X.
Békeremények.

Midőn maga maradt az öreg, végiggondolá mindazt, mi öccsének halála óta történt, - Etelkének férjhezmenetelét, Imrének fölfogadását, és Galiba Pál tabuláris prokurátor úrnak tett ígéretét. - E három tárgy untig elegendő volt arra, amit éppen most csinál, hogy saját fejét vakarja; mert ezt már csakugyan nem lehetett volna Andrásra bízni, ki a dolgot hihetőleg sokkal gorombábban vitte volna véghez.

Mentséget ugyan talált, mert Imréből embert fog nevelni, s a Baltay családnak legalább is leszen annyi jó tulajdonsága, mink egy divatlapi novellának, hogy folytatása következik, hát ezt nem bánta meg; de hogy gyanút gerjesztett magában Dunay iránt, s íme az elhamarkodásnak bizonyul; - ez olyan öreg hiba, miért más embernek aligha engedné a rovást.

Sok volt egyszerre a tűnődés, elő kelle tehát venni azt a jó házi orvosságot, az alvást; és hogy még magyarabban essék ki az egész dolog, - azt gondolja, jobb lesz erről máskor gondolkodni.

Andrást rég várja már, hogy leszedjen róla egyet-mást, de az még valahol lenn van, azt véli Baltay, eszeágában sincs, hogy a gazda már lefeküdjék; tehát maga teszi meg a kemény szolgálatot, s leveti a mentét, mi annyiból nagyon egészségére vált, hogy míg kihuzakodott belőle, vagy hármat roppant a háta, s alig tette le fejét, rögtön el is aludt.

András azonban nem ólálkodott a cselédek között, hanem ment először is gróf Dunay inasához, kit éppen a kapu alatt fogott, s azt mondja:

- Öcsém! ki van otthon?

- Az asszonyságok bizonyosan otthon vannak.

- No hát lódulj föl, öcsém, aztán mondd meg, az öreg András esedezik alázatosan, ha egy pár szóra meghallgatni kegyeskednének,... eredj,... fuss.

András végignézett magán, hogy nem maradt-e valami igazítni való? s mikor minden rendén volt, szép kényelmesen fölsétált a lépcsőkön, az alatt pedig a másik cseléd megvitte a hírt, és izenetet is hozott, még pedig olyant, hogy "tessék besétálni!"

Amint a belső szobákba ért, a grófnő kis lányát tartá ölben, egy kis beszélni kezdő lányt; az öreg nagyságos asszony pedig át meg átsétálta a szobát, s András mindjárt az ajtóküszöbnél hozzáfért a kézcsókoláshoz, mit el is végzett egész emberséggel, nem állhatván meg szó nélkül is:

- Jaj, be régen volt szerencsém a nagyságos asszonyság ezen kegyelméhez! - mondja András, ki különben nagyon hamar megalkudott volna az asszonyfélén, s ha százát öt garasával kérték volna, nem veszett volna össze négy garasért; hanem azért vajmi jól esett neki, hogyha ő nagyságának kezet csókolhatott, mert mióta az édesanyja tejéről lemaradt, nem igen vesztegette a csókot; hanem ez a kis munka nem esett terhére a vénembernek, azért jövet menet, egyaránt véghezvitte, bármennyit szabódott is a nagyságos asszony.

- De ritka vendég, András! - szól kedélyesen a grófnő.

- Láncon vagyok ám én otthon, - ma sem tudom, hogy hogyan szabadultam le. - beszéli András az ifjú grófnőnek is kezet csókolván, mi alatt a kis lány bajuszába kapott, s a kis kövér ujjak közül egyenkint kelle kiszedni a deres szálakat, melyeket András csak saját öt ujjával szokott összefésülni.

- Nem szabad, kis baba, - mondja az anya, - az öreg Andrást így megkínozni.

- Dejsz engem meg nem ríkat egy könnyen! - tréfálódzék András, hagyván magát mint valami kezes állat; a kislány összevissza tépte volna Andrást, ha a grófné ki nem szabadítja.

- Lássa András, - mondja a grófné, már milyen nagy lányom van, ma holnap férjhez kell adni, úgy-e milyen nagy gond?

- Soha se búsuljon azon a méltóságos grófné, megjön az, kit az isten neki rendelt.

- Ki tudja, megérem-e én azt? - mondja a grófnő.

- De még én is meg akarom érni, méltóságos asszonyom! - szólal fel András neki tüzesedve.

- Messze van az még András! - véli a grófnő.

- Elérek én még az eszemmel odáig, méltóságos asszonyom, - vitázott András - Aztán van itt egy olyan csomó, megtisztelem átossággal, hogy így cselédésszel bele merek szólni, azt pedig el kell ám oldozni, pedig nekem is lesz azzal dolgom. Végzi be András olyan sajátszerű meggyőződéssel, melyre ellent mondani fölösleges munka volna, mert az idő fogja bebizonyítani.

Az öregasszonyság föl s alá járt, s minthogy Andrást rég ismerte, hisz valaha, midőn megboldogult férje meghozta, még a hintólépcsőt is András eresztette le neki - valamint azt is tudta, hogy az öregúrnak leghűségesebb embere, ki mindemellett az igazságot is szolgálja, - tehát szívesen eltűrte, hogy az öreg beljebb menjen a szóval, mint azt bárkinek különben engedhette volna.

Az öregasszony sokáig szótalan maradt, míg leánya Andrással beszélgetett, utóbb a dajka eltávozván a kis gyermekkel, az öregasszony András felé fordult.

- András - nem panaszolom föl a jó istennek, hogy annyi gondot felejtett rajtam, - mert legalább nem értem rá a széken vesztegelni, hol néha jobban megöregszik az ember, mintha mindig gyalogol, hanem ez a harag emészt, - s látom, hogy vőm többet gondol szerencsétlen öcsém halálára, mint kellene, és nyugalmat nem talál...

András szólni akart, de az öregasszonyság ritkán talált alkalmat bizalmas emberrel beszélni a dolog felől s most egy hosszában akarta elmondani egész mondókáját.

- Ne feledje szavát, András - folytatja az úrhölgy - öcsém meghalt, - nekem is öcsém volt, - megsirattam; de vőmet fiamként szeretem, s én nem bánom, pöröljön az öreg, - ám vigye a Baltay-részt, melynek hiányát keservesen megérezzük, - de a gyanút engedje el, - ezt jogom van kérni.

- Elengedi! nagyságos asszonyom.

Az asszony megállt, nem várta e szót, mely András szájában nem lehet hazugság. Annyit küszködött magában, hogy Baltayval még e dolog miatt egyszer szemközt áll, - s most midőn a feleletet hallja, nem meri elhinni.

- Mit mondott András? - kérdi az asszony.

- Többé nem gyanakszik.

- András, mindenre kérem, ezt az öregúrtól hallotta?

- Éppen egy órával előbb, nagyságos asszonyom, - többé nem gyanakodhatik, még ha tán akarna is! - bizonyítgatja András, észre sem véve a hangos szóváltásban, hogy a gróf háta mögött áll, s az egész beszéd-fonalat érti.

- Úgy tudva van már, ki ölte meg.

- Egyetlen egy ember tudja, méltóságos gróf. - mondja tovább András, - elbeszélvén a délután történt dolgokat, - s az egész család meghatottan hallgatá a dolgot.

- Becsületes ember! - kiált fel a gróf, Pistára gondolva, egyszersmind folytatja: - Mit gondol András, honnét jövök én most?

- Nem tudom eltalálni, méltóságos uram, csak azt láttam alkonyattájban, hogy lóháton tetszett kimenni a kapun.

- Éppen e becsületes ember hajlékából jövök, hová valóban furcsán vezetett a sors.

- Látta a gróf úr a gyereket? - kérdi András részvéttel.

- Mondom, onnét jövök, mert amint a ház előtt elmentem, egy vörös nadrágot látok a ruhaszárogatón lógni, tehát oda lovaglék, hogy megtudjam a vörös nadrág történetét, minthogy ily ünnepnapon kell szárogatni s íme kijön egy fiatal szép menyecske, elmondja a fiúnak kalandját, s én rögtön leszálltam a lóról, bementem s ekkorig a fiúnál maradtam, most pedig visszajövet a gazdát rendelém ide, hogy némi kis füvet küldjek a fiúnak, hogy izzadásba jöjjön.

Belép egy cseléd, s jelenti, hogy egy ember a füvekre várakozik.

- Bocsásd be! - parancsolá a gróf, - s a megnyílt ajtón Pista köszöntött be, némi katonai egyenességgel állván meg nem messze az ajtótól.

- Barátom, - szólal meg a gróf, hadd szorítom meg a kezét! - mondja, utána nyúlván a kéznek, mely ugyan engedelmesen adá magát oda; hanem Pista megelégedett az odaengedéssel, s a szíves kézszorítást viszonozni sehogyan sem merte, csak hagyta, s a gróf kezében kiegyenesedve feküdt a kéz, de a gróf nem elégelte meg, azért mondja:

- Bátran szorítsa meg, jó barátom, - méltó rá az a kéz, mely rólam oly irtóztató gyanút vett le.

- Sajnálom, méltóságos uram, ha többet nem tehettem.

- Csak azt mondja meg barátom, él-e még az az ember?

- Nagyon hiszem, hogy él; de ez az élet nagy teher lesz neki.

- Bocsásson meg neki az isten, én is megbocsátok! - mondja rá Dunay.

- Ennek hasznát veszi méltóságos uram, - jegyzi meg Pista, - engem akart meglőni a boldogtalan, s az ifjú nagyságos urat találta, hanem megkérem a méltóságos grófnét, hogy az is bocsásson meg neki...

- Szívemből megbocsátok! - mondja jósággal az ifjú nő.

- Még nem tudja, méltóságos asszonyom, miért bocsásson meg neki.

- Tehát ellenem mást is vétett volna?

- Nagyot, méltóságos asszonyom, - mondja Pista, közelebb lépve, - talán majd jobban eszébe jut méltóságos asszonyom, ha megismer engem is közelebbről; mert egyszer látott ám engem közelebbről, még pedig azon napon, mikor az ifjú úr testét hazavitték.

Míg az ifjú grófné emlékezni akart, az öreg asszonyság már kitalálta, hogy a kis szalagos szarvast Pista hozta haza.

- Szegény kis szarvasom! - sóhajt fel a grófné.

- Én vittem haza szegény párát, - mondja Pista.

- Most emlékszem rá!

- Aztán nem kérdi, méltóságos asszonyom, hogy azt a jámbor állatot ki emésztette el?

- Tehát ugyanaz az ember?

- Éppen az, - mondja Pista, - azért ha meg akar neki bocsátani, méltóságos asszonyom, - elhiggye, jót tesz a boldogtalannal.

- Látni fogja őt?

- Azt remélem, méltóságos asszonyom, s ha már egyszer meggyónta vétkét, - hiszem, hogy meg is bánta, mert maradt ideje rá.

- Jó barátom, - szól közbe a gróf is, - én nem keresem őt.

- Keresem én, gróf úr, mindenfelé tudakolom, s én rá fogok találni, - meg akarom tudni, hogy jobb emberré vált-e?

Meghatottan álltak egymás körül, a dajka azonban megint bejött, s a kis gyermek nem akarván a dajka ölébe ülni, minthogy már járni tudott, némi kis körültekintés után Andráshoz ment, ki némileg a körön kívül állt, s az egész beszélgetésnek inkább tanúja volt.

András fölvette a gyermeket, és merőn a szemébe nézett, mit a gyermek nevetve viszonzott, és hangosan kacagott.

A beszélgetők közül az öregasszony vette észre, s Andráshoz közeledve mondja:

- Lássa, András, ez a gyermek nem érte még meg, hogy a Baltayak közt békesség volna!

- Nagyságos asszonyom, még ez a gyermek megéri.

- Gondolja, András?

- Egyebet is gondoltam, nagyságos asszonyom, talán amit mi véghez nem tudtunk vinni, véghez viszi ez a gyermek.

- Akkor nyugodtan halok meg.

- Akkor kár volna mindjárt meghalni!

- És miért?

- Majd akkor megmondom, nagyságos asszonyom, ha az isten addig éltet.

András aztán jó éjszakát kívánt, s míg Pista a füveket szedte össze, az öreg megnézte, hogy ura mit csinál?

Aludt már Baltay, mire András azt mondja - előbbi gondolatát fonogatván, mit egykor megtörténendőnek hitt, aludjunk, de meg ne haljunk addig.