csatáját az ember, - odahagyá a családi tűzhelyt, hogy fölkeressen egy másik embert, ki szintén csak azt keresi, hogy vagy őt üsse agyon valaki, vagy ő üssön agyon mást.

Égnek a tábortüzek a Lajta partján, a lovak nyergelten falják a zabot, mit a gazda köpönyegszárban vetett eléjök, s a virgonc legények pipaszó mellett verik azt az ellenséget, mit a szójárás unalomnak nevez.

A fölkelő sereget megállította a Lajta, idáig szól el az ország törvénye, s a víznek túlpartján ha meghallják is, de meg nem értik, és nem is engedelmeskednének neki, - ott már nem laknak magyarok.

Tehát mit akar e sereg? kérdezék százezren, - mit lesik az országszélen azt az ellenséget, ki már száz mérfölddel előbb ellenségnek mondja magát? S miért bevárni a sáskát saját földünkön, mikor azt már jóval előbb másén is agyoncsapkodhatnánk?

A francia sasok sebesen röpültek, a stájer hegyeken már rég átszárnyaltak, a diplomáciának sima szavait elnyelé az ágyúk torka, s e rohamteljes árnak olyan gátat kelle vetni, mely, ha kell előbbre megy s ha kell mozdulatlan fallá válik, - ezt az eleven kerítést pedig emberekből szokták összealakítani.

Mielőtt a francia sereg megérintené a magyar határokat, a lajtai táborban fegyverben állt a magyar nemesség; de a Lajtánál áthághatatlanabb lőn az országos törvény, mely szerint a nemesség csak az ország védelmére állott föl; s a parancsnokokban elfogyott a lélegzet, mert senki sem kívánt vállalkozni első arra, hogy a Lajtát áthágván, maga után a megszegett törvényen hagyjon nyomot.

Míg a főbb tisztek a ponyvasátorokban tanácskoztak, addig a legénység gondtalanul kötődött egymással az őrtüzek előtt, melyek egyikénél, a legvilágosabb lángnál éppen a legfeketébb arcot látjuk meg.

A fölkelő seregnek jó része fogadottakból szaporodván föl, e többi közé egy keserves cigány is vetődött, éppen az, kit az ozorai korcsmában láttunk, ki az otthoni nyomorúságot háromszáz forintért hagyta el, szegődségképpen fölfogadván, hogy ő is elmegyen a lajtai táborig.

- Na, cigány, hogy adtad el a bőrödet? - kérdi Holvagy Pista, kit azért adtak a sok újonc közé, hogy amint lehet, legrövidebb idő előtt egymás mellé taszigáljon lovat és embert, s ki egyszersmind azt is megmagyarázta, hogy az ágyúgolyó, akit egyszer elér, annak sohasem lesz derékfájása.

Addig-addig beszélt Pista mindenféle háború-darabot, hogy a cigány már egy szálig mindent elhitt, még azt is, mit az nem is mondott; hanem úgy megutálta a háborút, hogy amint ő háromszáz forintot kapott azért, hogy idejött; azonképpen adna ő most hatszáz forintot, és csak annyiban múlt, hogy nem adott, hogy midőn dolmányt és csákót összekeresett, még a háromszáz forintból sem volt már több öt bankó garasnál, már pedig ehhez még igen messzire esik a hatszáz forint.

- No, cigány, hogy adtad el a bőrödet? - kérdi tőle Pista.

- Bár eladtam volna! - feleli a cigány - most majd csak magam is könnyebben meghúzódnám benne!

- Ne búsulj, cigány, - vigasztalja a másik - ahol szűk lesz, majd bővít rajta valami éles kardú saséros (chausseur.)

A cigány végtől végig megborsózott, minek aztán éppen az a kellemetlen következése lőn, hogy még szűkebb lőn a bőr; mert ami kis üres hely maradt talán egy-két jó falatnak, hogy az kipótolja zsiradékkal azt, mi eddig a fekete kenyértől mindig megvedlett, - mondom azon üres helyet beülte a félelem, s a cigányt oly nemeslelkűség szállta meg, hogy ha jó módjával megtehetné, még a bőréből is szívesen kiugranék, ha valaki éppen belekívánkoznék.

Míg a cigány így kínlódott, a Lajtának túlpartján eső faluban éppen szemközt nyolc ágyú helyezkedék el, még pedig olyan furcsán, hogy valamennyinek torka átnézett a lajtai táborra, s az egyiknek nyílása úgy a cigánynak irányába esett, mintha csak madzaggal mérte volna ki valaki.

- Minek azs azs ágyú? - szólal meg a megrémült cigány.

- Majd meghallod, ha megszólítják. - Mondja neki Pista.

- Ezs a mi ágyúnk? - véli ismét a cigány - azst is mivelünk állítják semközt?

- De már azt csak a hátad mögé állítják - jegyzi meg amaz - hogy hátra ne fuss.

- Na úgy se baj, - mondja a cigány - ha a túlsó ágyúk hátunk mögött akarnak maradni, úgy hazsafelé majd csak elmenyünk golyóbics nélkül is.

- Nem addig van az, - mert nem hogy hazamennénk, hanem átmegyünk a Lajtán, s ha nem mész, cigány, hát majd utánad küldenek egy-pár golyót vendéghívónak.

- Mit is mondott kend? - kérdi a cigány foghegyről.

- Azt, hogy átmegyünk a Lajtán.

- Ott van azs ellensíg?

- Majd csak ráakadunk, ha itt nem hát máshol?

- Dejs azs irgalmát, - kiált fel a cigány, - nem addig van azs, - ha azs azs ellensíg a mi ellensígünk akar lenni, hát ne kerestesse magát, hanem gyijjen maga; én ugyan nem megyek utána.

- Majd csak oda mész te is cigány, ahova a többi!

- Ha a tebbi elmegy is, én itt maradok, őrzsöm a hazsának határát, én ezsírt segődtem be.

- Nem kérdezik azt tőled, cigány!

- Azst elhisem, - kiált föl a cigány, - de én megkérdeztem ám, mikor a foglalót adták, hogy meddig megyünk? - s engem csak a Lajtáig fogadtak; azsírt, ha azs ellensíg gyinni akar, hát gyíjjen ide; de ín egy lépést sem megyek odább!

A párbeszédet trombitaszó szakasztá meg; s mi tegyünk egy fordulót a legközelebbi sátorig, melyben herceg Batthyányi Lajos, a fölkelő sereg ezredese tanyázik, s a sátorban két főrangú bécsi úr tanácskozásra jelent meg nála.

A ponyvasátor belseje csak annyi kényelmet adott, hogy a tanyázók szemei elől némileg elvonulhatának, s a két bécsi úr kényelmesen tanácskozhaték a herceggel.

Nem kell mondanunk, hogy a birodalomba betört ellenség ellenébe többé nem használt egyéb, mint egy új hadsereg, mely a hátrálót megtámasztani bírja; s e hadsereget, majdnem úgy kelle a földből előteremteni.

Azonban mielőtt e végső eszközhöz nyúlnának, azt is meg kelle tudni, hogy volna-e még a föld hátán is ember, és volna-e kedve háborúba menni?

Ezen kísérletnek eredménye lőn az 1796-iki fölkelés az ország védelmére, de, - mint jól tudjuk, - a francia sereg irányában az országnak határa éppen a Lajtánál végződik, s ha mi az országot csak ott akarjuk megvédni, a francia sereget a Lajtáig kellene ereszteni.

- Herceg! - mondja az egyik bécsi a hercegnek, - a francia sereg előtt magyar katonák is állnak, - kérdem önt, a francia akkor leszen-e csak ellensége a hazának, melynek földjén most állunk, vagy mindenütt, hol magyaroknak vérét ontják?

- Mindenütt ellenség! - mondja a herceg némileg fölemelvén jobbját, mintha a lelkesülés mondatná vele a szót.

- Annál jobb! - kiált a másik, - mi akadályozza a fölkelő sereget, hogy a Lajtát azonnal átlépje?

- A törvény! - válaszol a herceg.

- És e törvény megmenti a hazát, herceg?

- Nem! - volt az újabb válasz, s aztán folytatá, - de midőn alkottuk, azon hitben voltunk.

- Jó, édes hercegem, az ön belátása elég, - ön egyike a felsőház legtekintélyesebb tagjainak, uradalmaknak ura, a fölkelő sereg ezredese, - példáját mindenki követi, vezesse ön át a sereget, hogy hazájával a birodalmat is megmenteni segélje.

- Parancsuk van önöknek? - kérdi kemény hangon a herceg.

- Küldetésünk célja nem parancs, hanem értekezés.

- Jó, - válaszol a herceg, - úgy a vád egyedül rám esik, - magyarok csinálták e törvényt, ha kell, inkább szegje meg a magyar maga, mintsem mást kelljen vádolnia ezért; tehát holnap hajnalban a fölkelő sereget átviszem a Lajtán; isten önökkel.

A két küldött néhány másodpercig meghatottan állt a herceg előtt, - érezék, hogy nagyszerű pillanatot élnek, mely pillanatnak föl kell jegyezve lenni a sors könyvében, hogy midőn a kölcsönös számvetésben elhibáznák a számot, tudja meg mindenik, hol kell azt újra kezdeni.

Mind a három némán állt meg egy helyben, mintha eleven szobrai volnának egy olyan vállalkozásnak, mely csak azért oly drága, mert ára nincsen, - s ha e példa nem volna, mindegyiknek sajnálnia kellene.

Egyedül maradt a herceg. Ekkor az oldalfüggöny szétvált, s egy férfit látunk kilépni sötét öltönyben és holt halaványan.

- György! - szólítja meg a herceg gróf Festetics Györgyöt, kit szívfájdalma nem bírt otthon tartani keszthelyi magányában, s a legnagyobb óvatossággal bár, de mindenütt a herceg kíséretében volt, s éppen így tanúja lőn az egész beszélgetésnek.

- György! - ismétli a herceg, - nem tudom, miként ítélsz cselekedetemről; - de inkább magam töröm meg a legszentebb törvényt, melynek engedelmességgel tartoznám, - minthogy olyan óra jöjjön, melyben azt más akadálynak tartván, magától ellökje. Így nem irtózom bevallani, hogy én törvényszegő vagyok; de azért a törvény mégis szent marad, és ha kell, hoznak helyette mást.

- Helyedben milliószor is azt tenném! - feleli Festetics.

- Barátom, Krisztus isten fia volt, s anyja mégis megsiratta, mikor dicsősége helyén, a keresztfán látta.

- Azt hiszed, áldozat leszek?

- Lehetsz barátom, - de én is szívesen lennek, - mert könnyebben viselném azt a terhet, mi az áldozaté, mint azt, melyet annak kell elviselnie, ki nagy lelkednek tanúja lőn, de bizonysága be nem számoltatik.

- Nyugodjunk meg, barátom, - veszély ideje van, hol áldozatok kívántatnak, hol azonban az áldozatot mind a két fél megsajnálja, mert tudja, hogy ez áldozat tudta, hogy egy szerencsétlen pillanatban áldozattá válhatik, - és higgy nekem, erre a célra egy Batthyányi csak olyan jó, mint akárki más.

- Igazad van, - mondja a gróf, - csak azt a gyanúsítást viselhesd el, mit egy pár gyarló hazánkfia utánad talál szórni.

- Mindegy, ezt is el fogom tűrni. - Egyébiránt, - veti közbe a herceg, önérzettel egyenesedvén föl, - családom története nyolcszáz éves, tehát egy idős a magyar történettel, - az én nevem herceg Batthyányi Lajos, - ám hirdessék, hogy én áruló vagyok!

- Nagy ember! - mondja a gróf, átkarolván a herceget, - hadd állok melléd, - hogy árnyékoldalad én legyek.

A hadosztály minden alsóbb parancsnokával tudatá a herceg a dolgot, s egytől egyig megnyugvának a parancsolatban, mely a herceg szájából a katonai szigor kérlelhetlen hangján mondaték ki, és mindenkiben azt a tudatot ébreszté föl, hogy e parancsolatnak csak engedelmeskedni kell.

A Lajtának túloldalán volt egy német falu, melynek a vízre dűlő partján levő dombon emelkedék a postaház, előtte pedig egy üteg ágyú volt lemozdonyozva, mellette égő kanóccal állván a tüzérek, kik semmiről sem értesültek, csak gyaníták, hogy hiában nem gyújtatták meg velük a kanócokat.

Ugyanazon éjen még minden ember előtt felolvastaték a napi parancs, mely következőképen szólott:

"Amely ezred a harmadik parancsszó után sem mozdulna meg az átmenetre, a postaház előtt levő ütegnek parancsa van az ezredre lőni."

Mire megvirradt, a legénység készülten várá a parancsszót; de a hadtest-parancsnok nem hagyá el a sátort, melynek belsejét nyughatatlanul járta össze-vissza, pedig egész éjen át nem aludt.

Az izgalom átjárta idegzetét, - megérzé a rendkívüli vállalkozás súlyát, s néhány órára volt szüksége, míg a test, úgyszólván, megadja magát a lélekerőnek, hogy elérje azt a nyugalmat, ami a munkához okvetlenül szükséges.

Még néhányszor körüljárta a sátornak belsejét; múltját számolá el magának, mintha végórájára menne, és vallomást kellene tennie cselekedeteiről.

Megállt... Fiai jutának eszébe.

Nem! nem! a fának oly sok ága van, mely törzséből hajlik ki, - s oly sok az a gyökér, melyeken helyéhez kapaszkodik, - s mindtől elszakadni nagy erőszakba kerül.

A szív dobbanása hangosabb lőn, mintha a lélek ott szólamlanék meg a lüktetésben, és az ember emlékezetéhez kérdést tenne, hogy a válság órájában a kockán fiai sorsát nem lökte-e el? Szíve melegéből szétterült a vér két orcáján, s önkéntelenül szívéhez kapott, mintha féltené, hogy e kötelék tán mégis megtágulhatna?

- Nem! - riadt föl saját lelkének nyomása alól, - a fiúknak mindig elég szerencséjük, ha apjuknak tetteit láthatják - s tudják mit kell maguknak tenniük, hogy kevéssé gyarlóbbak és sokkal nagyobbak legyenek mint apjuk!

Ezen megnyugodván, jobbágyaira gondolt, mintha tán azok is fiai volnának, s a végső órának megszámolt perceiből osztályrészüket kikérni nekik is joguk volna.

Gyarló élet, melynek végperce csak oly közönséges, mint az fogadó, melybe pihenés végett szálltunk, s mielőtt távozni engednének a nyitott kapun, számlájával áll elő a fogadós: íme, meddig kísér el a földi kötelék, és annak hány szála húzódik meg, hogy visszatartson bennünket a földre.

Végighaladt emlékezetével azon a néhány ezer arcon, melyről a bánatot annyiszor letörlé, s kiknek emlékezetében máig is szeretetben maradt meg azon időből, mikor a magyar mágnástól csak koldulni lehetett.

Még ez érzelemmel is meg kelle küzdenie, s a küzdelem eredménye meghozá azon vigasztalást, mit az élet igazolt: "Mit aggódom, hisz itt van fiam, Fülöp!" - mondja sebesen lépve ki a sátorból, s néhány perc alatt nyergében ült oly szigorral arcán, mintha az irgalmat sohasem ismerte volna.

Egy pillanatra áttekintett az ágyútelepre, de nem áll már a földön, melyen oly gyakran botlik az ember: alatta érzé a büszke mént, mely megússza vele a léget, s a szabad folyam megdagasztja a kebelt, hogy a csatavágy élve után kéredzkedik az ösztön, míg a hideg észnek egy ösztöne jelentkezik, a vasszigorúság.

- Röpült a ló, - a sorokban átvillan a megható jelenet, s minden ló büszkébb lesz, mintha tudná, hogy a legelső lépésben a dicsőség útjára lép ki, - s midőn a legelső szó elhangzék a megindulásra, minden ló, úgyszólván, magától indult meg, - csakhogy nem is tartóztatták vissza a kantárt.

Bódulat volt-e ez, vagy öntudat, mely a tegnap és azelőtt makacskodó népet a legelső szóra megindítá? - nem kérdezzük. A herceg a hídfőhöz nyargalt, elléptetendő saját ezredét.

Az első sorban látjuk a cigányt, kinek arca most nem azért legfeltűnőbb, mert tán szokás szerint legfeketébb, hanem mivel szokatlanul - legfehérebb volt; s minthogy őt most már figyelemmel kísérjük, lássuk, mi történik vele.

Egy éjszaka nem elég arra, hogy egy cigány úgy megvedlett légyen, mint az a lúd, melyről a tollat lemellesztették; - benne az igazságérzet csapott lármát, s ha már mondók, hogy maga is megadná a hatszázat, ha visszamehetne, akkor könnyen elhihetjük, hogy háromszázért csakugyan nem akar továbbmenni, mint ameddig a fogadott munkát elvállalta.

Ne kérdezzük, mit csinálnak akkor, ha csakugyan itt volna az alkalom, hogy akadna elég francia, kik közöl a maga részét ő is kivághatná; most csak azt nézzük meg, miként áll meg a híd szélén, s éppen a herceggel szemközt megállva mondja:

- Itt a Lajta!

.....................................................................................................................................................

Igen természetes, hogy a cigányért egymagáért nem fognak elsütni nyolc ágyút, de mielőtt az óvást; megtehetné, az utána tódulók átnyomták a hídon, ott pedig rögtön zár alá tették, jobban mint azt a lovat, mit a hetvenhetedik öreg apja legelőször elcsípett.

Gondolt is ám valamit, olyat, a boldogtalan, hogy ha most lóvá változnék, és a réten künn legelne, aztán valamelyik a nemzetségből elugratna vele; de mit használ, ha a jó kívánság sem teljesedik mindig, s az ember valamint maga magát nem teheti, úgy mások sem akarják lóvá tenni.

Rögtön megülték fölötte a törvényt, s minthogy idegen földön voltak és ellenség előtt, elővették azt a katonaorvosságot, mi arról is használ, ha valaki valamit tesz, de arról is, amit valaki nem tesz. Hasztalan tagadnók a dolgot, a boldogtalan cigány háromszázat kapott azért, hogy a Lajtáig elment, s íme, hogy a Lajtán átmenni nem akart, kerek számmal olyan kemény százat fog kapni, hogy maga sem adná háromszázért, de másnak sem kéne.

Tévedés elkerülése végett megkérjük olvasóinkat, hogy az első háromszáz és utóbbi száz között méltóztassanak különbséget tenni, hogy az aprópénz nálunk pénzzel is adatik, meg mogyorófa pálcával is; és a cigány éppen az utóbbival lenne kifizetendő, anélkül, hogy nyugtatványt kérjenek tőle.

Az ítélet kimondaték, s utolsó orvosságképpen csak annyi van hátra, hogy katonaszabály szerint két pajtás az ezredeshez könyörögni menjen.

Holvagy Pistára esett a választás, - nem is késett, hogy illő módon megjelenjen az ezredes előtt.

- Pajtásunkért jöttünk könyörögni, ezredes uram!

- Mi a büntetés?

- Száz bot, ezredes urunk - mondja mind a kettő.

- Mi a mentség?

- Hogy a boldogtalan más helyett állt be, s amint pajtásaink is tudják, csak a Lajtáig fogadták meg, s már most azt hitte, hogy neki van igazsága.

- Ellenséget verni jöttünk, nem játszani! - mondja a herceg. - Itt nem lehet kiállni a sorból, s amely hézagon egy átfér, utána megyen a többi; tehát álljon ki a példa.

- Ezredes urunk, - szólának a pajtások, - amint egyet ráütnek arra a cigányra, azonnal meghal, ezredes uram,... hát még száz bot alatt!

- Sokalljátok?

- Igen!

- Álljátok ki helyette, ha sokalljátok! - mondja a herceg, ki akarván térni a dologból.

- Jelentem alásan, - mondja Holvagy Pista kemény hangon, - egymagam kiállom!

.......................................................................................................................................................

A herceg megdöbbent a szónál, s nem akart útjába állni egy nemes érzületnek, hanem a kegyelem szavával ereszté el őket.

Boldog isten, hol van az a mérték, mellyel a nagy emberek nagyságát megmérik?