VII.
A jó barátok.

Elfeledtünk egyet, tehát mondjuk el most. Midőn a hadtest szerencsésen állásba vergődött, a segédcsapatokkal magas vendégek érkezének, velük együtt a nádor főherceg és herceg Batthyányi Lajos.

A fővezér nem mulasztá elmondani a múlt nap eseményeit, s minthogy a két huszár nem tért többé vissza a táborba, a főherceg legalább Kisfaludyt kívánta látni.

- Hova való hadnagy úr? - kérdi a nádor hosszabb beszélgetés folytán.

- Sümegre, Zala megyébe.

- Sok derék ember lakik ott - mondja a főherceg.

- Köszönet, fönséges uram, - egész megyém nevében.

- Ösmeri ön az egész vármegyét?

- Mint ezt a tábort, fönséges uram.

- Nevezze meg ön, kit tart ott legérdemesebb embernek.

- Fönséges úr, engedelmet kell előbb kérnem, hogy bárkit megnevezhessek!

- Föltétlenül.

- Fönség! - kapott a szóba herceg Batthyányi, - e fiatalember sokkal boldogabb e pillanatban, mint meggondolná, hogy lehet oly név, melyet fönséged előtt kimondani mindenesetre vigyázatlanság lenne!

- Ma sokat meg lehet engedni egy magyar embernek - jegyzi meg a nádor, - s én kíváncsi vagyok tudni e fiatal tisztnek véleményét! - Mosolyog a főherceg, egy nyájas tekintettel fordulván Kisfaludy felé, - nos, ki volna ön szerint a legérdemesebb ember Zalában?

- Gróf Festetics György! - mondja Kisfaludy némi reszketegséggel, hol a nádorra, hol pedig herceg Batthyányira nézvén, - ki ragyogó képpel tanúskodék e jelenetnél.

- Tudja, hadnagy úr, hogy ő kamarás kulcsát veszté el?

- Tudom, fönséges uram.

- A vétket is ismeri, hadnagy úr?

- Jelen valék, fönséges uram, a nevezett gyűlésen.

- S mit tart ön ama vétekről?

- Magam is elkövettem volna, fönséges uram! - mondja Kisfaludy elhatározottan.

- Ön, ki a hadsereget követé?

- Hadsereget, fönséges uram, és nem népfölkelést, mit az ellenség gyilkolással bosszulna meg.

- Jót áll ön, hogy Festetics ezt gondolta?

- Fönség,... az én jótállásom...

- Ha a fővezér hitt az ön szavának, elegendő arra, hogy én se kételkedjem.

- Nem vagyok méltó, hogy Festeticsnek saruját megoldjam.

- Hol van ő most? - kérdi a főherceg.

- A Lajtáig kísért bennünket, fönség! - mondja Batthyányi, - kíséretemben volt ismeretlenül.

- Tehát ennyi összeesküvő? - mosolyog a főherceg.

- Kegyelemért esedezünk, - mondja Batthyányi a főherceg előtt megállva.

A főherceg néhány pillanatig szótlanul állt, aztán főudvarmesteréhez, gróf Szapáryhoz fordulva mondja:

- Ön is ez urakkal van egy véleményen?

- Nem tagadhatom, fönség!

- Fogjon tollat, - mondja a főherceg a grófnak, - s írja:

- Készen vagyok, - felel Szapáry hivatali buzgalommal.

- Írja meg gróf Festetics Györgynek, hogy visszamenet Keszthelyre megyek.

- Fönség! - mondják elbámulva a körülállók.

- Kénytelen vagyok föloldozni őt, ha önöket nem akarom összeesküvőknek tartani.

Szapáry még mindig elbámulva tartja a tollat, anélkül hogy írna.

- Nos!... kegyelmet kértek önök,... miért e bámulás? - vagy túl szigorú vagyok?

- Nem találunk szavakat! - szólal meg Batthyányi.

- Semmit se mondjon herceg! - mondja derülten a nádor - látom, önöket nagyon sokáig hagyták búsulni, - s íme, most már örvendeni is csak nagy nehezen tudnak.

- Talán majd azt is megszokjuk!

- Jót állok érette, - szól lelkesülten a főherceg - hiszik önök?

- Hinnünk kell, midőn fönséged mondja.

- Így van jól, - herceg! - szól befejezésül - én Budán lakom, - nagy hegy; de járt út lesz odáig.

- Búcsút járunk oda! - mondja Batthyányi.

- Ezt cselekedjék önök; - legalább a magyarok meggyőződnek, hogy Budán nem csak volt igazság, hanem van is!