V.
Két ember a gáton.

Milyen szerencse, hogy a teremtő kigondolta a halált, az emberek különben nem tudnák egymást agyon verni.

*

Ment a lajtai tábor, s maga után a folyammal együtt a nevet is elhagyá, s részben beolvadt azon tömegbe, mely a francia sereggel szemközt állt.

Nem célunk a hadjárat megírása, - legfölebb azon néhány emberrel van dolgunk, kiket a sors idáig vezetett; tehát kísérjük őket nyomról-nyomra, hogy a fonál el ne szakadjon kezeink között.

A szabadosok kis csapata rég küzd már az ellenség ellen, s bár mennyit fogyott számban, két emberünk még él, az egyik Holvagy Pista, a másik pedig Meddig Józsi, ki még a sorban is szomszédosa volt régi ellenségének, s a két ember még a legveszettebb ágyúzásban is ráért arra ügyelni, hogy valamivel hátrább ne maradjon, mint a másik; s éppen ezért mindenkor készen volt a legnyaktörőbb vállalkozásra.

A hadiszerencse babérait a francia táborra hullatta, s az osztrák seregnek balszárnya roppant földterületen volt kénytelen elhúzódni a nagy test felé, hogy biztos állásban fogadhassa el a csatát; de míg e pontot elérnék, kemény kísérletek vártak az utóseregre.

A hadtestparancsnok megállapodék egy hegyláncolat oldalában, s midőn az elővigyázati szabályok biztosságáról tökéletesen meggyőződék, a tiszteket tanácskozásra gyűjté össze, hogy a lankadó seregbe némi lelket öntsön.

Elveszté alakját a tanács és bizalmas beszélgetéssé vált, hisz a lezsarolt nép még önvédelemért is csak egykedvűen tőn valamit, - és a hadtest közeledett azon ponthoz, midőn a katona nem azért nem engedelmeskedik, mert nem akar, hanem mivel nem tud.

Egy meghajszolt tömeg volt ez, mely hátrált gyávaság, és megállt vitézség nélkül, - azaz végképpen elfáradt, s a hadtest-parancsnok keserűen kikelt ez elfásultság ellen, mely megáll, nem azért, hogy szuronyt ragadjon, hanem hogy agyonveresse magát.

A tisztek kínos szégyennel hallák a panaszt s a tömeg szótalanul állt.

- Legtöbb panaszom van a magyar ezredekre! - szólt utóbb harsányan a parancsnok, - őket kíméltem legjobban, midőn a hátráló seregben elől eresztém őket.

- Kár volt! - mondja egy nagy homlokú fiatal tiszt elég hallhatólag.

- Mi az? - kérdi a parancsnok, meghallván az észrevételt.

- Kár volt őket elől ereszteni - mondja ismét a tiszt.

- Miért? - kérdi amaz kemény hangon, mintha nem volna elkészülve e közbeszólásra.

- Azt hiszik, ha már őket is dologtalan hagyják, nincs mit védelmezni.

- És ha hátul hagynám őket, hadnagy uram? - kérdi a vezér.

- Szívesebben menne visszafelé, ha verekedhetnék, legalább azt vélné, hogy az ellenséget ingyen nem ereszti maga után.

- Ön a Vallis-ezredből való?

- Igen! - válaszol katonai rövidséggel a tiszt.

- Szolgált ön magyar ezredben?

- Hisz magyar vagyok.

- Hogy hívják önt?

- Kisfaludy Sándor! - válaszol a kérdett, s a fővezér megelégedék ennyivel; reggel pedig egy magyar gyalogezred s két század huszár rendelteték az utócsapathoz, hogy az utánnyomuló ellenséget föltartóztassa.

Midőn az elcserélés megtörténék, a hadtest parancsnoka maga mellé rendelé Kisfaludyt, hogy a sorokat megszemlélje, s nagy meglepetéssel látá, hogy az ezred lelkesült "éljen"-ekkel fogadja őt.

- Miért kiabálnak? - kérdé Kisfaludyt, ki az ezred szárnyára léptet s a legelső embert kérdi:

- Atyafi! de jó kedve van!

- Legalább, uram, ha szaladni kell, hátra is üthet az ember.

A parancsnok megelégedék a válasszal, s az utolsó csapathoz közeledék, megállván egy századparancsnok előtt, ki a nagy bajuszú huszárokat éppen rendbeállította.

- Kapitány úr! - szólítja meg a szabadosok parancsnokát, - két emberre volna szükségem.

- Várom a parancsot - mondja a tiszt katonai engedelmességgel.

- De mindkettő bátor legyen.

- Az valamennyi! - mondja nyugodtan a tiszt.

- Tudom, - mondja a vezér elismeréssel, - de nekem a bátorságnál is több kell, - vakmerő embereket akarok.

- Olyan is akad.

- Állítsa ki őket, kapitány úr, hadd látom őket, - mondja a vezér némi megindulással, mint midőn félig tudja az ember, hogy két embert olyan helyre fognak állítani, hol hihetőleg agyon fogják lőni, s ez a fél bizonyosság még a legvitézebb katonában is szánalmat gerjeszt.

Kiállott a két ember s mi ösmerőseinkkel szemközt állunk, mert a két vakmerő ember nem más, mint Holvagy Pista és Meddig Józsi, kik illő módon állnak meg a vezér előtt.

- Kapitány úr, - mondja a vezér - e két ember hihetőleg meg fog halni.

- Akkor meg fognak halni.

- Mit gondol ön, megállnak-e addig, míg rájok kartácsolhat az ellenség?

- Fejemmel állok jót; - mondja a kapitány.

- Kapitány úr, ezt nem kívántam; és két emberért igen bajos jót állni!

- Én pedig éppen csak együtt a kettőért állok jót.

- Nem értem.

- E két ember már régi ellenség, és nagyobb szégyene nem volna egyiknek, mintha a másik többre vállalkoznék; azért míg az egyik él, a másik el nem fut, azért a fejemmel állok jót.

- Jól van, - mondja a parancsnok, s egyszersmind megbízá Kisfaludyt, hogy a két embert levezesse az országútra, mely egy erdőszárnyon húzódott keresztül s éppen az ellenség zömének ellenében állt.

Az utat az erdőnyílás torkánál egy lovas magasságnyi tüskével zárták el, előtte két ágyút húztak ki, s a két huszárnak két oldalról kelle őrizni az elhagyott gépeket, melyek már ölni sem tudnak.

Kisfaludy nagy megilletődéssel nézé a két embert, s minthogy Meddig Józsinak vad képe kevesebb részvétre gerjeszté, Holvagy Pistával kezde párbeszédet.

- Földi, - mondja Pistának, - a kapitány kendtekért fejével állott jót.

- Miattunk nem is fájdul meg! - mondja Pista.

- Gyilkos jószág ám az a kartács!

- Azt is ösmerjük, uram, - a közt is csak elkeveredtünk még eddig.

- De hátha ma közelebb jő, mint máskor?

- Már hisz ha éppen meg kell lenni, uram, attól sem hal meg az ember kétszer, hanem csak egyszer!

- Isten velünk, földi, - mondja Kisfaludy, - ha nem látnók többször egymást.

- Dehogy nem, uram!

- Azt véli?

- Azt gondolnám, hogy vagy ezen, vagy a más világon egymásra találunk, aztán akkor szólítson meg hadnagy uram.

- Okvetlenül! - mondja a tiszt, félretévén a katonai rangkülönbséget, - és kezet szorítván Pistával, - mondja: - Atyafi, tudja-e, hogy mit védelmeznek most?

- A magunk becsületét, uram.

- Meg egész Magyarországét! - mondja Kisfaludy.

- No tiszt úr, azt izenem a kapitányomnak, hogy olybá tartsa, mintha a feje az édesanyja ölében heverne.

Erre Kisfaludy megfordult, s a távozó csapatok után ment, melyeket az erdőség nyelt el, s melynek átjárásait éppen most vagdalák el az utászok.

Kisfaludy még egyszer a fiúk után nézett s aztán végképp eltűnt, a két lovas pedig a tüskehalom melletti szűk nyíláson kiment, s az ágyúk mellett állt meg, nem kérdezvén, miért állíták őket ide: hanem mindenik ismételgeté magában, mi volt a parancsolat? Egyszersmind kinézett a tágasabb vidékre, honnét az ellenség zöme sajátszerű hullámzásban mozgott és közeledett, a széles országúton átcsapván hosszú láncolatban.

- Meddig is maradunk itt? - kérdé Meddig Józsi, ki elég furfangos volt belátni veszélyes helyzetet, hanem most is azon törte fejét, hogy bár a másik megfutna az ágyúlövés előtt.

- Majd ha kartácsolnak! - válaszolt Pista meglehetős dörmögéssel, azt gondolván, hogy a szabados bizonyosan nem bánná, ha előbb elfutnának, de csak maradjon itt ő kigyelme, minthogy Ozorára búcsúra úgy sem mehetnek most.

Vigyázva jött a francia sereg, még pedig félhold formában, úgy, hogy a középtest érintse meg az erdőségeket, s itt-ott már lovas cirkáló jött lőkörbe s minthogy az útfőnél két ágyú csillámlott ki a reggeli napnál, hirtelen visszahúzódának, észrevévén előbb a két lovast is, melynek körvonalai a merev állásban nagy nehezen kidomborodának s így nem kételkedtek, hogy a többi is ott van.

A csatárláncok összehúzódtak, az ágyúk előre mozdulának az útirányban, hogy állást vegyenek, s az egész vonalnak hossza megállapodni látszék. Végre a kifejlődések megtétettek s néhány ágyúlövés üdvözlé a két lovast, messze fölöttük vervén el a golyók, s így minden megháborodás nélkül maradtak egy helyben.

- Adj egy pipa dohányt! - mondja Meddig Józsi.

- Egy kis pálinkát ne adjak? - kérdi Holvagy Pista.

- Magad is meginnád egy kis melegért! - gúnyolódék amaz.

- Ha talán fázol, - inkább tüzet rakok, - mondja Pista, leszállván s egy rakás fát, mely tábori tüzelőre volt összehalmozva, meggyújtván, aztán ismét felült a lóra, mely a fához kötve hallgatta az ágyúzást.

Meddig Józsi látta, hogy a fiú nem akar megfutni s alig várta, hogy a kartácsozásra kerüljön a sor, hogy a pajtásnak vére meghidegüljön, s előbb megszaladjon.

Egy pillanatra megszűnt a golyózás, az előttük álló üteg fölmozdonyozott és a kemény országúton merészen vágtatott előre, hogy az erdőből kihajtsa az ellent és erőszakolja az átmenetelt.

Oly nagyszerű látvány, hogy megérdemlené, ha ötvenezer ember állna ki megbámulására, s íme csak kettőnek jutott e nagy látványt megcsodálhatnia, s e kettő is sokkal egykedvűbb, mint a mozdulatra figyeljen, hanem még most is azon tűnődik, miképp lehetne csúffá egyszer a másik.

- Na béres, - meghalsz most! - kiáltá Meddig Józsi.

- De nem mernél eltemetni senkit itt az árokban; - mondja Pista.

- Te tán eltemetnél engem?

- De még el is énekelnélek, hogy az anyád is ríva fakadna, ha meghallgatná.

Az ágyúszó itt-ott belekapott a beszédbe, Meddig Józsi mindamellett hiában várta, hogy a béres megszaladjon, hanem midőn Pista közelében vágott el egy golyó s a ló megágaskodott alatta, gúnyolódva mondja:

- Vigyázz béres, - ló van ám alattad, nem ökör.

- Talán az a fejőstehén jámborabb? - kérdi viszont Pista, amannak szürke lovára célozva; de ugyanezen pillanatban fordult meg előttük az üteg oly közelgésre, hogy a kartácsolás ideje csakugyan itt van már.

- Ahol a!... - mondja Meddig Józsi, meghúzván lova kantárát, - már lenn vannak az ágyúk!

- Ne félj, lenn leszel te is mindjárt! - mondja Pista, megsarkantyúzván lovát, mely az izgalomban bódulni kezdett, s mire megállt, egy irtóztató roppanás vágott át a légen s a fák ágai recsegve szakadoztak le, a két ló pedig nagyot ágaskodva fordult vissza, minthogy előre nem ereszték, s a két ember tudta nélkül tevé e mozdulatot, de annyi nyugalommal, hogy a kantárszárát nem tágítá, és mint a dísztéren, apró lépésekkel menének el a kanyarodáson, hol több lövéstől már nem kelle tartaniok.

- Nem futnál Józsi? - gúnyolódik Pista.

- Jobb lesz, nézz arra a lóra, nem látod, hogy foly a vére?

- Hogy a bűne verje meg, bizony eltalálta mégis - mondja Pista, a lovat körülnézvén, s midőn már egészen veszélyen kívül voltak, akkor kezdi saját magát összetapogatni és látja, hogy combja vérzik, de a másik is hasonlóképpen lábát kötözgeti.

Midőn a kanyarodásokon keresztül a hegyesebb vidékre értek, akkor látták, hogy a francia sereg még mindig mozdulatlanul áll, s az előbbeni üteg dühödten veri le az erdő elejét, hol az ágyúk némán állnak, de még mindig annyi tekintéllyel, mintha valami magasabb szándékból hallgatnának és a megközelítés veszedelmes lenne.

Sűrűn patakzott a vér a két lóból; de a két ember is lassankint több sebet talált magán s midőn a legközelebb eső faluba értek el, a két ló lerogyófélben, a két ember pedig igen ellankadt volt s így lehetetlen volt a sereget követniök, hanem a faluban hátramaradt orvos úgy ahogy bekötözvén őket, néhány könnyebb beteggel a seregtől oldalt vágó irányban Magyarország felé, a pécsi nagy kórházba utasítá őket.