VI.
Egy elevennek temetése.

A pécsi nagy kórház nem győzé befogadni a sebesülteket, de Pista s a hídvégi szabadosnak jutott még hely, melyről éppen előbb rakták föl a halottakat egy nagy szekérre, mely alkonyat után otromba zörgéssel döcögött ki a temetőre, hol már készen várt egy nagy gödör, mely húszával nyelte magába az embert, s fölül rájuk a meszet.

A hídvégi nagyokat ordított, midőn a nehéz sebek felé fordult, s még annyira sem szűnt meg az ordításban, hogy a kérdezőnek nevét megmondaná.

- Most mindjárt meghalok! - mondja jajgatva a hídvégi.

- Mit bőgsz? - mondja a béres, - ha úgy föltáltod a szádat, még a pára is könnyebben kimegyen belőled.

Pista azonban a fölügyelőhöz fordult, ki sebeit vizsgálta s midőn combjában a nagy sebet látta, nagyon megcsóválta fejét.

- Van-e öcsém, valami atyádfia? - kérdi a fölügyelő.

- Miért kérdi az úr? - jegyzé meg a béres.

- Ha valami izenni valód lesz neki, jó lesz, ha előre megmondod: mert nem tudom, hogy állod ki, míg a lábadat elvágják.

- Soha se vesződjenek az urak vele, - mondja Pista, - ha már eddig elhordozott, majd a sírba is csak elmegyek rajta, odáig tán még elvisz.

- Hátha megélsz, fiam?

- De már uram, ha eddig nem voltam koldus, ezután már csak nem kívánok azzá lenni.

- Nohát szerencsés utat a másvilágra.

- Nem izen az úr valamit? - mondja még a fiú bolondjában, mire a felügyelő nevetve, de mégis fejcsóválva ment a másikhoz, ki az iszonyú ordításban csak addig állt meg, míg lélegzetet vett; hanem mikor a kórházi orvos a felügyelőnek azt súgá, hogy az, amennyire ordít, ki nem bírja már a vágást, tehát hagyni kell, míg a lélek megválik belőle: erre olyan káromkodást vitt végbe, hogy még az orvos is ki akart szaladni.

- Főorvos úr! - mondja a béres - adjon nekem valami altatót, hogy ne halljam ezt a gubancost; mert még utóbb ellármázza tőlem a halált.

- Adok fiam, szívesen adok! - mondja a főorvos a fölügyelő beszéde után tudván meg, hogy Pista a lábvágásról hallani sem akar, tehát egy adag mákonyt kívánt rendelni, hogy az alatt majd hirtelen végződik a műtét.

- Hát nekem mit ád az úr? - veszekedik a szabados.

- Neked is küldök valamit! - mondja az orvos, megírván a rendelvényt, melyet egy szolga levitt a gyógyszertárba s a hídvégit egyszersmind inté, hogy készüljön a végórára, mert a fájdalom úgy is nemsokára megöli.

- Tehát nincs mentség? - kérdi a szabados, egyet nagyot ordítva.

- Én nem tudok, - mondja az orvos, - ha csak az isten csudát nem tesz veled.

- No hát, uram! - nyögi a boldogtalan, - ha eddig elhordoztam, tovább nem cipelem, valami nyomja a lelkemet.

- Papért küldjek, fiam? - mondja az orvos, eltávozván a teremből.

- Nem várom én azt, hanem, - hallod-e te béres? - szól a szomszédba, hol Pista fejére húzta a pokrócot, hogy messzebb essék a zajtól, - hallod-e, te, béres?

- Bár csak ne hallanám, - mondja amaz, - de látom, ide egy pokróc nem elég.

- Hallod-e már? ha mondom!

- Mit akarsz mondani? - kérdi a szabadost.

- Embert öltem! - mondja a kérdett.

- Katonadolog! - mondja Pista, - hát miért mentél háborúba? - azt gondolod, hogy valamelyik francia meggyónja azt, hogy most itt miatta bőgsz?

- Téged akartalak egyszer megölni! - ordít nagy kínnal a szabados, - hanem helyetted az úrfit lőttem agyon, midőn a kisasszony szarvasa után a vadászok közé botlottam.

- Ejnye, ejnye! de nagy kár, hogy előbb meg nem mondtad valakinek, - szól Pista, - idáig már régen felkötöttek volna, aztán kevesebb bajjal szabadultál volna ki a világból.

- Megbocsát-e nekem ezért az isten? - kérdi a szabados.

- Nem tudom megmondani, öcsém! - szól amaz, - csakhogy már azt vélem az én kurta eszemmel, ha én isten volnék, hiában gyónnád meg most már azért, hogy utolsó órán a pap nyakába vesd; - hanem adnék az ördögnek dolgot.

- Hát magadért megbocsátasz-e?

- Én könnyen megbocsátok; mert nem engem találtál; - hanem majd ott vár az ajtón, a másik világon az, kit idő előtt oda küldtél.

- Mondd hát, mit csináljak? hogy lelkem mégis kárba ne vesszen.

- Ha megteszed, mondok egyet! - szól amaz a főorvos papirosát és írószerét igénybe vevén.

- Mindent megteszek! - mondja kétségbeesetten amaz.

- Itt van ez a papiros, - írd rá, amit mondtál, én meg bizonyság leszek, s ha az orvos jő, azzal is írasd alá.

A szabados erőt vőn, - a vallomást lekarmolá, a béres szinten tanúskodott, s midőn az orvos bejött, megkéré, hogy e papírt, melyre végakaratát írá, tanúképp erősítse meg.

Az orvos aláírá nevét, mint megkért tanú, s ekképp kész levén a levél, a béres inge alá tette, megbízván az orvost, hogy ha meghalna ő is, - vegye gondja alá, az írás elég érthető leend, akkor olvassa el bátran.

Az orvos meghozá az álomitalt Pistának, s a csendesítőt a másiknak, s ezzel kiment, meghagyván a teendőket két alorvosnak, kik a szakmában egész mereven jártak el s elkészíték a csontfűrészelőt a mellékteremben.

A hídvégit inkább a kocsi rázta meg, s az utófájdalom kínjai miatt ordítozott; de minthogy az orvos oly könnyedén kimondá rá az ítéletet, nem akart fájdalommal meghalni azért rimánkodva mondja Pistának:

- Pista, ne tagadd meg kérésemet a végórában, az isten is megáld érte.

- Ha nem bőgsz, úgy megteszek valamit, mert én is halódni akarok, de csöndesen!

- Add nekem az álomitalt, hadd szűnjék meg utolsó órám fájdalma.

- Ha egyéb nem kell, hát ne, idd meg! - mondja béres, a csillapítóért elcserélvén az álomitalt, mit a hídvégi mohón megivott, s néhány perc múlva kegyetlenül aludt, míg a csillapító Pistának is jókora enyhülést okozott s ekképp kevesebb alkalmatlansággal vélé bevárni az elváló percet.

Míg így elmélkedik, jő néhány markos legény s a két alorvos lábujjhegyen lépegetve megyen az ágyak közé, s már néhány ölnyiről látják az erőszakos álom jelét a hídvégin, mellette a mákonyos üvegcsét, azért nem késnek, hanem lefogják és megkezdik a műtétet.

Keserves bőgéssel ébredt föl a szerencsétlen, de már nem volt irgalom, hanem elvágták a lábát, s a bekötözés utáni kínokban félőrülten hagyák a szabadost, míg Pistát egy kellemes zsibbadás fogá el, s a fölügyelő végig nézvén ágyait az utána kullogó hullahordóknak azt mondja:

- Mindjárt vége lesz, nem kell várni, mert a nyakunkra marad egész éjen át, ez sem különb, mint a többi: csak kocsira vele!

Ez akkor igen közömbös dolog volt, tehát a válság órájában erősen elgyengült embert kocsira veték s a többi hullával vitte a kocsi a temető felé.

Az erős zökkenés addig hányta össze-vissza a legfölül fekvő embert, hogy néhányszor a kocsioldalhoz ütődék, mire a gazdag természeti erő zsibbadásából új működésre ingerelteték s a fiú észrevette, hogy minő hosszú útra cipelték.

Nem volt előtte új a dolog, katonák közt mondaként ezer hasonló dolog forog, s nem volt kétsége, hogy e megfásult halotthordók igen olcsóért fejbe is ütik, s így még nagyobb teherrel megyen el más világra; azért némileg fölegyenesedék, s amint a kocsi egy félig bedűlt árokban hajolt meg hátulsó kerekével, összeszedte erejét s a kocsiról az árokba csúszott le, még pedig minden ütődés nélkül, minthogy a városiak a szemetet évek óta ide cipelték ki.

Mielőtt a halotthordók visszaérnének, egy négy lovas parasztkocsi vígan gördült az országúton, hanem a lovak már messziről horkolni kezdének, mert éles látásuk az árokban fekvő embert jókor észrevette.

A két első ló bokrosodni kezdett, s utóbb a másik kettő sem akart kimozdulni, tehát meg kelle állni s a kocsi hátuljában heverő ember kiszállt, hogy a lovakat elvezesse, - s ezen munka közben az árkot is jól szemügyre vette.

- Tudtam, - mondja az, aki leszállt, - hogy valami részeg ember!

- Nojsz az orvosságtól részegszik meg az ember! - szól vissza Pista némileg fölkapaszkodván, mire aztán a másik is jámborabb lett, és lehajolt az árokpartra, hogy onnét kisegélje.

- Atyafi! nem tudott jobb helyre feküdni? - kérdi a paraszt.

- Már csak azt gondoltam, - jegyzi meg Pista, - hogy itt könnyebben elfekszem, mint amott, hol a lámpásokat látja kelmetek, hol a katonákat temetik, egy-egy gödörbe húszat, aztán azt gondoltam, hogy elég lesz oda tizenkilenc is a halottjából, minek temessenek engem oda elevenen?

- Talán magát is vitték már?

- Vittek bizony! - mondja Pista, a kocsisba kapaszkodva, ki folyvást kérdé.

- Aztán katona uram nem halt meg?

- Nem értem rá meghalni, úgy siettek ezek a gazemberek, - beszéli Pista, - hanem most már nem is vesződöm ám vele; ha valami jó tanyára elvinne kelmetek.

- Szívesen! - mondja mindkettő, fölsegélvén a hosszú kocsira, mely tele volt jó szénával, s benne oly puha ágyat vetettek, hogy sok rossz ágynál többet ért.

Midőn aztán elhelyezék, takaróval is ellátták, s így vitték el magukkal a Mecseken keresztül, hol a legelső faluban egy nagy hírű javas asszony újra bekötözte.

Másnap az asszony orvossággal, jóféle kenőcsökkel és isten áldásával eleresztvén Pistát, a becsületes két emberrel elment Keszthelyre, hol az egyik aztán a házánál tartotta.

Vetett ágyba tették a beteget, és használni kezdett néki az a paraszt orvosság, minek nem szokás az árát megkérni; de még köszönetet sem kívánnak érette, oly szívesen adják a hasznáért, s ez az a jó bánás, minő a betegnek fele orvossága.

A gazda a külső dolog után látott, az anyjuk konyhában és egyebütt talált elég dolgot, a beteg tehát a leány gondjára jutott, ki már éppen elég okos volt arra, hogy az inni valót enni való helyett ne adja; mert már tizenhat éves volt, s olyan szép, hogy gyertyavilágnál az ablaküveget már kétszer benyomták az idén a bámuló legények.

Ettől-e vagy mitől; de Pista napról-napra jobban szedte föl az erőt, és a sebek hegedni kezdének; de támadt helyette más seb, minek az orvosságát az öregasszonyok mai napig sem tudják még.

Tizenhat esztendő, de nagy orvosság vagy, de nagy betegség vagy!

Két hónap múlva mindinkább lábra kapott a legény, és némi kis támaszkodással a szoba hosszát megjárhatta, s a becsületes gazda egyszerű lelkében végtelen boldogságot érzett, mintha lelket talált volna, melyre a testet ráadásképpen adta meg az isten.

- Bizony, édes cselédem, - szólamlék meg a gazda, - üsse meg a kő azt a háborút, ha ilyen ártalmadra volt neked.

- Hát azt gondolja bátyám, hogy én csak úgy egy helyben álltam meg, hogy hozzám férhessenek?

- Jaj! - szólamlik meg az asszony - kedves öcsém, csak nem öltél meg valakit?

- Azt nem cselekedtem, - nénémasszony - mondja a katona, - hanem ahány sebem van, hát annyit elküldtem magam előtt, hogy ha el kellett volna mennem a más világra, járt úton mehessek.

- Aztán azok meghaltak?

- Elestek, nénémasszony! - magyarázá a legény, - a háborúban nem hal meg senki; hanem csak elesik; aztán nem kel fel többet.

- Jaj, az a háború! az a háború! - mondja az öregasszony - csakhogy te nem estél el, édes fiam, - tartson meg továbbra is a jó úristen.

- Talán csak megtart most már! - mondja Pista; - mert sokáig lesz még én reám szükség.

- Aztán háborúba kívánkozol még most is? - kérdi az asszony.

- Most már ez a mesterségem, nénémasszony, - sok az a francia, fogyasztani kell azt.

- Hátha te is elesel?

- Ha eltalálnak, nénémasszony, akkor már mindegy, akár puhán fekszem, akár keményen.

- Hát hiába ápolgattunk volna, édes fiam, - könnyezik az öregasszony, - megint oda eresszünk, hol a sántaság terem?

- Ha kötelesség, ki tehet róla, - ha nem megyek úgy is agyondurrantanak.

Mire ezt megmagyarázta volna Pista, akkorra már nénémasszony kötényét addig nyomkodta két szeméhez, hogy már telestele volt sírva, s mint egy megáztatott vásznat szárogatni tett ki a napra. Hanem ez még hagyján, mert a leány a kamarába ment ki sírni, maga után húzván az ajtót, hogy zokogását ne hallja meg senki.

Lassankint megcsöndesedett a megeredt fájdalom, hanem amint most már hirtelen fölépült a fiú, azonképpen hanyatlott el a kis leánynak kedve, minthogy most már maga sem tudta, mi volna jobb; hogy végképpen fölépülne a legény, vagy hogy tán még tovább is egy-egy kicsit betegen maradna.

Az erő megtört, a szín kiderült a fiúnak arcán, s minthogy most már nem volt fájdalom, miről kérdezkedni vagy felelni lehetne, megérezték a szó szűkét a fiatalok, s most már mindkettő csak azon tűnődött, mit kellene megkérdezni? ha valamelyik megkérdeni merné.

Néhány hét alatt a természet bevégezte művét, s a fiú oly épen állt, mintha ott sem lett volna, hol az életet úgy oltogatják, hogy kinek kezén, kinek lábán, kinek fején esik egy kis lyuk, s azon aztán kiballag a lélek.

A kis leány régóta nem mer már szemközt nézni a fiúval, - addig hallgatta a sok háborús dolgot, hogy szinte megijedt, midőn szemközt nézett vele, s elgondolá, hogy milyen nagyon félhet az ellenség, ha egy ilyen katona ránéz, mikor ő is úgy remeg, pedig ő csakugyan nem ellensége neki.

- Ne menjen el, édes István bácsi! - rimánkodék a leány, mikor a fiú megmondá, hogy már jelentenie kell magát.

- Szégyenhalálra marasztasz, édes húgom, - tudod, hogy mennem kell.

- No hát nem marasztom! - mondja a lány kötényébe takarván el a többit, mit tán mondani tudna még a nagy zokogástól

- Kedves húgom, - nagyon értem, hogy adósság fejében ide vagyok kötve.

- Hej! csak le ne oldhatná innét senki.

- A katonaregula old le innét, édes húgom, - aztán ágyúszóval hínak el mellőled.

- Csak az a háború ne volna! - mondja remegve a leány.

- Annak is meg kell lenni, hugám, vagy minket sokallt meg az isten, vagy a franciákat, - ne avatkozzunk az isten munkájába, hadd fogyjon, kinek meg van írva a sorsa!

- Egyet ígérjen meg édes Pista bácsi.

- Mi legyen az, galambom Örzsikém? neked csak megígérem és meg is tartom.

- Ne ölje meg azt az ellenséget, ha csak elkerülheti.

- Ne azt mondd édes rózsám, hanem kérd az istent, hogy az ellenséget ne adja az én kezembe, - aztán akkor majd én sem bántom; ennyit megígérek.

- Hát azt megígéri-e, hogyha ráér, egyéb dolga nem lesz, mikor már úgy sem tud mit csinálni, akkor én is eszébe jutok?

- Attól félek, rossz katonája leszek a vezérnek, mert annyit gondolok rád, hogy elfeledek vágni.

- Kedves Pista bácsi, elmegyek én könyörögni ahhoz a vezérhez!

- Csak oda ne menj édes rózsám, szép és fiatal vagy te ahhoz.

- Hátha édesanyám menne?

- Az meg igen öreg már ahhoz.

- Nem marad hát egyéb, mint a jó úristenben bízni.

- Ha nem használ, hát nem is árt: csakhogy édes húgom, egyféleképp úgy is gondomat viselte aztán elég a szerencse néha egy fordulóval, kettőt módjával kell kérni!

- Édesapám elmegy, talán-talán meghozza még kedves Pista bácsit.

- És ha meghoznának, nagyon elölről kellene kezdenem a dolgot.

- Rossz ember Pista bácsi, nem tudja, hányan imádkozunk érte.

- Nem kívánok neked olyan rosszat, hogy én velem áldjon meg az isten!

- Tudom, nem is kérte.

- Kértem bizony, édes lelkem; de én látom, oly magas az az ég, hogy sokáig kell várnom!

Megjöttek az öregek, s minthogy Pista végképp fölgyógyulván, bekívánkozott oda, honnét eljött; a gazda nem bírt egyszerre megválni tőle, hanem maga vitte be Pécsre.

Nem mondom el, milyen volt az elválás; hisz alig van olyan ember, ki azt nem mondaná, mit a mi kedves Deák Ferencünk mondani szokott: Csak azt az elválást ki ne találta volna az isten!

Pista legelőször is a kórházba ment el, hol megtudá, hogy a hídvégi nem halt meg, hanem néhány héttel előbb mankón hagyta el a kórházat, s nem tud róla senki.

Ideje, hogy megemlékezzünk a hídvégiről, kit a kórházban hagyánk.

Amint a fájdalmak megszűnének, hamar észrevette, hogy Pistát elvitték a hullahordók, s minthogy az orvos a goromba cserét mindeddig nem vette észre, könnyen meggyőződött, hogy az ő irománya Pistával örökre sírba szállt.

- Mind a mellett elhatározott szándéka lőn szülőföldére nem menni, minthogy ilyen magával jótehetetlen állapotban csak a régi ellenségek szaporodnának föl, - jó barátja pedig nem maradt egy is otthon; azért elment Zalavármegyébe.

Az orvos legkisebbet sem tudván a személycseréről, annyi ember közt ismerkedésre idő sem lévén, a végrendeletet sem kéré elő, minthogy az élő magával úgy is elvitte, s ő csak halál esetére volt meghatalmazva.

Az orvos hivatalszobájának hosszában lépegetett, midőn a mi Pistánk bekopogatott hozzá.

- Mi kell? - kérdi Pistát, ki parasztruhában is megtartá a katonai állást.

- Főorvos uram! jelentem alázatosan, berukkoltam!

- Hogy hívnak?

- Kajári Pistának!

Végig nézi könyveit a főorvos, végre megleli a nevet, és csodálkozva mondja, midőn a nevet a halottak sorába jegyezve látja:

- Honnét a pokolból jő kend?

- Zalamegyéből, Keszthelyről!

- Itt nincs több Kajári István, mint egy, ki ekkor és ekkor meghalt.

- Az én vagyok, tisztelt főorvos úr!

- Hát hogy mert kend föltámadni?

- Mert még meg sem haltam, engedelemmel legyen mondva!

- Ahhoz kend nem ért; - riadt föl az orvos, - kend meghalt és eltemettetett.

- Hogy el akartak temetni azt tudom, uram, hanem lemásztam a szekérről.

- Hogy mert kend lemászni?

- Mert nem akartam, hogy elevenen temessenek el.

- Szerencséje kendnek, hogy meghalt, különben ezen engedetlenségért ötvenet kapna kend!

- Hát már most hova menjek, uram?

- Elmehet kend a pokolba, vagy purgatóriumba, ahova jobban tetszik, - halottakkal semmi közünk, - rechts um!

- Elmennék uram, szívesen; de akárhova megyek most már a pokolban is írást kérnek az embertől, azért esedezem, ha egy két rend írást adni méltóztatnék.

Ekkor jött be egyik alorvos, kinek aztán németül mondá el a főorvos a dolgot, s mindketten pogány zavarban voltak a dolog miatt, minthogy az ezrednél már jelentést tettek, s ilyen furcsa tréfa kemény büntetést vonna maga után.

Eleget tanácskoztak, mitevők legyenek, végre az alorvos sem tudott jobbat gondolni, minthogy mégis valami irománya legyen, tehát megírták neki a halotti bizonyítványát.

- Mehetek uram?

- Föl is az út, alá is!

Pista megnézte az írást, nevét látta az írásban, melyben egy kis nyomtatás is volt, aztán a nagy pöcsét sem hiányzott, mi magyar embernél a legfőbb megkívánhatóság: tehát nyugodt lélekkel ült föl ismét a kocsira.

- De már most azt mondja meg bátyám, hogy meddig visz el; mert most már gyalogolni is tudok.

- Elviszlek házamig, édes fiam!

- Nem jó lesz, - kedves bátyám, mert onnét majd küldve sem tudnék elmenni.

- Nem is azért viszlek oda, fiam, - szól az öreg - hogy odább eresszelek; mert lásd édes szolgám, talált jószágom vagy nekem, s ha a fölséges gazdádnak nem kellesz, majd kellesz nekem.

- Kedves bátyám, mi haszna az ilyen talált portékának?

- Már én a lányomnak szántalak édes fiam, annak találtalak, - azért hát csak ülj föl.

- De hát az otthon valók?

- Se baj, édes fiam, - legalább mindeniknek meg leszen a párja, - az anyjuk az enyém marad, - a Trézsi meg neked; - még az én tanyámon ennyien megférünk, s az istenáldásnak is marad elég helye, tehát menjünk.

- Tudja-e kend, hogy a szemétdombon talált?

- Tudom, tudom, fiam, - legalább elmondhatom magamról, hogy a vak is talál egyszer garast!