VIII.
Keszthelyi napok.

Néhány éve már, hogy a keszthelyi intézet fennáll, s a harmadik évben már hetven fiatalember járt a gazdasági leckékre kisebb-nagyobb szorgalmúak, - no, de csak hogy jártak, elöljáróban ennyi is elég volt; mert akkor is megvolt az a régi jó közmondás, hogy aki a malomba jár, könnyen ellisztesedik; tehát ragadt rájuk valami a jóból.

A gróf, napkelte után már a veteményesek között szaladgált, s minthogy saját huszonnégy emberéből még egyet sem látott a szabadban, elment a lakásig, melynek ajtaján egyik tanár bosszúsan zörgetett, míg végre a kapus csakugyan beereszté.

- Mi baj? - kérdi a gróf a tanárt.

- Méltóságos uram, ezekre az ifjú urakra akarok rezzenteni, felét ma zár alá teszem.

- A világért sem! - mondja a gróf, a tanár előtt belépvén a folyosóra, - még utóbb szétfut valamennyi.

- De már csak nem csókolunk nekik kezet, méltóságos uram?

- Még azt is, csak tanuljanak valamit, igenis; - mert tetszik tudni, igenis, kéremássan, - a jó lovat simogatni kell, igenis, - hogy az abrakot megegye, igenis.

A tanár tehát hasztalan beszélt, mert a gróf fölsietett a lépcsőn s a hálóterem ajtaját nagy vigyázattal benyitotta, és a hortyogó fiatalságot kényelmesen megvizsgálhatta, ott fekszik valamennyi, darabszám huszonnégy, egyetlenegy sem hiányzik, - egyetlenegy sem különb, vagy alábbvaló, mint a másik, javában alszik mind a huszonnégy.

Már a sort végig járta a legnagyobb csöndességben, hanem midőn visszajőne, a teremnek kellő közepén álló asztalt nem tudta elkerülni, egy jókora lökés nélkül, mire a legéberebb gyakornokokból egyik mégis fölébredt, s midőn a grófot meglátta, elordítja magát:

- Jaj, a gróf úr itt van - mire a népség mozogni kezdett, hanem a gróf lefogta a fiatalembert a dunna közé, hogy a feje is alig látszott.

- Kérem alázatosan! - esedezék a gróf. - föl ne keljen az ifiúr, igenis, mert meghűtené magát, igenis; - beszéli meg odább, szüntelen gyömöszölvén az ifiurat a dunna alá, - ezerszer engedelmet kérek, igen is, hogy ilyen korán itt alkalmatlankodom, igenis; mert tetszik tudni, igenis, az ilyen vén bolond, mint én, igen is, már ilyenkor rég nem tud aludni, igenis, aztán itt háborgatom az ifiurakat, igenis, még egyszer engedelmet kérek igenis.

De hiába védelmezte magát a gróf, mert a sok gyakornok ész nélkül kapkodta föl a ruhát, - és volt annyi sütni valójuk, hogy értették a dolog velejét, hogy a gróf nem azért kelt föl, mert aludni nem tud; hanem mivel nem akar; és készebb magára ölteni a hibát, hogy az ifjú urak nyújtózkodása megszégyenítőbb legyen.

Elment a gróf ezer engedelemkérés mellett, s a huszonnégy fiatalember félöltözötten, borzas fejjel állt össze, megosztozván híven a nagy szégyenen; végre küldöttséget választottak, mely a grófnál bocsánatot kérjen, jövendőre böcsületszóra ígérvén, hogy hasonló panasz nem lesz.

Már most méltóztassék megítélni, melyik volt jobb orvosság: a grófé, vagy a professzor úré? ki első dühében összekorhelyezte volna az egész bandát, aztán néhány órára bezáratta volna őket, s végre a huszonnégyből az első napon megszökik tizenkettő, másnapon pedig ott hagyta volna az intézetet a másik tizenkettő. (Összesen: huszonnégy.)

Szent lőn a béke, hanem alig egy hónap múlva sűrűn jött a panasz, hogy az egyik tanár irgalmatlanul bánik a tanítványokkal, kik már megunták a pokróckodást és az intézetet odahagyással fenyegették.

A főkormányzó bement a grófhoz, s minthogy a panaszt ez ügyben többször megtette, mai jelentését azzal végezte, hogy a tanár urat irgalmatlanul el kell csapni.

- Hivassa el hozzám ebédre! - mondja a gróf.

- Ebédre? - csudálkozik az igazgató.

- Igenis ebédre!

- Talán nem értette méltóságod, mikor mondám, hogy ez embert el kell csapni, mert ez be nem látja, hogy minő goromba fráter, - megmondani pedig senki sem fogja neki.

- Csak hivassa el ebédre, igenis! - folytatja a gróf, s az igazgató bosszúsan távozott a teremből, hogy a gróf kívánsága szerint rendelkezzék, s midőn delet harangoztak, a tanár úr már a grófnál volt.

Vígan folyt az ebéd, a tanár úr a grófnak tőszomszédja volt, s egyszersmind igen élénk párbeszédet folytatának, a gróf úgy alkalmazván a beszédet, hogy a tanár úrnak ritka tudománya nagyon is kitűnt; mire a gróf azt mondja a mellette ülő jószágigazgatónak oly hangosan, hogy a tanár is bizonyosan megértette.

- Denique a professor úr ritka tudományú ember, igenis, - mint minden kálomista ember, igenis!

Megint más tárgyra mentek át, s ezúttal a szó az asztalnak a másik oldaláról jött, hol az egyik vidéki vendég azt vitatá, hogy az ország nem érti meg igazán a "Georgicon" hasznát, s éppen ezért az ilyen ország nem érdemes rá, - mire azt mondja a gróf.

- Nos, - mit mondana kegyed, ha én lebontatnám?

- Hogy jól tette! - válaszol a kérdett.

- Hát önök, uraim!... mit mondanak? - kérdi a gróf a többit, - kik azonban felelet nélkül hagyták a kérdést, mintha a gróf nézetéhez akarnának csatlakozni.

- Senki sem felel? - kérdi újra a gróf, s éppen a szomszéd tanárhoz fordul - nos, ön sem mond semmit?

- De mondok, ha meg nem haragszik a gróf.

- Tehát jól tenném?

- Bolondul tenné, méltóságos uram,... engedelmet kérek! - teszi hozzá később a tanár, gyengítni akarván a hirtelen szót.

- No lássa igazgató úr, igen is, - mondja a gróf a másik szomszédnak, - hogy a professzor úr mily őszinte és becsületes ember, igen is, mint minden kálomista ember, igen is.

- Meg tán egy kissé goromba is!... - mondja maga a tanár előbbi hirtelenkedését mentegetve.

- Na, - nevet a gróf, - mint minden kálomista ember, igen is.

Ezen naptól fogva a tanár sokkal vigyázóbb lőn, tanítványaival kíméletesebben bánt; de azok is meghallván a dolgot, elnézőbbek lőnek oly ember iránt, kinek jó tulajdonai egy kis gyöngeségnek elnézését okvetlenül megérdemlik.

Így törte meg a nagy ember az előfordult nehézségeket, - szíve gyakran vérzett, a vér nála sebesebben járt, mint másnál; de láncra verte a szenvedélyt, s a tréfának könnyű fegyverével győzött önmaga és mások ellenében, s az intézet üdvös hatása gyökeret vert, s mint a vízcsöpp, mely a papíron odább ázik, - mentek szét a jó példák, és a somogyi rengeteg erdők fejsze alatt ritkultak meg, s a makkoltató helyeken néhány év alatt búzakalász rengett.

Míg a házi dolgok így folyának, szellemének röptét gátolá az súly, mely a kegyvesztésből nehezkedék reá.

A nagyvilág elmaradt a háztól, csak a legbizalmasabb barátok mertek egy-egy látogatást kockáztatni, s így a keszthelyi szellem lefogva volt a kis városban, melyet a dúsgazdag magyarok helyzetüknél fogva messze elkerültek.

Egy reggel belépett a cseléd, s egy levelet hozott, mely a tengeri város, Velencének postacímét viselé, s a levélnek címén fölül a nádori irodának fölirata látszék.

A gróf izgatott lőn, midőn a levél külsejét megnézé, s midőn a cseléd kiment, az asztalra helyezé a levelet, melynek tartalmát még gyanítania sem lehetett.

Néhány óráig tartott e kínos gyötrelem, s még nem bontá fel a levelet, melynek tartalmából akármit inkább várt, csak jót nem, még pedig annál inkább, minthogy itt-ott sugdosni kezdték, hogy a lajtai táborban valaki megismerte, s e vakmerőség okvetetlenül szigorú rendszabályokat von maga után.

Míg így tűnődik, az előteremben szörnyű kemény kopogást hall, milyet még parasztcsizmával sem igen fogna valaki végbevinni; s minthogy az illető már vagy öt perc óta szakadatlanul kopog a padlón, a gróf nem bírván különben is izgatottságától szabadulni, kinyitja az ajtót, s egy idegent lát, ki háttal feléje, rettenetesen vastag csizmatalpakkal járkál föl alá, s még az ajtónyílás sem veszi ki sodrából, tehát megvárja a gróf, míg megfordul, - s íme az új vendég nem egyéb, mint Bowring.

- Maga, vagy a lelke? - kérdi felderülten a gróf.

- Hány óra, kedves barátom? - kérdi az angol.

- Most mindjárt tizenkettő lesz.

- Éppen a lelkek órája, kedves grófom, - hanem remélem, ebédet főzetett, s akkor aztán nemcsak lelkestül, hanem testestül jöttem meg, - miből csakugyan jó darab maradt meg, - ámbár, a magyarországi utak kevés dicséretére mondva, - kicsinyben múlt, hogy ezen tisztes példánya az angol szívósságnak ketté nem törött.

- Csakhogy szerencsésen ide ért ön, - s ha parancsolja rögtön tálaltatok.

- A világért sem, - én ma őzpecsenyét akarok enni.

- Úgy késő estig kell várnunk, míg a vadászok lelőnek egyet.

- Azt nem várjuk, - mert remélem, hogy egy óra alatt útitársaim hoznak vagy kettőt.

- Úti társak?

- Csak nem képzeli a gróf, hogy ily hosszú útra magam induljak el?

- S honnét?

- Igen természetes, hogy Bécsből, honnét tizenketted magammal indultam meg, s én most csak szállás-rendezőnek jöttem előre, hogy hercegeimnek és grófjaimnak alkalmas tanyát rendeljek.

A gróf nem érti a dolgot, s az asztalon még mindig fölbontatlanul a levél.

- Bowring barátom, - mondja a gróf némi komolysággal, - meggondolták önök, mit cselekesznek?

- Ej, ej! gróf úr, - tréfál az angol, - én azt véltem, hogy sokkal szívesebben fogadják az olyan vendégeket, kik mint mi, még - őzpecsenyét is hoznak.

- Jó - én nem bánom, ha önök Keszthelyen meg merik sütni.

- De meg is merjük enni, - nevet az angol.

-Kenyeret persze nem hoztak önök magukkal.

- De azt már csak kapunk itt, remélem? - tréfálkodék Bowring.

- Úgy ebéd előtt nem bontom fel ezt a levelet. - mondja a gróf, inkább magának, mint a vendégnek.

Az angol a levélre nézett, s látva, hogy az Szapáry levele, megfogja a gróf kezét.

- Nem kétlem, hogy a keszthelyi pincékből kerül jó bor is.

- Még ez a kulcs megmaradt nálam, - mondja a gróf.

- Ne búsuljon, gróf, - a kamarás-kulcs is itt lesz nemsokára.

- Nem hiszem, hogy önök meghozták volna.

- Nem, - hagyja helybe Bowring, - majd meghozza a nádor.

- Keszthelyre?

- Hát miért nem olvasta el ön e levelet, melyben Szapáry tudtul adja, hogy a nádor személyesen akar Keszthelyre jönni, - s én tizenketted magammal az előcsapatot képezem.

A gróf karjai reszketének, s a levelet alig bírta feltörni, melynek tartalmát is már nem maga, hanem Bowring olvasá föl, közelébe hajolván, mintegy maga akarván nagyobb igazságért fölmondani a levélnek szavait.

A gróf oly meghatott volt, hogy még akkor is egy helyben állt, midőn Bowring szobájába ment, - aztán jóval később egy tok-fiókú asztalból egy bankjegycsomót markolván ki, elment a "Georgicon" felé, s ahány gyakornokot talált elő, mindeniknek adott valamit, - s mikor már nem talált embert, kit megajándékozhatott volna, - elment a füvészkertbe, s azon szobában, hol a fűmagok álltak, egy alapítványlevelet készített, melynek értelménél fogva negyvenezer pengő forintot ajánl, melynek kamatján három magyar nemes ifjú neveltessék a katonai intézetekben, - s midőn ez éppen készen volt, meglátott valakit az ablak alatt elmenni, - kirohant egy-pár bankjegyet nyomott a markába, - s minthogy a melegágyak közt is meglátott egy embert, az után már messziről kiabált, hogy el ne szalassza.

Midőn így minden pénzét elosztogatta, befordult a kastély udvara felé, s amint a kertajtónak kilincse után nyúlna, egy kis parasztfiú sietve nyitotta ki az ajtót.

- Ki vagy te, édes fiam? - kérdi a gróf, zsebében kotorászva, hol még némi aprópénz volt, és keresett egy húszast.

- Én, méltóságos uram, kis majoros vagyok. ⁷

(Ennek nem elég egy húszas!) - mondja magában a gróf - aztán pedig hangosabban kérdi: És mi vagy a kis majorosok között?

- Botos⁸ vagyok, - méltóságos uram.

- Jaj, hát tetőled fél a többi.

- Remegnek, ha látnak! - mosolyog a fiú, megszokván, hogy a gróffal egész bátorsággal lehet beszélni.

- Ennek már nem adhatok három húszasnál kevesebbet! - mondja a gróf, zsebében markolászván, s amint kihúzta pénzét, látja, hogy nincsen több nála huszonöt garasnál, - azt odaadja a fiúnak ezen szóval:

- Ne, édes fiam, itt van huszonöt garas - most nincsen több pénzem, hanem adósod maradok öt forinttal! Aztán a kastélyba sietett.

*

A politika nehéz tudomány, mégis sokan megtanulták; hátha egyszer azt is megtanulnák, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.