IX.
Egyik csomó helyett másik.

Míg a bécsi vendégek a kastélyban mulattak, Baltaynak kocsija a szent Ferenc-rendiek zárdája előtt állt meg, s a nagy hintóból először a kisfiú, utána a tanító, végre Baltay úr mászott ki, az utánuk érkezett kocsiról András szállt le, megtapogatván mindent, nem törött-e el valami, amit az úrfinak, meg a szent atyáknak felkötöztek, hogy az úrfit könyv mellé szoktassák; mert a gyerek otthon nagyon a deákszó után éhezett, tehát az öregúr Keszthelyre szánta.

Baltayt nagyon megviselte az út, de egyszersmind jó barátokat lelvén a kastélyban, úgy intézkedett, hogy egy álló hétig Keszthelyen marad, egyszersmind azt is gondolta, hogy majd így könnyebben megszoktatja a gyereket, ki már a harmadik napon Keszthelynek minden zegzugát ismerte, s lejárt a rétre labdázni a jó pajtások között.

Hamar akadt pajtása a fiúnak, kinek valamennyi diák közül legszebb vörös nadrágja, és legaranyosabb zöld mentéje volt, melyen annyi volt a sújtás, mintha egy tál mácsikot döntöttek volna rá, - s így a pajtások szívesen szegődtek hozzá, kivált mikor a fűszeres boltból egy nagy koszorú fügét hozott ki, s a fiúk között mind elosztogatta.

Repült a labda, a fiúk nem kímélték egymást, és Imre úrfi vörös nadrágja a réten elnedvesedett labdától olyan almafoltokat kapott, hogy akármi szürkének sincsenek különb foltjai, csakhogy ami szürke csak lovon áll jól, nem mindig kapós a vörös nadrágon.

Na, de ez meg hagyján.

Amint a rétnek egyik árkán átjártak a diákok, egy vékony deszka volt minden átjáró, de annak sem hagyott békét a sok diákgyerek; mert amint észrevették, hogy a padló hintálódzik, egyik sem ment át anélkül, hogy egy kissé meg ne hintáltassa, magát, - s amit egy diák elkezdett, utána tette a többi.

Imre úrfi nem nézhette sokáig ezt a mulatságot, hanem addig nyugtalankodott, míg odaeresztették s a fiú nagy kedvét találá benne, mikor a deszka fel s alá dobálta.

Néhány kópé már rég mulatta magát azon, hogy a vörös nadrágon milyen szép almás foltok vannak, hanem ez még nekik nem volt elég, szerették volna látni, mikor a gyerek alatt a deszka, és a vörös nadrág az iszapba pottyanna, vajon milyen lenne akkor?

Imre mindig nagyobbat ugrott fölfelé; hanem aztán nagyobbakat is esett lefelé, mikor a deszka csakugyan kettédurrant, s a gyerek éppen olyan mélyen süllyedt, hogy csak az nem látszott rajta, ami vörös.

A sok élhetetlen diák szétfutott, s a réten sarjút teregető emberek közül csak egynek volt annyi esze, hogy elgondolta, hogy a sok diák valamitől megijedt, tehát elment az átjáróig, hol Imre az iszapból kimászni semmiképp sem tudott.

A mi emberünk nem volt más, mint Holvagy Pista, ki nem sokat okoskodott, hanem a partról lenyújtá hosszú sípujjú ingét, miben a megrémült gyermek egész erővel megkapaszkodott, és nagy nehezen kivált az iszapból azon veszteséggel, hogy egy pár sarkantyús csizmája bennragadt a sárban.

Pista ölbe vette a gyereket, s a legközelebbi utcán a városba menvén, saját házukhoz bevitte.

Midőn a gyerek a rémülettől lassankint észre tért, arra kérte Pistát, hogy csak András bácsiért küldjön el; mert tudta a gyerek, hogy az ugyan a legjobban megszidja, de legkönnyebben is segél rajta.

Pista maga ment el a kastélyba, hol Andrást a kapuban pipázgatni lelte, s midőn félrehíva tudtára adá, miért jött, el hagyta alunni a pipáját, zsebébe dugta és kettős lépésben ment el Pistáékig.

Midőn a vörös nadrágot meglátta, amint a napon szárogatták, András sem tudta nevetés nélkül megállni, hanem bemenet mégis fölkapta előbbeni formáját, s ezt mondá:

- Máskor legalább vesse le az úrfi a vörös nadrágot, ha a pocsétában akar mászkálni, mert lássa az ilyen vörös posztó drága, s egy vak koldus eléldegélne esztendeig az árán.

A gyermeknek két öreg könnycsepp folyt le két orcáján, mert érezte, hogy Andrásnak ugyan igaza van, s midőn András kezét elkaphatta, égő arcához érinté, mire aztán András is elhallgatott a korholással; hanem hagyta a gyereket, kit inkább az ijedtség fogott el, mint egyéb baj; azért hagyták nyugodni, s minthogy Pistának felesége meg az öregasszony úgy is az ágy szélét ülték, Pista azt mondja Andrásnak:

- Kedves jó barátom, - kerüljön ide előre, - gyújtsunk pipára, - mondja még odább, - aztán egy pohár bor is kerül; elbeszélgethetünk, míg a gyerek nyugszik.

- Köszönöm az emberséget, - viszonzá András a szívességet az asztalhoz menvén, - volt ma már részem benne, akár megfürödhettem volna.

- Csak jó ember ez ami grófunk, - mondja Pista - ez aztán az ember, meg az az enyingi herceg.

- Jó barátom, talán járt azon a mi vidékünkön?

- Enyingre való vagyok, hát hogyne jártam volna arra?

- Úgy az én uramat is ösmeri talán, az öreg Baltayt?

- Ösmerem hát, bíz ösmerem ám, - meg az öccsét is ösmértem, az isten adjon neki nyugodalmat más világon, - bíz az szegény tovább is élhetett volna.

- Hát hallotta, barátom, miképpen halt meg?

- Nem hallottam, hanem láttam, hisz ott voltam, mikor halva feküdt a gyöpön.

- Ejnye, édes jó barátom, - de jó, hogy találkoztunk, ugyan mondja meg hát nekem, melyik állt hozzá közelebb, az a gróf Dunay, vagy a másik?

- Egyik sem volt közelebb, mint a másik, bátyám, - beszéli Pista; - mert ott a hely ki volt mérve.

- Ugyan már most mit gondol, kedves jó barátom, melyik lőtte agyon?

- Azt gondolom bátyám, - hogy egyik sem.

- Hej öcsém! - mondja András fölegyenesedve, - de szeretném, ha én gondolhatnám ezt, aztán másnak nem volna oly nehéz hinni, mint nekem.

- Nagyon akarja tudni, bátyám?

- Öcsém, - ha te azt tudnád, amit én tudok!

- Még sem lenne az annyi édes bátyám, mintha maga azt tudná, amit én tudok.

- Ugyan mivel oldozhatnám meg a nyelvedet öcsém?

- Pápista ember kend, bátyám?

- Az vagyok öcsém!

- Nohát mit csinálna kend, ha valaki a haló ágyán pap helyett meggyónna valamit, s mikor már aztán meggyónna egy nagy vétket, mégsem halna meg az az ember?

- Furcsa dolog, öcsém, azt tartom, ha a pap megállja szó nélkül, én sem adnám a dolgot odább.

- No hát én sem adom odább, bátyám.

- De tudod, ki ölte meg?

- Amint az isten fejünk fölött van, és az isten napja besüt ránk az ablakon, úgy tudom, ki ölte meg és egykor a bizonyítványt is kezükbe adom.

- Hát mikor lakol meg az igazi bűnös?

- Ne avatkozzunk az úristen dolgába, bátyám, azt tartom, keményebben lakolt, mint az én eszem gondolja.

- Öcsém,... én magyar ember vagyok...

- Meg én is - mondja fölkelve Pista a padról, honnét az öreget idáig csak ülve hallgatta.

- Annál jobb, kedves öcsém, - azért csak annyit mondok, - akár meghaljak annyi titokkal is, mennyit most mondtál nekem; de ha csak annyit mondhatnál az én uramnak, hogy nem Dunay lőtte meg az ifjú urat, hanem hogy földerül egykor általad a titok, - megáld érte a magyarok istene, - ne kérdezd, - én tudom, hogy miért.

- Bátran megmondhatom bátyám, - de most többet fogóval sem húznak ki belőlem.

- Eddig van?

- Nincsen több! - hagyá helybe Pista, s Andrást haza ereszté, megígérvén, hogy a fiúnak reggelig is jól gondját viseli, reggel pedig úgy is hazamehet, csak ruhákat küldjenek utána.

András kétszer is a pipa után nyúlt, hogy a félbehagyott dohányt majd kiszívja, de annyira megszállta fejét a gond a hallottak után, hogy mire kivette a tűzszerszámot, elfeledkezvén a pipáról, megint visszatette.

András mindenféleképen hányta-vetette, hogy az öregúrnak így meg úgy mondja meg, de csak nem esett ki egy is úgy, ahogy ő szerette volna; azért abba hagyta a fejtörést; hanem neki vágott a kastélynak, abban pedig egyenesen a nagyságos úr szobájának tartott.

Röviden elmondta a történetet a gyerekkel, de csak olyanformán, hogy nem a gyereket sajnálta beszédközben, hanem a szép vörös nadrágot.

- Bizony, kár azért a gyönyörű vörös posztóért.

- Üsse meg a kő a kend drága posztóját, mintha még nem kerülne egy nadrág ára, - hanem fogjon kend Baltayt, ha ezt a kölyket is elemésztik.

- Ejnye de hamar meglódul a nagyságos úr, - csak nem halódik mindjárt, ha egy kisdiák kópéságba esik.

- Nojsz, a másiknál is mindjárt ott kezdték, hogy meghalt.

- Jó hogy eléhozta a nagyságos úr.

- Talán jó kedve van kendnek András, hogy ott tapogatja kend, ahol nekem legjobban fáj?

- Ne búsuljon a nagyságos úr, - előre is mondom, nem tudja mit akarok mondani.

- Hallott kend valamit? - kérdi Baltay megszelídülve, egyszersmind helyet foglalva egy nagy székben.

- Nagyságos uram! ... megmondtam régen, hogy nem nyugszom addig, míg az ifjú grófot tisztára nem mosom nagyságos uram előtt.

- Jól van, András, jól, - kend igen jó ember, - ha kenden állna, még a feketét is fehérre mosná.

- Ha lehet, megcselekszem, nagyságos uram, - hanem ezt a munkák magamra vállaltam, remélem, meg is lesz.

- Nagy fába akarja kend belevágni a fejszét.

- Már fogom a nyelét, - bizonykodék András olyan hangon, melyre a nagyságos úr érdemesnek tartotta fölnézni, András pedig bizton tudta, hogy a nagyságos úr nagyobb figyelemre méltatta, tehát a rövides beszédet nem folytatá, míg nem kérdezték.

Ennyi fogást okvetlenül meg lehet engedni az olyan embernek is, mint András, ki maga a megtestesült hűség és megcsontosult becsületesség; hanem neki is jól esik, ha egy pillanatban egy ártatlan fogást használ arra, hogy ura több figyelmet adjon neki, mint amennyit egy cselédnek odavetni szoktak.

- Nem bánom András - szólal meg Baltay, - hogy kend így utána lát ennek a szomorú dolognak; de lássa kend, ahol eddig nem tapogatott ki senki semmit, ezután hasztalan keresgél kend ott már.

- Nagyságos uram, nem is utcaszélen járok ám utána, - hanem azt mondom, hogy nyomon vagyok.

- Vak nyom lesz az! - tamáskodék Baltay mintegy ingerkedve Andrással.

- Nohát... Isten úgyse nem Dunay lőtte meg az úrfit.

.....................................................................................................................................................

De már ezt olyan kemény hangon mondá András, hogy Baltay nem tudta ülve megállni, hanem kikelt a székből, s Andrástól a folytatását kérte.

András híven elbeszélte, amit hallott, az elbeszélés után pedig Pistáért küldött el - Baltay pedig némán lépegetett végig a nagy szobában, ki-kitekintgetvén az utcára, ha már jön-e az ember?

András gyertyákat gyújtott, hogy a setétséget kiszorítsa a szobából, s midőn a meggyújtott gyertyákat az asztalra tette, Bowring úr kopogott be az ajtón.

- Éppen jókor, - mondja Baltay! - s elmondá néki az előbbeni jelenetet, s az angol szívesen maradt, hogy a beszélgetésnek tanúja lehessen.

Pista megérkezett.

Az angol rögtön fölismerte Pistát, hanem úgy állt a kandalló mellett, hogy az rá ne ismerhessen, és hagyá beszélgetni őket minden közbeszólás nélkül.

- Fiam, - mondja Baltay, - én szívesen hinném, amit mondasz.

- Én pedig nem erőltetem a nagyságos urat.

- Be tudnád ezt bizonyítani?

- Mikor itt lesz az ideje, nagyságos uram!

- Láttad azt is, mikor meglőtték?

- Azt nem láttam, uram - pedig közel voltam.

- Közel voltál? - kérdi Baltay gyanakodva.

- Én is ott voltam akkor! - szól közbe Bowring - s ez a fiú velem volt! - teszi hozzá Bowring, hogy az öregurat útbaigazítsa.

- Ám védjétek, édes fiam, az élőt, - mondja Baltay indulat nélkül, - én őt sohasem vádolom.

- Nagyságos uram! - szól Pista, - nagy magyarnak tartják a nagyságos urat, - legyen bíró nagyságos uram maga, - nálam van papiroson a dolog - én nem értek sokat az ilyen dologhoz, - egy szóra odaadom a kész igazságot, - hanem ha az én két orcámat szégyen éri azért, hogy elvádoltam valakit, kérdem átossággal, - megérdemlem-e én?

- Megállj, fiam! - inkább halj meg, - mondja Baltay.

- Ilyenformán gondoltam én is legjobbnak, - okoskodik Pista, - de tán megérjük az időt, hogy a napja megkerül a szónak, - addig is isten velünk.

András Pistát kísérte ki; Baltay pedig Bowringgal fogott kezet, s a nyakas magyarnak nagyon jól esett, mikor az angol keményen megszorítá a kezét.